Cím: 21st Century Bros
Műfaj: Yaoi (fiúxfiú szerelem), nem mint banda, AU (alternatív univerzum), OOC, Dráma
Páros: YoonKook, (Yoongi x Jungkook)
Besorolás: (+16)
Figyelmeztetés: Mostohatestvér szerelem, trágár beszéd
Figyelmeztetés: Mostohatestvér szerelem, trágár beszéd
Írók: Semil-han & Rossy
Tartalom: Az egyik nap Min Yoongit hazahívatja apukája egy fontos dolog miatt, amit nem szándékozik elárulni neki. A fiú, apja parancsára haza is indul, ahol egy váratlan és talán számára unszimpatikus személyt vél felfedezni, aki mint később kiderül, a mostoha testvére lesz.
Hozzáfűzés: Reméljük, hogy tetszeni fog. Ez egy nehézkes fejezetnek ígérkezett, de ennek is meg kellett történnie. Jó szórakozást kívánunk Semil-hannal együtt!
Jungkook
Forró, bizony nagyon forró volt valami. Nem tudtam elképzelni semmit, alig bírtam észhez térni. Rengett a fejem és a tegnap estével álmodva nem hagytam magamnak egy percet se, hogy elfeledjem mindazt, ami történt. Az éjszakámat végigkísérte ez az élmény. Amit valódi élménynek félig tudnék be, ugyanis gyorsan ért véget, de a másik részről viszont tényleg megérte elmenni a Galsaeg Piano-ba.
A "frenetikus" éjszakának valahogy sokkalta de gyorsabban lett vége, mint azt vártam. A zene durván züllött a fülemnek elmémet megbódítva hirtelen, iszkolni szerettem volna a tömeg összepréselődő nyomorából, de nem ment. Egyedül csak a társamnál lelhettem enyhe megnyugvást, ezért kapkodtam mellé a lábaimat. Szemeiből tisztán kivettem, hogy nagyon jól szórakozik rajtam, hiszen meg is mosolyogta ahogyan mellette termettem a helység egyik sarkából.
Lassan ahogyan feléledt a tömeg, úgy kezdett el a kemény zenére megbódulni mindenki, és én itt jöttem rá, hogy nem-nem. Ez egyáltalán nem volt nekem való. Egy gyengéd tenyeret véltem felfedezni a vállamra csusszanva, amit meglepetten konstatáltam, hogy a társamhoz tartozott, s ki teljesen bele volt mélyedve abba az extázisba, amit a többiek produkáltak a jókedv hatására egyenesen előttünk. Csak ott állt mellettem, én pedig éreztem, hogy lassan kezdek bezsongni. Amikor a kedvenc dalomat hallottam meg, az egy akkora lélekdobás volt, hogy azt hittem kipattanok a bőrömből, a testem végig szikrázza a parkettát, majd pedig elrepülők helyből. A saját fülemnek alig mertem hinni. Csak feszülten lestem az énekest és nem azért, hogy elrontson akármit, hanem hogy minden hangot sikerüljön neki megfelelően odatenni, ahova kell.
És igen, igen, igen! Nem rontja el, ez valami eszméletlen!
Fájt, mégis bizsergető volt. Az életemben ez volt a legfontosabb dal, amit csak hallottam. És még mindig alig tudtam ép ésszel felfogni, hogy ezt tényleg elénekelte élőben, ráadásul előttem valaki! Amikor meghallottam régen, bármikor, csak egyetlen egyszer is. Tökéletesen kiegészítve egymást kavarogtak bennem az érzések számtalan cseppjei. Egyszerre öntött el a mámoros boldogság és az elfojtott keserűség érzete is előtört. Már nem éreztem pontosan ezt, csak a meghatottság és a meglepettség hozta ki belőlem az e fajta reakciót. Apával mindig ezt hallgattuk régen, soha de soha nem feledem el. A nappali kandallójának kellemes melegsége cirógatta az arcunkat, míg én a régi bézsszőrme szőnyegen hasalva, kíváncsi szemekkel figyeltem, ahogyan beteszi az óriási lemezt, kivéve tokjából egyenesen az öreg bakelit lejátszóba. Néha csak a tüzet figyeltem a karjaimra támaszkodva. Néha meg csak hallgattam, ahogyan apa énekel a dallal együtt. Abban a zeneszobában majdnem minden estét együtt töltöttünk és beszélgettünk, amíg el nem álmosodtam. Végül a karjaiban víve az ágyamba tértem megnyugvásra mindig. A fenyőillata, mikor még messze éltünk a várostól, átjárta teljes énemet. Egy békés fenyőerdő melletti területen volt egy üdülőnk. Egy szép kis faház, ahova mindig kiköltöztünk a karácsony közeledtével. És az orromba beivódott fenyőtől, mindig azt éreztem, hogy én bizony otthon vagyok. Ezért nem szeretek karácsonyozni most már. Mert mindig kísért a fenyőillata, amit próbáltam nem befogadni. Hiszen apára emlékeztetett. Felnéztem rá, talán ő volt az, akire a mai napig felnézek, még mindig. Az angolban ő ösztökélt, hogy tanuljak tovább, hogy megértsek mindent. Szerinte, így megérthetem az embereket, és még többet fogok tudni befogadni a világ adta értékekből, mint amit eddig tudtam. Minden szavát ittam, nála csodálatosabb embert nem ismertem a földön.
My way és csőstül szippantom a fenyőaromáját.
*
Forró, bizony nagyon forró volt valami. Nem tudtam elképzelni semmit, alig bírtam észhez térni. Rengett a fejem és a tegnap estével álmodva nem hagytam magamnak egy percet se, hogy elfeledjem mindazt, ami történt. Az éjszakámat végigkísérte ez az élmény. Amit valódi élménynek félig tudnék be, ugyanis gyorsan ért véget, de a másik részről viszont tényleg megérte elmenni a Galsaeg Piano-ba.
Szinte nem érezve semmit se a valóvilágból, próbáltam megmozdítani karomat, de mintha ólomsúlyként nehezedne az, nem tudtam semmit se tenni vele. A leheletem forrón ütközött vissza valamiről, mire időzve, de felnyitottam pilláimat. Laposakat pislogtam, de semmit nem láttam. Feketeség takarta íriszeim fényre vágyó útját, mire kezdtem felfogni, hol vagyok. Gyengén billentettem a fejemet oldalra, mikor észrevettem, hogy valószínűleg Yoongi mellkasába szuszogtam éppen. Karjai szorosan ölelték át a hátamat, magához szorítva teljes testemet, miközben az állát a fejem búbján pihentette mélyeket szívva tüdejéből. Észre se vettem, hogy a tenyerem végig a szívén pihent. Lágy, nyugodt ütemet diktált.
Áhh, már emlékszem. A lemezektől kezdve az összes albumig megmutatta, milyen készlete van Frank Sinatra-tól. Mindet az ágya alatt tartotta egy rekeszben, meglepően jól elrejtve a kincseit mások elől. Mondanom se kell, hogy mennyire belemélyedtünk a lemezek végighallgatásába, talán pont emiatt aludtunk el így együtt. Még mindig az ágyamon voltak az albumok, egyenesen kettő a takaróval fedett, bal lábamon elfekve. Ezeknek olyan eszmei értéke volt, hogy szerettem volna azonnal felpattanni és visszahelyezni őket a biztonságot nyújtó rekeszeikbe, de ezt csak egy valaki akadályozta meg. Yoongi. Ő is elszenderült, miközben a lejátszóban vegyes érzelmeket váltva ki belőlünk, alábbhagyott a kellemes melódiaözön. Valószínűleg, amint véget ért az utolsó dal, mi már régen álomföldön bandukoltunk. Furcsa, talán megszokott ez, hogy mindig az én ágyamban van?
Viszont... nagyon rendes volt tőle, hogy még be is takart. Minket...
Bár, ahogyan jobban belegondoltam a pozíciónkba, kicsit zavartan éreztem magamat. Nem szeretett volna elengedni, és ahogyan próbáltam finoman kiszabadulni az öleléséből, ő talán annál jobban fogott szorosra. Nem viccelek, úgy aludt, mintha egy oszlopot szorongatna, ahonnan éppen elrángatnák, de ő nem hagyta ezt, ezért inkább hozzáláncolta magát. Gyakorlatilag én voltam az az oszlop. Nem tudtam miként engedne már el, mert akárhogyan próbálkoztam, nem tűnt úgy, mintha elakarna válni. Ahjj, hogy kellene... Most ébresszem fel?
Egy próbát tehetnék, hiszen nem igazán szerettem volna továbbra is a karjai között szorongani. Ez már így is elég intim helyzet volt, pláne, hogy végig éreztem a testhőjét.
Kiszáradt ajkaimat szóranyitottam éppen, majd a leghalkabban próbáltam szavakat formálni vele.
- Yoongi - súgtam finomat, hogy éppen csak kiengedjen, aztán már aludhasson is tovább. - Hé, Yoongi... - paskolgattam gyengéden a mellkasát, hátha szétnyitja kacsóit és elenged engem szabadon röppenni, de csak morgott egyet és karját a nyakamon kapta át. Hirtelen még erősebb forróság tört rám, ahogyan csupasz felkarja a nyakamat takarta be. Annyira közel volt, hogy a maradék levegőm is elfogyott. A hátára kaptam a kezemet és kicsit több indulattal, de még mindig gyengén paskolgattam azt.
- Yoongi, így nem tudok felkelni - suttogtam, jóformán nyakára lehelve a szavakat. Hiába volt szürkület még, szerintem a pírt bárki simán kiszúrhatta volna az arcomon. - Yoo... -
- Csend legyen! - szólt rám indulatosan, mire megszeppentem. Hirtelen átfordult a másik oldalára, ösztönösen a takarót húzva magára, de nem számolt azzal, hogy én szinte teljes súlyommal azon feküdtem, így gyakorlatilag magára húzott. Gyorsan feltámaszkodtam tenyereimmel feje mellett, mire felém fordult egy olyan tekintettel az arcán, hogy azt hittem, most fog megölni engem. Hátralendültem, hogy sarkaimra üljek és elkerüljem a gyorshalált.
- Kurvára nem hiszem el, hogy nem tudsz nyugton lenni, kölyök! - ezzel fellátva vágta le magáról a takarót, és robbant át az ő ágyára vérig sértve. Teljesen begubódzott a meleg takaróba, majd befordult a fal felé, én meg csak lestem, mint hal a szatyorban. Most meg mi baja? Talán még mindig a reggeli kelés az oka? Valószínűleg. Mint egy megsértett gyerek. Bár nem gondoltam volna, hogy ennyire nem tudja elviselni, ha valaki zizeg körülötte, amíg ő alszik. Pedig nem is voltam annyira idegesítő, ezért próbáltam finoman jelezni, hogy engedjen. Na mindegy. Lehetséges, hogy csak kifáradt az estétől, hisz későn aludtunk el, megint. A hirtelen hűlt hely keletkezésére, felkeltem és óvatosan a rekeszbe tettem az albumokat. Ezeknek eszmeiértéke van, én még tudok rájuk vigyázni, hiába aludtam.
Kiballagtam a nappaliba, ahol csak Hyunwookot találtam a szófán ülve, valami papírokkal bíbelődve, és egy telefonnal a füle s válla közé szorítva.
Mikor észrevett, némán eltátogtam egy "Jó reggelt"-et mosolyogva, amire szintén egy hasonló, kedves gesztus volt a köszöntés.
- Várj egy pillanatot, kérlek - fogta meg a telefont, majd felém fordult. - Menjél nyugodtan reggelizni, anyád is odabent sütkérezik - szólt mosolyogva, mire én bólintva fogadtam szót, majd folytatta a tárgyalást papírokra szegezett tekintettel.
A konyhába vettem irányomat, ahol már kellemes illatok ölelték körbe a helységet. Forrt a víz, a krumplik megpucolva sorakoztak, a hal a deszkán szétszelve pihent, a sütőben meg egy fóliával lefedett tepsi csücsült. Ha nem tudnám, hogy ezt anya ebédre készíti, azt hinném, hogy valaki újévi vacsorára készül.
- Áh, felébredtél, kicsim? Yoongi? - kérdezte a tűzhely előtt állva, úgy tevékenykedve a tojásokkal.
- Még alszik, az éjszaka túl sokáig hallgattunk zenét - dörzsöltem a szemeimet, ugyanis idebent teljesen beszöktek a nap elnyúló reggeli sugarai, amik joggal bántották még a szemem, hiszen az a sötétség, ami általában Yoongi szobájában volt, már gyakorta megszokott volt az én pupilláimnak is.
- Emiatt nem aludtatok? - kuncogta el magát anya, megkavargatva az ételt.
- Tudod, mi szólt az éjszaka? - kérdeztem félig karommal az asztalra támaszkodva.
Kérdőn pillantott rám. - A My way. - Mondtam egy kesernyés grimasszal az arcomon. De egyben meghatottsággal.
- Csak nem... - félbehagyta mondatát, egy pár másodpercre a kavargatással is felhagyott, és szemeiben ugyanazt láttam, mint anno. Anyát még mindig érzékenyen érintette, hisz ő is részese volt mindennek.
- Igen, de. De ne húzd fel magadat. Régen volt, és nem csak téged lepett meg - arcomat a tenyerembe fektetve támaszkodtam. - Mellesleg, kaptam egy üzenetet még hajnalban a suliból. Kedden kettőkor lesz a hangverseny és mondták, hogy családból mindenkit szívesen várnak. - Tereltem és úgy tűnik, hogy bevált.
- Az a verseny, amit már egy ideje mondogatsz?
- Igen. Van kedvetek eljönni rá? Rajtunk kívül még tizenegy vagy tizenkettő iskolával fogunk versenyezni. Végre bekerültünk a regionálisba. Még szép, hogy minden tőlünk telhetőt megfogunk tenni - mosolyogtam az asztalon. Már a gyomrom lyukat fúrt, de azért megvártam a többieket is, mert tudtam az illemet. Igazán csábító volt az az élénk sárga tojás a sült virslirúddal együtt. A hasam már szemtelenkedve adott hangot a tetszésének.
- Jaj, tényleg! Ne haragudj, hogy ennyire kiment a fejemből, mindenképpen ott leszünk! Szurkolunk nektek drágám az első sorból. - Jött a felismerés anyában, tényleg nem kispályás ez a vetélkedő, így azonnal láttam rajta, hogy belelkesül.
