11. fejezet - Megrepedt csillagok

Cím: 21st Century Bros

Műfaj: Yaoi (fiúxfiú szerelem), nem mint banda, AU (alternatív univerzum), OOC, Dráma

Páros: YoonKook, (Yoongi x Jungkook)

Besorolás: (+16)
Figyelmeztetés: Mostohatestvér szerelem, trágár beszéd

Írók: Semil-han & Rossy

Tartalom: Az egyik nap Min Yoongit hazahívatja apukája egy fontos dolog miatt, amit nem szándékozik elárulni neki.  A fiú, apja parancsára haza is indul, ahol egy váratlan és talán számára unszimpatikus személyt vél felfedezni, aki mint később kiderül, a mostoha testvére lesz.

Hozzáfűzés: Jó olvasást kívánunk! :) 

KATT-> ~ Képgaléria ~

Yoongi

  Ébren voltam. A csend hangjai züllöttek a lakásban. Szendén szuszogó ablak, recsegő padló. Minden nesz a fülembe mászott és nem hagyott aludni, hiába szuszogott a karjaim közt az a kis nyúl. Természetesen még mindig a fejemben pulzáltak a gondolatok. Az, hogy pontosan mit is tettem vele. És hogy ezután szinte beájult. Én pedig még mindig nem tudtam elengedni a karjaim közül. Öleltem, mert rettegtem. Nem hagytak pihenni a gondolatok. És őt sem, hiszen az éjszaka közepén felébredt és szinte elmenekült. Felültem az ágyon, és hallgattam. Kint neszelt a konyhában, tisztán hallottam még. Azután már csak az ajtó záródott be recsegve. Elment az éjszaka közepén. Mégis hova?
Zavartan fúrtam a hideg ujjaim a tarkómba. A tenyereim végül az arcomon állapodtak meg, alaposan végig törölve a megnyűtt bőröm. A táskámból kerestem ki végül a telefont. A szoba közepén álltam tehetetlenül és esetlenül. Csak egyetlen dologra voltam képes. Aggódtam, igaz, hogy biztonságos a környékünk, de mégis. Aggódtam.

Csak remélni tudtam, hogy megnézi az üzenetet. Azt pedig annál is inkább, hogy nála is lesz. Annyira már ismertem én is Jint, hogy tudjam, jó helyen van ott az öcsém. Istenem, milyen furcsa erre a szóra is gondolni. A testvérek nem ilyenek!

Igen, Jin valóban kellemes és megbízható barátnak tűnt. Még engem is eltűrt, pedig nem kellett volna. Pont ahogy Taehyung sem szeret, neki sem kellene. Ahh, jobban örültem volna, ha Kook inkább hozzá menekül. Végülis, már tudtam arról, hogy Jin tud mindent. Saját magam árultam el egy elég nagy dolgot. És ezek után mi is lesz? Az élet elég rejtélyes…

*

Pár napja Jungkooknak már nyoma sem volt otthon. Pedig én el sem mozdultam. Röghöz voltam kötve. Talán azt vártam, hogy haza érkezzen, talán azt, hogy írjon egy sms-t. De nem tett semmit, nekem pedig egyre keserűbbek lettek a percek. Minden könyvem átpörgettem már minimum egyszer. A tollam sem úgy járt, mint eddig.

"Magam vagyok.

Nagyon.

Kicsordul a könnyem.

Hagyom.

Viaszos vászon az asztalomon,

Faricskálok lomhán egy dalon,

Vézna, szánalmas figura, én.

Én, én.

S magam vagyok a föld kerekén."

Kegyetlen, értelmetlen sor volt mind, amit leírtam. És mi szólt belőlem? Mélyen a lelkiismeret talán, amiért így elüldöztem magamtól Jungkookot. Holly sem volt olyan, mint eddig. Még ő sem bújt hozzám. Az állatok megérzik a rossz embereket, nincs mit tenni ez ellen. Kifújtam egy mély levegőt, majd behunytam a szemem. Akkor elmerülök a sötétségbe, ott nincs legalább semmi.

- A rohadt életbe! – rázkódtam össze, mikor megszólalt a telefonom. Ah, azért hangosítottam fel, hátha Kook üzenetet hagy rajta. De nem az ő száma villant fel, mikor előhalásztam a zsebem mélyéből. Hoseok..

- Hello...?

- Yoongi! – lelkesedett fel a vonal túloldalán. Hogy tud mindig ennyire kicsattanni a boldogságtól? – Régen láttunk már, ideje kitolnod a formás segged!

- Ha még egyszer ezt mondod, megfojtalak. Egy kanállal, baszki. – Morgolódtam a falat szuggerálva.

- Jaj, ne legyél már ennyire mélabús! Küldök egy címet, egy órád van ideérni. Itt van mindenki! – tette le a telefont. Mindenki? Ki az a mindenki?
Csak arra tudtam gondolni, hogy Jungkook is ott van velük. Hevesebben kezdtem el összeszedni magam ezek után. A fürdőbe rohantam és gyorsan csap alá nyomtam a fejem, hogy emberien nézzek ki. Már alaposan kikopott a hajfesték. Felül újra elkezdett felbukkanni az eredeti fekete hajszínem, míg a zöld egyre fakóbb lett. Megráztam a vizes tincseim, majd mélyen a tükörbe néztem. Ez vagyok én. Min Yoongi…
Az ujjaim megérintették a hideg üveget és összeért a túloldali énemmel. Mit akarsz, Yoongi? Őszintén, mit akarsz…?

