Who's your Daddy? - Punish me, Daddy! (3/3) (+18!)

Cím: Who's your Daddy?
Műfaj: Yaoi (fiú x fiú szerelem), banda fici, OOC, slash,
Figyelmeztetés: Fétis, trágár beszéd,
Besorolás: (+18!!!)
Fejezetek: (3/3) ~Befejezés ~
Páros: MinJoon (Jimin x Namjoon)
Írók: PingGuo & Rossy
Tartalom: A fiúk gondtalanul élnek a dormban, míg nem egy elszólás képes felborítani a harmóniát. Jimin a saját bőrén tapasztalja meg, Namjoon, a csapatuk apukája, milyen szörnyeteg is valójában, míg a többiek semmit sem tudnak annak rejtett fétiséről.
Hozzáfűzés: Elnézést, hogy ennyit késett, nagyon sokat dolgoztunk vele, és szomorúak vagyunk, hogy vége lett XD BOCSÁNAT MÉG EGYSZER, reméljük, hogy nem okoz majd csalódást az utolsó fejezet! :)

Namjoon

  Milyen nap is van? El is felejtettem, már szombat van. Úgy teltek a hetek, hónapok mostanában, hogy elhagytam az időérzékemet. Néha nem volt gond, főleg ha kéznél volt a mobilom, vagy az egyik társam, akit megkérdezhettem. Egy valaki mondjuk, mindig ott van mellettem. Az óta az este óta. Mondhatni, Jiminnel azóta komoly kapcsolatépítésbe kezdtünk. Mindig küldünk egymásnak üzenetet, amikor épp nem vagyok a dormban, vagy pont ő az, aki elment vásárolni. Igaz, hogy csak egy-két óra, amíg nem látjuk egymást. Még akkor is képes üzenetet dobni nekem, amikor a szoba másik végében ülök, olyan édes! A meztelen sunyi képekről nem is beszélve… Olyankor legszívesebben nem kegyelmeznék neki. Oh, igaz! Amióta úgymond „együtt vagyunk”, azóta még mindig… nem történt semmi komolyabb. Egyszerűen nem értem, hogy hogyan nem! Ennyire rossz nem vagyok vele, de valahogy mindig talál valami okot a hisztihez. És valamiért mindig akkor, amikor már kezdenék valamit. Egy napnál tovább mondjuk, nem tud durcizni, mert már kitapasztaltam, hogy igenis, nagyon sok szükséglete van. És csak én tudom, miket szeret. Viszont ő is hamar kiismert, így tudja, hogyan kenyerezhet le, ha akar valamit. Ami általában valami édesség, vagy ruhadarab. Inkább ruhadarab, de nagyon élvezem a divatbemutatóit. Egyszer egy csipkés fehérneműt is felvett a kedvemért, nem tudom nem tisztelni ezért. Röviden összefoglalva, a kapcsolatunk erősebb lett és én mindent megteszek azért, hogy még jobban fokozzam. A többieknek fel sem tűnik, előttük szinte ugyanezeket csináltuk eddig is. Ebédnél etetjük egymást, asztal alatt pedig senki sem látja, hogy hol a kezünk vagy épp a lábunk, az ölembe ül, ha játszik vagy tévézik. Sőt, nem rég volt új szobabeosztás – hála nekem, a leadernek -, egy szobába kerültünk.

A székembe mélyedve meredtem a laptopra a félhomályos szobában. Nem a legegészségesebb az igaz, de nem fogok felkelni innen. Mögöttem kopogtattak az ajtón, amit résre ki is nyitottak.
- Moni, Jinnek nincs kedve főzni, szóval elmegyünk valahova enni. Hol van Jimin?
- Majd utánatok megyünk, Hoseok! Még dolgozom.
- Rendben van. Hú, de sötét van itt… - csukta be végre az ajtót, majd kiment. A hátam a támlának esett és egy nagyot sóhajtottam fel.
- Éhes vagyok! – emelte fel a fejét Jimin az ölemből. Kicsit kifújtam magam és lenéztem rá. Megtöröltem a szája sarkát.
- Most „ettél”. – vigyorogtam rá, amire elpirult, de azért megnyalta a csillogó ajkait. Kimászott az asztal alól és öltözni kezdett, ahogy én is.
- Azt hittem, be fog jönni! Nagyon megijedtem. – nézett rám azzal a szép tekintetével. Megsimogattam a haját és hátratúrtam a frufruját is, hogy csókot nyomjak a homlokára.
- Mondtam, nem lesz gond.
- Mindig igazad van, apuci. – tengette magát előttem. Na, jó. Lehajoltam és az ajkaira adtam egy hosszú csókot. Elvégre tényleg jófiú volt.

*

Végre megtaláltuk őket, hogy hova is mentek. De nem volt sehol se nagy asztal, így ők öten beültek egy boxba már és rendeltek. Így legalább egy romantikus vacsorát lezavarhatunk. Már mióta el akartunk menni valahova, így ez kapóra jött. Kézen fogva vezettem egy kétszemélyes kis asztalhoz. Leültünk és már a kezünkbe is nyomták az étlapokat. A pincérlányka nagyon kedvesen mosolygott rám, amit illett viszonoznom. Bájos volt, meg kell hagyni. Elkalandoztam lehet, a lábam között meg se éreztem, hogy valaki ismerkedik velem. Amint felfogtam, odakaptam a tekintetemet a társamra, aki szinte égető szemekkel szuggerál. Ilyenkor olyanokat tudnék tenni vele, hogy utána is lekötözve kell majd tartani, úgy fog remegni az extázistól. Megnyaltam a szám sarkát. Egy erőteljesebb levegőt engedett ki magából. A cipőjéből kilépett és a lábujjait éreztem a férfiasságomnak nyomva. A tenyeremre támasztottam az államat és jólesően engedtem ki egy-két mélyebb sóhajt. Szeret játszani, nem fogja már vissza magát. És végig úgy néz rám, mintha fel akarna falni. Akar engem. Még az öltözőben is elkapott egyszer, annyira izgatott volt egy meeting miatt. Akkor tényleg majdnem lebuktunk, ha nem kapartam volna le magamról olyan nehezen. Nem tudom, meddig fogom még bírni így, hogy nem vághatom gerincre. Már ő sem szórakozhat így sokáig. Tudja jól.

A kis gondolatmenetemből hamar visszazökkentem, - ezt egy magas sarkú cipő kopogása segítette – amint mellém állt ismét a pincérlány.
- Sikerült választaniuk? – mosolygott rám a rózsás ajkaival.
- Igen, én egy… - de a mondatot nem csak a gondolkodás miatt szakítottam félbe, hanem mert Jimin hihetetlen erősen kezdett el dolgozni a lábaival. Gyorsan összeszorítottam a térdeimet, hátha abbahagyja erre. Egy apró nyüszítést hallatott, majd megpróbálta kihúzni a lábfejét a combjaim közül, de így csak a térdét vágta bele az asztalba.
- Jól van, uram? – nézett most rá a lány, de csak flegmán odavetette, hogy ő mit is kér. Sóhajtva ejtettem le a fejemet a mellkasomra. Odaadtuk a kezébe az étlapokat, amint leadtuk a rendelést. Elengedtem a lábát végre, mikor elment.
- Elment az eszed? – morogtam rá, amint kényelmesen elhelyezkedtünk mindannyian, két lábbal a földön, Jimin is a cipőjébe visszabújt.
- Oh, szóval ilyet csak te csinálhatsz velem? – dőlt hátra szinte gyilkos szemekkel méregetve engem.
- Azért te sem akarsz üres gyomorral hazamenni, nem? Akkor viselkedj! – fontam össze az ujjaimat az asztalon. Már megint kezdi. Nem tudok másra gondolni, lehet féltékeny volt a lányra. Lehet, húzom még vele az agyát, elvégre ideje új leckét tanulnia. Összefonta a karjait és az ablak felé meredt. Egy – nem annyira, de – nagyra nőtt gyerek, pláne amikor hisztizik. A szemöldökeit középen felhúzza, elfordul tőlem, de még így is látszik, ahogy a szembogarai csillognak, mintha mindjárt sírna. Az alsóajkát is kicsit kijjebb helyezi, ha nem lenne háttérzaj, eskü, hogy még szipog is. Megszorítottam a kezeimet. Rájátszik már csak, szereti ezt csinálni, mert tudja, hogy akkor a tenyeréből etethet és mindent megteszek neki. Most nem fog menni, kincsem, nem. Nagyot sóhajtottam és visszadőltem a székembe. Az ajkaimhoz emeltem a pohár vizet, amit magamnak kértem. Körbenéztem egy kicsit. A többiek nagyon elvannak magukkal a helyiség másik sarkában. Ide se figyelnek. Legalább Jin így nem fog számon kérni, mivel bántottam meg Jimint. Vagy 10 percig csak néma csendben meredtünk mind a ketten vagy az ablak felé, vagy akár merre, csak nem a másik szemébe. Végre megjött aztán a felmentő sereg, mielőtt túl zavaró lett volna: a kaja. A kishölgy szinte Jimin elé dobta a tányért, míg hozzám szépen lehelyezte. Még a szemembe is nézett közben. Lehet, ez volt a hiba és ezért borult végül rám az ételem egy része.
- Jaj, szörnyen sajnálom! Azonnal segítek! – ragadta meg egyből a rongyot. Na, ezt már én sem hagyom! Amint a nadrágomról akarta letakarítani a foltot, felálltam azonnal.
- Inkább kimegyek a mosdóba. – mosolyogtam rá és felsegítettem a földről. Hajlongott tovább és csak hajtogatta tovább, hogy „bocsánat, úgy sajnálom”. Elkísért a mosdóig, csak hogy megmutassa hol is találom. Mintha magam nem találtam volna meg. Jimint biztos eszi az ideg, mivel azt már nem látta, hogy én eltűnök az ajtó túloldalán és a lány másfele megy. Csak azt látta, hogy együtt tűnünk el. Balesetek történnek, nem vettem magamra. Nehezen, de sikerült letisztogatnom a ruhámat. Engem lehet, rühell a sors. Kiléptem az ajtón és ugyanaz a fruska sétált el mellettem. Messziről láttam, ahogy Jimin feje füstölög, miközben tömi magába a vacsoráját. Nem fogok hozzászólni, ő sem fog, ahogy látom. Leültem és mintha mi sem történt volna, én is végre enni kezdtem.