- Valaki versenyről beszélt? - kukucskált be az ajtón Hyunwook, amin majdnem elkuncogtam magamat, hiszen ez szokatlan volt tőle. Helyet foglalt előttem, majd széthajtotta az újságot, hogy elolvashassa a feketén nyomtatott betűket, s mik értelmet adtak a gyenge papírlapnak, ajkaival kisilabizálva tátoghassa azt. - Apropó, hol van az én csapnivaló fiam?
Itt már legörbült az a mosoly az arcomról.
- Még... alszik - mondtam óvatosan. -, és igen, lesz egy versenyünk kedden.
- Hogy ez, soha nem képes eltölteni egy kevéske időt is a családdal. Ezért elbeszélgetek a fejével. A verseny miatt meg ne aggódj, nagyon ügyes leszel és mi is ott leszünk. Yoongit is visszük, hadd művelődjön. - Sötét, hullámos tincseit hátrasimította, majd ő is kicsit hátradőlt, megrázogatva az újságot, hogy a gyűrött részek valamelyest kiegyenesedjenek.
Na jó, ez azért már csúnya volt. Most nem is tett semmi olyat, amivel megérdemelte volna, hogy így beszéljen róla az apja. Mostanában megvagyunk, nem értem, miért kell ennyire lenéznie a saját fiát. Sőt, kezdett nyomasztóvá válni, ahogyan mostanában hozzám viszonyult a férfi. Vagyis... igazándiból nem is nyomasztó, hanem szokatlan. Úgy viselkedik velem, mintha én lennék a fia és - erős túlzással - Yoongi lenne az, aki ideköltözött. Kedveltem az apukáját, de ezt a viselkedést az újonnan jött bátyám se érdemelte meg. Hyunwook törődése jólesett, hiszen nem mondom, hogy nem. Sőt, valamelyik nap elvitt engem az iskolába is, mert dolgozatot írtam, és hiába próbáltam mondani neki, hogy nem kell elvinnie, ugyanúgy odatalálok, mint mindig; nem engedte. Azt mondta, bízik abban, hogy ügyesen teljesítek, és nem zavarhat meg semmi sem a tanultak megemésztésében és koncentrálásban. Apáskodó kezdett lenni velem egy ideje, én nekem meg teljesen ínyemre volt.
Apróbb ajándékokkal halmozott el néha. Volt, hogy minion sütiket hozott nekem munkából jövet, és olyan is, amikor új kellékeket vett nekem a laptopomhoz. Pedig csak anyának számoltam be arról, hogy mit kellene vennem, de valószínűleg ezt tovább adta, és emiatt kaptam ennyi mindent. Meglepő volt, de mégis jóérzéssel töltött el. Bár, Yoongit valóban sajnáltam. Ő még mindig nem tehetett semmiről, a hetek alatt rendes viszonyt kezdtünk el ápolni. A reggel csak felhúzhattam, hisz kómásan senki nem szereti, ha piszkálják, - pláne ő - és ez olyan feledhető zsörtölődés volt. Azért reméltem, hogy ennek az egésznek nem lesz rossz vége.
Viszont... nagyon rendes volt tőle, hogy még be is takart. Minket...
Bár, ahogyan jobban belegondoltam a pozíciónkba, kicsit zavartan éreztem magamat. Nem szeretett volna elengedni, és ahogyan próbáltam finoman kiszabadulni az öleléséből, ő talán annál jobban fogott szorosra. Nem viccelek, úgy aludt, mintha egy oszlopot szorongatna, ahonnan éppen elrángatnák, de ő nem hagyta ezt, ezért inkább hozzáláncolta magát. Gyakorlatilag én voltam az az oszlop. Nem tudtam miként engedne már el, mert akárhogyan próbálkoztam, nem tűnt úgy, mintha elakarna válni. Ahjj, hogy kellene... Most ébresszem fel?
Egy próbát tehetnék, hiszen nem igazán szerettem volna továbbra is a karjai között szorongani. Ez már így is elég intim helyzet volt, pláne, hogy végig éreztem a testhőjét.
Kiszáradt ajkaimat szóranyitottam éppen, majd a leghalkabban próbáltam szavakat formálni vele.
- Yoongi - súgtam finomat, hogy éppen csak kiengedjen, aztán már aludhasson is tovább. - Hé, Yoongi... - paskolgattam gyengéden a mellkasát, hátha szétnyitja kacsóit és elenged engem szabadon röppenni, de csak morgott egyet és karját a nyakamon kapta át. Hirtelen még erősebb forróság tört rám, ahogyan csupasz felkarja a nyakamat takarta be. Annyira közel volt, hogy a maradék levegőm is elfogyott. A hátára kaptam a kezemet és kicsit több indulattal, de még mindig gyengén paskolgattam azt.
- Yoongi, így nem tudok felkelni - suttogtam, jóformán nyakára lehelve a szavakat. Hiába volt szürkület még, szerintem a pírt bárki simán kiszúrhatta volna az arcomon. - Yoo... -
- Csend legyen! - szólt rám indulatosan, mire megszeppentem. Hirtelen átfordult a másik oldalára, ösztönösen a takarót húzva magára, de nem számolt azzal, hogy én szinte teljes súlyommal azon feküdtem, így gyakorlatilag magára húzott. Gyorsan feltámaszkodtam tenyereimmel feje mellett, mire felém fordult egy olyan tekintettel az arcán, hogy azt hittem, most fog megölni engem. Hátralendültem, hogy sarkaimra üljek és elkerüljem a gyorshalált.
- Kurvára nem hiszem el, hogy nem tudsz nyugton lenni, kölyök! - ezzel fellátva vágta le magáról a takarót, és robbant át az ő ágyára vérig sértve. Teljesen begubódzott a meleg takaróba, majd befordult a fal felé, én meg csak lestem, mint hal a szatyorban. Most meg mi baja? Talán még mindig a reggeli kelés az oka? Valószínűleg. Mint egy megsértett gyerek. Bár nem gondoltam volna, hogy ennyire nem tudja elviselni, ha valaki zizeg körülötte, amíg ő alszik. Pedig nem is voltam annyira idegesítő, ezért próbáltam finoman jelezni, hogy engedjen. Na mindegy. Lehetséges, hogy csak kifáradt az estétől, hisz későn aludtunk el, megint. A hirtelen hűlt hely keletkezésére, felkeltem és óvatosan a rekeszbe tettem az albumokat. Ezeknek eszmeiértéke van, én még tudok rájuk vigyázni, hiába aludtam.
Kiballagtam a nappaliba, ahol csak Hyunwookot találtam a szófán ülve, valami papírokkal bíbelődve, és egy telefonnal a füle s válla közé szorítva.
Mikor észrevett, némán eltátogtam egy "Jó reggelt"-et mosolyogva, amire szintén egy hasonló, kedves gesztus volt a köszöntés.
- Várj egy pillanatot, kérlek - fogta meg a telefont, majd felém fordult. - Menjél nyugodtan reggelizni, anyád is odabent sütkérezik - szólt mosolyogva, mire én bólintva fogadtam szót, majd folytatta a tárgyalást papírokra szegezett tekintettel.
A konyhába vettem irányomat, ahol már kellemes illatok ölelték körbe a helységet. Forrt a víz, a krumplik megpucolva sorakoztak, a hal a deszkán szétszelve pihent, a sütőben meg egy fóliával lefedett tepsi csücsült. Ha nem tudnám, hogy ezt anya ebédre készíti, azt hinném, hogy valaki újévi vacsorára készül.
- Áh, felébredtél, kicsim? Yoongi? - kérdezte a tűzhely előtt állva, úgy tevékenykedve a tojásokkal.
- Még alszik, az éjszaka túl sokáig hallgattunk zenét - dörzsöltem a szemeimet, ugyanis idebent teljesen beszöktek a nap elnyúló reggeli sugarai, amik joggal bántották még a szemem, hiszen az a sötétség, ami általában Yoongi szobájában volt, már gyakorta megszokott volt az én pupilláimnak is.
- Emiatt nem aludtatok? - kuncogta el magát anya, megkavargatva az ételt.
- Tudod, mi szólt az éjszaka? - kérdeztem félig karommal az asztalra támaszkodva.
Kérdőn pillantott rám. - A My way. - Mondtam egy kesernyés grimasszal az arcomon. De egyben meghatottsággal.
- Csak nem... - félbehagyta mondatát, egy pár másodpercre a kavargatással is felhagyott, és szemeiben ugyanazt láttam, mint anno. Anyát még mindig érzékenyen érintette, hisz ő is részese volt mindennek.
- Igen, de. De ne húzd fel magadat. Régen volt, és nem csak téged lepett meg - arcomat a tenyerembe fektetve támaszkodtam. - Mellesleg, kaptam egy üzenetet még hajnalban a suliból. Kedden kettőkor lesz a hangverseny és mondták, hogy családból mindenkit szívesen várnak. - Tereltem és úgy tűnik, hogy bevált.
- Az a verseny, amit már egy ideje mondogatsz?
- Igen. Van kedvetek eljönni rá? Rajtunk kívül még tizenegy vagy tizenkettő iskolával fogunk versenyezni. Végre bekerültünk a regionálisba. Még szép, hogy minden tőlünk telhetőt megfogunk tenni - mosolyogtam az asztalon. Már a gyomrom lyukat fúrt, de azért megvártam a többieket is, mert tudtam az illemet. Igazán csábító volt az az élénk sárga tojás a sült virslirúddal együtt. A hasam már szemtelenkedve adott hangot a tetszésének.
- Jaj, tényleg! Ne haragudj, hogy ennyire kiment a fejemből, mindenképpen ott leszünk! Szurkolunk nektek drágám az első sorból. - Jött a felismerés anyában, tényleg nem kispályás ez a vetélkedő, így azonnal láttam rajta, hogy belelkesül.
- Valaki versenyről beszélt? - kukucskált be az ajtón Hyunwook, amin majdnem elkuncogtam magamat, hiszen ez szokatlan volt tőle. Helyet foglalt előttem, majd széthajtotta az újságot, hogy elolvashassa a feketén nyomtatott betűket, s mik értelmet adtak a gyenge papírlapnak, ajkaival kisilabizálva tátoghassa azt. - Apropó, hol van az én csapnivaló fiam?
Itt már legörbült az a mosoly az arcomról.
- Még... alszik - mondtam óvatosan. -, és igen, lesz egy versenyünk kedden.
- Hogy ez, soha nem képes eltölteni egy kevéske időt is a családdal. Ezért elbeszélgetek a fejével. A verseny miatt meg ne aggódj, nagyon ügyes leszel és mi is ott leszünk. Yoongit is visszük, hadd művelődjön. - Sötét, hullámos tincseit hátrasimította, majd ő is kicsit hátradőlt, megrázogatva az újságot, hogy a gyűrött részek valamelyest kiegyenesedjenek.
Na jó, ez azért már csúnya volt. Most nem is tett semmi olyat, amivel megérdemelte volna, hogy így beszéljen róla az apja. Mostanában megvagyunk, nem értem, miért kell ennyire lenéznie a saját fiát. Sőt, kezdett nyomasztóvá válni, ahogyan mostanában hozzám viszonyult a férfi. Vagyis... igazándiból nem is nyomasztó, hanem szokatlan. Úgy viselkedik velem, mintha én lennék a fia és - erős túlzással - Yoongi lenne az, aki ideköltözött. Kedveltem az apukáját, de ezt a viselkedést az újonnan jött bátyám se érdemelte meg. Hyunwook törődése jólesett, hiszen nem mondom, hogy nem. Sőt, valamelyik nap elvitt engem az iskolába is, mert dolgozatot írtam, és hiába próbáltam mondani neki, hogy nem kell elvinnie, ugyanúgy odatalálok, mint mindig; nem engedte. Azt mondta, bízik abban, hogy ügyesen teljesítek, és nem zavarhat meg semmi sem a tanultak megemésztésében és koncentrálásban. Apáskodó kezdett lenni velem egy ideje, én nekem meg teljesen ínyemre volt.
Apróbb ajándékokkal halmozott el néha. Volt, hogy minion sütiket hozott nekem munkából jövet, és olyan is, amikor új kellékeket vett nekem a laptopomhoz. Pedig csak anyának számoltam be arról, hogy mit kellene vennem, de valószínűleg ezt tovább adta, és emiatt kaptam ennyi mindent. Meglepő volt, de mégis jóérzéssel töltött el. Bár, Yoongit valóban sajnáltam. Ő még mindig nem tehetett semmiről, a hetek alatt rendes viszonyt kezdtünk el ápolni. A reggel csak felhúzhattam, hisz kómásan senki nem szereti, ha piszkálják, - pláne ő - és ez olyan feledhető zsörtölődés volt. Azért reméltem, hogy ennek az egésznek nem lesz rossz vége.
Yoongi
A reggel nem
kezdődött el túl kellemesen az igazat megvallva. Egyetlen dolog van az életben,
amit még a csörgődoboknál is jobban utálok, és az az, ha felébresztenek.
Legalábbis megpróbálnak. Keveset aludtam igazából. Sokszor édeset, de sosem
huzamosabb ideig. A tegnapi események tömkelege azonban eléggé lefárasztotta a
testem és a lelkem is, és emiatt igazán képes lettem volna több időt a sötét
redőnyök között tölteni. Tudtam, hogy melyik volt az utolsó szám, amit betettünk
a lejátszóba és azt is, hogy Kook, eldőlt mellettem az ágyon. Viszont, hogy
mikor oltották le a villanyt nálam az remek kérdés volt. Nos, általában a
párnám, vagy a felgyűrt takarómat szoktam ölelgetni, mert szeretem, ha valami
közel van a szívemhez. Gyerekkori paranoia volt ez nálam. Mikor kicsi voltam,
egyszer megtörtént az, hogy fogócska közben elestem és elég keményen bevertem a
mellkasom. Tisztán előttem van a kép, ahogy nevetve szaladok az apám elől,
édesanyám ragyogva mosolyog és tapsol nekem szurkolva. Az egyik kis dombon
volt, ahova gyakran jártunk el, ha szép volt az idő. Nem vettem észre, hogy az
egyik vaskos fagyökeret kimosta az eső, így beleakadt az apró lábam. Egyenesen
előre zuhantam, a mellkasom pedig nekivágódott egy kőnek. Nem esett különösebb
bajom, viszont rettenetesen megijedtem, hogy megáll a szívem. Szinte
vigasztalhatatlanul sírtam egész éjjel, féltem elaludni. Édesanyám befeküdt
mellém a kiságyba és a kezét a mellkasomon pihentette és őrizte az álmom.
Azután sokáig csak így tudtam álomra hajtani a fejem. Ez a szokás pedig azzá
nőtte ki magát, hogy valamit a mellkasomhoz szorítottam. Mondhatni túlélési ösztön volt. Ennek pedig ma éjjel Jungkook esett áldozatul, nem tehettem róla.