­­*

Hát ti meg mi a francot csináltok az elhagyott vasútisíneken...?
Értetlenül szedtem körbe a pilláim a tájon. Teljesen üres volt és elhagyatott. Társtalan vágányok sorakoztak a rozsdás talajukon. Barátságtalan volt az egész, szinte hátborzongató. A kövek csak úgy pattogtak a bakancsom alatt. Egy pillanatra megálltam. Azt nem írta le Hosi, hogy pontosan hova is kellene mennem. Ha csak átbaszott, én esküszöm, a saját beleivel akasztom fel, vagy hogy vegyem a tréfát, kötöm ki egy vonat elejére.
De ahogy a csend rátelepedett a vállaimra, felfigyeltem valamire. Zene szólt az egyik vágányból. Erre már felkaptam a fejem. Gyorsabban szedtem a lábam a hang irányába. Megállapodtam a legnagyobb doboz előtt és kirántottam az ajtaját. A fény először bántotta a szemem. Mi a…?

A vagon belülről szinte fényűző volt. Fehér ledsorok voltak felfűzve a falakon. Növények  ültek mindenhol. Ahogy beljebb merészkedtem, egyre inkább érdekesebb és jobb lett a hely. Egy nagy kanapé pihent meg az egyik fal mellett. Rajta tele mindenféle giccses párnákkal. Néhány gitár dőlt a saroknak, és még tükrök is tágították a teret. Kis babzsákok vettek körbe egy dohányzó asztalt, ami már tele volt szeméttel. Erről én miért nem tudtam előbb?

- Ahh, itt van! - gurult ki Hoseok az egyik fal mögül. Érdekes tekintetet vetettem felé. Erre a kijelentésre egyszerre három fej bukkant elő Hoseoké felett. Jimin, Jin és Namjoon. Na ezek mit csinálnak együtt itt?

- Yoongi! - vigyorgott rám Jimin kellemesen, majd oda is szaladt hozzám. Magához ölelt, én pedig alig tudtam bármit is kezdeni a helyzettel. Persze, hogy sokszor ölelt már meg, főleg, hogy régen láttuk egymást, de valahogy más volt. Kerestem valamit, vagy valakit az ölelésében. – Gyere beljebb! - húzott maga után vidáman a többiekhez. Ott mindenki lepacsizott velem. Hát persze, mire másra is számíthattam volna, mint videójátékokra.
Egy nagy monitoros gép helyezkedett el az asztal tetején. Előtte kontrollerek, billentyű és egér. Éppen valamelyik új játékot űzték együtt.

- Hogy a francba van nektek itt áram…? - néztem körbe a tagokon, mire Jin szinte rajongóként kezdte el taglalni a sajátját.

- Hoseok egy igazi zseni! Még wifi is van!

- Ahh... - néztem le az emlegetettre, aki csak a tarkóját vakarva nevetett. Igen, ő volt a mi személyes kockánk, ez tény és való. Namjoon egyszer megkérte, hogy szereljen kamerát a lányok öltözőjébe. Meg is tette, de ezzel együtt a fiú öltözőbe is tett, és rohadt zavarba ejtő volt saját magam látni egy monitoron, félmeztelen. És kitudja, éppen kire verte ez a szélhámos!
Ezek miatt eszembe jutott a saját szélhámosom. Aki szintén arra hivatkozott, hogy azóta zavarodott meg, mióta félmeztelenül látott.

Végül berángattak a játékba. Kicsit jobban éreztem magam ugyan. Végre társaságban voltam és ez sok mindenben segített. De a legrosszabb magány, mikor a tömegben érzed magad teljesen egyedül.

Jungkook

   Kereken négy napja "költöztem" Taehyunghoz. Mind ez idő alatt átértékeltem magamban a dolgokat, és döntésre jutottam. Hogy nem vagyok bezárva vele egy szobába, hogy nem látom minden percben, minden nap, ha csak a folyosón sétálok, netán a konyhába, vagy a hálóba, sokkal jobban megkönnyítette a helyzetemet. A telefonomat se néztem, nem akartam látni az üzeneteket. Egyedül csak anyának írtam sms-t egyszer, megkérni, hogy készítsen ki nekem tiszta ruhát, mert beszaladok érte. Persze mindezt úgy, akár a párduc, siettem, még véletlenül sem szerettem volna meglátni őt. Nem akartam, egyszerűen még nem ment volna. Tudtam, hogy azon nyomban felbolygatott volna mindent. 