Hamar belapátoltuk mind a ketten. Ő mondjuk előbb kezdte, de én már el akartam tűnni innen. Ez a nap el lett rontva a hisztijével kezdve. Viszont a szemei már mást sugallnak, mint egy fél órával ezelőtt. Nem is az, hogy haragszik rám, meg van sértve, mert mással foglalkoztam helyette. Kis hülye… A többiek még mindig ott partizánkodtak egymással a sarokban. Odamentem hozzájuk. Jimin ekkor már rám fordította a figyelmét, hogy mit is tervezhetek. Majd megtudod, kedvesem. Megtudod. Visszamentem hozzá, szinte megragadva a csuklóját, hogy elmenjünk innen. Nem igen ellenkezett, talán nem akart több jelenetet rendezni, így amint kifizettem a vacsoránkat, elmentünk. Hurcoltam egy darabig, majd amint a kihalt utcához értünk, lerázott magáról.

- Mi bajod van már?! Miért nem várjuk meg a többieket? – meredt rám szikrázó tekintettel.
- Ennyire nem akarsz velem lenni? Mit tettem? He?! – fordultam felé az idegtől fel-le emelkedő mellkassal. – Áruld el, miért haragszol megint rám?

Jimin

  Gyakorlatilag mellkasba vágott az átlátszó színjátékával. Még kérdezi?! Elmegy azzal a csajjal, "Jaaj, most letisztogatom helyetted" a mosdóba, és együtt is jönnek ki!? Még van pofája? 

- Mi bajom? Nekem mi bajom? - Olyan nyugodt hangnemben szóltam hozzá, hogy magamat is megleptem. - Szórakozz mással. Itt próbálok foglalkozni veled, de te... Áh, nem is érdekel, ott az a csaj, kurva jól elvolt veled, talán visszamehetnétek együtt spagettit sepregetni, bánom is - fordultam el, hogy elindulhassak, de a karomnál fogva erősen megragadott, majd húzni kezdett. Olyan erősen szorított, hogy már fájt, s csak akkor vettem észre, hogy hol vagyok, mikor a fejem kissé koppant a falnál. Késő délután volt és már a nap is majdnem eltűnt az égen, így nem igazán lehettek az emberek fül vagy szemtanúi az eseményeknek. Hirtelen, mikor az összeszorított szemeimet kinyitottam, megijedtem a látványtól. Olyan szemekkel nézett az enyémekbe a másik, hogy azt hittem helyben elsüllyedek. 

- Most már rohadtul felhúzol. Mi a lófasz bajod van neked? – kérdezte, jóval idegesebb hangnemben, mint én. 

- Ha nem veszed észre, nagyon sajnálom. – Mondtam a legnemtörődömebb hangsúlyban egy gúnyos mosollyal a végén, majd bólintottam egyet neki tiszteletlenül, amit talán nem kellett volna. 

- Te kis… - Megragadta a karomat, majd olyan erővel kezdett el rángatni, hogy nem tudtam hirtelen mi a fenét csinál. 

- Engedj már el! - Rángattam a karomat, de olyan erővel húzott, hogy még én is meglepődtem. A fele úton már megadtam magamat, és a kapucnijainkat is feltettük, nehogy lebukjunk, hogy az utcán vagyunk késő délután sötétedéskor, mert azért nagyon pórul járnánk… Az kellene még csak, hogy valami fan megtudná, hogy ilyenkor itt lófrálunk… utána jönne a többi és még több, és még több. Nem lenne szerencsés.

Namjoonnal a „Kapd be” és a „Engedj már el”-en kívül sokat nem beszélgettünk, amíg be nem húzott egy épületbe. Nem volt hajlandó válaszolni, csak felfújtatva húzott maga után. Esküszöm, még komolyan neki áll feljebb, amikor azzal a pincérnőcskével úgy elvoltak? 

- Minek jöttünk ide? – fontam össze a mellkasom előtt a karjaimat, félig felhúzott szemöldökkel. – Hallasz, vagy csak megjátszod, hogy süket vagy? – Na, jó, lehet ezt nem kellett volna, mert erre olyan arccal fordult felém, hogy én is megijedtem egy pillanatra. 

- Te csak ne beszélj így velem, mert olyat teszek, amit én is megbánok. – Azt sem tudtam hol vagyunk, vagy miért, de sok ember sürgött-forgott körülöttünk, s mikor realizáltam a csicsás kanapékat, oszlopokat, és a recepcióra nézve, rájöttem, hogy egy hotelbe vagyunk. 

- Persze, ne beszéljek így veled, de te meg beszélhetsz. Komolyan! – sziszegtem karba tett kezekkel, mire a recepciós pultkor ment. Komolyan, ha azt hiszi, hogy most bármit jóvátehet azzal, hogy esetleg leszop, vagy kiveri nekem, akkor téved!  

Visszajött egy kulccsal, amit a zsebére vágott, majd elindult a lift felé. 

- Hova mész? Én nem megyek veled! – puffogtam, mire lehajtotta a fejét és egy nagyot sóhajtott. Visszafordult és a csuklómnál fogva húzni kezdett, már jóval finomabban, mint az utcán. – Válaszolj már, Namjoon!

A liftig tépte a karomat, onnantól már kicsit sem finomkodva belökött, mert annyira ellenálltam. Komolyan… mi a fenét képzel? 

Egy hussanás volt gyakorlatilag az egész, míg forrtam magamban, már fel sem tudtam eszmélni, amint belökött egy ajtón. Mikor szeltük végig a folyosót? Nem tudom. De legszívesebben seggbe rúgtam volna végig, és ez éltetett.

- Mi a… - kulcsra zárta, majd nekilökött a bejárati ajtónak, amint felnyíltak a villanyok. 

- Ide figyelj. Két lehetőséged van, nem több. Vagy jól viselkedsz, és nincs több hiszti, vagy megismered az igazi daddy haragját, és aztán jajj. 

- Miért mondtad angolul…? 

- Jimin! – Kapd be. Kapd be, Kim Namjoon. 

Már nem is érdekelt, felfuvalkodott… elrángat azért ide, hogy ezt elmondja? 

- Ennyi erővel a dormba is vihettél volna, te… - Nem hagyta, hogy befejezzem, ugyanis olyan erővel csapott az ajtóra ököllel, hogy még én is megremegtem az ijedségtől hirtelen. A tekintete rémisztő volt, amíg nem sóhajtott egy hatalmasat, s az íriszeivel, amikből semmit nem tudtam kivenni, végig nem mért. 

