19. fejezet - Háború és béke (+18!)

Ezt a szépséget, Semil-han készítette <3

Cím: 21st Century Bros

Műfaj: Yaoi (fiúxfiú szerelem), nem mint banda, AU (alternatív univerzum), OOC, Dráma

Páros: YoonKook, (Yoongi x Jungkook)

Besorolás: (+18!)
Figyelmeztetés: Mostohatestvér szerelem, trágár beszéd

Írók: Semil-han & Rossy

Tartalom: Az egyik nap Min Yoongit hazahívatja apukája egy fontos dolog miatt, amit nem szándékozik elárulni neki.  A fiú, apja parancsára haza is indul, ahol egy váratlan és talán számára unszimpatikus személyt vél felfedezni, aki mint később kiderül, a mostoha testvére lesz.

Hozzáfűzés: Jó szórakozást kívánunk! :)


KATT-> ~ Képgaléria ~

Jungkook

  Annyira bántam. Nagyon nagyon nagyon bántam, hogy egyszerre mentünk a zuhanyzó irányába, és még inkább bántam, hogy meggondolatlanul, túlfűtve szedtük a lábunkat, mint két kisgyerek, izgatottan szaladva a cukorkáért. Csak itt éppen egymás édességei voltunk, de teljesen bukta...  

Bosszúsan zuhanyoztam le, s az elmém legmélyén csak egy igazán apró kis része remélte, hogy Yoongi valahogy megoldja a bejutást, hogy mégis velem tudjon lenni, de tudtam, hogy abszurd az egész gondolat. Hiszen kiben lenne annyi lelkierő, hogy egy ilyen után megtegye mindezt? Tuti, hogy elment a kedve is. 
 
 

* 

 
 
Előző este nem történt szinte semmi az egész éjszaka folyamán. Mire visszaértem a szobába, ő már régen az ágyában aludt, de teljesen megértem. Hiszen olyan sokáig voltam el a fürdőben, még szép, hogy elaludt. Ezért nem is szerettem volna felriasztani, így halk léptekkel indultam meg az ágyam irányába.  

Másnap sokat gondolkodtam a padban ülve, könyökömre támasztott fejjel. Az ablak mögött elterülő udvart néztem. Ahogy a régi, világosra kopott fapadot pillantottam meg a távolból, eszembe jutott, hogy éppen arra sétáltam múltkor, amikor elkaptak. Azonnal beugrottak az emlékképek, és kissé frusztrálttá tett, de azonnal próbáltam lehiggadni. Hiszen nem most volt már, mégis kellemetlen érzéseket idéz fel bennem. Amikor a térdemre esett minden kemény tárgy, vagy amikor beverték az arcomat. Rossz volt visszagondolni erre, de egyben... egyben jó is, hiszen aznap megvédett engem Yoongi. Ápolt és vigyázott rám, és emlékszem, hogy akkor volt az az eset, amikor először „segített” nekem. Belegondolva… Egy bátyó, mikor tenne ilyet az öccsével? Semmikor… És ő nem is a bátyám. Talán már akkor tetszhettem neki, mégsem adta a tudtomra, annyira ártatlanul viselkedett. Chh, most meg…  
Elmosolyodtam a gondolatra, s úgy sóhajtottam egy mélyebbet, elbambulva a kinti tájon. Teljesen felcombosodott és amikor csak tud, kínoz. De ez a kínzás istenibb volt mindennél… A lopott csókoknál veszélyesebbek és mámorítóbbak nem léteztek számomra. Úgy játszik, hogy az őrület! Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora kéjhajhász vadállat. 

Amikor anya elfordult egy pár pillanatra a sütőhöz, hogy megnézze a csirkét, az asztalnál ültem és szeleteltem, míg ez a bolond hátulról a nyakamhoz hajolt, majd a fülembe nyalt a nedves szervével. Végigrázott a hideg, de egyben a pánik is, hogy anya megfordulhat bármelyik másodpercben. Ő pedig jót kacagott ezen átballagva a nappaliba, amint ez megtörtént. Igazán gonosz tud lenni ilyen téren, és hiába kértem meg, hogy ne kockáztassunk, ő ezt nagy ívben letojta. Aggódtam, hogyne aggódtam volna, hiszen ennyire nem kellene felelőtlennek lennie! Ha egy pillanat alatt lebukunk otthon, bele sem mertem gondolni, mi lesz a sorsunk mindezek után. Aznap este óta a közös fürdést tárgyaltuk, teljesen izgalmasnak ígérkezett volna, ha nem lenne otthon mindig valaki. De nem volt akkora szerencsénk mostanság, így tűrni kellett a távollétet. Még ha csak két lépés is volt, kilómétereknek tűnt.  
Próbáltam valahogy másfelé terelni a gondolataimat, a kóruspróbákon is elvoltunk, gyakoroltunk, de ez se kötött le. Túlságosan is elborította az agyamat ő. Hozzá volt kedvem mindig a legjobban. Még az éneklésnél is. Bár. Taetae mostanság elég hallgatag, csak a hangszíne üti meg a fülemet a próbákon, ami most sem olyan, mint szokott lenni. Annyira megkérdezném tőle még egyszer, hogy mi a baja, de amint odamegyek, vagy durván elküld és akkor nem beszélünk egy napig, vagy a fellegekben pattog, már-már rohadt idegesítően. Nem értettem ezeket az érzelmi kitöréseket, de örültem volna, ha vége szakadna már a menstruációs ciklusának, és újra visszatérne a régi énje. 
Most is mellettem ül, mégsem csinál semmit, csak a telefonját nyomkodja a pad alatt.  
Letettem a kezemet, majd hátradőltem a székben, szusszantva egyet. Angol, figyelnem kéne…  
Véletlenül pillantottam a társam ölébe, ahol a telefont birizgálta, de azonnal kikerekedtek a szemeim.  
 

Üzenetek - ????

„Ha ma átjössz, nem hagyom, hogy elmenj. Szépen itt maradsz. Nem hagylak egy szemhunyásnyit se aludni… Szeretnék már beléd harapni és finoman megízlelgetni… Reméle---” 

 

Nem bírtam végigolvasni, még csak a nevet se, mert azonnal kikapcsolta a készüléket, majd megköszörülve a torkát hátradőlt ő is. A tolláért és a füzetéért nyúlva, azonnal jegyzetelni kezdett, míg én döbbenten figyeltem őt. Tátogva lestem, de volt egy olyan érzésem, hogy direkt nem tanúsít figyelmet ennek a tettemnek. Mit ne mondjak, ez azért… wow, Taehyung! Látom, ő neki sem lehet egyszerű természetű párja. Várjunk… tényleg, párja van neki. Fasza… mikor tervezi már bemutatni? Régen már... már minden legapróbb, undorítóbb, vagy viccesebb dolgot is megosztotta velem. Most meg gyakorlatilag teljesen kizár, mintha önmaga is ingadozna egy súly alatt. Sosem láttam még ilyennek, de ha továbbra is így fog viselkedni, nem árulja el, hogy mégis ki írogat neki ilyeneket, milyen kis vadmacskát sikerült becserkésznie, esküszöm, hogy utána megyek és kinyomozom. Ilyennel nem viccelek, komolyan gondolom, hogy fogom magam, és az egyik próba utána indulok, ha felcsesz és kinyomozom, hogy kivel van együtt. Képes vagyok bármire, csak hogy újra a régi legyen.
Sóhajtva léptem ki az osztályteremből, amint mindenki szétszéledt, még Taehyung is az első csengőszónál felpattant, szinte elrohanva. Kellemetlen, de nem fogom hagyni, hogy ennyivel lezárja a dolgokat. De míg próbálom őt megfejteni, a saját dolgaimmal is igyekeznem kéne haladnom... A nyelvtanulás nem az erősségem, így ha továbbra is ugyanezt csinálom az órákon, abból nem lesz érettségi. 
Végig a gondolataimba voltam temetkezve, s ennél unalmasabb napom is régen volt már. A folyosón eszembe jutott, hogy ma szerda van, s talán ideje lenne kezdeni magammal valamit. Annyira nem volt senki sem körülöttem a barátaim közül, hogy eldöntöttem, ma elmegyek a Galsaeg Piano's barba. Végül is... ráérek, Yoongi is tanul, mint egy őrült, nekem pedig ideje lenne kezdenem magammal valamit. Fogom magam és elmegyek, talán még fel is vesznek, ahogy Jin mondta.

Yoongi

- Aish… - nyújtóztam ki nyögve a széken, a barátom pedig ezt az alkalmat megragadva csapott a vállaimra.

- Hallottátok? - szorította meg vigyorogva a karmozgató alkalmatosságom Namjoon, majd feldobta egyszerűen magát a padomra. Jimin elpakolta a matekcuccát, és mosolyogva tekintett fel, a most már új frizurával rendelkező kakadura. A szőke már nem menő, amióta nekem is az van. Ezért váltott ő most a pinkre. Kezdem úgy érezni, mindenki meleg körülöttem. Jungkook barátairól ne is beszéljünk.