Épphogy összeszedtem az agyam elszökött darabkáit, hogy időm legyen gondolkodni, ami Taehyungnál megfelelően ment. Természetesen a kínos beszélgetés sem maradhatott el, hogy miért költöztem át hozzá éjnek éjvadján, s mi volt ilyen sürgős. Hát... nos, igen... ahogy megtudta, mi a helyzet, úgy vörösödött be a feje egyszerre a meglepettségtől és a zavartól. - Nem, nem arra gondolok, hogy kielégített Yoongi - Tudtam, hogy nem kedveli őt, de amint elmondtam neki, hogy mi ütött be nálam, hirtelen köpni-nyelni nem tudott. Ezt meg is értem, hiszen ki számított volna arra, hogy ezzel az indokkal megyek át hozzá? Kielégített a bátyám, én pedig élveztem. Természetesen, még mindig nem ezt mondtam el neki, nem lett volna hozzá elég bátorságom, és szerintem így is vörösebb lett volna a tények taglalásától. Bátyám... Többet nem fogom így hívni, ő nem a vérem s nem a mostohatestvérem. Ha azt érezném, nem lenne nehéz dolgom. De nem. Ő nekem csak Min Yoongi, egy fiú, akivel együtt élek, aki az édesanyám párjának egyetlen gyermeke. Nincs közöm hozzá vérileg. De nem tudnám már testvéremnek hívni őt, mert az egy őrület, s nem vinne rá a lélek.  
- Szóval, ennél a résznél itt kell az egészet megtolni, ezt ne felejtsd el. Ez a rész visz életet az egészbe, és... – félbevágtam az ágyon fekve a falnak dőlve, félig felhúzott szemöldökkel, miután felsorolta a dalokat, s sorra elénekeltük vele közösen.
- Amúgy te miért is nem énekelhetsz a bálon? Mert csak három nevet írtál le üzenetben, és a te neved nem volt közöttük. Ne értsd félre, értékelem, de miért te segítesz nekem? – csak nézett rám, majd felszusszant maga elé nézve. Elmosolyodott, utána a szemeimbe pillantott. Mi ez a huncut nézés, Tae?
- A tanárnővel kicsesztem, legyen elég ennyi. Nem akart velem randizni, ezért én meg... -
- Nemááár...! – néztem fel a plafonra kínlódva. - Most komolyan?
- Hé, most mi van? Kicsit kihúztam a gyufát, megértem, miért nem énekelhetek. Beletörődtem – nevetésbe kezdett. Én meg csak zavart mosollyal pásztáztam a szemeimmel az arcvonásait, miközben kacagott, hogy komolyan képes volt ilyen hülyeségre. Mostanában mindenki a farkára gondol? Ez vicces, pont én gondolom ezt... Ironikus.
- Ha nem vagyok melletted, átlépsz mindig egy határt - forgattam a szemeimet, majd feltápászkodtam az ágyról, hogy elérjem a kis asztalon pihenő jegyzetfüzetet, melyben már az összeállított program szerepelt a bálról. A végzősök bálja, melyen nekünk kell teljesítenünk, hogy az iskolában töltött utolsó évüknek a legszebb estjét valósítsuk meg. Kötelezően egy párral kell majd menni, egyedül csak nekünk nem. A zenészeknek nem muszáj, hiszen mi fellépünk. Mázli...
- Ugyanezt elmondhatnám én is... - motyogott, majd mikor rákaptam a tekintetemet, megint elmosolyodott. Tudom, hogy mire gondolt ez a kis majom, de én erről nem tehettem! - Jól van, nem szóltam semmit, értem én, nagyon odavagy érte meg minden. De akkor miért szaladtál el előle ma is a folyosón? - kérdően nézett, viszont nem tudtam megnyekkenni sem. Ahjj... Persze, igaza van. Hisz az se normális, hogy így bánok vele, de mit tehetnék? Idő kellett. Az egyik terem ajtaja előtt álltam és éppen sms-t írtam, mikor a folyosó másik oldalán a legvégéből figyelt fel rám, s ezt csak akkor vettem észre, mikor a nevemet kiabálta. Mikor odakaptam a fejemet, meghökkentem, és amint észrevettem, hogy sétálni kezdett az irányomba, elszaladtam, amíg volt rá lehetőségem. Tudom, ez nem normális, de nem tehettem róla... még egy kis idő kell ehhez. Hogy megtudjam, mit akarok, nem egyszerű... 

- Szeretnék megbizonyosodni, és nem a köcsög kételyek között vergődni. De ha lehetne, nem beszélnénk inkább másról? - szájhúzva ültem fel, s az ágy végéhez indultam az ott pihent táskámhoz.
- Jó, persze, amúgy sem érdekel túlzottan a gyerek - morcosan pillantottam rá, mire csak megrántotta a vállát s befoglalta a saját ágyát, amin pár másodperce még én feküdtem. Egy mélyet sóhajtottam. Hát persze, hogy védene Taetae... hiszen azóta nem csípi Yoongi fejét, amióta kiborultam a sok szemétsége miatt. 

Hiába próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem kell aggódnia, már teljesen megváltozott Yoongi, ő is átértékelt magában sok mindent, semmi baj nincs vele, csak éppen én vagyok egy lelkiszemét, aki nem érti, hogy miért áll rá a rúd. Igen, hát... nem pont így fogalmaztam meg, próbáltam a legburkoltabban elmagyarázni neki a helyzetet, és természetesen kihagytam minden olyan részletet, amiről nem feltétlenül kell tudnia... elég, ha azt hiszi, hogy a csók miatt zavarodtam össze. Viszont... egyre tisztábban álltak össze előttem a képek. Lassan értettem már mindent.
- Nincs elég tiszta ruhám. Nem használhatnám a ti mosógépeteket? - kérdeztem guggolva a táskám előtt, bociszemekkel, mire csak felhorkantott.
- Én tőlem tökre nyugodtan használhatnád bármikor. Csak az a baj, hogy anya nincs itthon, és így nehéz lesz - vakargatta a fejét. - Te nem tudod, hogyan kell kimosni?
- Hah! - hajtottam le a fejemet, egy kellemetlen mosolyra húzva ajkaimat. - Dehogy tudom...
Igen, sajnos nem tudtam máshogy levonni a következtetéseket. Haza kell mennem tiszta ruhákért. Lehetetlen más megoldás. Már egy tiszta alsóm, fölsőm sincsen, mellesleg nem vagyok igénytelen, imádok fürdeni, és holnapra nem lenne tiszta ruhám a suliba, ha most nem megyek vissza. Taet meg nem kérhetem meg, hogy adjon már egy pólót, zoknit, nadrágot és boxert. Eléggé pofátlannak érzem már magamat így is, hogy gyakorlatilag beköltöztem a szobájába. Annyinak örültem, hogy nem egyszemélyes ágya volt és rendesen eltudtunk férni rajta. Bár... az éjszakák nem voltak túl jók. És szinte rosszul vagyok a gondolattól, hogy mióta eljöttem otthonról, minden este rosszat álmodok, s a nagyjára nem is emlékszem ébredésnél. Pedig tényleg semmi bajom sincs, és nem tudom hová tenni ezt az egészet. Őrjítő, hogy ziláltan ébredek és keresem a karokat, melyek átölelnek éjszaka...
- Akkor mi lesz?
- Vissza megyek.
 