Nem állt szándékomban, de Jimin már megszokta, hogy a kis tenyerét a szívemhez
fogom egész éjjel. Talán a saját zavarodottságom miatt voltam ennyire feldúlt. Hiszen
mégis csak letámadtam az öcsém, miközben aludt.
Nagy nehezen kimásztam az ágyból nem sokra Jungkook távozása után. Felhúztam egypár fekete zoknit. A rohadt hideg kő a konyhában, persze. A korgó gyomrom már nem igazán bírta a szoba magányát. Megesett, hogy enni is lusta voltam, vagy elfelejtettem, de amióta nő van a házba, az illatok miatt ez szinte lehetetlen. Be kell vallanom, hogy Jungkook mamája nagyon finomakat főzött. És végre nem kellett rendelnem kaját már az éhezés szélén állva. Édes jó apám egy rántottát sem tudott összeütni. Néha úgy éreztem életképtelen az ember. A mai napig nem tiszta, hogy az a kedves nő, mit lát benne, vagy anyám, mit látott benne. Ő okos volt és inkább elmenekült. Kár, hogy engem nem vihetett magával.
Nagy sóhajjal csoszogtam ki a nappaliba, de ott nem volt senki. A halk beszélgetés moraja és a zsír pattogása viszont kiszűrődött a konyhából. Azt céloztam meg én is. Az ételek vonzó illata egyre csalogatóbb lett. Megálltam a küszöbön. Jungkook felém fordult a székén és mosolyogva üdvözölt. Barátságosabb volt, mint azt én reméltem a reggeli kis perpatvar után. Kihúzta maga mellett a széket, a nyikorgásra a mostohaanyám is felkapta a fejét. Széles mosollyal köszönt nekem, én pedig csak szendén bólintottam rá egyet. Apám kinézett az olvasó szemüvege felett, hogy alaposan végignézzen rajtam. Apró fintor ült meg az ajkán. Megálltam a szék mellett és a háttámlájába martam a hosszú ujjaimmal. Mit láthat bennem, amit ennyire gyűlöl?
Visszatekintett az unalmas papírra, én pedig leültem, amint behúztam magam alá a széket, ő megcsapott a kedves szavaival.
Nagy nehezen kimásztam az ágyból nem sokra Jungkook távozása után. Felhúztam egypár fekete zoknit. A rohadt hideg kő a konyhában, persze. A korgó gyomrom már nem igazán bírta a szoba magányát. Megesett, hogy enni is lusta voltam, vagy elfelejtettem, de amióta nő van a házba, az illatok miatt ez szinte lehetetlen. Be kell vallanom, hogy Jungkook mamája nagyon finomakat főzött. És végre nem kellett rendelnem kaját már az éhezés szélén állva. Édes jó apám egy rántottát sem tudott összeütni. Néha úgy éreztem életképtelen az ember. A mai napig nem tiszta, hogy az a kedves nő, mit lát benne, vagy anyám, mit látott benne. Ő okos volt és inkább elmenekült. Kár, hogy engem nem vihetett magával.
Nagy sóhajjal csoszogtam ki a nappaliba, de ott nem volt senki. A halk beszélgetés moraja és a zsír pattogása viszont kiszűrődött a konyhából. Azt céloztam meg én is. Az ételek vonzó illata egyre csalogatóbb lett. Megálltam a küszöbön. Jungkook felém fordult a székén és mosolyogva üdvözölt. Barátságosabb volt, mint azt én reméltem a reggeli kis perpatvar után. Kihúzta maga mellett a széket, a nyikorgásra a mostohaanyám is felkapta a fejét. Széles mosollyal köszönt nekem, én pedig csak szendén bólintottam rá egyet. Apám kinézett az olvasó szemüvege felett, hogy alaposan végignézzen rajtam. Apró fintor ült meg az ajkán. Megálltam a szék mellett és a háttámlájába martam a hosszú ujjaimmal. Mit láthat bennem, amit ennyire gyűlöl?
Visszatekintett az unalmas papírra, én pedig leültem, amint behúztam magam alá a széket, ő megcsapott a kedves szavaival.
- Örülnék, ha
leszoknál erről a hülye, trehány szokásodról. – Nem is igazán fogtam fel, ezt
most mégis mire érti. Takarítottam, sokszor mindenki helyett és a szobánkban is
rend volt több év után végre. – Ledobtad a kabátod a kanapéra és Eun-chaenak
kellett elpakolnia reggel. Ő nem a szolgálólányod – förmedt rám. Hát persze. A
kabátok, amiket azért nem akasztottunk be a szekrénybe, hogy ne csapjuk zajt.
- Hyunwook, nem csak Yoongi kabátja volt ott. Nem kell bántanod emiatt. Későn értek haza.
És milyen volt fiúk? – tett le elém és Jungkook elé egy-egy nagy tál reggelit.
A nyál is összeszaladt a számban. Terelni szerette volna a témát és ezzel most
még apám sem tudott szembeszegülni.
- Hamar vége
lett, de kellemes volt. – Próbáltam gyorsan kifejezni az egészet, hogy neki
eshessek a tányér tartalmának. Jungkook tekintete ugyanerről árulkodott. Kaja!
- Remélem,
hogy nem azért jársz oda, hogy Jungkookot bevezesd a rosszba. - Ekkor esett ki a
villa a kezemből. Úgy meredtem magam elé, mint aki meghalt. Az evőeszköz a
földre pattant, én pedig nemes egyszerűen felkeltem az asztaltól. Undort pumpált
a szívem vér helyett. Elhagytam a tökéletes családi idillt.
- Nem illik
így elmenni! - hallottam, ahogyan kitolja a széket maga alól, hogy felkeljen és
utánam jöjjön, de a kedvese visszatartotta. – Neveletlen vagy, mint mindig! -
kiabált még utánam, de én erre már csak az ajtó becsapásával válaszoltam neki.
A pulzusom a nyakamban ugrált. Rá kellett támaszkodnom az íróasztalra két
teljes tenyérrel. Megremegtek a vállaim. A hullámok kimosták a csontjaimból a
tartást. Összekoccant a két térdem és a székbe ereszkedtem. Mindkét kezem
reszkető ujjait eltemettem a kócos hajamba. Miért azt az embert látja bennem,
aki voltam? Miért nem képes úgy nézni rám, mint apa... a fiára?
Sós könnyek marták végig az arcom és a fogaim keményen szorították meg az alsó ajkam. A fülemtől a bokámig futkosott rajtam a hideg. Neveletlen, semmirekellő, ostoba, illetlen. Min Yoongi, a család szégyene. Apa és anya nélkül a nagyvilágban. Kibámultam üres szemekkel az ablak üvegén. Olyan volt a táj, mint én. Félig halott. Üres, sivár. Hörögve vettem levegőt, majd összeborzoltam a hajam. Belenyomtam a támlába a hátam és lehunytam a szemem világát. Akkor sem nyitottam ki, mikor az ajtó neszt hallatott. Óvatos léptek voltak, így tudtam, nem az apám, ha csak nem fogadott fel egy bérgyilkost ellenem.
Sós könnyek marták végig az arcom és a fogaim keményen szorították meg az alsó ajkam. A fülemtől a bokámig futkosott rajtam a hideg. Neveletlen, semmirekellő, ostoba, illetlen. Min Yoongi, a család szégyene. Apa és anya nélkül a nagyvilágban. Kibámultam üres szemekkel az ablak üvegén. Olyan volt a táj, mint én. Félig halott. Üres, sivár. Hörögve vettem levegőt, majd összeborzoltam a hajam. Belenyomtam a támlába a hátam és lehunytam a szemem világát. Akkor sem nyitottam ki, mikor az ajtó neszt hallatott. Óvatos léptek voltak, így tudtam, nem az apám, ha csak nem fogadott fel egy bérgyilkost ellenem.
Puhát
éreztem a vállaimon. Kellemes, védelmező meleget. A pokrócom volt az, ami mindig
az ágyam végén pihent. Erre már felemeltem a fejem és hátrakaptam azt.
Jungkook állt felettem bánatos szemekkel. Letette elém a reggelim, majd
odahúzta a matekkorrepetálásról ottmaradt széket mellém. A saját tányérját is
a sötét fára helyezte és némán falatozni kezdett. Csak könnyes szemekkel
bámultam az arcát. A szívem is elhalkult a mellkasomban, a remegés pedig lassan
abbamaradt. Kook…
Jungkook
Igazságtalanság. Ez volt a legőszintébb dolog, ami azonnal eszembe jutott az előző jelenetről.
- De... az én kabátom is ott volt. Akkor miért csak ő kapott? - kérdeztem megdermedve a villát szorongatva ujjaim között. Nem tudtam mire vélni, ez nálunk nem volt soha megszokott viselkedés. Soha nem cukkoltak engem a szüleim, pláne nem úgy, hogy annyira kiboruljak, mint most Yoongi.
- Mert ő már megrögzötten oda vágta le holmiját és hiába szóltam neki eddig, semmibe se vette azt. Nem érdekel, ha ő érzi magát megsértetten, itt én érezhetném magamat egyedül annak, amiért ilyen tiszteletlenül viselkedik. - Rázta meg jobban az újságot, már jóval nyugodtabb hangszínben, mint azelőtt és nekem itt szakadt meg a kép.
- Hát jó. - Hangos csikorgással húzódtam ki a székkel, majd felálltam és betoltam azt a helyére. Egy tiszta villáért nyúltam a fiókba, majd visszasétáltam és Yoongi tányérjára téve megfogtam az egész porcelánt a sajátoméval együtt, majd elindultam a közös szobánk irányába. - Én is megérdemlem a büntetést, tegnap ott hagytam a törölközőmet is. - Majd rá se nézve a megdöbbent arcukra, indultam tovább, mit sem törődve a következményekkel.
*
- Azért tényleg nem érdemelte meg Yoongi, hogy leszidd. Mint mondtam, Jungkook is ott hagyta a ruháját - foglalt helyet élettársa mellett Eun-chae.
- Ha kezesbárányként viselkednék vele, soha az életben nem fog helyes útra térni. Lehet, hogy most látszólagosan próbálkozik rendbe jönni, de nem dőlök be neki. Ismerem a saját fiamat, és nem hagyhatom, hogy megint megtörténjen. Nem tudnék még egyszer azokba a szétzüllött szemekbe nézni, ha megtörténne megint a vész.
- Miből gondolod, hogy még egyszer bekövetkezik? Figyelj, drágám... - simított az újságon pihenő tenyerére, majd a szemeibe nézett. - Jungkookkal jól megvannak, nem lesz rá rossz hatással. Csak nézz rájuk, kibékültek. Ha az én fiamon múlik, ő lesz rá pont hogy jó hatással. Higgy nekem, idővel minden rendben lesz.
- Bízom benne. A te fiadra büszke lehetsz, az enyém meg kilátástalan. Nem tudom meddig tudok még reménykedni - mondta rápillantva.
- Mind a két fiúnkra azok leszünk. Ne idegeskedj, drágám, mellettünk rendben lesz Yoongi.
- Pont ezért szeretlek téged. Mindig hiszed, hogy egyszer felhőtlenül fogunk élni.
Csak nézték a másikat, gyengéd mosolyt vetve, majd megölelték egymást.
- Bízom benne. A te fiadra büszke lehetsz, az enyém meg kilátástalan. Nem tudom meddig tudok még reménykedni - mondta rápillantva.
- Mind a két fiúnkra azok leszünk. Ne idegeskedj, drágám, mellettünk rendben lesz Yoongi.
- Pont ezért szeretlek téged. Mindig hiszed, hogy egyszer felhőtlenül fogunk élni.
Csak nézték a másikat, gyengéd mosolyt vetve, majd megölelték egymást.
*
Amint megláttam, hogy az íróasztalnál ül, a szívem is beleremegett. Muszáj voltam valahogyan jókedvre deríteni, mert nem szerettem volna, hogy egy ilyen piti, igazságtalan beszólás miatt érezze magát rosszul. Letettem a tányérokat, hogy az ágya végében lévő pokrócot a kezeim közé foghassam. Gyengéden széthajtottam, hogy betakargathassam a vállait. Csak akkor nézett a szemembe, mikor már mellette ültem az ételeket is az asztalra helyezve. Szemeiben szinte csillogtak a kristálytiszta cseppek, lelkének tükrét fátyolosan, de látni lehetett, ahogy marcangolják a lényét. Az apja volt, - kinek viselkedését a mai napig nem értettem meg teljesen - aki a legjobban bántotta.
Ahogyan a számba vett ételre koncentráltam, mellette szerettem volna, hogy társam is elkezdje a sajátját, feledve az előző perceket. De ő csak nagy szemekkel nézett, mintha kezdene kicsit kiegyensúlyozódni az állapota. Talán lassan megnyugodott, de még mindig nem evett, ami viszont nekem szúrta szememet.
- Egyél, tudom, hogy éhes vagy. - Mondtam íriszeibe, majd megfogtam a tenyerét, és belenyomtam a villát. Semmi reakció, csak nézett és figyelt csendben. Hirtelen nem volt ötletem, hogy mit tegyek, mert a tekintete annyira rabulejtő volt, hogy kilátástalannak éreztem a helyzetet, de utána beugrott valami. - Ha nem megy, majd én segítek.
Letettem a villámat, majd kihúztam az övét a markából, hogy felszúrhassak pár falatot rá. A másik tenyeremet alá tettem, hogy ne potyogjon le róla semmi, és a szájához emeltem azt, hogy bekaphassa. Összevonta azonnal a szemöldökét, majd éppen szóra nyitotta volna ajkait, de ezt a pillanatot választottam arra, hogy a villát óvatosan benyomjam a szájába. Hál' istennek nem koccantottam össze a fogával az evőeszközt, de örültem, hogy nem ellenkezett és elfogadta a falatot. Bár, igaz, sütött az arcáról, hogy ezt nem várta, de mit tehettem volna? Nem fogom hagyni, hogy szomorkodjon.
Már fel se tűnt, hogy régen enne saját magától, ha én nem pakolgatnám a szájába kábé már a nyolcadig adagot. Mikor az utolsó tettem volna bele a szájába, - talán a csuklóm is megállt a levegőbe - pont eszembe jutott, hogy ez olyan, mintha egy kisfiút etetnék, de ebben a pillanatban kapott rá, kihasználva az alkalmat, a kezemre is. Mikor megfogta, felpillantottam rá. A szemei tükrét már régen más sugározta. Az szája sarkán is meglapult egy vigyor, mikor a kezemet irányítva ráharapott a villára, majd elkezdte jóízűen rágni azt.