- Te akartad… - suttogott, mély, búgó hangján, amivel tudja, hogy felcsigázhat egy pillanat alatt, de most aztán ne próbálgasson itt engem lázba hozni. haragszom rá! 

- De… - Már kezdtem volna bele, de megfogta az államat, és úgy feszítette lefelé, hogy éreztem, megfájdul. Könyörtelenül engedte szabadjára a nyelvét, mire teljes testemben végigsöpört a remegéshullám. Olyan erővel csókolt, s marta a számat, hogy azt hittem majdnem megfulladok. A vállába kellett, hogy marjam, mert különben megzuhantam volna. Lihegve szakadtam el tőle balra fordulva a fejemmel, s próbáltam szabadulni, de… ez a durvaság egyben tetszett és rémisztett meg. De neeem… nem engedek neki, hiszen én most haragszom…

Túlságosan is azt hiszi, hogy neki itt mindent szabad, és ez felbosszant. Bármit megtehet, de a leglényegesebbet meg mindig elszalasztja! Egyszerűen… nem tud se magyarázatot adni, se bocsánatot kérni, se… lefeküdni velem. Mert valljuk be, őszintén, ez is rosszul esett. Hogy soha nem tud az ember valakire annyi időt szánni, hogy egy kicsit azzal legyen, akit elvileg „szeret”, az olyan nehéz dolog? Mert, ha így nézzük, akkor bármikor meg tudtuk volna oldani, de úgy érzem, hogy annyira nem akarja a dolgot. Nem hiába jópofiztak azzal a pincércsajjal együtt… talán nem én kellek neki, de akkor inkább mondja ezt. 

- Elmentem fürdeni… - Talán bánatosabban közöltem a tényt, mikor kibújtam a karja alatt, és gyorsan megtaláltam a szemeimmel a fürdőszobába vezető utat. A táskámat, és a telefonomat az egyik fotelbe dobtam, majd az arcomat megdörzsölve léptem be a szobába, Namjoont hátra hagyva. Ha tényleg ennyire nem szeretne, akkor ne hitegessen ilyen csókokkal, mert csak a szívemet töri össze…

Namjoon

  Szegény gyerek, még csak tippje sincsen, ugyan miért hoztam ide? Pont egy ilyen helyre? Úgy tűnik, fel kell világosítanom. Alaposan. Azzal a csókkal már sugallni akartam felé, hogy bizony, nekem terveim vannak most vele, itt bizonyos dolgok fognak történni. Erősen kapott a vállamba és szinte eltolt magától. Viszont én már egyből húztam volna vissza, de kibújt a karjaim közül.
- Elmentem fürdeni… - azzal elsétált. Nem is fordítottam felé a fejemet. Megvártam, amíg az ajtó becsukódott mögötte. Annyira kívánom! Fogalma sincs róla! Már megőrjít szinte, de nem akartam elsietni semmit. Főleg, hogy a dormban bármikor ránk nyithattak, így is néha nehéz visszafognom Jimin hangját! De most nem fog megzavarni minket senki. A mobilomat kikapcsoltam, előkerestem Jiminét is a nadrágjából és kikapcsoltam.

Ideje belefognom a tervembe. A cuccát itt hagyta, amíg zuhanyozni volt. Ezt kihasználva felkaptam mindenét és kerestem egy helyet ahova begyömöszölhetem a ruháit. Elsőnek a szekrényt próbáltam, ami üresen állt a szoba egyik oldalán. Kulcs is volt benne. De ahogy próbáltam kinyitni, az elkezdett dőlni. A vér is megfagyott bennem, de még időben visszaállítottam eredeti helyzetébe.
- A fenébe. Ez nehezebb, mint gondoltam. – néztem körbe a tágas szobában. Volt egy ajtó a sarokban az asztal mellett. Benyitottam megnézni, mi is van ott: nagyjából semmi. Szűkös volt a hely. Megteszi, úgyis elkapom a vakarcsot, mielőtt keresni kezdené a holmiját. Ott hagytam és becsuktam az ajtót. Nem hallom már a vízcsobogást, amiből arra következtettem, hogy végzett. Az pedig csak nyomatékosította bennem ezt a feltevést, hogy felmordult. Az egyik sarokba néztem el. A széken hevertek a törülközők egy kupacban. Majdnem elnevettem magam. Ledobtam a kabátomat és az ingemet gomboltam ki lassan a mellkasomon. Ekkor nyitotta - vagyis inkább csapta – ki az ajtót. Nedves haját hátradobta és úgy meredt rám. Nem takarta magát, elvégre már láttam sokszor így. Csak egy sanda vigyor húzódott végig az arcomon, a szemöldökömet is magasra emeltem. Az ingem ujját gomboltam ki a csuklómon.
- Végeztél is?
- Ne szólj hozzám! – mordult fel és a széken lévő törülközők felé száguldozott. Úgy látszik a zuhany nem hűtötte le, sőt. Inkább úgy tűnt, csak jobban fel lett tüzelve. Leengedtem a kezeimet a testem mellé és lassan léptem felé. Háttal állt nekem, a haját törölte erőszakosan.
– Hol vannak a ruháim? – fordult felém szinte villámokat szórva a tekintetével, vagy akár egy egész cunámit is képest lett volna rám zúdítani. – Hova dugtad?! Odatettem az ágyra! – morgott tovább, közben ő is dacosan közeledett felém, de végül megtorpant. Ah, szóval tartani akarsz egy távot? Egy határt, amit nem akar átlépni, különben nem lesz visszaút; bele fog sétálni a csapdámba. Még mindig ott állt az íróasztal közelében. A nedves teste… Ahogy a kósza vízcseppek szabadon áramolnak le a kidolgozott izomzatán, szebb körvonalat és csillogást nyújtva ezzel a selymes bőrének. Kiszáradtak az ajkaim. Amint körbenyaltam őket, nyeltem egy nagyot és egy halk, rekedtes sóhajt engedtem ki a torkom mélyéből. A térben szinte visszhangzott még ez is, úgy megfagyott a légkör. Felém fordult, ugyanolyan szigorú szemekkel meredt felém. A teste elé kapta egyből azt a fránya anyagot. Nem tudok tovább ellenállni. A puszta látványa képes olyan lázba hozni minden porcikámat, hogy onnan nem találok már kiutat. Én léptem most közelebb, de szinkronosan lépett hátrafele velem együtt.
- Maradj ott, ahol vagy, hallod?! – emelte fel Jimin a hangját, amit észre sem vettem. Csak tettem egyik lábamat a másik után, veszélyesen közeledve felé, ahogy ő is egyre csak hátrált, amíg az asztalnak nem ütközött a dereka. Az asztalon fel is borult a kis tároló, amiben katonásan állt egy ceruza és egy toll. Remegve tartotta a törülközőt apró kis mancsai között. A szemében eddig tomboló vihar már mást tükrözött. Valami elegy az izgatottság, vágy és félelem keverékéből. El akart volna sunnyogni, amíg nagyobb távolság volt köztünk, kikerülni az asztalt és bezárkózni valahova. De elkaptam a csuklóját. Egy nagyobb lépéssel már megszüntettem azt a távot magunk között. Próbált szabadulni, rángatta a kezét és majdnem sikerült is kiszabadulnia, ha nem fogom meg a másik kezét. Amiben a törülköző pihent, azt a markát elkaptam és kinyitottam. A használt rongy tehetetlenül esett a padlóra. Széttártam a karjait, csak annyira, hogy végigmérjem anatómiai adottságait. A bőre olyan selymes és hófehér. Mint egy új vászon, ami csak arra vár, hogy befessék. A hatalom színeivel akarom díszíteni. Vörös… Lila… A tekintetem felvezettem a szemeibe. Mint egy kisfiú, aki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre és fél a büntetéstől. Oh, Kincsem, nem tudod te még, milyen büntetésben lesz részed.
- Namjoon… Engedj el! Megijesztesz! Ez már nem vicces!
- Vicc? Ki mondta, hogy viccelek? – nevettem el magamat, miközben az egyik kezét elengedve a derekára simítok.  – Meg foglak leckéztetni, akár akarod, akár nem. Utána már nem fogsz így beszélni vele... - A mondatot nem fejeztem be. Csak egy csattanás hallatszott az üres térben. Oldalra fordult a fejem, ahogy a tenyere végigszántott az arcomon. Pihegett, ahogy a pofon heves lekeverése után. Egy pár pillanatig tátott szájjal maradtam, majd lassan összecsuktam az ajkaimat, ahogy végignyaltam őket. Teljesen megértem a reakcióját, de... de bassza meg, erre nem számítottam! Ennyire dühösnek még nem láttam, de tetszik ez az oldala. Félretűrtem a hajamat és úgy néztem ismét rá elsötétült tekintettel. Keresztbe le tudtam volna nyelni pusztán azzal, hogy csak nézem. Le is dermedt és megfeszült. Nem fog bocsánatot kérni, azt is látom rajta. Megragadtam erősebben a derekát, másik kezemmel pedig ott fogtam meg, amire nem hiszem, hogy számított. A torkát.

- Drága Jiminnie. Most felhúztál… Elég rendesen - szinte fel sem tudta fogni, mi történik, vagy mi fog történni. Némán krákogott és nehezen vette a levegőt. Egyértelmű, hogy nem akarom megfojtani! Csak megmutatni neki, kinek a kezében van az irányítás. Mielőtt megint csinált volna valamit, az ajkainkat tapasztottam össze. A nyelvemet áttoltam a szájába, ahol hevesen térképeztem fel a terepet. Felnyögött, a kezeivel a mellkasomat csapkodta, de feleslegesen. Félreérti teljesen. Nem ijesztgetni akarom, nem megfélemlíteni, nem eltaszítani magamtól. Nem, egyáltalán nem! Magamnak akarom őt, csak magamnak, ő senki másé nem lehet. Magamhoz fogom most láncolni.
A formás fenekébe markoltam, miután elengedtem a nyakát és a derekát is. Az asztalra dobtam fel, ahol ismét találkoztak a nyelveink és folytatták, amit alig pár pillanattal ezelőtt szakítottam meg. A kezeim végigsimítottak a bársony anyagon, az egyik felfelé a hasán haladt, azokon a kidolgozott dombokon, míg a másik a feszes combja közelében maradt; rásimítottam a – meglepő módon – már félig álló vesszejére. Csak nem tetszett neki az előbbi mutatványom?

Jimin

  Kibaszottul megszerettem volna ütni abban a percben. Hihetetlen módon frusztrált, hogy ennyire szórakoztatónak találja a helyzetet, és igen, megcsúszott a kezem. Kiakartam oktatni, hogy nem így kell bánni azzal, akit szeret! Egyszerűen fel sem bírtam fogni, hogy mégis mi a francot akar, már komolyan elegem lett belőle. Viszont... amikor a torkomat ragadta meg, azonnal tágra nyílt szemekkel meredtem rá. Az íriszeibe nézve láttam rajta, hogy megkomolyodott. Meg sem tudtam nyekkenni, egyszerűen összezavarodtam. Az alhasam remegni kezdett erre az egész jelenetre, én pedig megijedtem ettől, de nem volt sok időm ezen gondolkodni, mert továbbra is szorítva, rámart az ajkaimra. Hihetetlenül átjárta a testemet a forróság ettől az egésztől, mégis saját magamon döbbentem meg a legjobban. Merevedni kezdtem, és nem, nem csak a csóktól!

- Mit művelsz? - kérdeztem, színtelen hangon. Sóhajtott egyet, pislantás nélkül nézve a szemeimbe.
- Azt, amit már régen meg kellett volna, picinyem - simított végig még egyszer a farkamon, mire lehunyt szemekkel, szusszantottam egyet. Franc... ez túl jó... nem hagyhatom!
- Kérlek, engedj el... - De erre csak jobban megszorította a csípőmet az egyik kezével, míg a másikkal egyből rámarkolt a tagomra, mellyel azonnali sóhajokat csalt ki a torkomból. Megremegett az alhasam, majd a kezeim az asztalra csúsztak, hátrafelé támaszkodva rajtuk. Talán egy picit hagyhatom... megengedem, hogy leszopjon, aztán bemondom a viszontlátásra, helló-t!
A kezével azonnal rákapott a tagomra és masszírozva húzta fel s le a bőrömet. Sóhajtozni és szuszogni kezdtem, körözve egyet a nyakammal, majd kifújva a levegőmet. Lassan ránéztem. Egy pillanatra elengedett s a szemeimbe nézve, tüzes tekintettel nyalta meg a tenyerét, majd folytatta a munkáját. A farkam szinte könyörgött a törődésért a szívemmel együtt. Hogy lehetek szerelmes belé egyáltalán? Jobban szétterpesztettem, ő pedig kapva az alkalmon, azonnal hozzá préselte az ölét a bejáratomhoz, mire egy aprót nyögtem, s azonnal ráemeltem a tekintetemet. Mintha szeretne egyáltalán lefeküdni velem... kész vicc, hogy elveszi az eszemet, én pedig mindig megszopom, hogy a semmiért izgat fel. A semmiért éheztet ki a szeretetére, azért, hogy a végén állófarokkal hagyjon a fenébe. Mert mindig ez van, mindig eljátssza ezt, hogy „na akkor majd most!”. Soha nincs most. A most is csak 10 perces csoda. Egyre jobban elkeseredem, amikor ilyen mennyiségű élvezetet nyújt, s szeret, ezt is tudom. De annyira vágyom rá, minden érintésére, még arra is, hogy esetleg belém... belém dugja saját magát. Mindent hagynék neki, mert szeretem. De valahogy soha nem jutunk el odáig... 

A nyakamra hajolt, hogy végig cirógasson minden részt, amit csak bebarangolhatott, de Nam ma egyáltalán nem finomkodott. Néha egyszer-egyszer kicsit fájdalmasabban nyögtem, amint a bőrömet harapdálta s szívogatta, de nem mondom, istenesen beindulhatott a pofonomtól, én pedig a... attól, hogy a nyakamra szorított. Tán mazoista vagyok, vagy mi a faszom...? Másnak ezt nem tűrném, ő pedig ezzel is felizgatott!
- Ahh... – hunytam be a szemeimet, hogy jobban adjak az élvezeteknek. A makkomnál körzött az ujjával, néha-néha jobban megnyomkodva a tetejét, majd tovább gyorsítva a csuklója mozgásán, úgy kényeztetett. Görcsösen szorítottam ökölbe a tenyeremet, szaporán kapkodva a levegőt. Értett a dolgához. – Nam...
Egyre intenzívebb volt, hevesebb, én pedig kezdtem elgyengülni. Az asztalról lelógó lábaim megremegtek mindig. Nem vett a szájába, de egye fene. A kezével is tökéletes munkát tud végezni.
- Mondd, picinyem – csókolt a ádámcsutkámba, majd a fogai közé vette azt, mire az alhasam kettőt ugrott. Lehunyt szemekkel csúsztattam a bal ujjaimat a tarkóján át a hajába vezetve, ezzel magamon tartva, mire a szabadkezével a derekamat is átkarolta, egyre jobban gyorsítva a másik kezével. Imádom ezt a hangorgánumot...
- Mindjárt... – leheltem a szavakat, s hátra vetettem a fejemet, megremegve. A halk kuncogását éreztem meg már a kulcscsontomon, mely végig bizsergette a bőrömet. Min nevet annyira? Valami vicceset mondtam?
Éreztem, hogy lángba borul az egész testem, kezdenek fenn-fenn akadni a szemeim, s nemsokára jólesően ernyedhetek el a csodás megváltás után. De ekkor hirtelen már nem éreztem a keze mozgását, így azonnal grimaszba futtatott arccal, összevont szemöldökkel, kicsit frusztráltan löktem volna oda a kérdést, hogy mégis mi a franci művel, de nem jött össze, mert mikor közénk néztem, szinte azonnal benyomta az egyik ujját az alfelembe, én pedig a szám elé kaptam a kezemet, összeszorított szemekkel. Hirtelen száraz és kellemetlen volt, mint a kibaszott élet!
Úgy rúgtam oda a talpammal a mellkasára, hogy eltoltam utána az egész testét. Ezzel az ujját is kihúzta belőlem, ami azért igen csak jól esett!
- Menj a közelemből! – töröltem meg az alkaromban a számat, mikor mosolyogva figyelte csak a mozdulataimat. – Befejeztem, megyek haza, te pedig itt maradsz! – A színét sem akarom látni a dormban. – Tudod kivel szórakozz... – motyogtam az orrom alatt alig hallhatóan, kissé dühösen ugorva le az asztalról, tovább keresgélve az elfeledett ruháimat. Legalább békén hagyott ezután, mert szinte a lélegzetét se hallottam, úgy kerestem a cuccaimat. Az ablak melletti éjjeliszekrényhez mentem, leguggolva kitárva annak tartalmát, hátha ott végre fellelem a cuccaimat, de üres volt és szinte por fogta belülről. Becsaptam az öregtölgy szekrényt, majd nagyot szusszantva szerettem volna megfordulni, de csak egy villanást láttam, olyan hevesen vágtak az ablakhoz, hogy hirtelen levegőt se vettem a döbbenettől.
- Te mégis mit... AHH! – feszült ívbe az egész nyakam, s azt hittem, ha nem markolok reflexből a párkányra, elesek. Olyat csattant valami a derekamnak, hogy azt hittem sírva fakadok. Hátra próbáltam fordítani a fejemet, de azonnal csattant a második is a fenekemen, mire istentelenül felkiáltottam. Úgy kapkodtam a levegő után, mintha sehogy se akarna a tüdőmbe jutni, s ez így is volt. – Mit... – vettem szaporán a levegőt egy mondat között. – csinálsz...?! – szűrtem ki a szavakat a fogaim között, s fájdalmasan fordultam volna meg, de neki nyomta a fejemet az ablaküvegnek, amit alig akartam felfogni. Nam! Fel sem bírtam fogni! – Namjoon! – kiáltottam, de kihasználva a gyengeségemet, az ablaknak préselt, én pedig azt hittem, hogy elkönnyezem magamat a jéghideg üvegtől. Bekönnyesedtek a szemeim, amint az ablaküveget néztem. A fülemhez hajolt, majd alulról átkarolt a mellkasomra csúsztatva a kezeit, s az egyikben szorongatott valamit, mire elkerekedtek a szemeim. Lassan néztem le, hihetetlenül fájlalva a fenekemet, mire a dühöt átvette a döbbenet. – Az öveddel ütsz...? – leheltem a szavakat az üvegre, alig hallhatóan.
- Csak nem tetszik? – simította az államra a sötétbarna, félig összehajtott bőrdarabot. – Bár ahogy csak láttam, keményedett tőle a farkad, szóval biztos vagyok benne – perzselte végig a hangja az érzékszervemet, mire remegősen sóhajtottam. A kis játékszerével simogatni kezdte a mellbimbómat, s a testemen végig járt vele mindenhol. Remegtem, mint a nyárfalevél... Szorított a félkezes ölelésén, én pedig hitetlenül néztem a mosolyát szemben a tükörképével. Lágyan a combomra simította az övet, majd elemelve a bőrfelületről, egy pillanat alatt olyat csapott oda, hogy eltátottam a számat is. Nem adhatok ki hangot, istenem! Nem lehet, hogy ez tetsszen... mi lett veled, Namjoon? Mit tettél velem?! 