* 

A sarkam koppanása volt az egyetlen nesz az egész utcában. Oly nagy csend honolt a hóba burkolt tájon, mint még soha. A szél se fújt, csak a lámpák világították meg a nagy sötétséget. Néhány hóember a kerítések előtt állt már, melyet megmosolyogtam volna, ha nem éreztem volna feszélyezve a mellkasomat. Hevesen dobogott a szívem, s talán azért, mert reméltem, hogy épphogy besurranhatok, majd ki. Hát itt a ház, melyben élek...
Az ajtót félve nyitottam. Pillanatokig csak remegve tartottam a kulcsot a kezembe, míg bele nem találtam a kulcslyukba. A leghalkabban próbáltam elfordítani, majd mikor kattant a zár, még idegesebb lettem. Óvatosan nyomtam le a kilincset, majd lassan átléptem a küszöböt. Halkan levettem a cipőmet, mert anya allergiás arra, ha abban járkálok. Írtam neki egy sms-t, de valószínűleg már aludt. Ezért minél gyorsabban szerettem volna a szárítóról összeszedni a ruháimat, amiket két napja hoztam haza. Nem égtek a fények és nem is szerettem volna megkockáztatni, hogy feltűnjön; hazajöttem. A telefonom világítását használtam a sötétségben fényként, mely az utamat mutatta.
Halk léptekkel surrantam a fürdőbe, ahol a szárító pihent, majd a ruháimat kezdtem el levenni, s a táskámba gyömöszölni minél gyorsabban. Furcsa volt ismét itt lenni, mintha menekülnék valami elől. Igaz, tényleg menekültem, de akkor is bizarr...

A nappalin keresztül iramodtam a bejárat felé, a telefonomat tartottam, viszont bentről meghallottam a legrosszabb dolgot, amit eltudtam volna képzelni. Neee, Holly, ne most ugass...!
Majdnem elestem, amikor a cipőmet húztam állóhelyzetben, s táskámat a vállaimra kaptam, mikor kinyílt az ajtó mögöttem.
- Megállni! - A szívem kalapált, kezem a kilincset érintette, de nem engedett a hangja. Nem engedte, hogy lenyomjam a kilincset. Magam elé néztem, borzasztóan lassan fordulva meg, majd megláttam őt pár lépésre magamtól. Megtörténik, még ha nem akarom, akkor is.
A kiskutyát tartva a hóna alatt állt a nappaliban, míg én az ajtó előtt, s a távolság, mely közöttünk volt, szinte felakart robbanni magányában. Ne nézz így rám, kérlek...
A szemeiben ott bújt meg az elkeseredettség és a zavartság. Mintha frusztrált lenne, úgy szuszogott, majd letette Hollyt, s nem moccant a helyéről. Végig egymás szemébe meredtünk, míg én éreztem, hogy kezdek zsugorodni előtte. Egyre kisebb és kisebb leszek, míg ő továbbra is csendben figyelt, majd szóra nyitotta az ajkait, s egyből meglazultak arcizmai. Nem voltak kemény vonásai, de láttam rajta, hogy nem tudja hová tenni, miért szaladok előle.
- Már nem szeretsz? - úgy vágódott belém a kérdés, akár az összetört üveg szilánkjai. Az elkeseredett tekintet, a halk suttogás, mellyel kimondta ezeket a szavakat, alig bírtam el a saját vállamat. 
Kifújtam a levegőmet, s menni készültem. A szívem is megszakadt, hogy egy nyúl vagyok, egy gyáva nyúl, s nem merem elmondani neki; Te idióta, mindennél jobban szeretlek!

Helyette egy halk szusszanást hallott, egy kilincsnyomást, majd egy erős ajtócsapódást.

- Nem fogod soha viszonozni... - összeszorított szemekkel szipogtam a levegőbe, míg leheletem nyomot hagyott minden levegővételnél a hideg utcában. Nem fogja, soha nem tehetné, érettebb, mint én, okosabb, és nem olyan buta, mint én. Buta, buta, buta Jungkook!
Egy kamasz, aki belezavarodik a saját érzéseibe, és csak hetekkel később jön rá arra, hogy teljesen beleszeretett...

Yoongi

  Úgy éreztem magam, mint akit keményen kikosaraztak. Pedig ő nem a partnerem, hanem elvileg a testvérem. És mégis keserű magány marta a szívem minden percben, mikor rá gondoltam. Ahogyan az ágyra néztem. Napok óta nem volt kivel aludnom. 
Kezdtem érezni ugyanazt a hideg, szinte gyilkos levegőt a szobámban, ami azelőtt volt, hogy ide költözött volna. Már nem hallottam a szuszogását éjjelente. Nem éreztem a bőre melegét. És csak bámultam magam elé a sötétben. Úgy tűnt, még Holly is hiányolja Jungkookot, hiszen az ő ágyában aludt egész nap. Jungkook, vedd észre magad... Sokaknak szüksége van rád a házban. Hiszen Holly a tiéd. Édesanyád és apám egész nap rólad beszél. És itt vagyok én is. Ennyire zavarodott még életemben nem voltam. 
Megcsókoltam, igen elismerem, hogy így történt. De ő kezdte, és egy percre sem éreztem azt, hogy el akarna lökni magától. Jin pedig végig tudott az egészről, hogy az öcsém nem biztos, hogy úgy szeret, mint egyszerű embert! És úgy pedig, hogy ő tudta, Namjoon is tudomást szerzett róla, ebben biztos vagyok. 