- Mégis mit? - szegezte hozzá a kérdést Jimin, mire én is a mesélőre emeltem a lusta szemeim. A tanterem mostanában valahogy sokkal kisebbnek tűnt. A falak, mintha összeakartak volna nyomni. Az ablak pedig hiába engedett mostanában egyre több fényt be, számomra lehetetlen volt annak fogadása. Lehet amiatt volt, hogy az én kis angyalom kiköltözik a közös mennyünkből. Mostanában hiába szerettem volna vele akár együtt aludni, akár csókot nyomni a dinnye fejére, semmi sem jött össze. A pakolás, a szülők, Holly…Valahogy mindenki és minden ellenünk volt. Lassan pedig egy egész szoba közöttünk lesz.

- Azt tervezik a tanárok, hogy a két évfolyam együtt fog kirándulásra menni! – csapta össze a tenyerét.

- Mármint a tietek és a miénk? – vonta fel a szemöldökét kérdően Jimin, ez pedig engem is meglepett.

- Szerinted mi másért örülnék ennyire? – dobbantott egyet a fehér padlón erélyesen.

- Jól van na! – emelte fel a mancsait védekezően.

- És hova? - törtem meg végül én a cicaharcot.

- Az még nem biztos...Valahova külföldre – vakarta meg a tarkóját. Hát remek informátor vagy, Kim Namjoon…

- Remélem nem akkor, amikor én akarok menni – morgolódtam. Ilyenkor képesek lettek volna megölni a negatívitás miatt, de a kíváncsiságuk nagyobb volt.

- Mégis hova mennél te? – bökött meg a cipője orrával Nam.

- Ostiaba – húztam a szám grimaszra.

- Hogy hova? - hajolt előrébb, szinte sértetten.

- Rómába - előzött meg Jimin a válasszal.

- Ahh! Szóval anyukádhoz mész! - egyenesedett vissza a helyére előttem.

- Karácsonyra repülőjegyet kaptam, de… - süllyesztettem az ujjaim a szőke tincseim közé. – Erősen gondolkozom, hogy magammal viszem Jungkookot - erre csend fogadott. Jézusom, mit mondtam, ami ennyire meglepő?

- Jiiimiiiiiiiiin! - jelent meg Jim mögött az, akire nem számítottam. Ez meg mi a jó fenét keres itt…? 
Tae csimpaszkodott hátulról Jimin nyakába, aki nevetve fogadta ezt. Namjoonnal hatalmas szemekkel néztünk csak rájuk.

- Én asszem... rosszul vagyok - mosolyogtam Namra, majd felkeltem és inkább elhagytam az épületet. Délután erre biztosan rákérdezek még! Az utóbbi időben sokat voltak ezek ketten egymással. Jimin, neked is ilyen szar ízlésed lenne? Eddig biztos voltam benne, hogy neked legalább jó megérzésed van a barátokkal kapcsolatban… Jimin, Jimin... 
Elfordultam a folyosón a mosdó felé. Igazából, csak ürügy volt a távozásra, de a wc legalább egy kellemes meglepetéssel fogadott. És az nem az egyik mellékhelységről mászott ki éppen… Volt már rá példa természetesen. De ez most nem az az eset volt. Jungkook támaszkodott rá a kagylóra. Egy kicsit elmosolyodtam azon, hogy látom. Egy srác mosta meg a kezét mellette, majd engem megkerülve távozott. Ketten maradtunk bent. Kook elmerült a saját tükörképében. Némán léptem mögé, hogy a két mancsommal befogjam a szemét. Széles vigyor ült a számra a reakciója miatt, amit tisztán láttam a tükörben velünk szemben. Meglepődött, és a kezem ügyébe kapott, de mire megfordult, édesen tapadtam a szájára, mindkét kezem az arcára nyomva. Kedvesen üdvözöltem az ajkait, amik olyan finomak voltak, mint egy szelet mennyország.

- Szia - suttogtam az ajkai közé vigyorogva. Megszeppenve pislogott rám, majd gyengéden elmosolyodott ő is.

- Szia - pillantott rám kicsit boldogabban.

- Mit keresel te itt? - dőltem a kagylónak, úgy fürkészve tovább. A hajába kapta a kezét. Nem igazán kaptam választ, megcirógattam a mancsát. - Délután átjön hozzánk Jimin tanulni kicsit. Vagy szóljak neki, hogy segíteni kell neked pakolni? - ajánlottam fel neki. Képes lettem volna már erre is, csak hogy több időt tudjak tölteni vele. - Lehet jobban ellene Taehyunggal - filozofáltam, mire ő csak ráncolta a szemöldökét. - Na... - fogtam meg az állát. – Tudod, hogy nem mindig vagyok ennyire kedves. Hiányzol - szuszogtam az utolsó szót. 

Jungkook

  Hirtelen nem tudtam, mire szeretne célozni Taehyunggal és Jiminnel kapcsolatban, de nem is adott túl sok időt töprengeni ezen. 

- Tudod, hogy nem mindig vagyok ennyire kedves. Hiányzol - szuszogta a szavakat az ajkaimra, mikor az állvonalánál simítottam meg egy oldalmosoly kíséretében.
- Nekem is hiányzol, de ne mondj le semmit miattam - suttogtam. Mintha csak azt szeretném, hogy ő hallja egyedül a szavaimat. És ez így is volt igaz. Soha nem tudtam teljesen tisztán gondolkodni, mikor megcsókolt, és soha nem is akartam felmérni a helyzet súlyosságát, vagy hogy most például az iskola mellékhelységében vagyunk. Csak egy kicsit, amíg van időnk egymásra, annyit szerettünk volna adni, amennyit csak tudunk, de rájöttünk, hogy ez lehetetlen az éppen kivágódó ajtó zajából ítélve. Legalább egy csóknál jobban nem estünk egymásnak... lehetetlenség lett volna elválasztani minket.
Elszakadva törölgettem meg az ajkaimat, zavartan simítva le a fölsőmet, míg Yoongi is valami hasonlót produkált, kissé bosszúsan. Neki már jóval elege lehetett az állandó zavaró tényezőkből, és bevallom, én jobban tűrtem, de már kezdett engem is bosszússá tenni. Az orromon szippantottam be egy hatalmas adag levegőt, majd ránéztem, elhúzva a számat.
- Most mennem kell, vége az utolsó órámnak - simítottam fel a karján, majd mikor egy fiatalabb srác sétált felénk a csapokhoz, megveregettem a vállát, s elsétáltam. Ahh, valamit ki kell találnunk, rettenetesen hiányzik a társasága, és ma még Jimin is átjön...
Nem szerettem volna, hogy miattam mondja le a barátjával való találkát, hiszen már megbeszélték, hogy át fog jönni, szóval keresztbe tenni se akartam. Így inkább összeszedtem a cuccaimat, s a dzsekimet felvéve indultam meg a buszmegállóba, de egy meggondolás által, inkább a gyaloglást választottam. Január volt, a hó viszont még nem tervezett olvadni koránt sem. Kissé hűvös volt, ám annál inkább vártam a tavaszt, hiába voltam a hó szerelmese. A hóvirágok túl gyönyörűnek hatottak, mikor előbújtak... szerettem őket. Nem volt szívem letépni egyiket se, és nem is szabadott. De onnan tudtam, mikor ismét előbújnak, hogy változás jön. Ismét egy korszakot zártunk le, egyenesen egy teljesen újba lépve. Szeretem a tavaszt... valami elmúlik, s valami újjá születik.

*

A Galsaeg ajtajában toporogtam, hogy a havat leverjem a cipőmről, majd benyitottam a helységbe. Délután volt, ilyenkor is rendszerrel jártak ide az emberek, ahogy elnéztem. Lágy meleg cirógatta az arcomat, így azonnal beiparkodtam a hidegről. Kellemes illat lengte körbe a helyet. Itt szoktak sütni? Vagy nem is tudom. Citromfű... Minden esetre különleges.
Kisebb nézelődés után, úgy döntöttem, hogy a pultnál fogok kérdezősködni. A színes kárpiton végigsétálva legeltettem a szememet a bárszékeken. Hosszú, sötét márvány pult előtt helyezkedtek el, ami számomra rettenetesen ízléses volt. Egy fiatal lány törölgette a poharakat, majd tette vissza helyükre, folyamatosan ismételgetve a mozdulatsorokat, én pedig ott álltam, és vártam, hogy rám figyeljen, vagy mi.
- Uhm... - nyaltam meg az ajkamat, majd beharaptam az alsót, talán kicsit szorongva. A lánynak sötét kontyba volt igazítva a haja, fehér ing volt rajta a karjainál feltűrve, míg sötétkék kötény ölelte körbe. Matt vörös rúzst hordott, s ez engem valamiért még jobban feszülté tett. Talán kirívóan és csábosan hatott. De nem nekem. Nem félek én a lányoktól, viszont jobb elkerülni a konfrontálódást, ha róluk van szó, ő pedig vadnak néz ki. Lehet mert vérszínű a szája? Mindegy. Inkább igazat adok bármiben, csak ne... ne szóljon már hozzám.
Ekkor rám kapta a tekintetét, mire levegőt is elfelejtettem venni. Jungkook, szétpicsázlak, mi bajod!? 
- Szia, segíthetek valamiben? - kérdezte, s a hangja teljesen más volt, mint képzeltem. Kellemes, és barátságos. Az arcizmai is teljesen megváltoztak, a kisugárzása is teljesen más lett. MIÉRT NEM ÉRTEM A LÁNYOKAT?!
- Öhh, huh – vakargattam meg a tarkómat, pillogva. - Beszélhetnék a főnökkel? - kérdeztem, végre kiadva magamból azt a pár szót, ami olyan könnyen telepedett le bennem ilyenkor.
- Szemben áll veled – mosolygott rám, mint akinek sikerült nagy meglepetést okoznia. Meg is lepett, elég rendesen. Akkor mégis miért áll a pult mögött?
- T-Te vagy? - kacagtam zavartan, rámutatva, majd azonnal leengedtem a karomat, mert eszembe jutott, hogy ez talán bunkóság.
- Igen, mit szeretnél? - mosolygott talán sejtőn, majd teljesen meglepetté változott az arca, amit nem tudtam mire vélni. - Várj, nem te vagy az a srác, aki énekelt az unokahúgom bálján? - kérdezte csillogó szemekkel. Már fülemig pirulhattam, s bólintottam kicsit, leszegve a fejemet. - Ohh, nagyon tehetséges vagy! - vágta a vállára a törlőrongyot, a pultra támasztva mindkét kezét, végig az arcomat vizslatva, szüntelen vigyorral.
- Köszönöm... - pislogtam oldalra. Egyszerűen nem mertem a szemeibe nézni, olyan szinten képes volt zavarba hozni a temperamentumával.
- Ne félj ennyire, nem eszelek meg! - nevetett. - Viszont teljesen más kisugárzásod volt a színpadon, mint most. És ezt nem rossz értelemben mondom, ügyesen énekelsz, magabiztosan. Seokjin ajánlott be, hogy keresel diákmunkát, nem igaz?
- Igen, ő volt...  - válaszoltam.
- Nem mondta, hogy közelről is ilyen jóképű vagy. De ne aggódj, majd elégetjük itt a szégyenlősségedet! Ki kell használni a lehetőségeidet, hiszen fiatal vagy - nézett rám komoly tekintettel, mégis félig felhúzott mosolyt engedve az ajkain.

Valahogy sikerült kissé feloldódnom, amint tovább beszélgettünk, mert ugye... nem éppen szabták szűkre a száját. De később nem bántam meg, mert egészen kellemes társaságnak mondható Seohyeon noona, - már azt is mondta, hogy hívjam nyugodtan így - igazából nagyon barátságos és segítőkész. Bár, kissé csípős a nyelve, de igazából nem tűnt olyannak, mint a többi nőnemű az iskolámban. Sikerült megkedvelnem, hiszen még kakaót is adott! Nem semmi, hogy minden van ebben a bárban.
A diákmunka miatt jöttem, igaz, és természetesen az volt fő, hogy megbeszéljük a részleteket. Igazából… nem is volt állásinterjú, se semmi, azonnal felvett, mondván: „Intelligensnek tűnsz, és van kisugárzásod, ha nem kerülsz szembe egy hölggyel.” Ezután csak nevetett. Olyan dolgokat talált ki hirtelenjében, látott meg, fedezett fel velem kapcsolatban, amin nagyon meglepődtem. Igazából nem csodálom, hogy ő itt a főnök. Jó szeme van az emberekhez, mármint, kiismerni azonnal őket. Ráadásul azt mondta, kifogja találni, hogy hogyan rendezi össze a munkabeosztásomat, de elvileg pincérkedni fogok, vagy egyszer-egyszer a pult mögött állni, pluszban nagyrészt takarítani. Megbeszéltük a dolgokat, minden tiszta volt, így feldobva tudtam hazaindulni egy másfél óra tömény csevegés után. És így is komolyan lett véve a diákmunka dolog. Mára már egy kisebb örömmel több. 

Yoongi

  Azt hittem, hogy össze fogom törni az összes mocskos tükröt, és a kis srácot fejjel nyomom bele a wc-be. Nem elég, hogy elköltözik tőlem a szobából, amit már kezdtem újra megszeretni. Nem, még mindenhol máshol is megzavarnak minket. Esküszöm, hogy egyszer felfogok robbanni, de akkor senki sem jár jól. Egyszerűen csak szerettem volna időt tölteni vele. Kettesben… Talán Hollyval, de az már teljesen mindegy.
Úgy döntöttem, ezt az egészet nem fogom annyiban hagyni. Nem, nem, nem! Nem, ha rajtam, Min Yoongin múlik!

Az osztályteremben szinte néma csend honolt, mint szokott is. Egy-két nesz itt-ott, de semmi több. Hát igen, erről szól a végzős osztály. Keményen szívjuk a fájdalmas végét a dolognak. Noha gyakran járt hozzám az utóbbi időben Jimin, vagy maradtunk bent a könyvtárban tanulni, minden alkalommal kiderült, hogy a képességem meghaladja a számítottakat. Ettől függetlenül még tanultam, és úgy éreztem csak egyetlen motivációm van erre. Jungkook. Magam is megleptem, mikor jövőképeken kezdtem el mélázni, de az elmúlt pár hétben egyre gyakrabban történt meg. Voltam-e már ennyire szerelmes? Nem hiszem, elég volt az is, hogy megbarátkoztam a gondolattal, hogy most igenis az vagyok. Hiába nem egy csinos lány, hanem egy idióta gyökér volt az, akibe, de megtörtént. És ha az ember kapcsolatban él, elszokott gondolkozni a jövőn. A barátainkkal már közöltük a tényeket, és nagyon is jól fogadták őket, de a szülők még vissza voltak. Úgy éreztem, egy darabig ők még a lista legalján is maradnak. Se Jungkook, se én nem voltunk még teljesen készek erre a lépésre, hiába voltak tiszták a szándékaink a másik iránt. Talán botrány lenne, de abban biztos vagyok, hogy apám kitenné a szűrömet a házból. 
Akárhányszor süvített ez a gondolat a fejemben egyre jobban, annyiszor esett meg az is, hogy jobban össze akartam kaparni magam. Rendesen leérettségizni, jó munkát kapni, hogy eltudjam látni magunkat. Persze, ha Jungkook a jövőben is velem tervez maradni. De úgy éreztem, ezzel az eggyel igazán tartozom neki, ha már belerángattam ebbe az egészbe.

- Yoongi! - lépett elém mosolyogva Jimin. Zavarja valami, innen megtudom mondani. Olyan szaga van.

- Igen? - csuktam be a füzetet, mikor mindenki más már szinte kiszáguldott a teremből a dolgára. Ez volt az utolsó óránk.

- Mi lenne, ha a mai napot mellőznénk? - vakarta a tarkóját zavarában. Tudtam! De azért érdekelt, mi más dolga lehet.

- Mi jött közbe? - ejtettem a cuccaim a táskám mélyébe, ami egyből éhesen el is nyelte.

- Hát… Igazából Taehyung kért meg rá, hogy had jöjjön át ma hozzám…
Aha… Jimin, csalódtam benned fiam, barátom!

- Hát jó. - Húztam be a cipzárt.

- Komolyan? - pillázott meglepetten.

- Persze-persze - intettem a kezemmel, miközben kiindultam az ajtón. - Nekem is van jobb dolgom, mint a matek.

Szerencsére a folyosón még utolértem Namjoont és Jint. Melléjük trappoltam hevesen, és a legjobb informátoromra támaszkodtam.

- Jin, tudod merre van Jungkook? - húztam fel magamon a kabátot, indulásra készen. Egy pillanatra elgondolkozott.

- Úgy hiszen a Galsaegben - mosolygott rám kedvesen, míg Nam csak pillázott.

- Kösz! - rohantam előre. Még egyszer sem szaladtam más miatt. Kölyök, te aztán…

Az utam egyenesen haza vezetett először. Eun-chae alig tudott köszönni is nekem, olyan gyorsan rohantam egyik szobából a másikba. A karácsonyi ajándékot emeltem a kezembe, azt a bizonyos fényképezőgépet. A másik kezembe a pórázt, végül Hollyt a hónom alá fogtam. Eun-chae éppen akkor lett kész valami mennyei illatú süteménnyel. Egyedül ez lassított le a konyha előtt. Fürkészve kukucskáltam be az ajtón.

- Ez mindig hat - nevetett fel, és felemelt egy darab sütit a tálcáról. - Apádat is így fogtam ám meg - nyújtotta felém, én pedig kéz híján, a számmal vettem el a még meleg finomságot.

- Köfömön! - nyammogtam, ő csak mosolygott rám és intett, hogy menjek. Hát így is tettem.

*

Út közben csak elfogyott a sütemény, és Holly is végig tanulmányozott minden nyavalyás fát és bokrot. Mi lenne, ha fiú kutya lenne… 
A Galsaeg előtt mindig volt élet, de kellemes volt. Vidám arcok jártak ki-be az épületbe. A környéken lakók cipelték a szatyraik, vagy éppen a munkából megmaradt papírokat, és egyebet. A Galsaeg előtti korlátnak dőlve kényelmesen vártam, míg Holly is elfoglalta a méltó helyét a lábam mellett. Voltak gyerekek, akik boldog kacajjal jelezték tetszésüket az eb felé, az pedig úgy tűrte a kényeztetést, mint valami hercegnő. Mint Jungkook.

- Hol van a te gyökér gazdád? - pillantottam le a kutyára, aki rám hegyezte a fülét. Ő mindig figyel rám. Elmosolyodva néztem vissza, és no lám! Emlegetett szamár, akkor dugta ki a vigyorgó fejét az ajtón. Na mi van, csak nem randin voltál, seggdugasz? 
Az a meglepődött fej, amit lekent nekem, ahogyan megpillantott, felbecsülhetetlen volt. Szerencsére sikerült is lencsevégre kapnom. Gyorsan körültekintett, nem-e közelít autó, és mikor megbizonyosodott róla, átrohant az úton hozzám. Ahogy mellém ért, megsimogattam a sötét tincseket a fején.

- Te mit keresel itt? - nézett rám ragyogó szemekkel.

- Úgy döntöttem, hogy mi most fontosabbak vagyunk, mint a tanulás - oda nyomtam a kezébe Holly pórázát és elindultam előre. - Szedd a lábad, elviszlek, megtanítalak fényképezni! - szinte hallottam, hogy elvigyorodik.

*

A parkban szinte senki sem volt ilyenkor. Még túl hideg volt hozzá, és hamar sötétedett. Ránk is csak a nap vöröses fénye vetült már. Hollyt elengedtük, hiszen okos kutya volt, nem ment túl messzire. Mi ketten pedig a fűben ültünk.

- Na, jól figyelj. Ez egy digitális kamera, szóval a fókusszal és a mélységélességgel nem kell nagyon foglalkozni, csinálja magától a gép. Nézz most bele – emeltem felé a kamerát, mire ő bele is kukkantott. - Mit látsz? - néztem az arcát, érdeklődve.

- Szinte semmit. Túl sötét a kép… - gondolkozott el úgy, mint aki kételkedne a gép pontosságában.

- Azért, mert a gép túl kevés fényt enged be. Itt tudod állítani az iso értéket, máris jobb, látod? - amint szemlélte a változást, úgy bólogatott, mint aki varázslatot lát. - Remek, mivel sötétedik, nem árt a white balancet is beállítani, hogy egyensúlyban legyen a fehér szín. Eddig érthető?

- Ú… Úgy érzem, ezt majd többször is elmutogathatod... - nézett rám, habogva. Nem bírtam ki, hogy ne vigyorogjak.

- Nézd, ha ezt itt kifordítod - nyitottam ki a kis képernyőjét a gépnek, majd átfordítottam. Amint a gépet is megfordítottam, és a lencse már minket nézett, megláttuk magunkat a kis monitoron. - Ezzel is tudsz ám selfiezni. – Erre ő is mosolygott. Hosszan néztem rá, mire a kamera képéből ezt észrevette, és ő is felém fordult. Azok a sötét fekete szemek egyszerűen varázslatosak. Láttam benne az utolsó, rezes napsugarakat, és az életet. Én behunytam a sajátom, és gyengéden az ajkaira hajoltam. Nem féltem attól se, ha bárki lát minket. Egyszerűen nem érdekelt, ha törvényt szegek. Lágyan csókoltam meg az édes ajkait, miközben az ujjam lenyomta a fényképező gombját.

Jungkook

  Örültem, hogy segített a fényképezőgép használatával és tanított, őszintén belelkesedtem. Mikor elénk tartotta a kifordított kamerát, végig az ujját néztem, hogy mikor kattint már, nagy mosollyal az arcomon. Véletlenül néztem a kamerára, mikor azonnal megláttam, hogy felém fordulva, pásztáz engem. Én is odafordultam, de ő még mindig tartotta a gépet. Mindig ilyenkor pörög le minden dolog, ami velünk eddig megtörtént a szemeim előtt. Mikor még utált, mikor még elűzött volna, mikor csak idegenként viselkedtünk az iskolában. Most pedig most volt. Az ívelt szemeivel varázsolt el engem, azokkal a különleges, gyönyörű szemekkel. Minden percet velem töltene - látom rajta -, és... most már én sem tudnék nélküle meglenni. Szerintem, ha valaki megkérdezné egy nap, hogy mit várok az élettől... nyálas, de azt, hogy soha ne tűnjön el. Maradjon velem örökké... 
Érzem, hogy képes lennék immáron belehalni, ha vele bármi történik. 

Elhessegetve a gondolataimat a fejemből, ő űzte ki sikeresen végleg azokat. A mézédes ajkaival, melyekkel csak engem illetett. Csak nekem szánta, és finoman odahajolva éreztette velem, hogy fontos vagyok neki. Hiába egy fiú, hiába egy férfi a szemeimben... mégis mindennél jobban szeretem, és ezt nem vagyok hajlandó senki másnak sem odaadni. Önző lettem mellette, de ez sem érdekelt. Szerelmes vagyok belé.

- Biztos szép képet csinált - mosolygott az ajkaimra. Leemelte egy szusszanással a gépet, majd az ölébe téve, hogy én is láthassam, megnéztük a képet.
- Ohh – pillantottam meg azonnal. Nagy szemekkel figyeltem és egyben elpirultam. Furcsa volt külső szemmel látni, ahogyan ezt csináljuk, de talán pont ezért. Ő csak kuncogott, én pedig ránéztem. - Meg... megkaphatom majd a képeket?
- Majd megkaphatod, ha tele lesz a gép vele - mosolygott rám, majd a kamerát letéve, ledőlt a fűbe. - Addig még sok emléket kell megörökítenünk, nem?
- De - néztem rá, majd megnyaltam az alsó ajkamat. A tarkója alá csúsztatott kezein feküdt. Lassan ördögi mosolyom kerekedett, s mikor behunyta a szemeit, akkor pláne. Ne itt aludj, Yoongi!
Párduc léptekkel magasodtam fölé, a dereka mellett támaszkodva a tenyereimen, négykézláb. Még mindig nem vett észre. Lassan hajoltam le, mikor valami akkorát dörrent élesen és hangosan, hogy gyakorlatilag a mellkasára estem, mire nyögött egyet, meglepetten. - Ez mennydörgés volt!? - kérdeztem oldalra fordulva, majd vissza rá a mellkasán fekve. Bosszúsan nézett rám, én pedig csak elmosolyodva ültem fel. 
- Ritka az ilyen... talán ideje lenne mennünk - húzódott fel, majd lassan felállt, leseperve magáról a füvet. - Hooolly! - szólt hosszan a kutyusnak, aki nem messze tőlünk az egyik bokorban szaglászgatott, s mikor meghallotta a nevét, szaladt is azonnal a hangforráshoz. - Ügyes kutya – guggolt le, hogy megsimogassa a buksiját, elismerésképen.
- Akkor... mehetünk? - fordultam meg félig, mikor már én is felálltam. Valóban dörgött az ég, én viszont mindennél jobban szerettem volna elkerülni, legalább homok alá dugni a fejemet. Hogy miért? Ez egy csodálatos történet. Nem szeretem a hangját, mert mindig összerezzenek kis korom óta. Ijesztőnek találtam, mikor a vihar előtti csendet megszakítja egy nagy dörgés. Egyszerűen bepánikoltam, pedig... nem kellene, és ezt tudom is jól. Heh... vicces, kis korom óta pánikba esek, ha vihar van. De... ez csak egy dörgés, nem lesz itt vihar, ugye?

*

Mire hazaértünk javában ránk szakadt az ég. A borús felhők körbegyűltek fölénk, s a napot is eltakarva engedték ki magukból a hideg cseppeket. A lépcsőn pattantam fel befelé rohanva, mögöttem a társammal konstatálva, hogy éppen megúsztuk az esetleges elázást. A nyitott ajtóból fordult vissza, ahogy Holly is befutott, majd nagyot sóhajtott, amint figyelte a kinti időjárást.
- Szépen megindult. Ebből vihar lesz.
- Mi? Nem lesz! - mondtam pislantás nélkül, mikor a szemembe nézett meglepetten. - Vagyis, nem kellene, hogy vihar legyen. A nővények bánják... - kezdtem levenni a cipőmet. Franc akar vihart, ne legyen!
- Jungkook, lehet érezni, hogy az lesz, nem hallod, hogy milyet... - dörrent az ég, én pedig összerezzentem leguggolva, s meg kellett tartanom magamat fél kézzel, hogy ne dőljek el. Felemelte a kezét és úgy nézett rám, mutatva az ajtó irányába. - Erről ennyit. - Majd bevágta azt, s elkezdte lefejteni a cipőjét, mire nagyot sóhajtottam. Azonnal elindultam a szobámba - nem, nem a közösbe - az új, saját szobámba, hogy ledobálhassam a cuccaimat. Az ágyra ültem, mely szembe volt az ajtóval a fal mellett, akárcsak a régiben. Bordó színű volt a tapéta, de még így is kongott az ürességtől, hiába volt ilyen intenzív a színélmény. Egy Big Bang-es poszterem volt, az is az ágyam felett. Oh, G-Dragon, legalább te védj meg itt...
Azt szerettem az új ágyban, hogy egy picit nagyobb, mint a régebbi, mégse franciaágy és így is milyen jól el lehet férni benne. Az íróasztal párhuzamosan helyezkedett az ágyam mellett a fal másik oldalán. Mikor valaki belép a szobába, azonnal az ablakkal találja szembe magát, akárcsak... a régiben.
- Ezt akartam, nem...? - dőltem hátra az ágyban, elmélázva. - Úgy hiányzik innen... - fordultam az oldalamra a párna alá csúsztatva a kezemet, lehunyva a szememet. Sóhajtottam ismét egy hatalmasat. Még a párnának sincs olyan illata, mint neki...
Majdnem elszenderedtem, mire akkorát dörrent az ég, hogy azt hittem lefejelem a padlót, de csak négykézlábra estem. Azonnal felnéztem, szembe találva magamat az ablakkal, ami tárva nyitva volt. Nyüszítve tápászkodtam fel, hogy betudjam csukni az üveglapot, majd a kedvem is elment attól, hogy itt maradjak. Még csak este 7 van, hova aludjak?
A szobából kiiramodtam egyenesen a konyhába, hátha van valami léleknyugtató nasi. Valaki a pultnál állt nekem háttal és bőszen falatozgatott.
- Öhh – léptem közelebb, mire megfordult. – Oh, Hyunwook! – jött a felismerés. Lenéztem a tálcára, amiről miatta fogytak a sütemények.
- Jungkook, szia – lepődött meg, mikor meglátott. Nem hiszem, hogy azt várta volna, hogy itt bukkanok fel. – Kérsz? – mély hangján szólva nézett rám, majd a tálat felém nyújtotta. Borostás volt, és a fekete haját pedig hátra simította. A szemei hasonlóan íveltek, mint Yoongié, mondhatni ugyanolyanok voltak. De semmi más nem hasonlított. A makacsság és a szemeik. Elmosolyodtam, hiszen ez valóban így volt, én pedig csak most vettem észre ezeket az apróságokat.
- Naná! – vettem egy szeletet a csokis sütiből, majd a számhoz emeltem, hogy bekapjam azt. De mikor kinyitottam az ajkacskáimat, hirtelen rezzentem össze, valami idióta hangot kiadva a torkomból, mikor ismét dörrent egyet odakinn az ég.
- Netán félsz a vihartól, fiam? – hitetlenül veregetett vállba, majd a tálcát megfogva, elsétált mellettem a nappaliba. Áh, nem. Ki félne? Én nem.
- Csak megijedtem, nem félek – mentem utána, majd lehuppantam az egyik karosszékbe, mire bekapcsolta a tv-t.
- Akkor azért ugrottál meg már sokadjára – kacagott, mire elhúztam a számat. – Nem baj, majd kinövöd. Fiatal vagy, Yoongi is sokszor félt ám a sötétben. Ha eltudnád képzelni, hogy milyen sok alkalom volt, mikor az anyjával kellett elaludnia... – füleltem. Nem is gondoltam volna, hogy pont a nagy Min Yoongi félne a sötéttől. De mégis imponáló volt számomra ez az új információ, sőt… egyenesen aranyosnak találtam.
- És mikor nőtte ki? – kérdeztem, bekapva a másik felét a megrágott sütimnek, elmajszolva.
- Hmm... – gondolkodott el, miközben a csatornákat váltogatta a távirányító segítségével. – Talán… miután az anyja elment – válaszolta.
- Értem – mondtam hátradőlve, a kezeimet megtörölgetve a nadrágomban. Milyen aranyos lehet a félős Yoongi. Mikor a sötétbe nem szeretne egyedül lenni… Az anyukájával biztosan szoros köteléket ápol. Tényleg szeretném megismerni őt is. 

Unatkoztam, de egyben mégsem. Míg az apja idekint van, nem fogok bemenni Yoongihoz, és… talán nem is kellene. Még a végén a szomszéd szobából átjön valaki, hogy miért nem alszok már a saját szobámban. Tudom, most egyedül kell töltenem az estét, immáron a saját szobámban először. Ezzel a gondolattal jöttem ki a fürdőből, s lépdeltem a saját lakrészembe, hogy álomra hajthassam a fejemet. De egy dolog így sem hagyott békén, és az a nagy eső volt. Zavart, ahogy hallom minden egyes koppanását a talajon, zavart, hogy néha nagyokat dörrent az ég, s még jobban zavart, hogy mikor már álomra hajtottam a fejemet, egyre többször, s többször hallottam a csattanást, a morajt, és undorítóan hangos volt az egész folyamat. A fényekről nem beszélve, amik a szemeim előtt villantak... Egyszerűen már sok volt. Egy hatalmasat szusszantam fel a párnát a fejemre téve, mikor ismét elkapott a kisebb szívbaj. Észre sem vettem, hogy remegek és izzadok. Teljesen kezdett úrrá lenni rajtam a pánik, miszerint nem fog egyhamar elmúlni ez a vihar. A dörrenésre elkezdtem nyüszíteni, majd felpattantam nem lacafacázva, és a párnámat meg a takarómat a hónom alá szorítva, kiviharoztam én is a szobából.

Yoongi

  A vihar az egyik legszebb természeti jelenség. Ilyenkor a Föld és az Ég egybeolvad. Mint a régi szeretők, kiket elválasztott a légtér. Ilyenkor a felhők fátylat terítenek, hogy a sötét elrejtse titkukat. Az esőcseppek végig csókolják a kiszáradt medreket, újra megismerkednek, és szerelmet vallanak egymásnak. Az Ég ünneppel, zajong, és fénnyel árasztja el a kedvesét. Úgy tűnt azonban, hogy ezt nem mindenki látja pontosan így. Sőt…

Már éjfél lehetett. Kellemes álom pihentette a pilláim. Hosszú, kellemes napot hagytam magam után, végre egy kis időt elöltve Jungkookkal… Ha már ma nem is velem tölti az éjszakát. Ridegebb volt a szoba, elveszett belőle az élet. A csörgődob már nem a babzsákom mellett foglalta el a helyét. Az ágyán a puha ágynemű helyett, már csak pár párna és tiszta ruha ékeskedett. Még a GD-s poszter is csak hűlt helyet hagyott maga után. Minden eltűnt, ami valaha kedvessé tette a fagyos szobát. Újra arra emlékeztetett, ami azelőtt volt, hogy ideköltöztek volna. A fájdalomra, magányra, keserűségre. Már nem feküdt velem szemben, már nem szuszogta át az éjszakát. Már nem volt itt. Ezek a gondolatok ejtettek hatalmukba, akárhányszor felpillantottam a velem szemben lévő magányos ágyra. Elég éberen aludtam, viharban szokásom volt. Akármilyen hihetetlen, Jimin nem tud aludni, ha vihar van. Hosszú éjszakákat beszéltünk már át telefonon, mikor ilyen cudarrá lett az időjárás. Most azonban még egy üzenetet sem kaptam tőle kakaon. Talán, most inkább Taehyunggal tölti az idejét, mint velem. Valahogyan ez csak még inkább elvette a kedvem mindentől. Úgy néz ki, már nem kellek senkinek.

Morogva fordultam kifelé, mikor hűvös széljárást éreztem meg a lábamon, ami kilógott a takaró alól.

- Y... Yoongi... - a hang hirtelen annyira meglepett, azt sem tudtam álmodok-e, de nem. Jungkook állt az ágyam fölött, a saját holmiját szorongatva. Hát te meg…?

- Mi az, tökfej? - szuszogtam kómásan, majd jobban kinyitottam a szemem, hogy végig mérjek rajta.

- Aludhatok veled? – szorította meg jobban az ágyneműjét, mire egy nagyot sóhajtva gurultam beljebb.

- Minek hoztad azt? - mormoltam, miközben sietősen kapta be magát mellém a takaró alá, amit feltartottam neki.

- Abban az esetben, ha nem lennél ébren. - Vallotta be a kis tervét, majd egyből hozzámbújt. Ez a gyerek...
Lomhán öleltem át, de mosoly szaladt az arcomra. Az én kis kazánom… Mégis hiányoztam neki.

- Mi lelt téged? - fúrtam az ujjaim a hajába, majd óvatos mozdulatokkal cirógattam őket végig.

- Nem akartam egyedül aludni. - Fúrta magát jobban hozzám. Ez a nagyra nőtt kölyök. Mosolyogva temettem az arcom a hajába, és lehunytam a szemem.

- És ennek pontosan mi az oka? - faggattam tovább, hiszen én már felébredtem, és jól esett hallani a hangját.

- Csak… nem akartam. - Próbálta meg ennyivel lerendezni a szándékait. Tudtam, hogy valami oka van, hiszen túl büszke ahhoz, hogy csak így megadja magát.

- Ha hiányzik a szagom, csak szólj, majd végig hempergek mindenen a szobádban – kuncogtam fel, a haját szimatolva. Erre csak mormogott valamit válaszul, amit nem értettem tisztán, bár lehet jelentése sem volt. Erős, intenzív fény vetült ránk pár pillanatra. Villámlott kint, bár ő ezt nem érzékelte. Azt már inkább, mikor pár másodperc múlva hatalmasat dörgött az ég, ő pedig egyenesen megugrott az ágyban. Meglepetten pislogtam erre a reakcióra.

- Félsz? - tettem fel a kérdést kíváncsian.

- Dehogy! Csak váratlan volt! – mentegetőzött teljes beleéléssel. Aha...

- Tudtad, hogy ha hat másodpercnél kevesebb idő telik el a villámlás és a mennydörgés között, akkor csak két kilométerre van tőlünk? - vigyorogtam szélesen ezzel is cinkelve őt.

- Minek érdekel téged az ilyen? - háborodott fel, majd felült. Ekkor újra fény vetült ránk, én pedig vigyorogva kezdtem számolni.

- Egy… kettő… három…

- Fejezd be! - parancsolt rám dühösen.

- Négy… öt. - Ekkor hatalmas dörgés terítette be a levegőt. Jungkook pedig egy seggest esett a földre. Még hogy nem fél….

- Ez csak ezernyolcszáz méterre volt tőlük… - tűnődtem el, mire Jungkook hevesen támadt rám, hogy be tudja fogni a szám, de erre nekem volt egy jobb megoldásom. A derekáért kaptam, és gyorsan perdítettem magam alá. Volt idő, hogy a szemembe nézzen, de utána már hajoltam is az ajkaira. Az édes kis szájára. Nem tűnt úgy, mint aki ellenkezni fog.

- Szóval… félsz a vihartól? - szakadtam el tőle lassan, majd az ujjaimmal végig cirógattam a nyakát, mint egy macskának. Úgy véltem, megadta magát. Egyelőre.

- Csak... nem szeretem a hangját... - szuszogott miközben az arcomat pásztázta.

- Akkor… segítek, hogy ne arra figyelj. - Rettenetesen imponált az, hogy fél valamitől. Csak jobban késztetett arra, hogy megmutassam neki, én ettől is megtudom védeni. Hozzám ez elől is menekülhet. Még az ég sem szállhat velem versenybe érte.

Finoman csókoltam a nyakába, miután bólintott. Mosolyogva kezdtem az ajkaimmal kényeztetni végig a bőrét, minden porcikáját. Az édes kulcscsontját, ami az egyik kedvencem volt rajta. Hallottam, ahogy felsóhajt és lazítani próbál. Igen, Jungkook, így kell csinálni, ügyes.

Lehúztam róla az oda nem illő pólót. Izzadt a félelemtől. Csak nem szereted a hangját, mi?

Múltkor felfedeztem, mennyire érzékeny és erogén is a mellbimbója, így arra a döntésre jutottam, azt veszem célba legközelebb. Így is lett. Az ajkaim köré fonódtak, ő nagyot nyögött fel. Szerettem hallani ezt a kéjes hangját.

- Ashhh! - izomból könyökölt a lapockáim közé, mikor is az ég újra megfújta a kürtjeit. A rohadt életbe, ez mégsem lesz annyira pofon egyszerű!

Jungkook

  Úgy kapkodtam a levegő után, mintha víz alá nyomták volna a fejemet és éppen kínkeservesen próbálnék a felszínre jutni. Rettenetes volt a hangja. Mintha teljesen összeakarna roppantani, mintha csak engem akarna elnyomni és... megijeszteni. Nem féltem évek óta semmitől, így is tartottam a mai napig, de a vihar olyan hamar képes volt minden egyes gondolatot kiűzni a fejemből, hogy még a Yoonginál keresett megnyugvás se tudott eljönni. A szívem kalapált, mintha csak kiakarnák onnan tépni vasfogóval. Reális okot pedig nem tudnék találni arra, hogy ez a folyamat miért megy le bennem. Egyszerűen... emlékszem, amikor az apukám és anyukám közé bújtam be a takaró alá, hogy ők megtudjanak védeni a mennydörgéstől, ami soha nem akart csillapodni a ritka időjárás ellenére. Szerettem meg nem is ezeket a pillanatokat. Féltem, de szerettem velük maradni, az óvó ölelésükben keresni a menedéket.  
- Jungkook, minden rendben? – suttogva simította meg a tarkóját, én pedig feltápászkodva a szőnyegről, az asztalon támaszkodtam meg. Csak néztem az öreg tölgyre eső fényt, a redőny kis lyukain beszökő sugarakat, s mélyeket lélegeztem, hátha hatni fog. Kissé kirázott a hideg.  
- Nem fog menni, túlságosan hangos – leheltem a szavakat, enyhén zihálva, úgy hunyva le a szemeimet. Ilyenkor sok levegő kell, hűvös tér, és elszomorodtam, hogy a leghidegebb szobában, amiben valaha jártam, most fülledt a levegő...  
Búsan hajtottam le a fejemet, majd megéreztem, ahogyan egy gyengéd tenyér siklik felfelé a gerincvonalamon, míg a másik a bordáimon át a mellkasomra simít. Halkan sóhajtottam egyet, ahogy a hűvös kéz a meztelen bőrömön csúszott, s ahogy a tarkómon éreztem az ajkait, hümmögve emeltem fel a fejemet a redőny felé. Olyan rossz, hogy ilyenkor van vihar. Mikor végre együtt lehetünk, én szúrom el az egészet.  
- Nem kell félned – simított át a vállamra s a bal keze lágyan cirógatva végig a mellkasomat, megtalálta a jobb párját is. A mellkasomon kulcsolta össze a hosszúkás ujjait. – Ezek csak hangok, de nem bántanak, Jungkook... soha nem is fognak. - A nyakamba hajolt, hogy tovább édesgessen, babusgasson, de őszintén eltudtam volna mondani: most még a szokásosnál is jobban estek a szavai. A nyugtató szavak, amiket elhintett a fülemhez hajolva, a lágy hangja, amitől az alhasam is megrebben, ha meghallom... A duruzsolása, a karjai ölelése. Hihetetlen volt, hogy valaki ennyire foglalkozik velem és szeret... pláne, hogy ő róla volt szó. Mióta együtt vagyunk, két feledhetetlen szeretkezésünk volt, feledhetetlen percek, másodpercek, a pillanatoknak a tört részei, mind-mind itt van a szemem előtt. Csodálatos...   
Ismét a morajt a lehetetlennél is hangosabban felcsendülő mennydörgés követte, ő pedig a nyakamba hintette a szeretetét. Mindig, mindig, amint hangosodtak a kinti események. Zeusz haragja, mintha csak nekem szólna, álnokként a sarokba állítva engem, mintha vétettem volna. Yoongi pedig a palást, mely megvéd, s az ölelésében melegít s fedi el a végtelen remegést. Talán ő volt a vétkem... túlságosan is szerettem. Neki szuszogtam lehunyt szemekkel, oldalra billentett fejjel, s kapva az alkalmon, úgy nyugtatott csókjaival, elhintve őket a nyakamon. A hideg szellő megfújta a nedves bőrömet, mely borzongást váltott ki belőlem. Szusszantva, teljes testtel fordultam meg, a karjaimat azonnal átfonva a nyakán. Meg kellett öleljem, különben belebolondultam volna. Az illata most is mámorító volt, a haján enyhén vizes cseppjeit még éreztem. A szőke tincseit csak homályosan láttam a sötétbe, de nem kellett látnom, hogy magam elé tudjam képzelni, hogy milyen vonzó ezzel a színárnyalattal. Az ujjaimat beleevezettem a puha hajkoronába, míg ő viszonozta az ölelésemet. Bújtam hozzá, akár egy kiscica, kicsit zavarban is voltam, de tényleg jól esett az ölelése. Elvesznék nélküle, istenre esküszöm. 

Yoongi

  Egyszerűen mézédes volt. A félelme egy olyan dologgal szemben, ami talán sosem bántotta, és sokkal hatalmasabb, mint mi, egyszerűen bájossá tette őt. Remegett egész testében. Amint utat engedtem neki a karjaim közé, egyből oda menekült. Azt is tudtam, hogy ezt a félelmét egy nőnek sosem mutatná ki, persze az édesanyja kivételével. Mi lenne veled Jungkook, ha most nem én ölelnélek át?

Az orrom végigfuttattam a selymes bőrén a homlokától egészen az ő orráig. Minden bőrhiba eltűnt róla mióta... mióta először szeretkeztünk. Csend lett. Most csak a halk pihegés töltötte be a szoba négy sarkát. A vihar úgy döntött, hagy nekem időt. Az alsó ajka megrebbent, ahogy hozzáértem a sajátommal. Behunyta a szemét, és én is így tettem. Tudtam, hogy most, ami igazán számít, az az érzék.

- Jungkook... - tűrtem a füle mögé a kósza, izzadt haját. – Ha nem látod, nem félsz tőle? - suttogtam az apró, remegő ajkai közé. Aprót bólintott, de éreztem. Finoman megcsókoltam, hogy biztassam kicsit. Ő ízig-vérig reszketve sóhajtott fel. – Akkor eltüntetem. – Markoltam a feneke hajlatába, hogy feltudjam emelni. Engedett ennek a késztetésnek, szorosabban ölelte a védelmet nyújtó vállaim. Csak pár lépést tettem a sötét szobában a szemben lévő ágyig. Szerencsénk volt, hogy az szolgált már a szennyesnek, így nem kellett keresgélnem. Félig elengedve őt fogtam az ujjaim közé egy selymes nyakkendőt. Az övé volt, csak itt felejtette, ezért volt elől.

- Mit csinálsz? - suttogta a nyakamba, mint egy gyermek.

- Csak bízz bennem - válaszoltam lágy hangon.

Nem mentem vele sokat, csak vissza az íróasztalhoz. Aprót emelve rajta ültettem fel az öreg fára. Az anyag végigsiklott az ujjaim között, hogy kétoldalt kitudjam feszíteni.

- Csak csukd be a szemed - néztem fel rá. Nem értette, mi történik. Szinte sokkolt állapotban volt a vihartól. – El fog tűnni a vihar - emeltem fel a két kezem és a szemére illesztettem a vékony anyagot, de pont fedte azt, ami számított. A tarkójánál erős masnit kötöttem, hogy ne bomoljon szét hamar. – Már nincs is. - Suttogtam a nyakára, miközben az ujjaim végig siklottak a combján. Érzékien sóhajtott fel, és ez már jobban tetszett. A nyakába martam a csókommal, mire hátrabillentette az állát. Elnyíltak az ajkai, ahogyan fel-le zongoráztam a bőrén eltüntetve róla minden egyéb ruhát. Időközben én is kibújtam a sajátomból, hiszen vak volt, és én voltam a vezetője. A mellkasa hevesebben hullámzott, és őszintén felizgatott engem is. De mennyire felizgatott… Hiába dörgött nagyot, Jungkook szinte meg sem moccant. Úgy éreztem, készen állunk. Finoman vezettem be az ujjam, és hogy elnyomjam a hangát, mélyen a szájába menekültem én is.  

- Semmi baj, látod? - szuszogtam a szájába, míg a másik kezemmel az ágaskodó tagjára markoltam. Elcsukló hangon nyögött fel. Egyszerűen gyönyörű volt. Az ég tánca vegyes ezüst fényt vetett rá. Olyan volt, mint egy festmény. Csillogott a bőre a kínzó verejtéktől, és vonaglott akár egy görög kéjenc. Imádtam, imádtam minden mozzanatát. A második és a harmadik ujjam is benne ollózott, mikor olyan önkénytelenül szorította össze a combjait, hogy azt hittem elélvez, de csak egy vészjósló görcsös, gyönyör hullám volt. Abbahagytam. Kihúztam az élvezetet jelentő ujjaim, és végignéztem a testén. Tűzzel izzó testtel és lélekkel áldott meg. Vágytam rá, rettenetesen kiszolgáltatott volt. Vonaglott a gyönyörtől, nyögdécselt és még a szája szélén is megcsillant a nyál. Enyém vagy, Jeon Jungkook. 

Jungkook

  Összevont szemöldökkel láttam. Láttam őt, minden mozdulatát, minden érintését láttam magam előtt. Nem kellett ahhoz felnyitnom a pilláimat. Nem kellett hallanom, se látnom a vészjósló zörejeket, a felvillanó árnyakat, s a fényáradatokat. Éreztem, minden mozzanata, s szívverése az enyém volt. Elfeledtette velem azt, amiről nem gondoltam volna, hogy lehetséges, minden félelmet kiűzve elmémből. El sem tudtam képzelni, hogy Min Yoongi, hogy képes mind erre. Nem értettem, csak ámultam, s vágyott az érintésére minden porcikám, szívemmel egyaránt. Ki vagy te, hogy képes vagy a morajló hullámot elcsitítani? Ki vagy te, hogy megszelídíted a vadat, melyet oltalmad alá vonsz? Ki vagy te, hogy képes vagy minden rosszat egy pillanat alatt megszüntetni már csak a lélegzeteddel a nyakamon, Min Yoongi?
Emberfeletti attitűddel rendelkezett, a bőre általi bizsergető érzés bármely pontomon hihetetlen volt. Hogy egy ember ilyen erővel dicsekedjen, melyet más fölötti befolyásolásnak neveznék, - tudatosan, nem tudatosan, azt nem tudom - elképesztő volt. De ő ezt nem tudhatta, hiszen minden érzést én nyeltem el, mellyel ő áldott meg. Talán ezért szerettem annyira… mindent, amit ad, az a szívéből egy darabka.
Az ujja cirógatása, mely forróságot adott, oly hamar eltűnt, hogy szinte üresnek éreztem magamat pár pillanatig. Viszont, mintha az elménk is egybefonódna, úgy tudtam, hogy mit fog tenni. A végtagjaim, s éreztem, hogy az ujjaim remegnek a legjobban. Egyszerűen felforralt minden érintésével, leheletével a nyakamon, s testem bebarangolásával. Megnyugtatta a lelkemet, melyet a dörgések, s villámok hada háborgattak. Emberfeletti ő, mert képes voltam kizárni a hangokat, megszüntetve a zajokat, csak őt hallva egyes egyedül.
- Szeretlek… - suttogtam, lehunyt szemekkel a nyakkendő fedése alatt. Szinte éreztem megfeszülni a bőrét, mikor kihúzta az ujját belőlem, mire én csak egy forró sóhajjal tudtam reagálni. A teste meglepően meleg hőjét éreztem, s remegtem, vágytam rá, hogy érintsen tovább. Nem tudtam egy pillanatig, hogy mi történik, hiába voltunk hatással egymásra, szinte meglepetésként ért a tenyere törődő érintése a gerincvonalamon végigsimítva. Lágyan döntött meg, de a kezeimet nem voltam hajlandó a nyakából elhúzni, így ő is dőlt velem a hűvös, s kissé dermesztő tölgyasztalra. Teljes testével hozzám tapadva hajolt az ajkaimért, orrából apró levegőt fújva párnácskáimra. Minden egyes csókja feltüzelt s megbolondított. Hihetetlen, milyen hatással van rám…
Minden dörgés elfedte a hangunkat mások elől, s ezeket csak mi hallottuk tisztán, csak ketten lehettünk fültanúi mindennek, s az egész a mi titkunk volt, amely adott még egy ízt az egész együttlétünknek. Izgalmassá tette és még jobban akartam az egészet…
El sem engedte az ajkaimat, úgy simított végig az ujjaival zongorázva az oldalamon, néha gyenge sóhajokat kiváltva belőlem. Valójában… eléggé erotikus volt, hogy így képes elgyengíteni a végtagjaimat, s megremegtetni az alhasamat minden percben. Tisztán s egyszerűen éreztem, hogy nincs olyan ember, akit nála jobban szeretnék...

Yoongi

  Észveszejtő volt. Ilyen erotikát még filmekben, vagy könyvekben sem láttam soha. Bekötött szemmel hevert előttem, kiéhezve minden egyes érintésemre. Ilyenkor minden megszűnt körülöttem. Nem volt Coleum, vagy Infernum. A világ összekapaszkodott a jó és a rossz oldallal együtt. Ördögi és Isteni volt az, amit tettünk. Ahogy belé hatoltam a merev részemmel, éreztem, ahogyan a levegő hirtelen olyan sűrű lesz, akár a víz. Apró sóhaj szaladt ki az ajkamon, míg a nyikorgó asztal szélébe marva tartottam magam. Hmmm… Jungkook a mai napig szűk volt, forró, nedves, és majd’ elnyelt. Édesen ragaszkodott hozzám minden porcikája.
Ahogyan egyre beljebb hatoltam benne, ő úgy emelte fel az állát elnyílt ajkakkal. Hosszan nyögött, ami mennyei melódia volt a füleimnek. A forróságtól szuszogva csókoltam a fel-le járó ádámcsutkájára, majd állára, amiben kis gödröcske bújt meg. Éreztem magamon a meleg leheletét. A szíve sem a vihar miatt vert már hevesen. Drága Kook, hogyan lehetsz ennyire mérgező? Akár a cián. Amikor a pirulát az ajkaid közé veszed, először csak az édes, mandulás ízt érzed. Aztán az egyik pillanatról a másikra már a szíved sem dobog többé. Ő is ilyen volt számomra. A drog sem tudott ennyire elbódítani, ahogyan ő. 
Amint a levegőt kapkodta, úgy ért az ő hasa az enyémhez. Együtt pulzáltunk, de nem akartam tőle elszakadni. A hátammal védtem a vihar elől, a csókommal pedig elvettem az eszét.

- Uhm... - nyögdécselt az ajkaim közé és ő maga mozdította a derekát felém. Nekem is ki kellett eresztenem a hangom. Lassú, izmokból fakadó mozdulatokkal löktem magam benne, anélkül, hogy egy pillanatra is elszakadtam volna tőle. Mélyen játszottam, izgattam és döftem. Az ujjaim végigzongoráztak a tökéletes bőrén, s amerre járt, arra remegett meg ő.  Akárhogy is gondolkozom, a barátai biztos nem gondolnák ezt róla. Hogyan is tudna a kis bájos Jungkook, ilyen mocskos dolgokat tenni? Abban sem vagyok biztos, hogy elmondta-e valakinek azt, hogy mi lefeküdtünk. Nem mintha én ezzel dicsekednék mindenkinek, de talán egyszer Taehyung orra alá dörgölhetném… Kíváncsi lennék arra az arca.

- Jungkook... - suttogtam a nedves ajkaira miközben újra és újra mélyre löktem magam benne. – Ez... jó érzés? – kábultan bólintott. Látni akartam az elködösödött tekintetét végre.  Fél kézzel szabadítottam meg az anyagtól, ami az obszidián szemeit takarta el a tekintetem elől. Egyszerűen ragyogott, és nem is ez volt rá a legjobb kifejezés. Az ott maradt kezemmel tűrtem hátra a haját a nedves homlokáról. Vadító, akarom...

Olyan hevesen csókoltam meg, hogy a saját nyelvem is elzsibbadt egy pillanatra. Szerettem volna, ha több kéjes hangot intéz felém, ha a teste görcsösen rángatózik az élvezet gyönyörétől. Az ajkaim tovább vándoroltak a testén. A mellbimbóján, a köldökén, és a combján is a csókom égető nyomát hagytam. Kihúzódtam belőle, mire hevesen lihegve pillogott csak a sötétben. A szám a makkja köré fontam. Az az éles hang, amit ekkor hallatott, egyszerűen engem ezzel tett magáévá. 

Jungkook

  Mikor a makkom körül éreztem a forró ajkait, azt hittem majd' megbódulok a hirtelen ért forróságtól. Yoongi tényleg ott kényeztetett, ahol csak tudott, kezdte felfedezni azokat az érzékeny pontjaimat, amiknek létezéséről még én sem tudtam. A leggyengébb pontom kényeztetésébe kezdett bele éppen, és igen, ez volt az én drogom. Lassan megemésztettem azt a tudatot, hogy ha a szájába vesz, olyan mámorral teli érzést tud számomra adni, hogy képes lennék megszűnni és a csillagokig repülve. Ez volt hát az én legnagyobb gyenge pontom. Hátra ütöttem a fejemet egyenesen az asztalba vágva, de egyáltalán nem tudtam a hirtelenért koppanásra koncentrálni, mert Yoongi ajkai egyszerűen mindent elfeledtetek velem. Összeráncolt homlokkal, félig lehunyt szemekkel pilláztam rá, verejtékezve, s hosszúakat sóhajtva, amint a nyelvével csak körkörösen játszott rajtam. Egyszerűen... még csak azt sem tudta elképzelni, hogy mennyire boldoggá tesz mind ezzel. Hogy mit érzek, miközben ő ilyen fajta kényeztetéshez folyamodik, nem volt még csak gőze se semmiről. Nem hiába nyögtem fel egy nagyon hosszút, amikor elkezdett levezetni a torkán. Szinte kínzott a forró, nedves nyelve, s kénytelen voltam az egyik kezemet a hajába vezetni, hogy úgy markoljam meg a puha tincseit kapaszkodóképpen, ezzel egy kisebb szisszenést kieresztve belőle, ami megremegtette az ajkait elég rendesen, hiszen én is éreztem. Minden egyes elfojtott nyögését, amit a farkam nyelt el. Még jobban belemartam a hajzuhatagába, kicsit sem finomkodva, aminek éppen most nem voltam a tudtában, hiszen olyan intenzív érzésekkel ajándékozott meg, hogy tényleg nem bírtam kontrollálni magamat. Mikor teljesen elnyelt, a hirtelen végigcikázó parázstól kénytelen voltam a nyakamra simítani a szabad kezemmel arra pontra, ahol végigszikrázott a vérem, s zihálni, miközben egész testemben megremegtem. Végigfutott rajtam a remegőhullám, ahogyan a nedves ajkaival hozzáért a bőrömhöz rám tapadva. A farkam tövére csókolt.
- Úr... isten... - nyögtem, levegőért kapkodva, s úgy húztam a feje búbjánál nyomva magamra. Már alig kapott levegőt, ahogyan észleltem, de megbirkózott vele, én viszont nem bírtam a véremmel. Már mindenhogyan nyögtem, ahogyan rásóhajtott a tagomra, de mikor még így is a nyelvét próbálta alkalmazni, nem bírtam tovább. A gerincemen átfutó gyönyör érzete volt a vége. Végigfutott rajtam, egyenesen az ő szájába irányulva, s úgy robbantam a telt ajkai közé. Csillagokat láttam a sötétben, összeszorított szemekkel lihegve. - Ahhhh... - emelkedett a mellkasom hevesen, s szinte csak a forróság járt át. Az arcára simítottam le, s lassan pillantottam az íriszeibe, mikor kiengedett a szájából. Ahogyan ránéztem... éreztem, hogy az egész arcom lángba borul, s még a szemöldökeimet is a homlokom közepére vontam. A szájában tartotta mindazt, amit az utolsó cseppig kiadtam magamból. Az... ondóm, te jó ég!
- K... köpd már ki...! - húzódtam fel vele együtt, s olyan vörös lehettem, akár a rák. De csak a kisbaba szemeivel pillogott előttem, még mindig teleszájjal, akár egy gömbhal. - Yoongi! - suttogtam rá erélyesebben, s beharapott ajkakkal néztem, amint a szemeimet fürkészi. A combjaim mellé csúszott a keze, úgy hajolva az arcomhoz. A szembogarai zavarba hoztak teljesen, ahogyan pislantás nélkül meredt rám. Miért ennyire vonzó?
Mikor ismét megszólaltam volna, belém fojtotta a szót, mikor akkorát nyelt, hogy még hallani is lehetett, amint lecsusszan a torkán minden, ami eddig a szájában lapult meg.
- Áhh... - nyíltak szét az ajkai, miközben kiengedte a forró levegőt, én pedig lesütöttem a szemeimet. Azt hittem nem tud már zavarba hozni. Elhittem.
- Elég lett volna egyszerűen csak kiköpni... - simítottam az orrnyergemre, halkan suttogva. Egyszerűen megállt az eszem.
- Akkor most nem érezném az édes kis ízedet... - irányította el a kezemet az arcomtól, hogy az ajkaival az enyémekhez férkőzzön, mire azonnal lehunytam a szemeimet. Egyszerűen ég az arcom, hogy lehet ilyet mondani...?
- Te még nem is... - karoltam át a nyakát félkézzel, míg a másikkal a mellkasát cirógattam meg. Nem feledkeztem meg róla, hiába tett meg értem ma mindent. Ég érte a szívem, én is szeretném, ha kielégülne...
A jobb lábammal felsimítottam az oldalán, ezzel arra ösztökélve, hogy jöjjön közelebb, amit meg is tett, de mikor a homlokának döntöttem az enyémet, lenéztem közénk. Azonnal levándoroltam a kezemmel végigbarangolva minden kis szeplős részletén, amit most nem láthattam, egyenesen a merev tagjához, majd kicsit jobban szétterpesztettem, és az ujjaimat köré fonva, a makkját a bejáratomhoz igazítottam. Meglepetten csillogtak fel a szemei, amint odahajoltam egy csókért.
- Kook... - simítottam a hajába, úgy karolva át most már teljesen. A nyelve sokkal lágyabban érintett, törődően és... egyszerűen boldoggá tett. Szerettem volna én is boldoggá tenni, szerettem volna a mosolyát látni, és örökké csak azt az énjét zárni az elmémbe, akit csak én láthatok. Akiként csak nekem nyílik meg és adja magát. Ez különlegessé tette minden alkalmunkat, ami eddig volt... s ezzel is kicsit különlegesebbnek éreztem én is magamat. Nekem megnyílt Min Yoongi.
Nem kellett őt irányítani sem, hiszen tudtuk, hogy mit akarunk, ezért kezdett el lassan ismét belém hatolni, amit egy apró sóhajjal nyugtáztam ajkai közé. Nem telt el sok idő, hiszen az előbb már megszoktam a méretét, így lassan ismét normál tempóban tudott mozogni, bár... egyszerűen nem ment nem rászorítani a tagjára, hiszen egyre többször talált el azon a ponton, ahol képes lettem volna az eszemet is elveszteni. Már szaporábban vette a levegőt, én viszont tartottam magamat, mindig megkeresve az ajkait, mikor elszakadtam tőle. Ahogyan a bőrünk összecsattant, tisztán lehetett hallani minden mozdulatnál, hiszen már csendesedni kezdett a vihar, s Yoongiban pedig ekkor teljesedett ki minden. A csípőjével mozogva hevesen, egy apró nyögés kíséretében, lehunyt pillákkal engedte belém a magját egy pillanatban, teljesen belém nyomva magát. Hirtelen megborzongtam, annyira meleg volt és... sok jött. A leheletét az arcomon éreztem végig, de én is hasonlóan reagáltam. Fel sem tudtam fogni, hogy hirtelen a fenekem alá nyúlva felkapott, s úgy sétált el velem az ágyig, ahova bedőltünk együtt, véletlenül se csusszanva ki belőlem, amivel továbbra is sóhajokat volt képes kicsalni belőlem.
- Nagyon... szeretlek, ugye tudod? - húzódott ki lassan belőlem, mire kissé hátradöntve fejemet az érzésre, lehunytam szemeimet s pihegni kezdtem. Ahh... most ki fog folyni...
Ránéztem ismét, s a tenyereimet az arcélére fogtam olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam, s a hüvelykujjaimmal simogattam meg a pofiját. Olyan édesen mosolyodott el gyöngyöző halántékkal, hogy a szívem is jobban megremegett. Ennek a szobának az illata... s az övé... nem akarok innen elmenni... Úgy szeretem ezt a helyet.
Soha nem hittem, hogy egyszer lesz valaki... valakim, akinek ezt fogom mondani. Soha nem hittem, hogy szerelmes leszek valakibe, se azt, hogy ennyire. Soha nem hittem volna, hogy ő valaha is az enyém lesz...