- Most már tudok magamtól is enni - mondta miután lenyelte a falatot, és finoman szétbontotta ujjaimat a villáért.
- Nos... jó - csak lestem. Igen, lehet, hogy már megnyugodott, de ez... ez furcsa volt. Megetettem Yoongit. Hát, ez meg még furcsábban hangzik így. Szerintem már a második falat után elkérte volna a villáját, ha nem tankolom tele a száját. De ez természetesen csak most jutott eszembe.
Csendben folytattuk az étkezést, de nekem tovább tartott, hiszen végig a másikat etettem. Mikor már teljesen tiszta volt a tányérja, meglepetésemre felállt, majd odaballagott a fiókjához, és kivette belőle a kis noteszt. A babzsákfotelbe vágta le magát és csak masszírozgatta a halántékát, de mintha kedvtelen lenne, nem írt semmit, csak bambult a lapra.
Nem, nem. Nem fogom hagyni, már mondtam. Köhintve ejtettem bele villámat a tányérba, majd még mindig az utolsó falatkámat rágcsálva ültem le az ágyamra. Már megint bambult a lapra, és még csak egy toll sem volt a kezébe.
- Yoongi, úgy hallottam, hogy te szereted a zenét - mondtam ki, ami először az eszembe jutott. Ha játékosan tudom csak feldobni, akkor vicces gyerek leszek. Még jó, hogy szereti a zenét, profi zongoristákat megszégyenítően játszik.
Felnézett rám kérdően ismét. Aha, gondoltam.
- Melyik a kedvenc hangszered? - kérdeztem törökülésben, masszírozgatva combjaimat tenyeremmel.
- Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte sejtően, félig felhúzott szemöldökkel.
- Ha nem válaszolsz, az én kedvenc hangszeremmel fogok előadást tartani neked - vigyorodtam el, majd azonnal az ágyam végéhez másztam, hogy az azelőtti dobozomból kivehessem az én egyetlen, fantasztikus, nagyszerű kincsemet.
- Csak nem...? - tátotta el a száját, aztán észrevette a kezemben levő tárgyat. - Nemár, kölyök... - fogta a fejét, majd jobban összehúzódott a babzsákfotelben.
- De-de! - kezdtem először rázni, utána kettőseket rácsapni ütemesen, aztán megint rázni folyamatosan, de gyorsan közbeavatkozott.
- Hagynod kellett volna, hogy kidobjam azt a giccset, most nem szenvednék ennél is jobban.
- Na látod, azért nevetsz! - mondtam, miközben a fejemet is elkezdtem a csörgődobom üteme mellé rázni. Végre megszólalt. - Tü-tü tááá, tü-tü tááá, tü-tü... -
- Jól van már, kuss legyen! - mondta, fejét tenyerébe fektetve, de folyamatosan mosolygott közben. Elértem a célomat, még a füzetét is hátravágta az ágyra, és úgy bújt bele kezei védő pajzsába, ami nem bizonyult hatásosnak, mert most eltűnni se tudott a fantasztikus előadásom elől.
- Mi? Nem hallom. Tü-tü tááá, és egy és két, és egy és két, tááá... - Folytattam volna, de egyenesen az arcomba repült egy méretes párna. - Naaa! - kiáltottam fel az orromat simogatva a nemvárt ütésre. - Ez nem volt szép. Én itt előadást tartok neked, már majdnem énekeltem is.
- Kérlek, ne - mondta csillogó szemekkel és a vattacukorszínű tincseit igazgatta, mosolyogva.
- Nem állíthat meg semmi sem, geráppáh! - Folytattam, szemeimet lehunyva, felhúzott szemöldökkel imitálva, hogy nagyon benne vagyok a muzsikálásban. - Tü-tü táááhh... - azonnal abbahagytam és szélesre húzódott ajkakkal vettem észre, ahogyan Yoongi felkelni készül, hogy elkobozza becses hangszeremet.
Hát hajrá, ezt ugyan nem szerzed meg! Legalább jó kedve van végre.
- No, no, no. Ezt nem adom - mondtam a hátam mögé rejtve a hangszert, mikor nyúlt volna érte.
- De, de, de. És még milyen szépen fogom elégetni, ohh. Már izzik a parázs a szemeim között, Jungkook. Csak add ide, és ígérem, hogy gyors leszek.
- Nem fogod elégetni! - kaptam kisebb infarktust, megdermedt vigyorral.
- Ha nem adod ide, esküszöm, hogy hamva sem marad. - Mondta felettem állva fenyegetően várva, hogy a kinyújtott karjába adjam azt, de nem tudtam eldönteni, hogy most komolyan gondolja, vagy csak helyrejött a kedve és jól szórakozik. Végig mosolyogta eddig cselekményemet, végül is mindegy. Legalább nem az apján rágódik.
- Nem! Jaj, ne... - halkultam el, mikor észrevettem, hogy kivenné a hátam mögül, de nem engedtem neki. Ahogy tudtam, másztam a párnám felé, majd ő is utánam indult négykézláb.
- Adjad ide! - mondta indulatosan.
- Még mit nem! - A hátam mögé tettem megint, és ekkor ölelésszerűen próbálta elvenni tőlem. - Mondom, hogy nem! - hátranyúlva toltam a párnáim alá, majd ráfeküdtem, hogy ne tudja kivenni alólam. Felszisszentem, hiszen elég kemény volt az a dob a lapockáim között.
- Jungkook! - mondta, majd vigyorra húzódott ajkakkal felettem támaszkodott. Itt elcsendesültünk mind a ketten. Valahogy annyira festői volt az egész, hogy nem szerettem volna, hogy vége legyen. Ennyire felszabadulva még nem láttam Yoongit, és őszintén megvallva nagyon tetszett, hogy ezt én váltottam ki belőle. Csak lihegtem, ahogyan végre kicsit egy helyben tudtunk maradni.
- Tudod, mit fogok most tenni? - kérdezte mély, búgó hangon, majd lentebb hajolt. Pár centire nézett bele íriszeivel az enyémekbe. Hirtelen bepánikoltam, hiszen felettem volt, és igazából most én voltam tőrbe csalva. Amint megláttam, hogy még szélesebb mosolyt vet, már kezdtem félni. Még közelebb hajolt, amennyire csak telt tőle, és egyenesen kitágult pupillákkal méregetett. - Remélem már félsz. - Ekkor úgy elkezdett csiklandozni hónaljtájt, hogy azt hittem helyben bepisilek. Olyan nevetés tört ki belőlem, hogy szinte vergődtem és fetrengtem, hogy hagyjon. Most már azt is megtudta a piszok, hogy mivel fegyverezhet le. Ezt azért nem így terveztem. Továbbra is csiklandozott, szüntelenül, mikor olyan izomrángásokat váltott ki belőlem, hogy inkább legördültem az ágyról, egyenesen a földre, már könnyező szemekkel.
- Istenem... - lihegtem, majd felnéztem rá ugyanabban a fekvőpozícióból, mire még mindig mosolygott. - Ne bántsd a csörgődobomat! - mondtam, egyik karomat az égbe emelve, imitálva, mintha eltudnék nyúlni a párnáért. Ismét kitört belőlem a nevetés, de egyúttal Yoongiból is. Mint két testvér, annyira felszabadultan éreztem magamat vele együtt, hogy szerettem volna ennél több ilyen perceket varázsolni. Örültem, hogy nevetni láttam, tényleg megmelengette a szívemet, és szerintem jól tettem, amit. Szeretném mindig ilyennek látni, és sikerülni is fog megpuhítani a szívét, ha így folytatom.
Yoongi
Vajon mit érezhet a sólyom, miközben szárnyát tépi a szél a magasban? Mikor a hiúz, puha talpát egymás után nyomja az ingovány talajra, de mégsem süllyed el? Nehéznek lenni, de közben súlytalanul lélegezni? Fogalmam sincs, hogy ezek az érzések élnek-e emberben, de én azon a napon megtapasztaltam. Életemben talán először éreztem azt, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Jiminnel egészen más volt a kapcsolatunk, sokkal bonyolultabb és sokkal összetettebb. És Jungkook? Jungkook egy kölyök volt a szememben, sőt még annyi sem. Valaki, akit szívből akartam gyűlölni azért, mert levegőt szív be az orrán. Azután az élvezetem tárgya lett, akit kedvemre kínozhattam a belső démonaim mérgével. Utána egy apró lélekké nőtte ki magát a szememben, akit darabokra törtem a saját két remegő kezemmel. Most pedig kezdett egy társra hasonlítani. Ilyenek a testvérek, igaz? Kitartanak a másik mellett, ha kell, akkor némán, ha szükséges, hangosan nevetve. Mosolyt csalt az arcomra. Újra gyereknek éreztem magam, aki szórakozhat. Nevethet önfeledten és a másik vele fog boldogan kacagni. Mondhatnánk úgy is, hogy elvárások nélküli támogatás. Csak ebben a helyzetben nem volt adózó és uralkodó fél. Itt mindketten csak adtunk a másiknak. Nem tárgyakat, nem szavakat, nem érintést. Egy mosolyt, egy hangtalan cselekedetet. Csendet, mikor arra volt szükség. Kezdett bennem valami egészen átformálódni. Az álmaim, már nem voltak olyan kegyetlenek.
Már fel se tűnt, hogy régen enne saját magától, ha én nem pakolgatnám a szájába kábé már a nyolcadig adagot. Mikor az utolsó tettem volna bele a szájába, - talán a csuklóm is megállt a levegőbe - pont eszembe jutott, hogy ez olyan, mintha egy kisfiút etetnék, de ebben a pillanatban kapott rá, kihasználva az alkalmat, a kezemre is. Mikor megfogta, felpillantottam rá. A szemei tükrét már régen más sugározta. Az szája sarkán is meglapult egy vigyor, mikor a kezemet irányítva ráharapott a villára, majd elkezdte jóízűen rágni azt.
- Most már tudok magamtól is enni - mondta miután lenyelte a falatot, és finoman szétbontotta ujjaimat a villáért.
- Nos... jó - csak lestem. Igen, lehet, hogy már megnyugodott, de ez... ez furcsa volt. Megetettem Yoongit. Hát, ez meg még furcsábban hangzik így. Szerintem már a második falat után elkérte volna a villáját, ha nem tankolom tele a száját. De ez természetesen csak most jutott eszembe.
Csendben folytattuk az étkezést, de nekem tovább tartott, hiszen végig a másikat etettem. Mikor már teljesen tiszta volt a tányérja, meglepetésemre felállt, majd odaballagott a fiókjához, és kivette belőle a kis noteszt. A babzsákfotelbe vágta le magát és csak masszírozgatta a halántékát, de mintha kedvtelen lenne, nem írt semmit, csak bambult a lapra.
Nem, nem. Nem fogom hagyni, már mondtam. Köhintve ejtettem bele villámat a tányérba, majd még mindig az utolsó falatkámat rágcsálva ültem le az ágyamra. Már megint bambult a lapra, és még csak egy toll sem volt a kezébe.
- Yoongi, úgy hallottam, hogy te szereted a zenét - mondtam ki, ami először az eszembe jutott. Ha játékosan tudom csak feldobni, akkor vicces gyerek leszek. Még jó, hogy szereti a zenét, profi zongoristákat megszégyenítően játszik.
Felnézett rám kérdően ismét. Aha, gondoltam.
- Melyik a kedvenc hangszered? - kérdeztem törökülésben, masszírozgatva combjaimat tenyeremmel.
- Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte sejtően, félig felhúzott szemöldökkel.
- Ha nem válaszolsz, az én kedvenc hangszeremmel fogok előadást tartani neked - vigyorodtam el, majd azonnal az ágyam végéhez másztam, hogy az azelőtti dobozomból kivehessem az én egyetlen, fantasztikus, nagyszerű kincsemet.
- Csak nem...? - tátotta el a száját, aztán észrevette a kezemben levő tárgyat. - Nemár, kölyök... - fogta a fejét, majd jobban összehúzódott a babzsákfotelben.
- De-de! - kezdtem először rázni, utána kettőseket rácsapni ütemesen, aztán megint rázni folyamatosan, de gyorsan közbeavatkozott.
- Hagynod kellett volna, hogy kidobjam azt a giccset, most nem szenvednék ennél is jobban.
- Na látod, azért nevetsz! - mondtam, miközben a fejemet is elkezdtem a csörgődobom üteme mellé rázni. Végre megszólalt. - Tü-tü tááá, tü-tü tááá, tü-tü... -
- Jól van már, kuss legyen! - mondta, fejét tenyerébe fektetve, de folyamatosan mosolygott közben. Elértem a célomat, még a füzetét is hátravágta az ágyra, és úgy bújt bele kezei védő pajzsába, ami nem bizonyult hatásosnak, mert most eltűnni se tudott a fantasztikus előadásom elől.
- Mi? Nem hallom. Tü-tü tááá, és egy és két, és egy és két, tááá... - Folytattam volna, de egyenesen az arcomba repült egy méretes párna. - Naaa! - kiáltottam fel az orromat simogatva a nemvárt ütésre. - Ez nem volt szép. Én itt előadást tartok neked, már majdnem énekeltem is.
- Kérlek, ne - mondta csillogó szemekkel és a vattacukorszínű tincseit igazgatta, mosolyogva.
- Nem állíthat meg semmi sem, geráppáh! - Folytattam, szemeimet lehunyva, felhúzott szemöldökkel imitálva, hogy nagyon benne vagyok a muzsikálásban. - Tü-tü táááhh... - azonnal abbahagytam és szélesre húzódott ajkakkal vettem észre, ahogyan Yoongi felkelni készül, hogy elkobozza becses hangszeremet.
Hát hajrá, ezt ugyan nem szerzed meg! Legalább jó kedve van végre.
- No, no, no. Ezt nem adom - mondtam a hátam mögé rejtve a hangszert, mikor nyúlt volna érte.
- De, de, de. És még milyen szépen fogom elégetni, ohh. Már izzik a parázs a szemeim között, Jungkook. Csak add ide, és ígérem, hogy gyors leszek.
- Nem fogod elégetni! - kaptam kisebb infarktust, megdermedt vigyorral.
- Ha nem adod ide, esküszöm, hogy hamva sem marad. - Mondta felettem állva fenyegetően várva, hogy a kinyújtott karjába adjam azt, de nem tudtam eldönteni, hogy most komolyan gondolja, vagy csak helyrejött a kedve és jól szórakozik. Végig mosolyogta eddig cselekményemet, végül is mindegy. Legalább nem az apján rágódik.