Annyira lassan kezdett el összeállni bennem a kép, hogy legszívesebben saját magam vertem volna agyon, akkora egy idióta barom vagyok, hogy akkora nincs még egy a világon. Megcsókolt, de még akkor sem esett le, hogy az öcsém szerelmes belém. Bevallott nekem mindent, s én csak rosszabbra fordítottam a helyzetet, mert akkor sem láttam be. Jungkook szerelmes belém. 

És most menekül előlem talán az egyetlen ember, akit képes voltam ilyen közel engedni magamhoz. Négy napon keresztül pedig egyetlen üzenetre sem válaszolt.

Hiába koptattam a billentyűt napokon át, semmi válasz nem érkezett. Ha nem tudtam volna némi információt Jintől, már rég átmásztam volna Taehyung kapuján és vállra kapva az öcsém, jöttem volna haza. 

Egyik délután az iskolában a folyosón vártam. Unalmas órák voltak. Mostanában egyáltalán nem tudtam figyelni és ez a jegyeken is meglátszott. A folyosó most se nem sötét, se nem narancs színekben úszott. A tél fehérje lepte be a teret, ami egyszerre volt varázslatos és rideg. Jiminnel mostanában úgy tűnt, minden a régi. Együtt vagyunk az iskolában, együtt ebédelünk és beszéljük meg a legújabb zenéket. Tudtam, hogy idő kell neki, mire megnyugszik. Ez viszont nem vonatkozott Jungkookra. Hogy lehetnek az emberek ennyire különbözőek és bonyolultak? 

Felsóhajtottam, miközben a kopott bakancsommal voltam elfoglalva. Néha érdekelt volna, hogy a tárgyak mit tudnának mesélni. Hiszen ők sok minden látnak, amit mi nem. Lehet ez a kopott bakancs is elmondhatná nekem, mit rontottam el. 

Ahogy felemeltem a tekintetem, olyan meglepetésbe ütközött a szemem, hogy azon nyomban megfagyott a testem. Jungkook volt az, a folyosó másik végén. Figyeltük egymást hosszú percekig. Nem bírtam, utána indultam hangosan szajkózva a nevét. Előttem rohant el, én pedig lihegve borultam a falnak. Eltűnt, mint a reggeli köd. 

Hosszan meredtem magam elé, míg a homlokom a falnak nem esett. Egyesek menekül előlem. 

Olyan erővel és indulattal ütöttem a falba, hogy csak percek múlva kezdtem el érezni a fájdalmat, amit okoztam magamnak. 

Mit is éreztem? Azt, mikor anya elment. Ugyanazt a keserű, elhagyott érzést. Megint elvesztettem azt, akit szeretek. Hiába tettem azt anya, amit mondtál nekem. Minden elveszett. Kezdem úgy érezni, ez az élet dolog nem nekem való. Mindig, mindig minden kicsúszik a karjaim közül. 

Egész éjjel csak remegve meredtem magam elé. Néha a hófehér bőröm kémleltem a sápadt fényben, néha Jungkook ágyán pihenő Hollyt figyelem. Nem tudok már aludni sem. Mit tesz velem ez a gyerek? 

Holly heves vakkantásai zavarták ki a gondolataimból. Már rég az éjszaka közepén jártunk. Apa és Eun-chae már rég ágyban van és alszik. Őket Holly amúgy sem ugatná meg. Felvettem a kis vakarcsot és a hónom alatt biztosítottam neki helyet, hogy én is tudjak közben mozogni. Valaki vagy betört, vagy a hiányzó láncszem érkezett meg.

- Megállni! - reméltem, hogy sakkban tudom tartani ezzel. Már indulni készült. Az ujjai mereven ölelték a kilincset. Alig kaptam levegőt. Végre itt volt előttem és megint menekülni akart. Elengedtem Hollyt, hogy csak rá tudjak figyelni. Jungkook. most nem mész sehova. 

De annyira nehéz volt bármit mondani. Ezer kérdést tettem volna fel, de csak egyetlen egyet tudtam. Más nem jött ki az ajkamon, csak ami a szívemen ült.

- Már nem szeretsz ? – szögeztem a kérdést egyenesen a szemeibe. A válasz, ami ért, elég egyértelmű volt. Az ajtó csattanása úgy zengett a fülemben, mintha ezer fakopács ütötte volna csőrével a csontom. Hát nem. Már nem. 

Lépni szerettem volna, de a saját lábamban akadtam el. A falnak csapódott a tenyerem, ahogy kapaszkodót kerestem. Remegtem ízig-vérig. Mégis miért fáj ennyire a szívem? Ki fog szakadni a helyéről. Teljes testemmel dőltem neki a hideg falnak. Nekem... folynak a könnyeim.

*

Fogalmam sem volt, hogyan keltem ki az ágyból és mentem el iskolába, de megtettem. A telefonom otthon hagytam, ahogy az ebédemet és a jókedvemet is. Azt már régen elástam a kertben. De itt voltam a rohadt ebédlőben, kivételesen egyedül. Jimin, Namjoonnal beszélt meg valami nagyon sürgős dolgot. Jungkooknak és annak a méteres baromnak pedig szokás szerint nyoma sem volt. Jin szerint ilyenkor a kórusteremben vannak és gyakorolnak. Bele untam, hogy utána fussak már. Egyszerűen, kezdtem beletörődni a szürkenapokba. Nem volt újdonság. Minden olyan lesz, mint régen volt. 