Namjoon

  Teljesen nekipréseltem az ablaküvegnek. A város kinti képe eltorzult, ahogy az ő arca is látható lett a képen. A tükörképét figyeltem. A szemei csillogtak és már-már a sarkon üldögéltek a kis könnycseppek. Azt hitte, megússza. Én megmondtam, innen már nincs menekvés. Megkapja, ami neki jár és nem áll szándékomban megállni, elengedni, babusgatni. Nem én! Eddig kesztyűs kézzel bántam vele.

Az övem első suhintását a derekára mértem, a második már az érzékenyebb részen, a fenekén csattant. A bőrét hamarosan vörös, majd lilás árnyalatok is tarkították.

- Az öveddel ütsz…? – szuszogta, mire a lehelete nyomot hagyott az ablakon, fehéresen áttetsző pára fedte be az üveget. Egy vigyor szélesedett az arcomon. A válla fölé emeltem a fejemet, az ajkaimat a füléhez illesztettem. A tekintetem végigszántotta a tükörképét.

- Csak nem tetszik? – öleltem át egyik karommal a mellkasát. Másik kezemben ott pihent a bőröv, azt az állához emeltem és végigcirógattam a bőrét – Bár ahogy csak láttam, keményedett tőle a farkad, szóval biztos vagyok benne. – duruzsoltam halkan, mély hangon a fülébe. Oh, édesem! Milyen kis kiszolgáltatott, gyenge és erőtlen! A kedvenc fajtám. A bőrdarab lesiklott az ádámcsutkáján át, le a mellkasához, ahol a kis merev bimbóját cirógattam vele. Az ajkamba harapva vigyorogtam csak. Nem tagadhatja, hogy élvezi! Erre vágyott, hogy ne fogjam vissza magam, nem igaz? Szembe nézett végre az üveggel. Könnyektől csillant fel a szeme. Ezt szeretem!

Az öv tovább vándorolt. Még a farkát is megcirógattam vele, majd a hasán át vezetve lehúztam a combjára. Láttam, ahogy meginog az ádámcsutkája, akkorát nyelt. Szinte kaparta az üveget, mintha ki akarná törni, hogy szabadulhasson. Oh, nem! Erősebben fogtam, jobban magamhoz öleltem. Összeakadt a tekintetünk. Könyörög szinte, hogy ne tegyem, milyen kis cuki! Elemeltem az övet és teljes erőből csaptam a feszes combjának, mire csak elnyitott ajkakkal figyelt, elakadt lélegzettel és egy kósza nyálcsíkkal a szája sarkából.

Az égő vágyához tartottam az övet. A félbehajtástól keletkezett hurokba akasztottam és simogatni kezdtem, mire csak azért is felnyögött. A szabad kezem az állára fogott és az arcom felé fordítottam. Erősködött ugyan, hogy nem akarja. Megértem, ezek után látni sem akar. De ő hozta ki ezt belőlem, vállalja a felelősséget. A nyelvem végigszáguldott az állától a szája széléig, lenyaltam a nedvet, majd bevándorolt a szájába. Amennyire tudta, elengedett egy hangot, de az szűrve távozott ki az ajkaink közül. Akár csak egy segélykiáltás, de már tudja, hogy semmi esélye a menekvésre.

Már percek teltek el, hogy egymásba merülve csókolóztunk, teljesen túlfűtve. Mintha már nem érdekelte volna, mit fogok tenni. Nem tagadta, hogy élvezte. Meg akart fordulni, a karjait a nyakam felé emelte, de nem engedtem neki, hogy átkaroljon. Nekipréseltem teljesen az üvegnek, mire felnyekkent és elszakadt tőlem.

- Az isten szerelmére, csináld már, amit akarsz! – fakadt ki végül. Remeg, akár a nyárfalevél. Hát, ha ezt kéri, nincs mit tenni!

Azt felfedeztem ennyi együttlét után, hogy nagyon szereti az ujjaimat. Meg is tudom érteni: hosszúak és nagyok. Elengedtem szépen, lassan, persze az övvel egy utolsót suhintottam a derekára, majd ledobtam magam mellé a földre. Reszketve majdnem összeesett, a térdei összekoccantak, a fejét leszegezte a földre.

- Légy jó fiú, és viselkedj úgy, hogy nekem tetsszen! – vettem be két ujjamat a számba. Direkt úgy álltam, hogyha felemeli a fejét, lássa az arcomat, és hogy mit csinálok. Lássa! Nézz rám, Jimin! Akarom, hogy csak engem láss! – Emeld fel a fejed! – túrtam bele a puha tincsei közé és hátrarántottam a fejét. Felkiáltott szinte, akadozva nyögött a fájdalomtól, amit a hajhagymái szenvednek el a markomtól. – Nyisd ki a szemed! – emeltem a fejemet az övé mellé. – Mondd el, mit látsz?

A tekintetünk összeakadt a szemben lévő tükörkép közvetítésével. A szemében igen sok mindent tudtam volna kiolvasni. Harag, tomboló düh, kétségbeesettség, értetlenség… Mindjárt mindenre megválaszolom a kérdéseidet, babám!

- Té-… Téged látlak…

- Majdnem helyes válasz. – szorítottam meg jobban a loboncát, mire szisszent egyet.

- Apucit… Apucit látom! – szűrte ki lihegve a szavakat. Vigyorogva dugtam ki a nyelvemet és a nyakához simítva azt, végignyaltam a füléig.

- Ezt már szeretem. – Ahogy ő ezzel volt elfoglalva, én kihasználtam a laza testhelyzetét. A már kissé benedvesített ujjaimat szinte egy másodperc alatt belé merítettem. Eltátott ajkakkal, akadozó légzéssel meredt maga elé. A gerince meghajlott, görcsösen kaparta szerencsétlen ablaküveget.