- Nem! Jaj, ne... - halkultam el, mikor észrevettem, hogy kivenné a hátam mögül, de nem engedtem neki. Ahogy tudtam, másztam a párnám felé, majd ő is utánam indult négykézláb.
- Adjad ide! - mondta indulatosan.
- Még mit nem! - A hátam mögé tettem megint, és ekkor ölelésszerűen próbálta elvenni tőlem. - Mondom, hogy nem! - hátranyúlva toltam a párnáim alá, majd ráfeküdtem, hogy ne tudja kivenni alólam. Felszisszentem, hiszen elég kemény volt az a dob a lapockáim között.
- Jungkook! - mondta, majd vigyorra húzódott ajkakkal felettem támaszkodott. Itt elcsendesültünk mind a ketten. Valahogy annyira festői volt az egész, hogy nem szerettem volna, hogy vége legyen. Ennyire felszabadulva még nem láttam Yoongit, és őszintén megvallva nagyon tetszett, hogy ezt én váltottam ki belőle. Csak lihegtem, ahogyan végre kicsit egy helyben tudtunk maradni.
- Tudod, mit fogok most tenni? - kérdezte mély, búgó hangon, majd lentebb hajolt. Pár centire nézett bele íriszeivel az enyémekbe. Hirtelen bepánikoltam, hiszen felettem volt, és igazából most én voltam tőrbe csalva. Amint megláttam, hogy még szélesebb mosolyt vet, már kezdtem félni. Még közelebb hajolt, amennyire csak telt tőle, és egyenesen kitágult pupillákkal méregetett. - Remélem már félsz. - Ekkor úgy elkezdett csiklandozni hónaljtájt, hogy azt hittem helyben bepisilek. Olyan nevetés tört ki belőlem, hogy szinte vergődtem és fetrengtem, hogy hagyjon. Most már azt is megtudta a piszok, hogy mivel fegyverezhet le. Ezt azért nem így terveztem. Továbbra is csiklandozott, szüntelenül, mikor olyan izomrángásokat váltott ki belőlem, hogy inkább legördültem az ágyról, egyenesen a földre, már könnyező szemekkel.
- Istenem... - lihegtem, majd felnéztem rá ugyanabban a fekvőpozícióból, mire még mindig mosolygott. - Ne bántsd a csörgődobomat! - mondtam, egyik karomat az égbe emelve, imitálva, mintha eltudnék nyúlni a párnáért. Ismét kitört belőlem a nevetés, de egyúttal Yoongiból is. Mint két testvér, annyira felszabadultan éreztem magamat vele együtt, hogy szerettem volna ennél több ilyen perceket varázsolni. Örültem, hogy nevetni láttam, tényleg megmelengette a szívemet, és szerintem jól tettem, amit. Szeretném mindig ilyennek látni, és sikerülni is fog megpuhítani a szívét, ha így folytatom.
*
A járdakövek úgy tűntek el a talpam nyomai után, akár Taehyung sikamlós poénjai egy megszokott délután. A hűvös szélben elcseppent nedűk jelezték a hömpölygő felhőkkel karöltve, hogy nemsokára vihar tör ki, így szednem kellett a lábaimat, hogy ne érjen el. Nem jó a vihar, nagyon nem...
De ha átgondoltam a mai napot, valahogy csodásnak tűnt.
A versenyen második helyezést értünk el a fiúkkal, és mindenki kirobbant a bőréből, ahogy kiderült, hiszen mindenre számítottunk, csak erre nem. Én meg pláne, hiszen annyi iskola közül pont a második helyezés!
Anya és Hyunwook az elsősorban állva büszke tekintettel tapsoltak, ami még egy löket volt. Nagyon boldog voltam, hogy eljöttek, és az utána kapott vállba veregetés is fenomenális volt. Hiányzott ez az érzés, egy apai dicséret, és most, hogy mindenhonnan kaptam a jót, nem hagyta nyugodni a véremet. Anya nyakába ugrottam, ahogyan megláttam. Annyit készültünk minderre, és most sikerült. Nem az első helyezés, de kit izgat? A csodálatos felkészítő tanáraink is megleptek utána minket. Egy késő teadélutánnal és rengeteg desszerttel vártak minket az iskolában. A srácok még nagyobb hévvel ünnepeltek, aminek következtében a sütik is jó gyorsan elfogytak. Sokat nevettünk és beszélgettünk abban a két órában. És a zárószólót is - sok noszogatásra - elénekeltem mindenki előtt még egyszer. Persze itt lenyugodtak a kedélyek, és tisztelettudóan végighallgatták a szólómat, de utána - csak úgy, mint ma a versenyen - tapsözönt kaptam attól a húszon valahány embertől, aki mindenben közreműködött, hogy sikerüljön a versenyünk. Szó mi szó, imádtam. És valóban, szerepelni is szerettem, de annál inkább énekelni.
Ha belegondolok, szinte az életem a zene. Az énekélés nélkül olyan, mintha víz alatt próbálnék lélegezni. Teljesen komolyan gondoltam, hogy tovább fejlesztem magamat, és próbálok feltörekedni, mint a nagyok. Pontosan az ilyen események emlékeztetnek arra, hogy valójában ki vagyok én, és ki szeretnék lenni. És ki miatt. Apa, aki megszerettette velem a dallamok lágy csengéseit és magyarázta el, hogy miből állnak az ember érzelmei, amiket a hangokkal tudunk a legpontosabban kifejezni. A hangunkkal, amibe minden boldogságot, mámort, szomorúságot, és szeretetet itatunk át. Nálam olyan volt ez a dolog, mint Yoonginál, amikor zongorázni kezdett. Bármi történt vele, azt nem szóban, hanem a billentyűk koppanó erejével mutatta ki. Ilyenkor általában már megszokás volt, hogy kisétáltam hozzá, leültem mögötte a kanapén és csak füleltem. Hallgattam ahogyan játszik. Néhol lágyan, de szenvedéllyel. Máskor a dühöt kiengedve elméjéből söpri végig a légtért játékával. Hol vihar csendül fel lelkében, hol a nyári nap kellemes ölelése vezérli. Legalábbis én mindig ezt éreztem, amikor hallgattam. Szerettem volna én is így zenélni, és átadni azt, amit érzek. Akárcsak úgy, mint Yoongi. Szívből énekeltem, és nem csak becsvágyból. Oda tettem magamat, amikor kellett, és oda is fogom, amíg csak tudom. Tökéletes etalon a szememben.
Eszembe jutott, hogy megígértem, még a suliból küldeni fogok egy SMS-t neki, hiszen nem szeretett volna eljönni a versenyre, amit meg is értettem. A helyében én sem akarnék Hyunwook mellett ülni. Elfintorodva néztem meg a telefonomban az üzeneteket.
Az üzenet megmosolyogtatott, kedves volt tőle, és reméltem, hogy részletesen beszámolhatok neki a mai napról. Még mindig lelkes voltam, és nem hittem, hogy ezt ellehetne valami úton-módon rontani mára.
A háztól kábé négy méterre állva kezdett el zuhogni az eső. Már be volt borulva rendesen és sötét is volt. Nekifutottam a három lépcsőfoknak és a kulcsot a zárban elforgatva vágódtam be az ajtón. Akár egy macska, menekültem a zuhatag elől.
A házba beérve fújtam ki magamat, fejemet megrázva, hogy lecsapódjon az pár csepp víz is, ami elért. Kabátomat beakasztottam a szekrénybe, majd leültem a hideg csempére, hogy letudjam venni cipőimet is. Felnéztem egy nagy sóhajjal a plafonra. Milyen jó nap volt. Hallottam, ahogyan az kilincs lenyomódik bentről és valaki kiindul. A konyhába pillantott, majd észrevett engem.
- Hali - mosolyogva integettem neki a földről.
- Szia. Jó sokáig odavoltál - dőlt neki hátulról a kanapé támlájának Yoongi, mellkasán összefont karokkal.
- Igen, olyan napom volt... - pörgettem le hirtelen a szemem előtt az eseményeket.
- Meghiszem. Mesélhetsz is, de előbb kelj fel. Még a végén azért is én leszek a hibás, ha felfázol.
- Jó-jó - feltápászkodtam, majd nyújtóztam egy mélyet sóhajtva. - Anyuék itthon vannak? - kérdeztem besétálva.
- Nem, nincsenek - elcsendesült, majd pár pillanattal később folytatta. - Jungkook... - szólt.
- Igen? - kérdeztem nagyokat pislogva, ahogyan lehuppantam a kanapéra, majd hátrafordultam felé.
- Van itt valamim számodra.
Yoongi
Vajon mit érezhet a sólyom, miközben szárnyát tépi a szél a magasban? Mikor a hiúz, puha talpát egymás után nyomja az ingovány talajra, de mégsem süllyed el? Nehéznek lenni, de közben súlytalanul lélegezni? Fogalmam sincs, hogy ezek az érzések élnek-e emberben, de én azon a napon megtapasztaltam. Életemben talán először éreztem azt, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Jiminnel egészen más volt a kapcsolatunk, sokkal bonyolultabb és sokkal összetettebb. És Jungkook? Jungkook egy kölyök volt a szememben, sőt még annyi sem. Valaki, akit szívből akartam gyűlölni azért, mert levegőt szív be az orrán. Azután az élvezetem tárgya lett, akit kedvemre kínozhattam a belső démonaim mérgével. Utána egy apró lélekké nőtte ki magát a szememben, akit darabokra törtem a saját két remegő kezemmel. Most pedig kezdett egy társra hasonlítani. Ilyenek a testvérek, igaz? Kitartanak a másik mellett, ha kell, akkor némán, ha szükséges, hangosan nevetve. Mosolyt csalt az arcomra. Újra gyereknek éreztem magam, aki szórakozhat. Nevethet önfeledten és a másik vele fog boldogan kacagni. Mondhatnánk úgy is, hogy elvárások nélküli támogatás. Csak ebben a helyzetben nem volt adózó és uralkodó fél. Itt mindketten csak adtunk a másiknak. Nem tárgyakat, nem szavakat, nem érintést. Egy mosolyt, egy hangtalan cselekedetet. Csendet, mikor arra volt szükség. Kezdett bennem valami egészen átformálódni. Az álmaim, már nem voltak olyan kegyetlenek.
Egyetlen
dolog volt viszont, amit még ezek ellenére sem akartam vállalni. Az pedig az
apám volt. Jungkooknak valami fellépése volt, amire elég kedvesen engem is
meginvitált, viszont ezzel együtt a szülőket is. Jómagam nem szándékoztam egylevegőt se szívni azzal az emberrel. Ahogy teltek a napok, úgy pedig egyre
egyértelműbb lett az, hogy apám sem óhajt engem a közelében tudni. Annál inkább
Jungkookra fordította azt, amit velem talán egyszer sem tett meg. Kedveskedett
neki, jó tanácsokkal látta el, már amennyit hallottam. Még iskolába is elvitte,
pedig anyu távozása óta, engem egyszer sem méltatott erre. Mintha számítana
bármit is, igaz? Ennek az ellentéte talán Jungkook mamája volt. Annak ellenére,
hogy nem vacsoráztam velük és korábban keltem, hogy iskolába menjek, mindig
elrakott nekem egy tányér ételt, és a reggeli is ott várt a táskám mellett.
Ez alkalommal inkább kihagytam a vitát. Nem mentem el a fellépésre, nem akartam kellemetlen helyzetet teremteni Jungkooknak. Igen, kivételesen nem saját magam, hanem az ő érdekét tettem magam elé. És nem mintha nem lett volna más dolgom is…
Ezer éve nem volt már próbánk és igazán hiányzott, pedig legtöbbször nyűg volt. Meglepő, ha azt mondom Jimin garázsában tartottuk ezeket, igaz? De így volt. Gitárok lógtak a falon, dobok is voltak, értelmetlenül porosodtak, mivel senki sem használta őket. Jimin anyukája a legjobbat szerette volna a kisfiának, és így is próbálta inspirálni. A zene és a tánc. Ezekhez nagyon értett. Úgy érzem, ez volt az egyik legszorosabb kapcsolat közöttünk. Persze Namjoon és Hoseok között is. Ez volt a mi kis csapatunk, tele álmokkal és hülyeséggel. Hoseokot pedig nem hagyhatom ki. Ő volt a külön „lény” közöttünk. Értett a tánchoz, a zenéhez, a raphez, a számítógépes holmikhoz és… Hát, echte meleg. Emiatt sosem kivételeztünk vele, emellett pedig nagyon jól is titkoltuk az egészet. Voltak kapcsolatai az elmúlt évek lefolyásán, és ha jól tudom, most is van neki valakije. Te jó ég, mi lenne, ha nem lenne. Le is sápadtam a gondolattól, úgy hiszem. Mit mondhatnék? Elég hiperaktív és vidám személyiség. Valaminek le kell kötnie az igényeit! Az pedig nem érdekel, mikor, merre, vagy mily módon.
Ez alkalommal inkább kihagytam a vitát. Nem mentem el a fellépésre, nem akartam kellemetlen helyzetet teremteni Jungkooknak. Igen, kivételesen nem saját magam, hanem az ő érdekét tettem magam elé. És nem mintha nem lett volna más dolgom is…
Ezer éve nem volt már próbánk és igazán hiányzott, pedig legtöbbször nyűg volt. Meglepő, ha azt mondom Jimin garázsában tartottuk ezeket, igaz? De így volt. Gitárok lógtak a falon, dobok is voltak, értelmetlenül porosodtak, mivel senki sem használta őket. Jimin anyukája a legjobbat szerette volna a kisfiának, és így is próbálta inspirálni. A zene és a tánc. Ezekhez nagyon értett. Úgy érzem, ez volt az egyik legszorosabb kapcsolat közöttünk. Persze Namjoon és Hoseok között is. Ez volt a mi kis csapatunk, tele álmokkal és hülyeséggel. Hoseokot pedig nem hagyhatom ki. Ő volt a külön „lény” közöttünk. Értett a tánchoz, a zenéhez, a raphez, a számítógépes holmikhoz és… Hát, echte meleg. Emiatt sosem kivételeztünk vele, emellett pedig nagyon jól is titkoltuk az egészet. Voltak kapcsolatai az elmúlt évek lefolyásán, és ha jól tudom, most is van neki valakije. Te jó ég, mi lenne, ha nem lenne. Le is sápadtam a gondolattól, úgy hiszem. Mit mondhatnék? Elég hiperaktív és vidám személyiség. Valaminek le kell kötnie az igényeit! Az pedig nem érdekel, mikor, merre, vagy mily módon.