- Min Yoongi? 

- Mi van ? – kaptam fel a fejem morogva, de abban a pillanatban zavarba jöttem. Nem a szokásos idióták gyülekezetének egyik tagja volt. Messziről sem. Egy lány állt mellettem, egy könyvet szorítva. 

- Én csak... zavarlak ? - nyelte le a zavarát, vagyis próbálta. Alacsony lány volt, vékony, vállig érő fekete hajjal. Szemüveg ült meg az arcán, amit megállás nélkül igazgatott. 

- Ne haragudj. Mit szeretnél? - próbáltam magamra erőltetni valami illemet. Anya mindig arra tanított, hogy a lányokkal kedvesen kell bánni. De erre én sem számítottam, hogy valaha megtörténik 

- Lennél... a... partnerem. A bálon ? - nyögte ki végül. Nem tudtam, hogy ő volt jobban zavarba, vagy én. 

Jungkook

    Kezdem talán szégyellni magamat amiatt, hogy a létezésem apró jeleit is próbálom elfedni előle. Kitartó, és minden nap ír nekem egy üzenetet, melyet tényleg nem értek. Vagyis, ő a testvé... Nem. Ő vele élek, és nem ezt érdemli. Tudom, rájöttem, hogy nem kellett volna elszöknöm otthonról s előle, de annyira féltem a szemeitől. Mikor az éjjel hazasunnyogtam pár röpke percre, és természetesen ő is észrevett engem... egy pillanatig átfutott bennem, hogy odamegyek és megölelem, de nem szabadott. Nem. Így is sok mindent megengedtem már magamnak. Hiába szeretem, hiába vagyok belé szerelmes, ő nem. Nem tudom hányszor fut át a fejemben egy nap, de ez természetellenes. Neki más kell, egy lány. Igen... egy aranyos, alacsony, édesen hosszú hajú lányka... Pont ezért, míg megemésztem, hogy távol kell tartanom magamat tőle, talán addigra megerősödök, és otthon is sikerül elfelejtenem annyira, hogy elég lelkierőm legyen visszaküldeni a saját ágyába. Talán igen, talán nem... Ilyet még nem éreztem, senki nem hibáztathat, mert félek a saját érzéseimtől. Pláne nem ő. És ettől sajgott még jobban a szívem. Ő nem hibáztatott ezért, elkönyvelte tinidzserkori hülyeségnek - legalábbis szerintem - és csak segíteni szeretett volna. Megértem én, felfogtam. Túl kedves és segítőkész. Nem szabad őt a saját butaságommal lenyomni. Nem hiába mentem el otthonról, de tény, kezdett hiányozni már anya, és... Ő is. De nem szabad. Nekem nem szabad őt kívánni. Keresnem kell egy lányt és... Nem, tuti nem fogok. Isten irgalmazzon. 

A pizsamáinkba pihenve feküdtünk az ágyban szerda éjszaka. Legalábbis, Tae hason fekve nézte a laptopot, míg én ülve figyeltem a Haikyuu minden egyes fontos momentumát tátott szájjal, kakaóval a kezembe és a Yoongitól kapott plüssnyuszival az ölembe. Nem mondom, akár a kisgyerekek, nem tért el sokban a valóságtól, de pont emiatt szerettem Taenál lenni. Együtt nézünk animét vagy énekelünk, xbox-ozunk, vagy csak döglünk. Viszont a mai nap fárasztóbb volt, mint hittem. Ma figyelmeztetett természetesen minden tanár, aki elkapott a folyosón, vagy netán észrevett, hogy pénteken nekem is be kell mennem tornatermet rendezni. Ugyanis igen, már a nyakunkon volt a bál. A próbákat is mindennap megtartottuk Taeval, és természetesen a suliban is a maradék két társammal, akikkel énekelünk. Érdekes lesz, és nagyon izgatottá tett a tény, hogy lesz dobosunk, gitárosok, szintetizátoros, és... nos, igen. Mi vagyunk az énekesek, akiket követniük kell majd minden percben. A dalválasztás valahogy nehezebbnek bizonyult, mint hittem a legelején, és ha nem lett volna az ölemben a plüss maci, talán nem is világít fel az a mágikus villanykörte a fejem felett, ami jelezte; van egy ötletem. Tudtam, hogy mit fogok énekelni, beugrott, amint Hinata pattogó, rajzolt testét néztem a monitoron, majd ajkaimhoz emelve szürcsöltem egyet a barna nedűből. Ez jó lesz. Legalább egy kicsit átadhatom az érzéseimet az embereknek s talán megértenek egy kicsit. Tényleg csak egy kicsit... vágytam rá, hogy ne utáljon senki. Igaz, azóta érzem ezt, amióta elkaptak engem azok a fiúk az udvaron. De akkor is szerettem volna, hogy soha többé ne támadjon meg senki. Ez talán a sorstól egy figyelmeztetés, hogy ne tévedjek le a rendes útról, s ne tegyek, illetve érezzek értelmetlen, nem elfogadott dolgokat. Talán tényleg ez állt a háttérben... de mindenképpen szerettem volna ezt egy dallal jóvátenni.
Valahogy meguntam az animét, és ez engem is meglepett. Soha nem volt még ilyen. Most először kaptam magamat azon, hogy a Taetae szobáján a zöld falat s annak posztereit figyelem. Körbevizslatva szemeimmel minden kisebb, nagyobb polcon, a vörös-barna csíkos karosszékén, a telenyomott íróasztalán, amin igazából sűrűn pakolászom a dolgokat, hiszen ő még élvezi is, ha rendet rakok helyette. De látom, megint tele pakolta a holmijaival...
Megrezzentem, amikor a telefonom füttyszavát hallottam. Odakaptam a fejemet az ablakpárkányra, ami az ágy mellett volt, s azon telefonomért nyúltam.
- Azt hittem lenémítottad - könyökölt fel mellettem, mikor feloldottam a képernyőzárját.
- Anya mondta, hogy írni fog. - Lefele vezettem tekintetemet az ölemben lévő nyuszi mellett nyomkodva a telefont. Üzenetek... Yoongi... hány ez... hány üzenetet írt? Pedig csak két órája nem néztem meg...
Vagyis, alapból, meg se nyitottam az üzeneteit, mert akkor kijelezné neki, hogy láttam. És bármennyire is szerettem volna látni, mit ír nekem, nem ment. Még erőt kellett vennem magamon, féltem, hogy megszid, amiért nem megyek haza, vagy a fejemhez vágja, hogy milyen buta vagyok, hogy ilyen dologgal szaladtam el otthonról. Buta? Elszaladni? Konkrétan rábasztam az ajtót és futottam a hóban egyenesen Taehoz. Remélem, hogy nem fog megint bántani, mint pár hónapja... A poklok pokla lenne, ha ismét előtörne az az énje. Megrémített a gondolat s próbáltam még időben elhessegetni.
Anya üzent nekem, s a szemeim nem hittek annak, amit olvastam.

Üzenetek - Anya 

"Szia, kicsim, remélem, hogy most már hazajössz, nem szabad ennyi ideig zavarnod Taehyungékat. Biztos, hogy elvagytok és jól szórakoztok, de nem szabad eddig ott lenned. Gondolom megérted, és holnap végre hazajössz, ugyanis van egy jó hírem, mert ugye nem tudom személyesen megosztani veled, hisz a kis fejecskéd, még mindig máshol van! Hehe, szóval beszélgettünk Hyunwook-kal, és azt mondta, hogy nemsokára eltudjuk kezdeni a saját szobád építését. Hát nem nagyszerű? Tudom, hogy kedvelitek már egymást Yoongival, de végre neked is lesz szobád. Jaj, és majdnem elfelejtettem! Pénteken tudjuk, hogy bálotok lesz, és mind a kettőtöknek fontos az nap, mert ugye utána szünet, és aznap még tudtok egy nagyot bulizni együtt. Ezért gondoltuk, hogy mivel ti is jól fogtok szórakozni, mi is elmegyünk apátokkal a hétvégén üdülni. Olyan édes ez az ember... egy wellness hétvégére fizetett be, azt hittem, hogy lecsapom! Ezért nagyon szeretném, hogy holnap hazagyere, mert pénteken indulunk! Nagyon jó hétvégénk lesz mindannyiunknak. Szóval, siess haza, nagyon szeretlek, kicsim! Puszi, anyu."

- Anya  

Ohh, anyu... ez azért... végre lesz szobám!
Nem hittem, el is felejtettem, hiszen már említette pár hónapja, hogy neki fognak kezdeni, ha lesz elég félretett pénzünk, de hogy ilyen gyorsan elröppentek azok a hetek, hónapok...
Feldobott. Örültem neki, és talán menekülőpontként is tekintettem az új szobára, ami egy kis erőt adott, hogy még bátrabban menjek haza.
Apropó... talán meg kellene néznem Yoongi üzeneteit is. Két perce írt valamit. 
A sok szöveg, melyet nekem szánt, mind... mindet... 
Lesokkolódtam, amint megnyitottam az említett nevével ellátott rubrikát.
 

És még több, és több. A torkomat marta...

Majdnem könnybelábadt a szemem. Mekkora féreg vagyok, istenem... azt hiszi, 

hogy még én haragszom? Miért ilyen... miért ilyen kedves velem?
Na ne, felépítettem egy gátat - több, kevesebb sikerrel, most már látom - és ő most ezt, ezekkel a szavakkal széttiporta. Érzem, ahogyan omlik. Nem vagyok én ilyen erős, mit is képzeltem? 

Csak ezt ne... te ne, te ne sajnálj semmit!
A kakaót már régen letettem a kezemből, mert leejtettem volna, ha nem teszem. A szám elé kaptam a tenyeremet, mire Tae megállította a laptopon folyó eseményeket. 
- Hé, mi a baj, Jungkook? - azonnal felült, nagy szemekkel és a hátamra simította kezét.
- Haza kell mennem holnap. - Mondtam, s szippantottam egyet visszafojtva krokodilkönnyeimet. Bassza meg, nekem kell bocsánatot kérnem tőle, hülye Jungkook, hülye, hülye, hülye! Balfasz, idióta. Olyan gyerekes vagyok, hogy az már fáj. Hiába próbálok meg erősnek mutatkozni, már régen elrontottam azzal, hogy eljöttem otthonról. És így legyen felnőtt gondolkozásom... hah... ha megtalálom, a szemeibe nézve kérek bocsánatot tőle. Megérdemli, mert én egy hülye vagyok...
 

