21. fejezet - Coelum

Cím: 21st Century Bros

Műfaj: Yaoi (fiúxfiú szerelem), nem mint banda, AU (alternatív univerzum), OOC, Dráma

Páros: YoonKook, (Yoongi x Jungkook)

Besorolás: (+12)
Figyelmeztetés: Mostoha testvér szerelem, trágár beszéd

Írók: Semil-han & Rossy

Tartalom: Az egyik nap Min Yoongit hazahívatja apukája egy fontos dolog miatt, amit nem szándékozik elárulni neki.  A fiú, apja parancsára haza is indul, ahol egy váratlan és talán számára unszimpatikus személyt vél felfedezni, aki mint később kiderül, a mostoha testvére lesz.

Hozzáfűzés: Jó szórakozást kívánunk! :)

KATT-> ~ Képgaléria ~

Jungkook

  Mint fiatalabb korom sötétebb időszakaiban, ahol az rémképek gyűltek minden éjjel, úgy éltem meg azt a pillanatot, mikor megláttam a szemeim előtt zajló eseménysort. Rémes? Szörnyű? Nem tudtam volna abban a pillanatban definiálni. De a legnagyobb fájdalom az volt, hogy nem értettem, egyáltalán nem értettem, hogy mégis miért történik az, ami. Jimin erőszakos, birtokló mozdulatain ragadt le a szemem, végig dermedten meredve az irányukba, s éreztem, amint a mellkasom megremeg minden pillanatban a félelemtől. Félelem? Hol, mikor éreztem én ilyet valaha?
Rettegtem, és úgy éreztem, hogy a föld képes lenne bármelyik pillanatban elnyelni s többet nem engedni engem a világosságba. Mintha leszakadt volna minden az égről, a csillagok eltűntek volna, a vihar pedig ismét felülkerekedik. 
Nyelni alig tudtam, ahogyan a levegő is bennakadt a tüdőm fogságában. Ahogy az ajkaira mar, s birtoklóan a magáévá teszi azt, el sem tudtam képzelni, hogy valaha ezt fogom látni. Elképzelni? Eszembe sem jutott egy akkora abszurd gondolat, hogy ez megtörténjen.
Minden érzés, izgalom, melegség, mely végigjárta a szívemet pár pillanattal ezelőtt, úgy semmisült meg egy pillanat alatt, ahogyan a sötétség ölelt körül mindet egyszerre, s durván feszítve, akárcsak a mellkasomba szúrva. Miért csókolja meg azt… akibe szerelmes vagyok?
A szemeim mintha több órákon át csak ezeket a pillanatokat figyelték volna, leragadva a keserű érzéssel, mégsem volt több tíz másodpercnél az egész jelenet. Nem tudtam, hogy hirtelen mi történik bennem, csak egyet éreztem rettenetesen erősen: félelmet.
Pillogva kúszott a tekintetem a padlóra darabosan, majd úgy vettem egy mély levegőt, visszatartva a könnyeimet. Nem akartam nézni. Azt sem tudtam, hogy mit akarok tenni, s ezzel indultam el hátra, hogy betudjak menni az öltözőbe, a lábaim mégis kínzóan nehezek voltak. Mintha láván járnék, s bármelyik percben eleshetnék. Remegtek, úgy remegtek, mint még soha. Lehajtott fejjel, s remegő ajkakkal indultam meg mindent otthagyva a helyemről, hogy hátra tudjak menni, s mikor az ajtóhoz értem, még az sem volt olyan, mint előtte ahogyan a tenyeremet rátettem a falapra.
- Jungkook! – Nem akartam hallani, mert rettegtem. Azt sem tudtam, mit mondhatnék, tehetnék, reagálnék, hiszen soha nem történt ilyen, nem is… nem is gondoltam erre, még csak eszembe sem jutott, hogy valaki megcsókolhatná bármikor azt, aki mindennél és mindenkinél kedvesebb az életemben. Egy kisebb tőrt éreztem a szívemben ahogyan nem tűntek el végleg ezeket a képek. Jimin dús ajkai, a nyelve ahogyan durván bebocsájtást parancsol Yoongi szájába, amit eddig csak én érinthettem. Mégis… mi járt a fejében?
Minél előbb be akartam menni, eltűnni innen a kíváncsi szemek elől, amik valójában nem léteztek, én mégis éreztem magamon azokat.
- Hagyj… kérlek – suttogtam, ahogyan a vállamra fogott, majd erősen megfordított s immáron szembe kerültem vele. Az arca meghökkentett, ahogyan a ragyogó kristálycseppek köszöntek vissza a különleges íriszekben megbújva. Nem gördül le egy csepp sem, én mégis éreztem, hogy képes lenne bármely pillanatban végignyalni az arcát néhány könnycsepp. – Yoongi… - suttogtam remegő hangon, ahogyan őt néztem.
- Kérlek, hallgass meg! N-Nem volt semmi, Jimin részeg, hallod!? – szorongatta meg a karjaimat, úgy tartva, míg én azt se tudtam, hogy ebben a pillanatban mit is tehetnék. – Jungkook, ő ivott, érted? – suttogta, s ugyanúgy reszkettek az ajkai, mint az enyémek. – Én téged szeretlek, én is megdöbbentem, de hinned kell nekem...! 
Valamivel talán megkönnyebbülés volt, amit mondott, mégis, nem éreztem magamat teljesen tisztának. Kusza gondolatok lepték el az elmémet, s alig bírtam sóhajtani. Részeg… Részegen is, miért kell ezt tenni? Miért tesz ilyen dolgokat, amikor maga is tuja, hogy…
- Értem – engedtem lentebb a vállaimat, hátranyúlva a kilincsre ernyesztve a kezemet, míg ő az arcomra fogott, hogy nézzek vissza rá, hiába nem terveztem elmozdulni. Csak nem tudtam, mit kéne tennem, hogyan kéne reagálnom, ugyanis nem történt még velem ilyen soha.
- Ne menj… - döntötte enyhén oldalra a fejét, a szemöldökeit szomorúan összevonva, míg én ott álltam előtte, csak némán figyelve a meggyötört szempárokat. – Ne haragudj rám.