Eddig bírta. Eddig tartotta magát. A könnyei kiszöktek akarva-akaratlanul is. De egy hangot sem akart kiengedni, nem sírt, nem sikított; semmi.

- Ez így unalmas lesz, picinyem. – suttogtam a fülébe. Végre elengedtem a haját. A feje előre esett az üveglapnak. Meg fogom törni a kis csődört. A vállába mélyesztettem a fogaimat, nyöszörgött csak erre válaszul, amitől mosolyogtam azért.

- Ha azt hiszed, hogy ilyen könnyen megadom magamat, nagyot téve- AHH! – szinte ugrott egyet, ahogy a harmadik ujjamat beküzdöttem a másik kettő mellé. Mélyebbre küzdöttem be őket, mire úgy rándult össze, mint egy kis egér a hirtelen zajra. Egy gombócot küzdött le a torkában, ezzel mintha visszanyerte volna a méltóságát… ami lehet, már a béka feneke alatt van hála nekem. Visszahelyezte a gerincét az eredeti pozitúrájába, de csak széles vigyort varázsolt ezzel az arcomra. A tükörképében láttam, hogy az ajkát már véresre harapta, úgy próbál ellenállni és visszafogni magát.

- Miért nem vallod be magadnak? Miért fogod vissza magadat? Hiszen tudod jól, hogy egy ribanc vagy. – rántottam hirtelen ki az ujjaimat belőle. Megkönnyebbülésében már csuklott volna össze, de elkaptam és az alkaromat a fejének feszítve nyomtam vissza az ablakra.

- Te faszkalap! – hörögte akár egy veszett kutya.

- Maradj a helyeden! Még messze van a vége. – engedtem lassan el, amint megbizonyosodtam arról, hogy megmarad egyhelyben végre.

A fejét azonnal felkapta és előremeredt. A szemei ugyan cikázhattak ide-oda, de nem vettem észre jelentősebb rezzenést nála. Rámarkoltam a fenekére és széthúztam a szép kis formás partjait. A bőrén még virított a vörös csík, amit az övem hozott elő. Végigsimítottam a gerince vonalán, ahogy elengedtem a popsiját. A kezei lesiklottak az ablaküvegen egészen a teste mellé. A következőre pedig alig volt időm reagálni. Láttam a vállain, hogy nagy levegőket szív be. Nem tudtam, mire véljem. Mire megszólaltam volna, már választ kaptam. A bal lábával rugózott, míg a jobbat felemelve a fejem felé célozta. Milyen kár, hogy nincs együttműködő kedvében…

Még időben elkaptam a vádlijánál, mire meg is billent kicsit. Aztán beötlött valami. Nyekkent egyet, ahogy a lábára szorítottam, majd a szemei 3 méteresek lettek, ahogy rám szegezte a szemeit végre. Ördögi lehetett a mosolyom. Ezt a menetet már nem ússza meg, olyat találtam ki, amit nem fog egy hamar kiheverni. A nadrágomat kigomboltam és lejjebb toltam az alsónadrágommal együtt. Már nem bírom. Nem tudok várni! Erősen fogtam a lábát, de már lejjebb engedtem. Másik kezemmel jobban magam felé húztam a csípőjét. Már a makkomat cirógattam a bejáratához. A körmei végigcsikorogtak az ablaküvegen.

Lassan nyomtam magam belé. Azért olyan vadállat nem vagyok, mint amilyennek most lát! Az ajkait már nem tudta összetartani. Szétnyíltak és kifakadtak belőle a kissé fájdalmasnak hangzó, mégis élvezettől túlcsorduló nyögések. Fokozatosan mozgattam magam, míg nem sikeresen elmerültem benne. Ez a része talán a kedvére volt. Most jöjjön az, amire én vártam egészen idáig!

Átraktam a lábát a másik vállamra, így még szembe is került velem. Kénytelen volt belém kapaszkodni. Egyik keze az ablakon volt, másik a mellkasomon talált magának kényelmes pihenőt. Közelebb férkőztem hozzá – szerencséje, hogy ilyen hajlékony. Mélyen dörzsöltem a belsőjét, amire kitört belőle egy nagy sóhaj. Az a mámorban úszó, csillogó tekintet már hiányzott az életemből.

Egyik kezem a lábát tartotta, a másik a feje mellett csattant az üvegen. Ütemesebben kezdtem lökni. Addig fokoztam, amíg – számomra – kényelmes tempót nem találtam. A háta folyamat az üvegnek csapódott, ami visszhangzott a nagy térben – akár csak az ő édes hangja.

Jimin 

  El sem tudtam hinni, hogy milyen megalázó dolgokat képes művelni másokkal, mielőtt nem kezdte el velem csinálni a beteges hülyeségeit. Hogy ezeket a bizarr és mocskos tevékenységeket rajtam képes leverni, az már sok volt. De talán akkor éreztem a legszánalmasabban magamat, mikor rájöttem, hogy kibaszottul élvezem azt, ahogyan kínoz ez a rohadék. Egyszerűen a képzeletemet is felülmúlták az érzések, melyekkel „megajándékozott”. Olyan, akár a sátán korbácsa. Forró… üt, de tudja, hogy mit kell a legvégén a kínzások után tenni, a sok kegyetlen sóvárgásra szánt suhintással. Esküdni mertem volna, hogy olyan, mint aki éppen ver engem, pedig csak félig volt igaz. Hihetetlenül tempóban kalapált a szívem, mikor legelőször nyomta belém a tüzes korbácsot. Tüzes? Égető s lüktető rúd. Az ő férfiassága, ő maga, az érzés, amiért régóta sóvárogtam, hogy érezzem magamban őt. Együtt... 

Nem az történt, mint a mesékben, vagy amire vártam volna tőle. Hogy egy tökéletesen békés éjszakán romantikusan szeretkezünk, mikor senki nincs a dormban, esetleg bárhol, ahol meghitt hangulat volt, a tengernél, vagy akár egy ódivatú, lepukkant hotelban, ahova minden bizonnyal soha nem mentünk volna. Nem, ő szabályosan „megbaszott”. Nem volt végtelenül durva, de nem is finomkodott. Ha copfom lett volna, biztos végig kantárnak használta volna. Namjoon akkora erővel lökött a fülledt levegőtől párás üveglapnak, hogy azt hittem vagy az ablaküveg fog összetörni, vagy a szívem. A szemeim néha fenn akadtak a pillanat hevében, olykor egy erősebb, sokkal mélyebb lökésnél, ami számomra egyszerre volt új és földöntúli, hiába esett rosszul az önérzetemnek vagy a szívemnek, amit tett, az érzéseimet, az ösztönt s az ingert nem tudtam letagadni. Erősen izgatott, egy időben pedig folyamatosan lökdöste az állítólagos gyönyörközpontomat, mert szinte teljesen más világokban vergődtem fejben. Mintha csak repültem volna, oly emberfeletti, bódító érzést adott nekem a farka, melyről eddig álmodni sem tudtam. Legördült az első sóscsepp az arcomat végig nyalva, míg összeszorított szemekkel támaszkodtam fél kézzel Namjoonon. Ha ránéztem, folyamatosan az járt a fejemben, hogy az emberek elbűvölőnek tartják, jóképű, intelligens vezetőnek, aki tényleg egy példás személy rengeteg ember, rajongó, és munkatárs szemében. És vagyunk mi, a csapattagok, akik személyesen ismerik őt, és minden nap vele vagyunk, tiszteljük, felnézünk rá és különleges művésznek tartjuk. Mindannyian igyekszünk jobbak lenni, összetartani a csapatban, de akinek a leghálásabbak voltunk és lehetünk, az Rap Monster, aki minden viszályt elsimított, kibékített minket, ha veszekedtünk értelmetlen vagy bármilyen dolgokon. A kis családunk apja volt. Ahhoz képest... ott van még egy réteg, aki már teljesen a veséjéig lát. Igen, az voltam én, mert most nyíltak ki a szemeim, ahogyan egyedül csak én láttam ezt az oldalát. Amikor kijön belőle a vadállat, s eldurvul a viselkedése, a modora hihetetlenül perverz lesz, s csak döbbenten lesi az ember, hogy most mit tegyen, hova meneküljön, mert ilyet még nem látott.  Soha nem gondoltam volna, hogy képes erre. Szó szerint megalázza a testemet, én pedig élvezem, basszameg! 