* 

Az iskolában szinte minden szünetben szaladtam. Kerestem, hogy hol lehet, mire harmadik szünetben végre megleltem. De azonnal elfelejtettem minden indulatom okát, mikor a sarokról hallottam a beszélgetését. Egy lány... megkérte, hogy menjen vele a bálba. Megkérte, de én... miért is... jöttem ide? 
Mikor óvatosan odapillantottam, csak a kedves mosolyát figyeltem, semmi mást. A szívem szúrt, hogy nem felém intézte azt. Nem, hülyeség, már megint hülye vagy, Jungkook... Ő nem a tiéd, nem lehetsz féltékeny, nem is jártok. Önző vagy. Egy önző, buta gyerek. 
De akkor is éreztem, ahogyan mardossa a torkomat a szomorúság. Elfogadta a lány kérését, miszerint, menne-e vele a bálba. A lány félénk volt, és szelídnek tűnt. Tényleg aranyos...
Tudtam, hogy ha most odamegyek, elrontok mindent, mert olyat mondanék, olyat tennék, ami nem lenne helyénvaló. Esetleg zavarodottan hebegnék-habognék neki, lejáratva magamat más előtt is. Én sem értettem máshoz végül is. De a szívem hozzáhúz. És ezért volt a legrosszabb. Pont most kell erőt vennem magamon és angolosan távozni. 
Megfordultam s csak összehúzva magamat ballagtam vissza a saját termembe, nehogy feltűnjön neki, én ott vagyok. Pont ezt szerettem volna, nem? Hogy valakit találjon és engem is elfelejtsen. Talán könnyebb lesz így minden, és nekem is. Csak lenne könnyebb a csalódottság érzete. Nehezebb lenyelni a torkomon, mint hittem...
Még anya kérésére sem mentem haza csütörtökön. Taehyungnál csöveltem aznap is, hiába a kérés, vagy a nagy tervek. Nem agyalhattam továbbra is Yoongin, és a felbolygatott szívem faszságain, hiszen fiú vagyok, vagy mi... Férfi... Vagy csak tényleg egy fiú.
Aznap a folyosón még sok tanár kapott el azzal, hogy el ne felejtsek holnap reggel menni segíteni, előpakolni, készülni, ugyanis a bálra mi magunknak kellett feldíszítsük a torna termet, és berendezni a színpadot, meg hasonlók. Ezek hányszor találnak be egy nap?!
Igazából, pont azért, mert mi voltunk a tizenegyedikesek. Egy év múlva, a mi alattunk lévők fognak számunkra bált rendezni. Mondjuk, egynek örültem. Hogy nem nekünk kellett tényleg mindent csinálni, hiszen mi fel is lépünk, ezért csak a hangszerpakolós, berendezős feladatokat osztották ki nekünk, zenészeknek. Nem is bántam, legalább addig sem agyalok... Ahh, már megint Yoongi, mi van velem? 

 

* 

Nem mondom, aznap nagyon kellemetlenül éreztem magamat. Tényleg ki kell vernem a fejemből Yoongit. Taeval is csak pár szót váltottunk, mert látta rajtam, hogy most nem tud hozzám szólni. Na igen, amikor beüt a katt, akkor elvesztenek. De agymenéskor én se tudok mit tenni, csendben elmélkedni, és még a színeket is elfelejteni a térben, ahova figyelek. A hangok is tompulnak olykor és csak a belsőkerekek forognak. De semmi értelmeset nem találnak ki soha, és ezt bántam. Az elsőt gondoltam, hogy mostantól leteszek róla, s hagyni fogom őt. Fellángoltam, tudom, de leteszek róla.
Péntek reggel senki nem jött be az osztályomon és a tanárokon kívül az iskolába. Pár osztálytársaimmal a hosszú folyosókon járkáltunk és kezdtük pakolászni, rendezni a dolgokat a tornaterembe. Nagy, tágas volt a helység és kongott az ürességtől, míg nem jöttünk mi. A színpadot, amin mi vagyunk, még előzőnap este behozatták, ugyanis az tényleg méretes darab volt. Ahogy felépítették, vagyis összerakták, magam sem értettem, hogy hogyan csinálták, de valami baromi menőn nézett ki. A gondolattól, hogy én ezen fogok ma fellépni, még jobban felpezsdítette a véremet, s izgatottan néztünk össze Taehyungal, akivel már harci szettben álltunk. Nem, nem a zakóinkban, azok még a táskáinkban gyűrődtek az öltözőben - Mázli, hogy még első éjszaka elhoztam otthonról, hiszen előre gondolkodtam, vagy magam se tudom. Talán terveztem, hogy nem megyek haza. Tudatalatti kis Jungkooknak jár a képzeletbeli pacsi.
Már javában kezdett szépülni az egész terem és érdekes, hogy milyen stílust találtak ki ez évre. Nem mondom, meglepett, mert... szerintem gyönyörű volt. Valahogy igazán bálhoz illő. A hideg színek jobban felélesztették a termet, mint valaha. Kék és fehér árnyalatai, a festett hóvirág drapéria, a hideg színek találkozása, a selymek összefonva a székeken díszelegtek az asztalok mellett, míg hópelyhek hullottak - képletesen, mert ugye lógatták őket - a mennyezetről. Egy óriási félhold is volt a háttérben, amellyel megszenvedtek a fiúk, de a lányok mindenképpen kiküzdötték, hogy az oda kell... Nem mondom, gyönyörű volt. Már-már havascsoda, meseszerű.  

Mikor a színpad pereménél ültem és csak kacagtam a többieken, megrezzent a nadrágomban a telefon. Ohh, már elmúlt fél hat. A bál meg hétkor kezdődik, talán ideje lenne átöltöznöm. 
 

Azonnal nyelnem kellett egyet, mikor megláttam a Jin által küldött képet. A szívem dobbant egy hatalmasat, és az alhasam is megrebbent. Beharaptam az alsó ajkamat, majd szusszantottam egy nagyot. Ennyit az elmémről... a csokor nyakkendő, és a zakó, a haja, és a szemei... azok a gyönyörű barna szemek megigéznek. 

Pár percig nem tudtam megmoccanni se, csak ültem és néztem a kezemben tartva a telefont.
Olyan helyes...