- Nem haragszom. – S ez igaz volt. Nem éreztem haragot, helyette csalódottságot és félelmet. Hogy mitől féltem, számorma is idegen volt. Hirtelen minden butaság, kétes gondolat, és idiótaságok röppentek a fejembe. Mi lesz, ha Jimin elveszi tőlem? De részeg. Mi lesz, ha egyszer egy lány csábítja el tőlem, és esetleg mégsem szeretne velem lenni? Azt mondta, hogy szeret… Én is szeretem, sőt… De mi lesz, ha egyszer… Ha egyszer valaki más veszi át a helyemet, esetleg…
- Jungkook, irány vissza a pult mögé, itt munka van! – szólt egy ellentmondást nem tűrő, erős hang, mely nagy valószínűséggel a munkatársamé volt, aki éppen mellettünk sürgetett az üvegszekrény előtt állva és annak tartalmát fényezve. Máris menekülni akartam a helyzetből, s nemes egyszerűséggel szakadtam ki társam fogásából s iramodtam volna a munkába.
- Takarodj a faszoba, mert kibelezlek! – sziszegett Yoongi mélyen s dermesztő hangon Yugyeomnak.
Nem tudtam, hogyan kellene kezelnem, túl feszült voltam, de ez még jobban ledöbbentett és megijesztett. Yugyeom köpni-nyelni sem tudott hirtelen, mégis hevesen túrt a hajába, majd összeszedte magát, hogy válaszolni tudjon, én mégis megelőztem.
- Bocsáss meg nekem, de... elmehetnék előbb? - kérdeztem tőle, s szerintem csak a könnyes szemeim miatt engedett. Feszülten fújta ki a levegőt, majd Yoongira nézett mögöttem szúrósan. - Én... nem szeretnék konfrontálódást, és ígérem, ilyen soha többet nem lesz. Kapsz egy kis jutalékot is, ha megjön az első fizetésem, csak ezt az egyet nézd el... kérlek, tudnád tartani a frontot helyettem is? - szorítottam ökölbe a kezeimet.
- Legyen. De állíts a barátodon, mert ez a stílus itt nem megszokott. A végén nehogy kedvem támadjon kicsapatni innen... - rázta a fejét lassan, összeszűkített szemekkel, mire kaptam a lehetőségen.
- Köszönöm! - megfordulva, azonnal lekaptam magamról a kötényt, majd berontottam az öltözőbe, ahol felszedtem táskámat, s útnak eredhettem. Nem tudtam magam se, hogy most mit kéne tennem, de ha itt maradok, tudom, hogy megőrülök.
Amilyen gyorsan csak tudtam, szaladtam is kifelé, majd a szemhéjamat masszíroztam meg a jobb kezemmel, amint az ajtóban engedtem el a kilincset.
- Menjünk haza - szólt, zsebre dugott kézzel az ajtó mellett a falnak dőlve. Ahogyan felé fordultam, találkoztak a szemeink. Ő tudja, ismer engem. Kívül s belül. Tudta, hogy mikor, mit érzek s hogyan. De most nem voltam benne mégsem biztos, hogy érzi, mi járhat a fejemben. Hiszen én is bizonytalan lettem. Hogy miben? Saját magamban. De legfőképpen az érzések kavarogtak bennem olyan szinten, hogy hányni tudtam volna. Egyszerre féltékenység, félelem, és forróság.
Kiérve, lassan felemeltem a fejemet, amikor ösztönösen átkarolta a vállamat, majd a tömeg felé vezetett, hogy kitudjunk kászálódni a heringpartiból, amitől végleg elment a kedvem mára. A hangos zene, ricsajnak tűnt. A fények, epilepsziás rohamot okozó, villódzó irritációk voltak a szemeimben. Talán akkor éreztem egyszerre jeges tüzet a torkomban, amikor az íriszeimet egy pillanatra vezettem fel, s megláttam, hogy a biliárdasztal mögött a falnak dőlve a mellkasa előtt összefont karokkal figyelt Jimin. A tekintetünk találkozott, s mintha nem csak két másodperc lett volna az a pillanat. Nem, ez más volt. A szemeiben valami megbújt, a sötétbarna szembogarak nem palástolnak semmit, én pedig nem vagyok vak. Nem éppen tűnt úgy, mintha egy kortyot is ivott volna, egyáltalán nem volt instabil, hiszen... ha olyan állapotban lenne, nem lenne ilyen tartása, ezt tudom. Valami rohadtul sántított, s mikor lassan leengedte a szemöldökeit, nyelnem kellett. A róka, mely az áldozatára vadászik, egy egész univerzum volt a szemiben, nekem pedig csak a legapróbb belátásom nyílt rá. Fondorlat és ármány, rejtőzködés. Úgy végigrázott a hideg, hogy el kellett forduljak. Lehetetlen... nem vagyok jó emberismerő, csak tév-képeket látok. Beakarom beszélni magamnak, hogy mindenképpen tudjak hibáztatni valaki. De a hibás úgy is ő lenne, hiszen, ha ivott is, akkor is az ő hibája, amiért megcsókolta Yoongit.
- Kook - suttogott Yoongi, amint a megvilágított városon át sétáltunk, hogy hazaérhessünk. Haza... jobb lenne most lefeküdnöm inkább. - Mi jár a fejedben?
Rápillantottam a szemem sarkából, ahogyan sétáltunk. A karja még mindig nem engedett, s tudtam, hogy nem is hajlandó elengedni egy pillanatra sem. Érezheti annak a súlyát, ami történt, mégis próbáltam magamban - nem sok sikerrel - lenyomni az egész dolgot, hiszen... férfiak vagyunk, vagy mi... de ez mégsem hagyhatott nyugodni. Mindig eszembe jut ilyenkor, hogy hiába egy a nemünk, hiába kéne erősnek lennem, én jobban szeretem, mint hiszi, pont emiatt. Szeretem, szerelmes vagyok belé, bármit képes lennék megtenni érte, és emiatt jogosan fáj az egész dolog. De nem fogom kimondani, túl sok, én pedig lehet... túl reagálom. Lehet...