- N… Nahm…! –nyüszítettem, ahogyan egyre jobban feszítette a lábamat, bár az sokkal inkább eltörpült amellett, hogy végtelen erővel döfködött. A fájdalom volt a legelső „élmény”, ami végig ment bennem a legeleje óta, a feszítő, kínzó, s egyben lassacskán élvezetet nyújtó hullámok mellett. Az első percek borzalmasak voltak, úgy éreztem, hogy kettétörök, ezt pedig ő nem érezhette, hiszen nem én basztam őt az ablakba! 

- Ahh, picinyem… ha továbbra is így nyögdécselsz, felvehetnénk az új albumunkhoz a hangod… - kuncogott s ezzel együtt lassult a tempó, mégsem hozott valami nagy változást bennem. Habár, dühös lettem és azonnal remegve vontam össze a szemöldökeimet, hunyorogva követve gúnyos, jól szórakozott arckifejezését.  

- K… köcsög vagy… - lihegtem, hátra döntve, az ablaküvegnek koccantva a fejemet, míg a fenekemre csúsztatta az egyik kezét, hogy ő még közelebb férkőzhessen. A másik lábamra csúsztatva a kezét - mellyel gyakorlatilag egy istentelen spárgát nyomtam a vállára -, a bokámnál fogva, még jobban szétfeszítette a lábamat és akarva, akaratlanul is magunk közé kellett pillantanom. A hangos nyögéseimet a sóhajaimmal együtt nem tudtam elfedni, de már erőm se lett volna hozzá, mégis sokkal jobban beindultam a bőrünk közös csattanásának hangjára, ráadásul még figyelhettem is az eseményeket. Szinte bizarr tekintettel próbáltam figyelni, miközben vele együtt mozogtam. Ahogyan elmerült bennem, a farkam pedig szó szerint érte ágaskodott. Ahogyan ő ezt észrevette, a bokámat tartó kezét elengedte, majd behajlítottam a lábamat s a vállára hajtottam, akár egy kampót. Felsóhajtottam egyet hosszan, mikor lassan elmerült bennem annyira mélyen, amennyire csak tudott, majd a nyakamhoz hajolt. Ösztönösen karoltam át, mire egy elnyújtott hümmögést hallatott.  

- Haah, daddy likes it, baby-boy... - búgott bele a fülembe valamit valószínűleg angolul, megharapdálva a cimpámat, mire kirázott a hideg.  

- Mi a faszt károgsz… ? – döntöttem jobb vállam felé a fejemet, kissé elbódultan, ahogyan végig csókolgatta a nyakamat meglepően gyengéden.  

- Nahát, de megeredt a nyelved… talán túl kedves voltam, hogy megálltam – éreztem, ahogyan teljesen befészkelte magát, mire lehunyt pillákkal grimaszoltam, miközben a tagom a hasunk közé szorult. – Tedd, amit mondok, vagy a torkodon nyomom le a farkamat.  

- Nem vagy te egy kicsit erősz-ahh…! – nyomta meg mutatóujjával a makkom tetejét, mire a hátát kezdtem el ütlegelni erőtlenül az öklömmel. – Aljas… - sóhajtoztam szaporán, mikor kuncogva körözgetni kezdett rajtam s egyszer csak döbbenetemre, leemelte lábamat a válláról, de mire realizálhattam volna a helyzetet, megfogta a fenekem kétoldalt, hogy feltudjon emelni. Azonnal visszacsúszott belém és mire már kezdtem volna megkönnyebbülni, át kellett karolnom, hogy ne essek le.
Elégedetten markolászva a fenekemet indult meg velem a karjai között az ablaktól egy teljesen más irányba. 

– Hogy lehetsz, ilyen rohadék…? 

- Ezt akartad, nem? Apuci megadja, amire a picinye vágyik… de azt úgy kapja meg, hogy később se legyen hiszi.  

Szinte hallottam a hangján, hogy vigyorog. Úgy csimpaszkodtam a nyakában, akár egy kis-majom, amint elhúzódott. Szinte kirepültem a karjaiból s egyenesen az ágyra zuhantam, kicsit sem finomkodva, levágva engem. Estem én ennél durvábban is, de ennyire kellemetlen helyzetben egy hasonló élményem se volt... Estem el táncteremben, lépcsőn, buszon, ágyra is, valóban. De hogy ilyen erővel az ágynak löktek volna, soha nem emlékeztem még csak hasonlóra sem. Kisebb reccsenés hang szaladt el a fülem mellett, mikor kimelegedve nyitottam fel a pilláimat, hogy elgyengülve kövessem szememmel a másikat.
- Mire készülsz...? - sóhajtottam fel hosszan, a halántékomat masszírozva, szétnyúzottan. Még érzem a fenekemben, hogy... tényleg ott járt...

Namjoon

 Úgy éreztem magam, mint valami vadállat, akit végre kiengedtek a ketrecből. Szabad lehettem és kiélvezhettem a dolgokat úgy, ahogy én akarom. Még ha ez a másik kárára is megy. Jimin úgy nyögött alattam, hogy azt még a nőket is megszégyeníti. Nem tagadhatja le, hogy ő is élvezte! Igen, élvezte, ahogy ki van szolgáltatva nekem, hogy nem tehet semmit. Konkrétan ő csak egy lyuk jelenleg. A hisztijével kicsapta nálam a biztosítékot. Velem senki ne beszéljen így!

Felkaptam és úgy hajítottam az ágyra, akár egy rongybabát. Nem érdekelt, hogy eltöröm-e bármilyét is. Bár örültem, hogy az ágy reccsent egyet, minthogy a háta. Már az ágyra tettem az egyik térdem, mikor kinyitotta a szemét. Gúnyosan vigyorogtam rá szinte. Megérdemli, szemtelen volt velem. Fejben már elterveztem: A legkínosabb helyzetekbe akarom hozni, így meg úgy terpeszteni szét a lábait, úgy döngetni, hogy beszakadjon alattunk az ágy, kínozni, karmolni, harapni, hogy vérezzen. Aztán a fülembe hatolt a hangja.

- Mire készülsz…? – nézett rám olyan kétségbe esetten, mint még soha senki. Azok a szemek mintha a lelkembe láttak volna, ledermedtem egy pillanatra. Nem értettem, hogy miért, de nagy hatást gyakorolt rám akkor. Egy percig biztos csak meredtünk egymásra. Remeg. Fél tőlem...? Jimin fél tőlem?

Jobban végigvettem magamban a dolgokat. Igen… én most csúnya dolgokat akarok vele csinálni! Fölé magasodtam lassan, mire összehúzta magát.

- Majd úgy is megtudod, ne aggodalmaskodj, picinyem – kuncogtam. Az ajkai rebegtek, azok a rózsás ajkai… Már hajoltam volna le egy csókért, mire elfordult. Az hagyján, hogy elfordult, a kezeit is odanyomta a számhoz! Ennyire még nem akart elutasítani, pláne nem a puszijaimat. – Ugyan már, ne kéresd magad! – ragadtam meg a csuklóját erősen és elhúztam a kezeit. Erősen tapadtam a szájára. Nem akarta kinyitni, még a kedvemért sem. A nyelvemmel végignyaltam a száját. – Baby, így csak jobban kihúzod a gyufát, mint… eddig… - néztem fentről le rá. A szemei könnybe lábadtak. Úgy ragyogtak ettől, mint valami drágakő. Vagy mint egy penge, amit most a szívembe szúrtak. „Mire készülsz?”

Végigjártam ismét a mai estét. Kicsit grimaszoltam kívül, ahogy belül forogtak a fogaskerekeim. Én komolyan megerőszakoltam őt, ez volt az első gondolatom. Utána jött a többi, hogy miket terveztem az előbb. Hogy én mire készülök?

- Nam... én nem ezt akartam, nem így... sokkal különlegesebben, és... nem így... – nagy gombócot nyomott le ezután a torkán, hogy folytatni tudja a beszédét. De így is nagyon akadoztak a szavai, amibe belesajdult a szívem. Le kellett ülnöm ehhez. – Én… azt hittem… ennél többet jelentek neked. – Fújt ki egy kis levegőt a könnyeit nyelve közben - Mert nekem te igen!