*
- Szóval, mi
a helyzet? - telepedett le mellém kellemes mozdulattal Jimin a babzsákra. Az
anyag besüllyedt a súlya alatt és egészen közel hozta a gravitáció a testemhez.
Felpillantottam rá a jegyzeteimből. Hosi és Nam a másik sarokban igyekeztek
egyeztetni a rapízlésükben. Jól kijöttek ők ketten, bár Namjoon furcsa volt
nekem az elmúlt napokban. Jimin is összekapta magát a múltkori incidense óta, úgy vélem.
- Hát, ezt
hogy érted? - pattintottam le a tollat, majd az ajkaim közé emeltem. Gyakori
szokásom volt az ajkammal bíbelődni gondolkozás közben. Jungkook is mindig
harapja a száját, ha eltűnődik valamin. Úgy hiszem...
- Otthon.
Veled. Ezekkel – tekintett a szavakra az ölemben. Most akkor alapos beszámolót
kéne tennem, igaz?
Gyenge sóhaj szaladt ki az orromon. Hátradőltem a zsákban, megbújó szemek között.
Gyenge sóhaj szaladt ki az orromon. Hátradőltem a zsákban, megbújó szemek között.
- Mire
emlékszel? – nyomtam az arcomhoz a nedves végű tárgyat, miközben a tekintetem
végre az arcának szántam. Zavartan kuncogott fel. Jimin, mégis mire gondolsz?
- Őszintén... semmire... -
vakarta meg a vörös tincseit hevesen. – A pincérlány meghívott egy italra, aztán jött a következő…
- Ah, szóval
ágyba akart vinni téged – állapítottam meg a tényt. Jimin jól kidolgozott srác
volt, megnyerő arccal, nem ez volt az első alkalom.
- Yoongi! -
csapott le egyből haragosan, mintha lángoltak volna a szemei. Lesütöttem a
sajátom a furcsán harangozó érzéstől, melyek egyik szegletből a másikba
ugráltak az elmémben.
- Oké -
szusszantam fel magamon is meglepődve. Eljátszottak a szavak a nyelvemen. –
Egész jól megvagyunk most.
- Apáddal? –
pillantott értelmetlenül felém.
- Jungkookkal.
Apám egy igazi rohadék – morogtam el magam már csak a fejemben megalkotott kép
miatt is.
- Azt hittem
gyűlölöd – meredt maga elé.
- Elég
nevetségesnek tűnhet... - kuncogtam fel jómagam is. – Elkaphattam valamit Namtól,
ő kezdte el szeretni a kórustagokat. De… Jungkook tényleg nem olyan, mint
aminek gondoltam, Jimin – kerestem a tekintetét a fejem megemelve. – Azt hiszem… kedvelem.
- Nem kéne
barátkoznod vele. - Nem nézett rám,
egyszerűen nem tette. Meredt maga elé, mint egy megfagyott remekmű.
Annyira értetlen soha nem voltam még életemben, mint abban a percben.
Annyira értetlen soha nem voltam még életemben, mint abban a percben.
- Jimin? -
emeltem fel kérdőn az arcom. A papír meggyűrődött az ujjaim között a feszegető
lüktetéstől, ami a mellkasomból hullámzott.
- Te mondtad,
azokkal az emberekkel soha. Szóval, most már mi nem is számítunk? – csak beszélt,
a száján ejtette ki azokat a kegyetlenül éles és sértő szavakat. Az én legjobb
barátom. – Akkor te most áruló vagy? – hasította a tekintetét a szemembe.
Megdermedt minden izom a testemben. A teremben is csend lett. Annyira ropogós és
fogható némaság, hogy hallottam a szívem dobolni. Már nem csak neveletlen, de
áruló is vagyok.
Harag gyűlt az izmaimba. Az ajkam megrándult, a lelkem tükre fakó lett. Összefolyt bennem a lelkem. Hatalmas csörrenés, hangos moraj és a húrok sírása. Levertem a gitárokat a falról. Lihegve kapkodtam a levegőt a tüdőmbe, körülöttem homályos volt minden. Akkora ordítás hagyta el a szám, hogy még Hoseok és Namjoon is összeugrottak. Azután távoztam, vissza sem tekintve rájuk. Mit éreztem? Annyira kusza volt minden. Választani a barátom és a testvérem között? Mégis ki kér ilyenre valakit? És mi ez az egész? Jimin bolond gombát evett vagy mi a faszom?!
Annyira indulatosan sétáltam, hogy az út teljesen céltalanná lett. Csak megálltam, megrekedtem saját magamban. Leültem egy lépcsőre és bambultam magam elé. Mit kell elrendeznem? A fejemben minden polc össze akar dőlni és a fiókok kiborulnak. A könyököm beletelepedett a térdeim magasságába. Az arcom pedig elmerült a két tenyerem melegébe. Hát minden kezdődik a legelejéről?
Az utcakő annyira rideg volt, az emberek annyira monotonok. Az a nő hazamegy? Azt a gyereket várja egy anya otthon? Az a férfi szereti az apját? Mennyi kérdés lehet, igaz? Mindent azért kapok, mert úgy bántam veled. Igaz, Kook?
Harag gyűlt az izmaimba. Az ajkam megrándult, a lelkem tükre fakó lett. Összefolyt bennem a lelkem. Hatalmas csörrenés, hangos moraj és a húrok sírása. Levertem a gitárokat a falról. Lihegve kapkodtam a levegőt a tüdőmbe, körülöttem homályos volt minden. Akkora ordítás hagyta el a szám, hogy még Hoseok és Namjoon is összeugrottak. Azután távoztam, vissza sem tekintve rájuk. Mit éreztem? Annyira kusza volt minden. Választani a barátom és a testvérem között? Mégis ki kér ilyenre valakit? És mi ez az egész? Jimin bolond gombát evett vagy mi a faszom?!
Annyira indulatosan sétáltam, hogy az út teljesen céltalanná lett. Csak megálltam, megrekedtem saját magamban. Leültem egy lépcsőre és bambultam magam elé. Mit kell elrendeznem? A fejemben minden polc össze akar dőlni és a fiókok kiborulnak. A könyököm beletelepedett a térdeim magasságába. Az arcom pedig elmerült a két tenyerem melegébe. Hát minden kezdődik a legelejéről?
Az utcakő annyira rideg volt, az emberek annyira monotonok. Az a nő hazamegy? Azt a gyereket várja egy anya otthon? Az a férfi szereti az apját? Mennyi kérdés lehet, igaz? Mindent azért kapok, mert úgy bántam veled. Igaz, Kook?
Ekkor a
zsebem kellemetlen zörejbe kezdett. Kizökkentett a saját fájdalmaim börtönéből.
Jungkook. Ez állt a kijelzőn. A szívem egyszer megremegett. Hát persze, ki
derített eddig is jobb kedvre, ha nem ő?
Olyan kellemes mosoly ült meg az arcomon, hogy képes lettem volna sírni. Megtöröltem a szenvedő homlokon bőrét. Felnevettem, igen őszintén megfeledkezve mindenről. Másodikok lettek. Ah, drága öcsém.
Miután leütöttem a gombokat, magam elé tekintettem. A táj már nem volt annyira taszító. Egy üzlet pedig különös megnyugvást nyújtott a kereső figyelmemnek. Végre felkeltem és továbbmentem. Léptem, tettem egyik talpam a másik után. Előrehaladtam, a fejemben pedig egy gondolat volt. Az én öcsém.
Olyan kellemes mosoly ült meg az arcomon, hogy képes lettem volna sírni. Megtöröltem a szenvedő homlokon bőrét. Felnevettem, igen őszintén megfeledkezve mindenről. Másodikok lettek. Ah, drága öcsém.
Miután leütöttem a gombokat, magam elé tekintettem. A táj már nem volt annyira taszító. Egy üzlet pedig különös megnyugvást nyújtott a kereső figyelmemnek. Végre felkeltem és továbbmentem. Léptem, tettem egyik talpam a másik után. Előrehaladtam, a fejemben pedig egy gondolat volt. Az én öcsém.
*
Mondanom sem
kell, ennyire még nem voltam feszült, izgatott, zavarodott és türelmetlen,
miközben arra vártam, hazajöjjön. Úgy véltem, majd apám hozza őket haza autóval a
verseny után, mivel üres volt a ház. És korántsem férfias. Minden polcon virág, és minden virág alatt csipke. Apám még nőként sem figyelne ilyenekre. Pff, ha
rajta múlna minden fehér és steril lenne. A ház most viszont egyre színesebb
lett. Ott szorítottam a kezemben azt a kis vackot és majdnem elejtettem, mikor
kattant az ajtó. A kanapé elé sétáltam, mint aki jól végezte dolgát. Az autónak
nyoma sem volt. Jungkook viszont majdnem beesett a bejáratin. Ekkora szerencsém
lenne? Yoongi, ne kiabáld el...
Annyira megörült mikor meglátott, hogy hátra kellett dőlnöm a kanapénak.
Annyira megörült mikor meglátott, hogy hátra kellett dőlnöm a kanapénak.
- Hali - vigyorgott
szélesen, a cipőjét lehalászva magáról.
- Szia. Jó
sokáig odavoltál – hát persze Yoongi, neked öt perc is egy órának tűnt, úgy hogy
fel-alá járkáltál a nappaliban.
- Igen, olyan
napom volt. – Oké, oké, Kook, meg is fogom hallgatni mindet!
- Meghiszem. Mesélhetsz is, de
előbb kelj fel. Még a végén azért is én leszek a hibás, ha felfázol –
türelmetlenkedtem, mint egy hisztis kislány.
- Jó-jó - kelt fel végre megadva
magát. – Anyuék itthon vannak? – kérdezett még vissza.
- Nem, nincsenek... - És mégis
hogyan kezdjek ebbe bele…? - Jungkook...
- Igen? - ült le elém a kanapéra
és feltekintett rám. A gyomrom összeszorult.
- Van itt neked valami. – Remegett a kezem, de lassan átléptem a kanapét és leültem mellé. Megfogtam a
vékony csuklóját, bár így is vastagabbnak tűnt, mint az enyém, és a bőre sem
volt olyan fehér. Mély levegőt vettem. Ne nézz így rám!
Feltűrtem az ingujját.
- Ne nézd! - parancsoltam rá, ő pedig egy pillanat alatt kapta el a fejét. Gyengéden csatoltam a hideg fémet a bőre köré. Egy karkötő volt az. A bilétán két apró szóval. „My way”
Feltűrtem az ingujját.
- Ne nézd! - parancsoltam rá, ő pedig egy pillanat alatt kapta el a fejét. Gyengéden csatoltam a hideg fémet a bőre köré. Egy karkötő volt az. A bilétán két apró szóval. „My way”
Jungkook
Heves pulzálás. A bal csuklómban éreztem a legjobban pulzálni az ereimet. Oda összpontosítva, minden parányi tapintást érzékelve. Izgatott voltam, hogy mi lehet, hisz ilyen még nem történt. Jéghideg ujjaitól enyhén végigfutott rajtam a borzongás. Összecsatolt valami könnyűt a csuklóm körül.
- Tessék - mondta, de tekintetemet még mindig az ajtóirányába tengettem. Már izgatott voltam. - Most már megnézheted - amint engedélyt adott, azonnal odakaptam a szemeimet, alkaromat is megfordítva, hogy lássam, mi lehet az, amit ekkora gyengédséggel illesztett rám. Mintha a talpam hirtelen nem érte volna a földet és megszűnt volna a lét. De csak egy teljes pillanatig. Ez volt a meglepettségem. Ezt mire? Miért nekem? Miért én?
Ahogyan megláttam a kis fémbilétát, nem tudtam hirtelen, hogy mit kellene mondanom, reagálnom, vagy éreznem. Észre sem vettem, hogy a szemem bekönnyesedett, csak mikor már egy kis nedves csepp nyalta végig az arcomat. Nem tudtam, hova koncentráljak, egyszer a karkötőre, egyszer Yoongira figyeltem a fejemet dobálva.
- Hé, Jungkook... - mondta egy kicsit előredőlve, hogy jobban rám lásson, talán kicsit bepánikolva. - Rosszul tettem volna? - kérdezte talán attól idegeskedve, hogy rosszul cselekedett. Oh, nem, Yoongi.
Most jöttem rá arra, hogy őt biztosan egy felsőbbrendű erő irányította hozzám. Vagy esetleg ő maga volt a kiszámíthatatlanság. Ledöbbentett és egyszerre öntött el a boldogság és a meghatódottság. Tudtam, ez az ajándék mostantól minden nap, minden egyes percében emlékeztetni fog, hogy ki vagyok és mit szeretnék. Mintha csak az apám adta volna. Legszívesebben bemutattam volna neki Yoongit, de ő olyan messze volt most, hogy ez szinte lehetetlen lenne. Tudom, hogy a közelébe nem volt a valóságnak, de úgy éreztem, hogy Yoongi ismer engem. Talán nem teljesen, nem olyan régóta, de ismer. Belém lát, vagy csak jók a megérzései.
Boldogság és borzalom. A Min családban ez kézenfogva járt mindenhova.
- Nem, én csak... - a hangom rekedtes volt és remegtem. - Köszönöm. - mondtam immáron mosolyogva, könnyes szemekkel egyenesen az övéibe nézve. Nem tudta pontosan, hogy mi lelt engem, ezt tisztán láttam. A szavaim nem teljesen nyugtatták meg, talán csak egy kicsit, amikor felsóhajtott megkönnyebbülve, hogy tetszett az ajándéka.
- Azt hittem, már nem örülsz neki. - A tincsei közé csúsztatta az ujjait, majd úgy nézett rám, mint akinek óriási kő esett volna le a szívéről. - A versenyedhez szerettem volna hozzájárulni ennyivel, ha már nem mentem... És annyit szajkóztad, hogy szereted a My way-t, így gondoltam, adok neked valamit. Nem nagy dolog, de látom nem volt rossz döntés - mondta apró szájhúzással.
- Viccelsz? Ez... elképesztő vagy - nézegettem a csuklómon a kis bilétát és a fémbe gravírozott szöveget tapogattam az ujjammal. Életem legszebb ajándéka, és nem jutott eszembe semmi, ami ezt felülmúlná.
- Ne túlozz - enyhén elterelte íriszeit felőlem, haloványan mosolyogva.
Tényleg azt éreztem, hogy most azonnal, ebben a pillanatban megakartam ölelni. Felszusszantott és a tarkóját simogatta, valószínűleg a túl nagy csend miatt. De nem tehettem róla. A kezdetleges csacsogásomat és áradozáshullámomat még az elején berekesztette azzal, hogy ezt a kezemre tette.