- Az, hogy szeretlek - haraptam be az alsó ajkamat, s viszonylag könnyen mondtam ki a szavakat. - Tudom, hogy te is, és... ez a lényeg. - Azt hiszem.
Pár pillanatig hallgatott, s láttam, hogy szóra nyitná az ajkait, mikor a mellkasa is kicsit megemelkedik a beáramlott levegőtől, de egy másodperc alatt meggondolta magát. Talán ezért hallgatott egész úton, míg haza nem értünk. Nem mondtam neki semmit ezen kívül, de szerettem volna, hogy megnyugtasson, hogy minden úgy van, ahogy mondom, minden... úgy van. De nem mondott többet, ez pedig enyhén még egy irányból frusztrált.
Csendben húzódtam el a karjától, hogy kitudjam nyitni az ajtót, miután elforgattam benne a kulcsot, majd nesztelenül átléptem a küszöböt, hogy a bent áramló melegség megcsapva az arcomat, letudjam venni magamról a cipőmet s sálamat. Halkan sóhajtottam, majd a nappali felé mentem, mely szinte azonnal a folyosó után következett, s onnan a szobámba lépve, azonnal levágtam táskámat. Nem tudtam, hogy néha áldás, vagy átok, hogy minden szobából a kiút a nappaliba vezet. Nem volt nagy ház, de kicsi sem… mégis jó volt itt, amíg nem kellett kimenni.
A szobámba belépve, itt is tapasztaltam a dermesztő hideg levegőt, hiszen nem csak abban az egy szobában uralkodott a tél. Az alsó ajkamba harapva dobtam le a cuccaimat, majd fordultam vissza, hogy azonnal elindulhassak a fürdőbe. Nem volt erőm semmihez, hiába voltam kipihent. Nem volt kedvem semmihez, hiába volt az este eleje csodálatos…
Kivágva az ajtót léptem be a hideg kőre, majd egy hatalmas sóhajjal léptem a csaphoz.  A tükörbe pillantva kezdtem el figyelni magamat, amint megtámaszkodtam két oldalt a csapnál. Annyira semmilyen nem voltam, meg az arcom is… a francba, tisztán látni, hogy mindjárt szétesek. Yoongit nem is figyeltem, hogy hová ment, sőt, inkább, ha lehetett, igyekeztem sietni, amíg nem látom. Ez lehet, hogy rosszul hangzik, de tényleg nem tudtam, mit tegyek. Talán menekülök a dolgok elől, lehet ez így van, de ő ugyanolyan meggyötörtnek tűnt. Lehet, hogy tényleg túl reagálom a dolgokat, de nem vethet meg senki… Nem akarom, hogy bárki megérintse olyan helyeken őt, ahol csak nekem volt szabad eddig.
Kigombolgattam lassan az ingemet, majd a borzongató levegőről beléptem immáron meztelenül a tusolóba. A zuhanyrózsa alá érve érintettem meg a hideg csapot, majd megnyitottam, hogy a fentről érkező langyos víz azonnal rám ömöljön. A hajam is átnedvesedett pár pillanattal később, ahogyan a karomat simogattam meg, úgy sóhajtva egyet lehajtott fejjel. Bepárásodott a levegőt, míg a narancsos fényben minden egyes csepp hangosan csattant a földdel találkozva. Pár percig áztattam magamat, majd a megtámaszkodva tapasztottam a tenyereimet a csempefalhoz. Egyszerűen kegyetlenül éreztem magamat, a sírógörcs kerülgetett, de mégsem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a féltékenység. Itthon vagyunk, itt van ő is mostmár, csak mi ketten, de tudom, hogy a ma este magányos lesz. Ma mind a ketten a szobánkban maradunk.
A merengésből a megszokott kilincs nyomódás szakított ki, mikor enyhén felemeltem a fejemet. Hátra szerettem volna fordulni, s a szemem sarkából láttam, ahogyan elhúzva a zuhanyzófüggönyt lép be mellém Yoongi levetkőzve. Nyelnem kellett egyet, amint visszafordulva elhúzta a függönyt, majd a szemeimbe nézett. A csempére pillantottam, s éreztem, hogy pihegni kezdek, amint átkaroltak a gyengéd kezek hátulról.
- Jungkook – suttogta a nevemet mély, mégis lágy hangján, amit egyszerűen imádtam benne. Ahogyan a száraz bőre hozzámért, úgy egyenesedtem ki én is. Még mindig csak a kristálycseppeket néztem, amint a földnek csattanva eltűnnek a lefolyó mélyébe lassan, akárcsak a könnyeim, amikkel már nem bírtam sokáig. Megfordultam, de ő nem láthatta, hogy sírok, vagy érezhette ahogyan szorít a torkom. Nem fogom neki kimutatni, mert… ez badarság...
Nem volt már sokkal magasabb, mint én, ami meglepő, de mégsem, hiszen növésben vagyok. Ezzel csak az a baj, hogy ő is, én viszont túl fogom nőni, de ez nem érdekelt túlzottan. Mégis, néha olyan jó csak úgy szemügyre venni őt, mindenét szeretem, de…
A szemeibe néztem mélyen, majd átkaroltam a nyakát hevesen, egy pillanatig se engedve el. Olyan közel szerettem volna érezni magamhoz, mint még soha, s nem csak úgy, hogy a combunk, a farkunk, vagy a mellkasunk összepréselődik. Mégis ez hiányzott a legjobban. Most nem engedném el soha, de ha ő menne, én azt nem bírnám ki… Nem szeretnék álmatlan éjszakákat, amiatt, hogy nincs mellettem, sem a... rémképek miatt.
- Nagyon szeretlek… - szorosan öleltem magamhoz, lehajtott fejjel a vállán, míg a melegség a hátunkat verte a zuhany alatt.