Megállt bennem az ütő is. A szívem hevesebben vert, miután egy ütem kimaradt a rendszerből. A fagyott, sokkolt állapotomból gyors pislogásokkal tértem észhez és fordultam még inkább el tőle. A fejemben most mindent felborított. Az ágy szélén foglaltam helyet és csak meredtem a velem szemben levő fehér-sárgás színű fallal. És amikor azt hittem, hogy ennél nagyon zűrzavar már nem lehet bennem…

- Többet jelentesz, mert szeretlek… Ezért engedtem, de nem bírom már! – szűrte ki a szavakat mézédes hangjával, mégis enyhe kesernyés ízt fogadott be a szám. Le kellett csuknom a szemeimet. Elszörnyülködtem magamon. A hajamba túrtam idegesen, majd végre felcsaptam a fejemet. Nem! Még nincs itt a vége! Még… talán… Erőt kellett vennem magamon. Egy nagy levegőt szívtam a tüdőmbe, kihúztam magamat. Bent tartottam egy pár pillanatig, majd hosszan csendben fújtam ki az ajkaimon keresztül. Tudom mit, vagyis kit akarok: Park Jimint.

- Jimin – fordultam felé végre. De akkor ismét ledermedtem. Az arcát félig takarta, hogy ne lássam a könnyeit, kicsit látszott, hogy az arca is kipirosodott. Az ajkai remegtek. Ahogy kimondtam a nevét, lassan elhúzta az ujjait, hogy lásson ő is. Óvatosan megfogtam a csuklóit. – Nézz rám, kérlek. – Lassan és finoman emeltem el a kezeit, és engedte is, hogy ezt megtegyem. Rendben. Még tudok javítani a helyzeten. Helyre hozom a hibámat. A kezemet átbújtattam a dereka alatt és óvatos mozdulattal emeltem fel magamhoz. Erősen tartottam, mint a kincs, amit hosszú keresés után leltem meg végre. És lám, talán igaz is.

- Jimin... adj még egy esélyt – suttogtam az ajkaira halk, cirógató hangon. Egy csókot nyomtam a puha pirospozsgás arcára. – Hibáztam, már rájöttem. Bebizonyítom, hogy nekem is annyit jelentesz, mint én neked – járta végig az ujjam az arca vonalát, majd az állát tartva a hüvelykujjammal cirógattam meg.

A szemei felragyogtak egy pillanatra. Már attól, hogy így csókolgatom és közel tartom magamhoz, érzem milyen nagyokat dobban a szíve. Hát még az enyém.
Nem akarom elrontani még egyszer. Az ajkai még mindig remegtek, akkor maradt csak ez abba, amikor rájuk hintettem egy gyengéd csókot. Hosszabb csókokat kellett végül adnom, hogy tényleg megnyugodjon. De eltolt magától gyengén, erőtlenül. Elhúzódtam kicsit rémülten. Talán... meg is gondolta magát? Nagy gombóc akadt a torkomon. Nem is tudtam megszólalni.

– Ígéred...? – hebegte a vékony hangján. Elmosolyodtam végül. A csomó ellazult a torkomban. 

– Megígérem neked, Park Jimin.

– Nem fogsz így lerohanni többet?

– Csak ha te is szeretnéd... – erre ráncolta kicsit a homlokát. Összedugtam az orrunkat vigyorogva. – Úgy foglak szeretgetni minden pillanatban, ahogy neked jól esik! – csókoltam meg újra és újra. De még nem viszonozta, ami zavart engem. – Gond van? – pislogtam rá. Nagy levegőt fújt ki.

– Nem tudom még... – Park Jimin, nem akarlak bántani, de tényleg elegem lesz!
- Jimin. Kérlek… Próbáljuk meg, milyen egy normális kapcsolat. Nekem is sokat jelentesz, el se tudod képzelni, mennyi erőt adtál már nekem! – rám szegezte erre a szemeit. Kicsit eltátott ajkakkal figyelt tovább. – Szeretlek, de ezt eddig nem vettem észre. De végre rájöttem, mekkora ostoba voltam egész végig. És nem akarom, hogy azt hidd, csak kihasználtalak.

A nagy papolásom közben túl nagy volt a csend. Lenéztem rá és a szemeiben ismét könnyek gyűltek, de maradt az a döbbenten figyelő arckifejezése. Mi?! Megint rosszat mondtam?
- M-mi a baj? – túrtam a hajába, mire átkarolta a nyakamat és lerántott magához. Felhevülten, szenvedéllyel telve csókolt; ilyenben még talán sose volt részem tőle úgy igazán. Ezért is voltam annyira meglepve… De természetes volt, hogy viszonoztam. A nyelvünk vidáman táncolt egymást ölelve, néha elválva, hangos sóhajok hagyták el a torkunkat. Minden porcikám beleremegett. Ahogy végigsimítottam a bársonyos bőrén, éreztem, hogy ő is libabőrös lett. Helyrehozom, amit az előbb tönkretettem. Mintha tudta volna, mire gondolok: az egyik lábát – hála a hajlékonyságának – átdugta a karom és a combom alatt, majd az ölembe csusszant, pont úgy, hogy a tagomnál megéreztem azokat a formás zsemléket. Szóval megbocsájt nekem? Igen...! Biztosan!
Szabályosan hozzám dörgölődzik a fenekével, mintha meg akarna lovagolni! Rá is markoltam a derekára, ennél több se kellett. Elszakadtam tőle és a nyakához kaptam. Egy emberes nyögés hangzott el tőle, ahogy kinyújtotta a nyakát nekem. Megemelve a formás csípőjét a helyére igazítottam a szépen meredező farkamat. Lassan engedtem le rá. Egyenest a fülembe engedte azt az elnyújtott, édesen csengő nyögését. Erősen kapott a vállamba, még a körmeit is éreztem a húsomban. Felszisszentem erre, de egyben jólesően sóhajtottam fel. Mintha magába akarna szippantani.

Nem akarom, hogy többet csalódjon bennem, vagy egyáltalán kételkedjen abban, amit az előbb mondtam. Ez az este csak rólunk fog szólni. Vagyis, róla. Úgy ringattam a karjaim közt, mint valami babát. Nem akármilyen baba, finom porcelánból készült. A sóhajai és a nyögései a fülembe hasítottak és egészen a szívemig hatoltak. Beleremegett mindenem. Fokoztam az élvezeteket, hogy minél többet hozzak ki ezekből a csodás hangokból. Az ujjait a hajamban éreztem, majd rá is markolt pár tincsre, ahogy már a gyönyörközpontjánál döfködtem erőteljesebben.

- A-apuci...! – hallatta bátran és szemérmetlenül. Elmosolyodtam…
- Nem, nem apuci... – szuszogtam a füléhez hajolva. – Most Namjoon – csókoltam az arcát érzékien. mire elfojtottan nyögött fel.
- N-Nam… ah... – folytatta tovább a hangja szabadjára eresztését, ami nagyon is jól esett nekem. Mennyivel másabb... Teljesen más ez most, mint ami percekkel ezelőtt volt. Akkor szenvedett és kínkeservesen kaparászott. Most is ugyan, de… ez leírhatatlan. Olyan csodálatos volt, élvezettel húztam az agyát, lassan ringattam csak magamon. Ahogy magától kezdte tekerni a csípőjét, attól majd eldobtam az eszemet. A nyakát támadtam a heves csókokkal és finom harapásokkal. Már attól megfeszült mindene, ahogy a fogam éppen karcolta a puha bőrét. A markom rásiklott a tagjára, ami csak esetlenül himbálódzott közöttünk. Sikkantott kicsit, ahogy elkezdtem izgatni ott is. Talán ez hiányzott még neki, ahogy nekem is. Tényleg befeszült mindene, és még az izomgyűrűivel erősen rámfogott, ami nekem adott egy utolsó, erős döfést. Nagyot nyögve élvezett a markomba, a homlokát a vállamnak ejtve. Nem, nem leszek paraszt! Ezek után nem. De most ő lepett meg engem ismét. Két nagy levegővétel után kimászott az ölemből és elhasalt, hogy… igen, hogy önként a szájával elégítsen ki.

Ahogy körbe ölelt a puha ajkaival, már az egy megváltás volt. Nem aprózta el... A makkomnál még a manduláját is éreztem.

Most én nyögtem fel mélyen, a szájába engedve a magvaimat. Kinyitotta a pilláit és úgy meredt rám csillogó szemekkel… és csillogó ajkakkal, ahogy végignyalt rajtuk. Ez volt az a perc, amikor rájöttem, hogy Park Jimin magához láncolt egy életre.

Egyik kezem a lábát tartotta, a másik a feje mellett csattant az üvegen. Ütemesebben kezdtem lökni. Addig fokoztam, amíg – számomra – kényelmes tempót nem találtam. A háta folyamat az üvegnek csapódott, ami visszhangzott a nagy térben – akár csak az ő édes hangja.