- És... - próbált volna kicsit elterelni más irányba, ami többé-kevésbé, de sikerült is. - Milyen volt a verseny?
Máris szóra nyitottam volna a pici számat eszembe juttatva, hogy még ezt is megszerettem volna osztani vele, és már azon gondolkodtam, hogy megkérdezzem, van-e kedve meghallgatnia a zárószólómat, de ekkora hallottuk meg a bejárati ajtó kivágódását. Mind a ketten odakaptuk a tekintetünket, és megláttuk, hogy nagy felhőtlenül törnek be a szülők a házba. Legalábbis anya elől jött, szája szegleteiben egy óriási görbét húzva.
- Sziasztok, drágáim, megjöttünk! - mondta, majd elkezdett vetkőzni az előszobában, és mikor a kabátját vette lefele, akkor láttam, hogy valószínűleg Hyunwook hátal be az ajtón.
- Ahh, jó estét - mondta mellettem közömbösen, de mégis erőltetve a kedves hangsúlyt Yoongi. Pontosan tudtam, hogy ez nem az én anyámnak szól, hanem a pöffeszkedés és szemszúrás mind az apja jelenléte miatt van, aki még nem láthatta fia reakcióját.
- Hali - mondtam haloványan vigyorogva. Örültem, hogy itt vannak, bár Yoongit sajnáltam. Ő most nagyon neheztel az apjára, amit éreztem is, mert azonnal megfeszült a levegő közöttünk is.
- Nos, gyerekek. Úgy gondoltuk Hyunwookal, hogy a mai gyönyörű előadásod után, mérhetetlenül büszkék vagyunk rád, így mindenképpen szerettünk volna meglepni valamivel.
Anya... ez a nézés túl lelkes... Mit vettél már megint?
- Nem kellett volna semmit se... - De elakadt a szavam, amikor Hyunwook egy kisebb hordozható box vagy ketrecfélét tartva karjaiban lépett be a nappaliba, büszke mosollyal.
- De, kellett, és meg is érdemled. Anyád mondta, hogy mennyire szereted az állatokat. Így közösen kitaláltuk, hogy meglepünk téged eggyel. Gyere és üdvözöld a kicsit. Nevet is adhatsz neki és úgy kap majd bilétásnyakörvet, csak mondd, mi legyen.
Ketten ott álltak és várták, hogy mit reagálok. De nem tudtam köpni-nyelni se, mert a társamnak már régen hűlt helye volt mellettem. Elviharzott, egyenesen az apja irányába véve dübörgő lépteit, majd egyenesen szembe iramodva vele, kisebb szívinfarktust kaptam, amikor nekirontva megragadta az inggallérját és felhevültem, remegve az idegtől kezdett el kiabálni.
- Mi vagyok én neked?! - üvöltötte egyenesen az arcába pár centiről. Vörös volt a feje az idegtől, és a szemei is szikráztak. Azt hittem abban a percben, hogy itt fogja elvágni a torkát, és felfogni sem tudtam a következő történéseket, mert egyszerűen lesokkolódtam.
- Egy drogos nem lesz a fiam. - A szavak nem csak Yoongi arcán íródtak ki, de az enyémen is. Ő benne mintha egy világ tört volna össze a döbbentettől, én meg levegőt is elfelejtettem venni.
Mit mondott...?
- Egy drogos nem lesz a fiam. – Azok a szavak. A sorok. Minden egyes kiejtett hang. Úgy éreztem kettévágtak. Szívem, lelkem, testem repedt meg és hullott milliónyi darabra. Szédültem és vert a víz. Kiszáradt a szám, az ujjaim elernyedtek. Elengedtem apámat és hátraléptem. Felnéztem rá, mélyen a szemébe olyan régóta először, hogy idejét sem tudom. Ezt tette hát velem? Ez voltam én neki. Kemény szavakkal illette anyám és engem, mikor életem egyetlen álmát kértem tőle. És most itt van? Az új fiának és feleségének. Én pedig már a fia sem vagyok?
Elfelejtettem levegőt is venni.
- Tessék - mondta, de tekintetemet még mindig az ajtóirányába tengettem. Már izgatott voltam. - Most már megnézheted - amint engedélyt adott, azonnal odakaptam a szemeimet, alkaromat is megfordítva, hogy lássam, mi lehet az, amit ekkora gyengédséggel illesztett rám. Mintha a talpam hirtelen nem érte volna a földet és megszűnt volna a lét. De csak egy teljes pillanatig. Ez volt a meglepettségem. Ezt mire? Miért nekem? Miért én?
Ahogyan megláttam a kis fémbilétát, nem tudtam hirtelen, hogy mit kellene mondanom, reagálnom, vagy éreznem. Észre sem vettem, hogy a szemem bekönnyesedett, csak mikor már egy kis nedves csepp nyalta végig az arcomat. Nem tudtam, hova koncentráljak, egyszer a karkötőre, egyszer Yoongira figyeltem a fejemet dobálva.
- Hé, Jungkook... - mondta egy kicsit előredőlve, hogy jobban rám lásson, talán kicsit bepánikolva. - Rosszul tettem volna? - kérdezte talán attól idegeskedve, hogy rosszul cselekedett. Oh, nem, Yoongi.
Most jöttem rá arra, hogy őt biztosan egy felsőbbrendű erő irányította hozzám. Vagy esetleg ő maga volt a kiszámíthatatlanság. Ledöbbentett és egyszerre öntött el a boldogság és a meghatódottság. Tudtam, ez az ajándék mostantól minden nap, minden egyes percében emlékeztetni fog, hogy ki vagyok és mit szeretnék. Mintha csak az apám adta volna. Legszívesebben bemutattam volna neki Yoongit, de ő olyan messze volt most, hogy ez szinte lehetetlen lenne. Tudom, hogy a közelébe nem volt a valóságnak, de úgy éreztem, hogy Yoongi ismer engem. Talán nem teljesen, nem olyan régóta, de ismer. Belém lát, vagy csak jók a megérzései.
Boldogság és borzalom. A Min családban ez kézenfogva járt mindenhova.
- Nem, én csak... - a hangom rekedtes volt és remegtem. - Köszönöm. - mondtam immáron mosolyogva, könnyes szemekkel egyenesen az övéibe nézve. Nem tudta pontosan, hogy mi lelt engem, ezt tisztán láttam. A szavaim nem teljesen nyugtatták meg, talán csak egy kicsit, amikor felsóhajtott megkönnyebbülve, hogy tetszett az ajándéka.
- Azt hittem, már nem örülsz neki. - A tincsei közé csúsztatta az ujjait, majd úgy nézett rám, mint akinek óriási kő esett volna le a szívéről. - A versenyedhez szerettem volna hozzájárulni ennyivel, ha már nem mentem... És annyit szajkóztad, hogy szereted a My way-t, így gondoltam, adok neked valamit. Nem nagy dolog, de látom nem volt rossz döntés - mondta apró szájhúzással.
- Viccelsz? Ez... elképesztő vagy - nézegettem a csuklómon a kis bilétát és a fémbe gravírozott szöveget tapogattam az ujjammal. Életem legszebb ajándéka, és nem jutott eszembe semmi, ami ezt felülmúlná.
- Ne túlozz - enyhén elterelte íriszeit felőlem, haloványan mosolyogva.
Tényleg azt éreztem, hogy most azonnal, ebben a pillanatban megakartam ölelni. Felszusszantott és a tarkóját simogatta, valószínűleg a túl nagy csend miatt. De nem tehettem róla. A kezdetleges csacsogásomat és áradozáshullámomat még az elején berekesztette azzal, hogy ezt a kezemre tette.
- És... - próbált volna kicsit elterelni más irányba, ami többé-kevésbé, de sikerült is. - Milyen volt a verseny?
Máris szóra nyitottam volna a pici számat eszembe juttatva, hogy még ezt is megszerettem volna osztani vele, és már azon gondolkodtam, hogy megkérdezzem, van-e kedve meghallgatnia a zárószólómat, de ekkora hallottuk meg a bejárati ajtó kivágódását. Mind a ketten odakaptuk a tekintetünket, és megláttuk, hogy nagy felhőtlenül törnek be a szülők a házba. Legalábbis anya elől jött, szája szegleteiben egy óriási görbét húzva.
- Sziasztok, drágáim, megjöttünk! - mondta, majd elkezdett vetkőzni az előszobában, és mikor a kabátját vette lefele, akkor láttam, hogy valószínűleg Hyunwook hátal be az ajtón.
- Ahh, jó estét - mondta mellettem közömbösen, de mégis erőltetve a kedves hangsúlyt Yoongi. Pontosan tudtam, hogy ez nem az én anyámnak szól, hanem a pöffeszkedés és szemszúrás mind az apja jelenléte miatt van, aki még nem láthatta fia reakcióját.
- Hali - mondtam haloványan vigyorogva. Örültem, hogy itt vannak, bár Yoongit sajnáltam. Ő most nagyon neheztel az apjára, amit éreztem is, mert azonnal megfeszült a levegő közöttünk is.
- Nos, gyerekek. Úgy gondoltuk Hyunwookal, hogy a mai gyönyörű előadásod után, mérhetetlenül büszkék vagyunk rád, így mindenképpen szerettünk volna meglepni valamivel.
Anya... ez a nézés túl lelkes... Mit vettél már megint?
- Nem kellett volna semmit se... - De elakadt a szavam, amikor Hyunwook egy kisebb hordozható box vagy ketrecfélét tartva karjaiban lépett be a nappaliba, büszke mosollyal.
- De, kellett, és meg is érdemled. Anyád mondta, hogy mennyire szereted az állatokat. Így közösen kitaláltuk, hogy meglepünk téged eggyel. Gyere és üdvözöld a kicsit. Nevet is adhatsz neki és úgy kap majd bilétásnyakörvet, csak mondd, mi legyen.
Ketten ott álltak és várták, hogy mit reagálok. De nem tudtam köpni-nyelni se, mert a társamnak már régen hűlt helye volt mellettem. Elviharzott, egyenesen az apja irányába véve dübörgő lépteit, majd egyenesen szembe iramodva vele, kisebb szívinfarktust kaptam, amikor nekirontva megragadta az inggallérját és felhevültem, remegve az idegtől kezdett el kiabálni.
- Mi vagyok én neked?! - üvöltötte egyenesen az arcába pár centiről. Vörös volt a feje az idegtől, és a szemei is szikráztak. Azt hittem abban a percben, hogy itt fogja elvágni a torkát, és felfogni sem tudtam a következő történéseket, mert egyszerűen lesokkolódtam.
- Egy drogos nem lesz a fiam. - A szavak nem csak Yoongi arcán íródtak ki, de az enyémen is. Ő benne mintha egy világ tört volna össze a döbbentettől, én meg levegőt is elfelejtettem venni.
Mit mondott...?
Yoongi
- Egy drogos nem lesz a fiam. – Azok a szavak. A sorok. Minden egyes kiejtett hang. Úgy éreztem kettévágtak. Szívem, lelkem, testem repedt meg és hullott milliónyi darabra. Szédültem és vert a víz. Kiszáradt a szám, az ujjaim elernyedtek. Elengedtem apámat és hátraléptem. Felnéztem rá, mélyen a szemébe olyan régóta először, hogy idejét sem tudom. Ezt tette hát velem? Ez voltam én neki. Kemény szavakkal illette anyám és engem, mikor életem egyetlen álmát kértem tőle. És most itt van? Az új fiának és feleségének. Én pedig már a fia sem vagyok?
Elfelejtettem levegőt is venni.
- Akkor
nem leszek a fiad, soha többé – suttogtam. Minden indulat megrekedt a torkom
mélyében. Bárcsak az lennék, akinek gondol. Akkor nem is érdekelne, amit mond.
Csak egy egyszerű függő lennék, teli anyaggal. De nem az voltam. Túl józannak
bizonyultam ehhez. Jungkook édesanyja csak remegve fogta a kis állathordozóját.
Számított erre? Nem, nem hinném. De ahogy nézett apámra, és elkaptam egy
pillanatban, valószínűleg nem ő akarta, hogy apám így bánjon velem.
Kiengesztelt ez? Nem. Egyetlen helyre tudtam menekülni és az a szobám volt.
Olyan erővel akartam behúzni magam után az ajtót, de nem sikerült. Jungkook
elállta és ő is beillant a szoba biztonságába. Az egész testem remegett, ahogy
néztem az ő könnyes, értetlen szemeit. Összetapadt az ajkam.
- Mit
akarsz hallani? – meredtem rá. A kezeim idegesen jártak fel-le. – Hm? Mit?! –
emeltem fel a hangom. Ő csak tovább nézett engem.
- Yoongi…
- lépett egyet felém, de én a földre térdeltem. Előre dőltem a kezeimen
támaszkodva és sírni kezdtem, nem tudtam visszatartani.
- Te
is olyannak látsz, igaz?! Biztos mindent tudsz már apámtól! Ő annyira jó ember,
hogy mindent elmond neked, igaz?! – olyan szaggatottan és hüppögve beszéltem,
mint egy kisgyerek. Ráztak a könnyek. A látókörömben megjelentek a térdei. Ő is
elém helyezkedett. Ugyanúgy reszkettek a kezei. – Neked könnyű lehet! Két apa is
szeret téged! – a szavakat én magam sem gondoltam teljesen át, bevallom. Az
érzelmek olyan hevesen lüktettek a fejemben és a szívemben, mint mikor anya
elment. Jimin is, apám is, és Jungkook is közéjük fog tartozni igaz? Istenem, ezt
mind azért kapom? Mindenki hibázik! Mindenki ejt sebeket! Könyörgöm neked, nem
akarok még valakit így elveszíteni! Annyira kívántam azt, annyiszor ültem a csillagos ég alatt. Csak valakiért, csak egy valakiért könyörögtem minden éjjel! Csak egyetlen dolgot kértem, de minden kicsúszik az ujjaim közül.
Minden sejt fájdalmasan pulzált a testemben. Hirtelen néma csend telepedett a szobára. Nem szerettem ezt a fajta némaságot. Egyre inkább gyűlöltem és megvetettem. Utána mindig valami szörnyűség történik, akár a horror filmekben. Annyi a különbség közöttük, hogy ott tudjuk, hogy az idióta, aki vakmerően megy be a sötétszobába megkeresni a zaj forrását, pontosan tudjuk, hogy neki vége lesz. Itt viszont kiszámíthatatlan, hogy a csendet vihar követi-e. Vágytam arra, hogy most csak elmosson mindent a nyugalom és maga alá temessen a békesség. Az ujjait bámultam magam előtt és végig arra gondoltam, olyan mint a porcelán. Megfog repedni? Összefog törni? Nem akarom, hogy baja essen. Életemben először féltettem ennyire valakit.