Yoongi

  Ez volt az a nap, mikor Infernum győzedelmeskedett Coelum felett. Ezen a napon tisztázódott mélyen bennem, hogy a pokol Jimin volt, a menny pedig Jungkook. Kárhoztam. A pokol a jeges ajkaival érintett, a lelkem pedig örökké elkárhozott. Hazudtam. Mennyei áldást kaptam a kezeim közé, én mégis hazudtam. Jimin nem volt részeg. Egyértelműen nem, de nem tehettem mást, hazudnom kellett, mert az igazság kínzóbb, mint maga a pokol. Talán soha nem leszek már tiszta, talán Coelum sosem fogad vissza a kegyeibe, nem tudhattam. Amint lehunytam a szemem, fekete árnyak ölelték körbe a testem. Mélyen az ereimbe martak a mérgezett ajkaikkal, és nem kímélve tépték a húsom. A szívemet akarták, de az már rég halott volt, tudtam. Jungkook könnyeivel pusztult el örökké. Megvetettem magam, gyalázatos tettek marcangolták a lelkem. Nem tudtam gondolni semmire. Hosszan elnyúló csempék, értelmetlen képek. Szagok, hangok, eszmék, lidércfények. Cseppen, koppan, roppan, meghasad. Átölel, rám lehel, megszorít, eltorzít. Minden összefolyt…

Bús léptekkel sétáltam utána. Csak törölköző takarta a nedves derekam, de nem láttam tisztán. Olyan érzés volt, mint aki lerészegült, és éppen az alkoholmérgezés legrosszabb stádiumában szenved. Az ítélet: halál. A rabságom a zongora előtt kezdődött, ő volt a bírám, az anyám, az apám, a szeretőm, a gyilkosom. Gyötrelmesen recsegő ujjakkal löktem fel a kis fedelet, ami a fekete-fehér melankóliában úszó billentyűket fedte, onnantól pedig nem kíméltem. Fogalmam sem volt, ki vagyok, hogy mit tettem. Jimin, miért kellett ez? Miért gyötörsz a régi sebekkel? Nem akarok újra hazug, újra rossz lenni.

- Az első szerelem… - leheltem a szavakat ridegen magam elé. A váza még mindig töretlenül pihent a zongora tetején, apró rezgésekkel rezonálva a megszólaló hangokra. Először csak reszketegen, majd erősen ütöttem le a jáde-köveket. Nem szoktam énekelni, nem is értek hozzá, de most nem érdekelt. Kiadtam magamból a szavakat, amiket a lelkem megkövetelt.
- Emlékezetem zugában, változatlanul feltűnik egy barna zongora. Gyermekkori otthonom zugában, változatlanul feltűnik egy barna zongora. – Fájtak, égettem a szavak, de mindig ide menekültem. Minden alkalommal, szerelemmel, szeszély nélkül fogadott az öreg hölgy, a régi zongora. - Nem számít, hol vagyok, mindig védelmeztél a hibáim ellenére, de nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó, mikor mondod "Ne hagyj el így"... – éreztem, ahogyan a szemembe könnyek ülepednek meg. Végre kimondtam, hogy szeretlek... Talán bűnt követtem el ezzel? Istenem, tudom, hogy nem kedvelsz, de minden embernek jár egy kicsi a boldogság, a bőség kosarából, nem?
- Csak egy pillanatig voltam ügyetlen, aztán újra megérintettelek. Még ha hosszú időre el is tűntem… Ellenszenv nélkül, elfogadtál. Nélküled nincs semmi. Pirkadatkor csak mi ketten, együtt köszöntöttük a reggelt. Ne engedd el a kezem többé. Én sem foglak elengedni többé… - nem bírtam tovább. A kellemes, ám keserű dallamból egy hirtelen dörrenés lett, ahogy a fejem ütötte meg hirtelen a hangokat. Zokogni kezdtem, olyan keservesen, olyan hangosan, ahogy eddig magamnak még azt nem engedtem. De itt volt ő, az öreg hölgy, aki itta a könnyeim. Szó nélkül tűrte el az összeset. Elgyengültem, most először éreztem, hogy bárki kést tudna döfni a hátamba. De ilyen a szerelem, igaz? Kegyetlenül romba tiporja az embert. Én pedig éreztem, hogy Jungkook nélkül teljesen elvesztem. Bizonytalanság járt végig, hiszen érte kezdtem el újra élni. Most pedig megbántottam. Nem is… Összetörtem. Képes lesz újra rám nézni?

- Kérlek, bocsáss meg… - szorítottam ki a szavakat a könnyeim között, amik a billentyűket verték. – Ígérem, mindent elmondok, csak bocsáss meg… - meggörnyedve hüppögtem, mint egy igazi szerencsétlen. Ember akartam lenni, nem az a démon, aki voltam. Azzal sem voltam tisztában, hogy az idő milyen sebességgel ketyeg a faliórán. Régi volt már, még anyám vette mikor itt élt. Apró kis kagylók övezték körbe az idős mutatókat, a kagylók voltak a számok, olyan volt, mint ő maga. Bohókás, kusza, néha érthetetlen, de mosolyt csalt az ember arcára. Hatalmas levegőt engedtem beáramolni a tüdőmbe, majd újra remegve nehezedtem a karjaimra, mikor cirógatva rázott ki a hideg. Jungkook volt, mellém telepedett némán, mint egy angyal. Felnéztem rá vörös szemekkel, elakartam benne veszni. Felejteni.

- Yoongi, nem haragszom - suttogta lágy hangon felém, és láttam, igazat mond. De ez akkor sem volt megnyugvás a lelkemnek. Ujjai gyengéden vesztek el a nedves hajamba, majd ajkait finoman az enyémekre tapasztotta. Megcsókolt, ez most mégis olyan keserédes volt. Képes lettem volna meghalni a csókjáért, de talán most pont az készült végezni velem. A teljes testem borzongott tőle.

- Jungkook, nem tudod, mit tettem. – Kezdett újra remegni a vállam. Valóban, fogalma sem lehetett a múltamról, most úgy éreztem, mégis ott élek, azokban az években.

- Akkor… - hallottam, ahogyan nyelt egyet. – Mondd el. – Megszorult a szívem, éreztem. A sötét árnyak újra ott voltak felettem, a véremet akarták. Hirtelen eltűnt minden szó, amit kerestem.

- Emlékszel… Emlékszel, igaz? Mikor meséltem, hogy rossz társaságba kerültem, és drogozni kezdtem – reszketve kerestem a forró kezét, ami talán egy kis nyugalmat adott a lelkemnek, hiszen fogtam, nem engedem el. Biztos, hogy nem. Bólintott, így pedig tovább tudtam beszélni, de valahogy mégsem volt egyszerű. – Abban az időben csak szeretetre vágytam, hogy valaki figyeljen rám. Jimin az általános óta a legjobb barátom… Mikor… Önkívületi állapotban voltam, tettem rossz dolgokat, Jungkook, de már sose tennék! – szorítottam rá a kézfejére ösztönösen. Minden sejt a testemben megtébolyult. Nyáron havazott az elmémben. – Párszor… Csókolóztunk, de én mindig be voltam állva… Jimin pedig most részeg volt. Talán eszébe jutottak az akkoriak, vagy nem tudom, de tudnod kell… Nem jelentett semmit! Csak te vagy az egyetlen számomra, oké? – túrtam most én a hosszú ujjaim a tarkójára, hogy a szemébe tudjak nézni. Újra aprót döntött a fején. Felfogta, de dolgozik rajta. Megértem, persze. Nem vagyok magamra sem büszke. De azt képtelen voltam elmondani, hogy Jimin nem volt részeg, és magam sem tudom, mi ütött belé, hiszen a múltat lezártuk… Remélem, hogy csak megszédült. 
Szorosan magamhoz vontam az én életem első igaz szerelmét, hogy eltudjak bújni a hőjébe, az illatába, szívének hangjába. Nem dőlhet le a porcelán a polc tetejéről, nem engedem összetörni. 

Jungkook

  Minden világos volt számomra, a napnál is fényesebben sütött előttem. Szóval, ez volt mindennek az oka… Jimin rendesen leitta magát – bár, én nem úgy láttam -, ezért olyan dolgokat tett, amit jobb esetben nem tenne. Nem tudtam, hogy erre miként reagálhatnék, a szívemet mégis marcangolta a tudat, hogy az, akit a legjobb barátjának nevez Yoongi, régebben ilyen… bensőségesebb viszonyba kerültek többször is, vagy hogyan lehetne ezt mondani. Kissé sokkoló lett volna, ha mindent most mond el, de a drogról tudtam, így csak félig lepett meg a történet, de az is elég rendesen. A drog… Ezek a hatások elborzasztóak, de hogy Jimin még ezt hagyta is… Értem, hogy barátok, de akkor sem áll össze. Jimint tényleg őszintén szeretheti a barátját, hogy ilyenre vállalkozik érte, ez pedig egyszerre lett volna megható, de számomra nem.
Nyelnem kellett egyet, majd szóra nyitottam a számat, míg ő szorosabban ölelt meg. A nappaliban hűvös volt, én pedig már attól enyhén remegni kezdtem, hogy a nedves testével bújt hozzám, mégis hiányzott a hője, a bőre, és mindennél jobban szerettem, mikor megölelt. Olykor… mintha a világ se számítana, mert ő megvéd engem a karjai szorításával, de mégis, most ő volt az elveszett. Egyszerűen koppant a padlón, ahogyan leesett: ő még talán jobban szeret engem, mint bárki más, s ez pedig egyben boldogsággal töltött el, megkönnyebbüléssel, és egy pici nyugalommal. Elvégre… tényleg számítok neki, ezt eddig is tudtam, mégis… Min Yoongi nem az, aki ezt foggal-körömmel kimutatja, ha így van. Legalábbis, úgy érzem. Én kivétel vagyok, s rájöttem, hiszen a könnyeit már a nyakamban érzem, s tudtam, hogy ez nem csak megtörtség, hanem erős szeretet. Nem vagyok féltékeny és nem is leszek, hiszen mi ketten együtt vagyunk, és ez a nap nem fog változtatni semmin, azt garantálom.
- Shh… - simítottam a hátára gyengéden, s törődően vezetve az ujjaimat. – Franc… csak ne sírj, itt vagyok veled… - bújtam egyre jobban a nyakába, s mintha eltudnék rejtőzni, úgy fészkeltem be magamat a meleg ölelésébe. – Szeretlek, de megfogsz fázni.
Szuszogtam a hideg bőrére. A nyakánál még vizes volt, de a teste már kezdett száradni s melegedni. A szavaim mégis hatottak, mert idővel, ahogyan kapott magán, nyögvenyelősen, de sikerült folytatnunk az estét nyugodtabban, mint eddig. Ő felöltözött, én pedig vele szerettem volna aludni, s mikor már eltelt két óra körülbelül, a párnámért indultam a szobámba, hiszen csak az kellett, mert egy takaróval vagy anélkül elalszunk mi ketten is… Csak sajnos az volt a gond, hogy mikor a kis párnámmal szeltem át a nappalin, akkor nyitódott a bejárati ajtó, mely előreláthatóan megint csalódást okozott számunkra. Egy gondterhelt sóhaj hagyta el az számat, s tudtam, hogy még csak nyugodt éjjelünk sem lehet. Mégis hazajöttek, mindig hazajönnek. Komolyan, egyszer nem tudnának nem hazajönni?! 

Sajnálom, ma sem aludhatok veled. Valahogy soha nem tud összejönni semmi, amit szeretnénk…

*

Eltelt pár nap, míg minden visszatért a régi kerékvágásba úgy, ahogy. Nem beszéltünk többet arról a napról, mind a ketten lezártuk a dolgot magunkban. Én legalábbis igyekeztem. Valóban, ezt elősegítette az is, hogy az időjárás fokozatosan változott, s egyre melegebb lett, s mire észbe kaptunk, mi már a bőröndünket pakoltuk egy három napos kiruccanásra, aminek célhelye nem más volt, mint a tengerpart. És igen, itt kezdtek el lassan előjönni bennem a kétes érzések. Újra találkozni fogunk Jiminnel, hiszen szólt Yoonginak, hogy nemsokára jönnek értünk. Meglepetésszerű, de ez az autó kivételesen most nem Jiminé, hanem Namjooné volt, aki végig szándékozta vezetni az utat. Taehyung, Jin, Hoseok, Namjoon, Jimin, Yoongi, és én.Teljes lenne a csapat?

Nagy sóhajjal ültem a ház előtti lépcsősorokon, míg a társam odabent ügyködött, búcsúzkodott a szobájától, amit nem túl szívesen hagyott el ismét. Furcsa, de régen utált bent lenni, most viszont háromszor is odaduruzsolt nekem, hogy tölthetnénk együtt a hétvégét, nem kell elmennünk, ha nem szeretnék, de valójában mind a ketten vágytunk egy kis kikapcsolódásra, ami lehet, hogy a tengernél fog kiteljesedni. Aranyos volt Yoongi, ahogyan szeretgetett mostanában, próbált mindenhogyan törődni velem, tegnap hajnalban például átjött a szobámba, hogy örömet okozzon nekem. Igazából… a szájával szeretett volna kényeztetni, s mikor már a gondolatra is beindultam - hiszen az ellenállhatatlan hangsúlyával mondta -, meghallottuk, hogy az apja készül a munkába indulni. Mondani se kell, teljesen elment a kedvünk, ő pedig később, fej-szegve indult vissza a szobájába kedvtelenül. Igen, vannak ilyen napok, egyszerűen… fogalmunk sincs, hogy mikor lesz egymásra megint rendesen időnk, hiába élünk egymással. Ez a titkolózás hihetetlenül megnehezíti a dolgokat, mert valaki mindig van itthon. Mind a ketten tudjuk, hogy egyszer el kell mondanunk, de még nem voltunk felkészülve rá. Annyi, de annyi opció van, hogy mi fog utána történni, amibe bele se akartunk gondolni. Én legalábbis nagyon nem, mert tudom, hogy ő a falnak is fejjel menne, annyira nem érdekli, hogy az apja, mit tenne. Kidobná... kidobnának minket, nem tudom. De az én anyukám talán nem tenne ilyet, ő mind a kettőnket szereti, nem? Hát... mégis a gondolat, hogy talán képes lenne elengedni minket, elég keserű volt, így inkább próbáltam lenyelni és nem ezzel foglalkozni.
Az ajtó hangjára nyitottam ki a szemeimet, míg a nap kellemes sugarai cirógatták az arcbőrömet, ahogyan napoztattam magamat a lépcsőn ülve, a tenyereimen támaszkodva a hátam mögött. Megfordultam, mikor feltűnt, hogy ez a gyerek már megint átöltözött. Vörös-fekete kockás ing volt rajta s az alatt egy fehér atléta, míg egy kopott, világos térdfarmer nadrág ölelte körbe a vonalait egy papuccsal karöltve. A szőke hajkoronáján egy szalmakalap díszelgett, míg nyakában az analóg gép lógott.
- Hé, az nem működik, miért hozod? 

Yoongi

- Ami régi, az nem azt jelenti, hogy már nem is jó – emeltem fel a kis szerkezetet mosolyogva, majd kattintottam rajta egyet. Valójában, még idős sem volt, csak egy frappáns kis automata analóg gép, amit ő nem tudott használni, de én amióta megkaptam tőle, már kitapasztaltam a működését. Ahogy Jungkook kettőt pillantott, már elő is jött belőle a kép, amit gyenge csuklómozdulattal meglegyintettem, majd elraktam a gép táskájába. Egy bő húsz percen belül már a képet csodálhatja. Ahogy az idő múlt, ha csak órákról is volt szó, jobban éreztem magam. Mellettem volt, nem kérdezett semmit, csak szeretett, ahogyan én őt. A kirándulás pedig… talán jól fog jönni mindenkinek. Nekem biztosan. Miután a két nagy bőröndöt lehuppantottam magunk mellé, én is Jungkook mellé helyeztem az alfelem.

- Jooni azt mondta hamar itt lesznek… Mit is várhatnék tőlük – roppantottam ki a hosszú ujjaim erélyesen.

- Jooni? – pillantott rám kérdőn, mire a másik kalapot én húztam a fejére. Az kell, hogy leégjen nekem!

- Mindig így hívjuk. A húga hívta így, még mikor kisebbek voltunk, azóta rajta ragadt. – Idéztem fel a régi emlékeket, amikor még Namjoonnak is fekete haja volt, és el sem engedte a kishúga kezét másodikban a szünetek alatt.

- Másoknak is van ilyen… beceneve? – vonta fel az egyik szemöldökét a kalap alatt, ami árnyékot vetett a fehér arcára.

- Idővel mindenkire ragad, akit szeretünk, nem? – viszonoztam én is a tekintetét, majd elmosolyodtam. Őt mindig számtalan becenévvel illettem. – Hoseok általában a Hosi névre hallgat... De sokan hívják homárnak is – kuncogtam fel jókedvűen. – Sosem titkolta a kilétét, ezt tisztelem benne. Jimin pedig… őt Chimnek, Jimnek és hasonlóknak szoktuk nevezni. – hallottam, ahogy nagyot sóhajt, ezért visszakaptam rá a tekintetem.

- Homár, mi? – fújt egyet, hogy a szeméből elpiszkálja az oda nem illő tincset. – Úgy néz ki, már nekem is van egy homárom… - erre persze azonnal felkaptam a fejem. Nem voltam egy nagy pletykás, de Jungkook erre is rászoktatott. Nem is kellett kérdeznem, látta az izgalmat a tekintetemben. Azonban elég sokat morfondírozott, mire kinyögte a választ. – Taehyung…

- TUDTAM! – ugrottam fel a helyemről hatalmas hévvel. – Annyira tudtam! Szilveszterkor folyton arról zaklatott, hogy milyen, ha… izé... - vakartam meg kínosan a tarkóm. Ezeket az infókat valahogy nem szerettem volna közölni, hiszen a Taehyunggal töltött egy órám elég nagy sötétség és titok fedte.

- Mi? – kelt fel most ő is, mire kicsit összehúztam magam. A francba. Fenyegetve tartotta felém a kis csontos ujját. – Mondd el! Most! – de felszólalt a mennyek harangja. Namjoon nyomta meg hosszan a dudát. Halelujja! 
Vigyorogva kaptam fel a bőröndöket és hajítottam azonnal a platóra.

- Gyere, mert itt hagyunk! – nevettem fel, mikor mérgesen kezdett el mellém pöffeszkedni a kocsiba. Namjoon, Jin, és Hoseok elől foglaltak helyet, míg hátul csak Taehyung ült, fellelkesedve a barátja érkezésére. Én viszont tudtam a titkát, ami miatt ördögi mosolyt intéztem felé. Szia, te kis buzigyerek!

- Jimin már ott van Busanban, előkészíti a terepet – pillantott hátra Hoseok felénk, majd lepacsizott velünk, míg Namjoon gázt adott az autónak

- Busanba megyünk!? – csavarta ki a kis kalapos fejét felém Jungkook, akkora lepett szemekkel, amit még nem is láttam tőle.

- Nem mondtad el neki? – kuncogott hátrafelé Jin, én pedig mosolyogva ráztam meg a fejem. Olyan izgatott lett, hogy egy percig nem tudott onnantól kezdve megülni.
Természetesen, mint a legtöbb hosszú út, ez sem volt kényelmes, de legalább szórakoztató volt. Mindenféle játékot találtak ki, mint a gyerekek, és játszottak, amíg a felnőttek fontos dolgokat beszéltek meg. Néha Jimin is ránk csörgött, hogy nem-e vesztünk el útközben, és tudjuk-e, merre kell menni, de a navigáció segítségével semmi probléma nem volt. Hosszú órák teltek el. Miután Kook kifáradt, a vállamnak dőlve szenderedett el, ahogyan mindenki más is tette, már aki megtehette. Egyedül én, és Namjoon tartottuk a frontot abban az időben, egészen az úticélig. Busan erdős részébe érve, már csak rögös, földes utakon tudtuk végigvezetni az autót. Szerencse, hogy pont erre volt tervezve elvileg. Már sötét volt, mire megérkeztünk, de nem csalódtam.
- Jungkook – suttogtam a homlokára gyengéden, mire összehúzta a szemöldökét nyűgösen. – Ébredj fel, ez tetszeni fog – nehezen rebegtette meg a pilláit, majd pár másodperc után, mikor fel is fogta, hogy ki ő valójában, nagyra nyitotta a szemét és elámult. Hatalmas hófehér ház terült el előttünk, sárga fényekkel tarkítva. Nem messze volt a tengertől, ami ezeket a fényeket verte vissza, mint a folyékony torztükör. Elmosolyodtam a csodálkozó, gyönyörködő szemein. Ez volt a Park rezidencia egyik külső része. Fehér homok, magas fák, sós levegő. Az ember már akkor elképesztően érezte magát, ha mélyet lélegzett. Minden más volt, ennek a helynek az volta neve, hogy Nyugalom. A homok csak úgy sercegett a nehéz kerekek alatt, amíg leparkoltunk. A motor leállta után már mindenki felnyitotta a fáradt szemét, a sofőr nagyot nyújtózott. Megérkeztünk. Jimin is hevesen szaladt le a hosszú lépcsőn. Ő azért jóval kipihentebb volt.
- Azt hittem sosem értek ide! – vigyorgott teli fogsorral ránk, majd egyesével üdvözölt minket. Mindenki a csomagja után mart, hogy az újdonsült otthonunkba vihessük azt. Ez a jól megérdemelt pihenés! A ház belülről is modern volt. Fényes, tágas, fehér. Valahogy ezekkel a szavakkal lehetett a legjobban elemezni. Nagy, tágas szobák vártak minket.
- Én a nappaliban alszok majd. Három háló van, de gondolom nem baj, ha osztozni kell – vezetett fel minket a lépcsőn Mr. Park herceg, Busan hercege. – Ezt Yoongi nektek gondoltam – nyitotta meg maga előtt az egyik nagy faajtót. Mintha csak élő cédrusfák pillantottak volna vissza ránk. Minden makulátlan volt. A szoba pedig egyenesen fenséges azzal a hatalmas kerek ággyal a közepén. – Pakoljatok le, pihenjetek. Ma már úgysem csinálunk semmit. Gyertek, nektek is mutatom! – intette magához a többieket, és miután pillantást cseréltünk Jungkookkal, a szobába rohantunk, ő egyből az ágyra vetemedett.
- El ne aludj még, legalább zuhanyozz le! – tettem le a poggyászt egy megfelelőnek tűnő szekrény elé. Nem sokat tudtam még felfogni a szobából. Majd a nagy fénynél.
- Hallod ezt? – szuszogott elégedett vigyorral az arcán.
- Hmm? – ültem le mellé a… Hát valami elképesztően kényelmes matracra.
- A tenger. Morajlik – mutogatta a fogait boldogan, mire engem is elkapott a kuncogás.
- Valóban. De menj, zuhanyozz! Utána te is jobban érzed majd magad. Aztán alvás! – osztottam ki a parancsokat, amit ő csak megmosolygott, de intézkedett. Pont a folyosó túl végén volt a mosdó, és szerencsére ő volt az első, de a ház hamar csendes lett. Nem volt nyüzsgés, nevetés. Semmi. Mindenki eldobta a lapátot, és inkább aludt alig egy óra múlva. Jungkook is elhasalt mellettem hosszan, teljesen meztelenül a zuhany után, így mindenki végeztével, én indultam el zuhanyozni. Nem akartam sok időt tölteni a kellemes víz alatt. Senkit sem akartam felébreszteni, így hamar a hajam törölve lépkedtem végig mezítláb a sötét juharfa padlón. Egyszer viszont megakadt a lábam. Le lehetett látni a korlátról a nappaliba, ahol ugyan Jimin már mélyen durmolt, de égett valahol a villany. Úgy hagyta volna valaki? A végén még betörnek hozzánk, vagy az erdőből ránk talál valami idióta sorozatgyilkos. Elsőnek vetném oda Taehyungot, de mit számít, jó arc leszek. 
Párducokat és pumákat megszégyenítő léptekkel vonultam le a lépcsőn, el Jimin mellett. A fény kintről szűrődött be, a teraszon égett. Melyik felelőtlen hagyta égve, a fenébe is… Jimin, te is aztán…! 
Morgolódva trappoltam a kapcsoló felé, mikor lefagytam. Nem úgy volt hagyva a villany, hanem valakik azt úgy is akarták, hogy legyen. Hoseok és… Taehyung ült a lépcsőn egymás mellett, valószínűleg az eget kémlelve. Mit csinálnak ilyenkor is itt? 
Már nyitottam volna a szám, mikor Taehyung megütötte Hoseok vállát, aki erre felkuncogott. Mi a farok?! A következő pillanatok pedig egyenesen beleégtek a retinámba. Hoseok ledöntötte Taehyungot a fára, majd olyan csókot adott neki, hogy én éreztem a nyelvét a gyomromba. A rohadt életbe…
Az idegesítő farok összejött a farokcibálóval!