Minden sejt fájdalmasan pulzált a testemben. Hirtelen néma csend telepedett a szobára. Nem szerettem ezt a fajta némaságot. Egyre inkább gyűlöltem és megvetettem. Utána mindig valami szörnyűség történik, akár a horror filmekben. Annyi a különbség közöttük, hogy ott tudjuk, hogy az idióta, aki vakmerően megy be a sötétszobába megkeresni a zaj forrását, pontosan tudjuk, hogy neki vége lesz. Itt viszont kiszámíthatatlan, hogy a csendet vihar követi-e. Vágytam arra, hogy most csak elmosson mindent a nyugalom és maga alá temessen a békesség. Az ujjait bámultam magam előtt és végig arra gondoltam, olyan mint a porcelán. Megfog repedni? Összefog törni? Nem akarom, hogy baja essen. Életemben először féltettem ennyire valakit.
És lehullottak előttem a szőnyegre a meleg könnyei.
Jungkook
Csak egy pillanatról volt szó? Nem. Ez töménytelen pillanatok tömkelege volt. A szavak szálltak, vetődtek a fülbe egyenesen az agyba irányulva, értelmezést keresve kétségbeesetten. Az előbb még valami drogról beszéltek, hogy Yoongi... hogy Yoongi drogozik? És most meg... nekem könnyű, mert két apa szeret engem? Tényleg ezt mondta volna... Yoongi?
A forrókönny, úgy vágódott végig rajtam, mint pár perccel ezelőtt, de már régen nem az örömködésről volt szó. Az ajtóhoz mentem, majd remegő kézzel, idegesen a polcra nyúltam a kulcsért, hogy bezárjam azt. Nem kell ide már más, mert megfulladok. A szemeimből végig folytak sós, forró, már-már maró könnyek. Mintha nem kapnék levegőt, úgy fojtogatott meg engem. Ziháltam. Remegett az ajkam. Nem láttam semmit a homálytól. Leemeltem a fejemet Yoongira, aki rámkapta szintén könnyes tekintetét a földről. Remegett a beharapott ajkam is. Az előbb még... az előbb még...
A bilétára emeltem íriszemet a karomon, majd még jobban úgy éreztem, hogy a szívembe kapartak. Mélyeket lélegezve nyitotta volna szóra a száját Yoongi, de nem hagytam neki.
- Jung...
- Rák - mondtam, majd egy óriásit szippantottam, hogy ne essek össze helyben és tartson bennem egy kis erőt.
Némán nézett, kérdőtekintettel, de innen már a gyomrom is kezdett fájni.
Alkaromat orromhoz emeltem, mintha a vérem indult volna meg, de szerencsére már csak az hiányzott volna.
- Mi? - nagyon kellett összpontosítanom, hogy meghalljam ezt a kérdését. Mintha a fekete lepel körbeölelt volna, fejemet hátrahúzva, megragadva hajamnál fogva, hogy a föld legaljáig vezessen. De nem. Semmi nem tartott engem, mégis úgy éreztem, hogy a föld is elakar nyelni. Ismét. Ismét úgy, mint régen. Hirtelen támadt fel minden bennem.
- Az apám. 2013 márciusában, egy szombati napon. Akkor hagyott el minket. Rákban halt meg. - Rázva bólogattam a fejemet, mintha ezzel erőt tudnék magamnak nyújtani. Igen, ebbe belekezdtem. Innen már nincs visszaút, mert belebetegszem.
- Jungkook én... - Felemelkedett volna, de a vállánál fogva visszanyomtam, - talán egy kicsit erősen - hogy maradjon csak. Most túlságosan felhúzott, még a végén megtalálom ütni. A hirtelen előtörő emlékek, és nem a harag miatt. Ugyan miért haragudtam volna? Azért vagyok felháborodott, mert így odadobta nekem azt a felbőszítő szöveget.
- Csend legyen! - erre nyelve egyet, elnémult. Még mindig kerestem a szavakat, de már nem erőlködtem. Azt fogom kiengedni, ami már nem hagy nyugodni. Csak nem törhetek össze. Már elég ideig forrt a sebem, hogy feltépődjön újra. De nem... nem csak, hogy újra szétnyílt, egyenesen ömlött a vér belőle. - Egyszer számítottam rá, hogy megfogod kérdezni, hogy hol van, vagy miért nem vele élek, és miért rontom itt a levegőt; De nem így terveztem elmondani neked - egy keserű mosolyra húztam az ajkaimat. - Én talán kedvelem a te apádat, de soha nem gondoltam, hogy elveszem előled. Mert tudom, hogy milyen érzés, amikor nem veled törődik, mást szeret, vagy esetleg nincsen, Yoongi! - visszatarthatatlanul dőltek a szavak. Csak ne essek bele megint a szakadékba, kérlek ne... Azt nem élném túl! - Ha tudnád, hogy mennyire szerettem az én apámat és felnéztem rá! Ha tudnád, hogy ő volt, és lesz is a példaképem az életem végéig! Én teljes szívemből sajnálom, hogy Hyunwook ezt teszi veled, de minden okkal történik, Yoongi...! Minden tetves pillanat, amit kapunk az életben, az mind okkal történik! - itt egy percre megálltam, míg a levegővel küszködtem. Mellkasom hevesen emelkedett, és mikor éreztem, hogy még nagyon is jönne belőlem, folytattam. - Miért költöztem hozzád?! Azért mert ők kint, ketten egymásra találtak! - mutattam az ajtó irányába. - Miért ismertelek meg?! Mind miattuk van, miattuk odakint! Én nem tudnék neked ártani, baszd meg, nem tudnék! Soha nem is fogok, ha rajtam múlik, mert ezt kaptuk az élettől, de te most egy sebet téptél fel bennem! - letérdeltem és az arcát a kezeim közé fogtam feldúltan. - Felfogod, hogy én a testvéred próbálok lenni, feltétel nélkül elfogadni minden hibáddal és megbékélni a dolgokkal, hogy tiszta szívvel megszerethesselek?! - itt elakadt a szavam, majd hátradőltem törökülésbe, egyik kezemet a szám elé tartva. Mindjárt rosszul leszek... Nem szeretném azokat a rémképeket újra magam előtt látni. A rémképek, amik két éven keresztül kínoztak és gyötörtek, soha, de soha békén nem hagyva. Nem akarok újra megtört lenni... Csak azt ne.
Alig kaptam levegőt. Mielőtt bementem a kórházba utoljára hozzá, előzőeste az életfát láttam álmaimban. Ahogyan a ragyogó napfényben áll a semmi közepén, szinte csillog már, ahogyan előtte állok messze-messze. Apa, kettőnk között állt. Köztem és az óriási tölgy között. Döntenie kellett, én pedig hevesen tiltakoztam, hogy ne fordítson hátat nekem.
"Apa, ne fordulj meg, kérlek! Ne menj el!"
A kiskori énem szaladt utána, de nem jutott előrébb. A talpa alatt végig ott volt a szilárd talaj a bársony zöld borítással. Ökölbeszorított kezekkel zokogtam.
Apa szelíden mosolygott rám, mondván;
"Keresd meg a csillagodat, Jungkook. Észre fogod venni, amikor a legfényesebben tündököl."
Én tovább tiltakoztam, nem is értettem, hogy miről beszél, csak szaladtam, hogy ne menjen el. De ekkor mindent elnyelt a sötétség. A csillagok kihunytak, a levegő megdermed, apát már sehol nem láttam a tájon. Az életfa... kidőlt előttem.
Hideg, jeges szél marta fel az arcom. Reszketve próbáltam hátralépni előle. Felemeltem a kezeim, ezzel próbálva óvni magam. Mintha ezer és ezer homokszemcse tépte volna a bőröm. Elvészni tűnt, ami létezik. Megszűnt a kegyetlen fúvás. Lassan kinyitottam a szemem, de úgy éreztem megvakulok. Annyira kegyetlenül fehér volt minden. A szemeim nagyon nehezen szoktak hozzá a látványhoz. A térnek sehol sem volt vége. Jobbra-balra kaptam a fejem és a torkom egyre feszesebb lett. Rohanni akartam, de olyan volt, mintha egyhelyben toporogtam volna. A talaj nem távozott a lábam alatt se előre, se hátra. Ordítottam, de a hang eltűnt a levegőben. Felemeltem a fejem. Cseppfolyós tükör terült el felettem. Láttam saját magam, és törpének éreztem magam. Egy semminek. Az ég felé emeltem az ujjam és megérintettem vele azt. Megremegett a hideg érintésemtől és hullámokban kezdett el terjedni. Minden zavaros lett. A fejem is zsongott, ahogy a vízgyűrűk felettem tekeregtek. Minden újabb kör egy éles kés volt a hátamba. Térdre rogytam és lassan elfeküdtem. A talaj égetett, forró volt. Ordítva fordultam a hátamra. Láttam magam szenvedni és égni. Mint Dante, most én is végig járom a poklot, igaz? A sötét erdőt, a pokol kapuját, a Styx folyót, és az árulók nagy szakadékát.
Yoongi
Hideg, jeges szél marta fel az arcom. Reszketve próbáltam hátralépni előle. Felemeltem a kezeim, ezzel próbálva óvni magam. Mintha ezer és ezer homokszemcse tépte volna a bőröm. Elvészni tűnt, ami létezik. Megszűnt a kegyetlen fúvás. Lassan kinyitottam a szemem, de úgy éreztem megvakulok. Annyira kegyetlenül fehér volt minden. A szemeim nagyon nehezen szoktak hozzá a látványhoz. A térnek sehol sem volt vége. Jobbra-balra kaptam a fejem és a torkom egyre feszesebb lett. Rohanni akartam, de olyan volt, mintha egyhelyben toporogtam volna. A talaj nem távozott a lábam alatt se előre, se hátra. Ordítottam, de a hang eltűnt a levegőben. Felemeltem a fejem. Cseppfolyós tükör terült el felettem. Láttam saját magam, és törpének éreztem magam. Egy semminek. Az ég felé emeltem az ujjam és megérintettem vele azt. Megremegett a hideg érintésemtől és hullámokban kezdett el terjedni. Minden zavaros lett. A fejem is zsongott, ahogy a vízgyűrűk felettem tekeregtek. Minden újabb kör egy éles kés volt a hátamba. Térdre rogytam és lassan elfeküdtem. A talaj égetett, forró volt. Ordítva fordultam a hátamra. Láttam magam szenvedni és égni. Mint Dante, most én is végig járom a poklot, igaz? A sötét erdőt, a pokol kapuját, a Styx folyót, és az árulók nagy szakadékát.
Hatalmas levegő szakadt fel a
torkomból, ahogy újra Jungkook képe jelent meg előttem. Az arcom fogta, szoros kezekkel. Annyira erősen pulzált, hogy éreztem a szívének rezzenéseit az
ujjain keresztül. A sötét szemeiben a fény kezdett eltűnni. Kérlek, ne menj el!
Kicsi csillagfényű pont, ne hullj le a szeméből. Könyörgöm neked, légy te az a
fényesen ragyogó égi jelenés, akihez imáim tűztem!
Sírt, annyira őszintén és keserűen sírt, hogy az én könnyeim némák lettek. Végigcsordultak a vékony ujjain és a combomra estek onnan. A bezárt ajtó olyan volt, mintha betonnal falazták volna be. Olyan teret alkotott nekünk, ahol csak mi ketten voltunk. És nem félt. Tudtam, hogy többé már nem a gyilkos vagyok a szemében. És nem egy drogos semmirekellő, mint apámnak. Nem, ő Jungkook volt, az én életem új alkotóeleme és a mindennapjaim kitevője. Egy olyan ember, aki teljes szívvel szorít, akkor is, ha inkább őt kéne tartani. Elveszteni valakit, ezt szavakkal ember nem képes elmondani. Ahogy a téli szűzhóért eljön a napsugár, az elmúlik és a földbe vész egyet alkotva a természettel. Ezzé leszünk mi is, a föld alatt békélünk meg és alkotjuk a világunk részét. Már biztos voltam benne, hogy magamat látom a tekintetében. Minden szó annyira felesleges lett volna. Semmitérő és haszontalan. Éreztem, ahogy az ujjai lassan le akarnak esni a bőrömről. Ő maga pedig olyan mélyre akart süllyedni, ahol már senki sem nyúl érte.
Sírt, annyira őszintén és keserűen sírt, hogy az én könnyeim némák lettek. Végigcsordultak a vékony ujjain és a combomra estek onnan. A bezárt ajtó olyan volt, mintha betonnal falazták volna be. Olyan teret alkotott nekünk, ahol csak mi ketten voltunk. És nem félt. Tudtam, hogy többé már nem a gyilkos vagyok a szemében. És nem egy drogos semmirekellő, mint apámnak. Nem, ő Jungkook volt, az én életem új alkotóeleme és a mindennapjaim kitevője. Egy olyan ember, aki teljes szívvel szorít, akkor is, ha inkább őt kéne tartani. Elveszteni valakit, ezt szavakkal ember nem képes elmondani. Ahogy a téli szűzhóért eljön a napsugár, az elmúlik és a földbe vész egyet alkotva a természettel. Ezzé leszünk mi is, a föld alatt békélünk meg és alkotjuk a világunk részét. Már biztos voltam benne, hogy magamat látom a tekintetében. Minden szó annyira felesleges lett volna. Semmitérő és haszontalan. Éreztem, ahogy az ujjai lassan le akarnak esni a bőrömről. Ő maga pedig olyan mélyre akart süllyedni, ahol már senki sem nyúl érte.
Ez nem az a nap volt, mert én
ott voltam. Az egyik kezem olyan erővel mart a derekára, hogy szinte nekem
fájt. Magamhoz rántottam erősen és a másik kezem a tarkójára nyomtam. Az ujjaim
görcsösen markolták meg a haját, míg az arcát a mellkasomhoz nyomtam és én is
ráborultam a gyenge testére. Az arcom a puha tincsei cirógatták meg. Elnyelték
a meleg könnyeket. Annyira szorosan életemben nem öleltem meg senkit. Most
tényleg úgy éreztem, ha nem teszem, elveszítem. Édesanyám sem öleltem elég
szorosan. Őt már nem fogom elengedni, ha rajtam múlik soha. Oh, Jungkook. Én
már elfogadtam minden hibád, még a rohadt csörgődobod is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése