7. fejezet - Múltidők lidércei (+18!)

Cím: 21st Century Bros

Műfaj: Yaoi (fiúxfiú szerelem), nem mint banda, AU (alternatív univerzum), OOC, Dráma

Páros: YoonKook, (Yoongi x Jungkook)

Besorolás: (+18!)
Figyelmeztetés: Mostohatestvér szerelem, trágár beszéd

Írók: Semil-han & Rossy

Tartalom: Az egyik nap Min Yoongit hazahívatja apukája egy fontos dolog miatt, amit nem szándékozik elárulni neki.  A fiú, apja parancsára haza is indul, ahol egy váratlan és talán számára unszimpatikus személyt vél felfedezni, aki mint később kiderül, a mostoha testvére lesz.

Hozzáfűzés: Lálálá, jó szórakozást kívánunk! :)

KATT-> ~ Képgaléria ~

  Jungkook

  

  Csendes napok, szürke reggelek, még sötétebb éjszakák. Kongott az fejem és fájt gondolkodni is. Üresnek éreztem magamat. Szeptember vége, amióta változásokon megyek keresztül. Mióta betettem ide a lábamat, teljesen kifordultam önmagamból. Nagyon régen volt az, hogy napokig nem beszéltem senkivel, és most szó szerint ez volt a helyzet. November elején jártunk, sok változással. Én változhattam a legtöbbet... Jin rengetegszer megpróbált velem kommunikációt kezdeményezni, de nem bántásból, most tényleg nem tudtam elegyedni vele. Se senkivel. Valamiért a csend és a magány jobban jött. Napokon át gondolkodtam. A kedvtelenség gyakorlatilag úgy telepedett rám, mint mázsás szikla. A tanulásban is sokszor megrekedtem. Az intenzitásom is elveszett, az akaratom is alábbhagyott, és ez sem izgatott. Annyi örömöm és megnyugvásom volt talán, hogy nem estem vissza a rémálom sorozatba, - persze ez is változott gyorsan... - már ha ezt lehet örömnek nevezni. Otthon minden úgy ment tovább, mintha mi sem történt volna. Legalábbis a szülők nem foglalkoztak a múltkori atrocitással ahogyan feltűnt, ugyanis nem fűztek hozzá semmit, miután kijöttem Yoongi szobájából aznap. Meg se kérdezték, hogy hogyan érezzük magunkat. És valószínűleg direkt. Ránk akarták hagyni, hátha majd mi megbeszéljük ketten a dolgokat, bocsánatot kér majd Yoongi is mindenkitől, és nem lesz később semmi baj. De ez nem így történt és a hülye kért volna bocsánatot. Nem volt miért. A testvéremmel nem beszéltünk meg az azutáni percekben se semmit. 

Csak szorított engem, karjai közé zárva. Nem is tudtam, hogy mit érzek abban a percben. Talán megbánást, mert túlságosan is bedőlök a látszatnak, hogy egyszer minden rendben lesz a feszültségeket hátrahagyva. Én hiszékeny, vágyakozó... Annyi kérdés halmozódott fel valószínűleg benne is, mint bennem, s mind teljesen jogosan. Ez a drog dolog... már nem éreztem azt se, hogy nincs hozzá közöm. Már nagyon is volt, hiszen együtt éltünk. Ő nyugtalanul érezte magát, míg én tengődtem, s ez teljesen akkor rajzolódott ki a fejemben, mikor egyre kevesebbet szóltunk egymáshoz, gyakorlatilag semmit, és ez kezdett nyomasztóvá válni. Viszont voltak olyan pillanatok, amikor csak a könyvemet szorongattam az ágyon fekve, és a szememet vezettem a kósza betűkön, de nem fogtam fel a szavak mondanivalóját. Nem... mert Yoongin járt az eszem és azon, hogy ő, mit érezhet ebben a pillanatban. Amikor éppen rajta, vagy a nyomasztó légkörön rágódtam, mindig meghallottam a zongoraszót. A faberakású ajtón tisztán átitatódott a dallamainak lágy csengése. Mostanában egyre többet ad ki magából a billentyűk felett, míg szavakba nem hajlandó önteni azt, amit érez. Csak elzárkózik és napokon át a zongoránál fejezi ki önmagát. Gyakran csoszogok ki hozzá, lassú, csendes léptekkel, hogy ne zökkentsem ki. Amikor a szívével játszik... semmiért se szerettem volna, mert egyszerűen megnyugtatott, amikor... amikor az érzelmeit kifejezte, tudva, hogy ott ülök mögötte és a karomat szorongatva ujjaimmal hallgattam. Ekkor mindig éreztem, amit mondani akar azokban az elmúló percekben, és így még nehezebb volt. Bárcsak a szavaknak is adna hangot az ajkaival, amiket csak is felém intéz...  Szokatlan, nem mindennapi, de különleges, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz. Az elején igaz, nehéz volt megbékélni, de azóta tényleg sokat voltunk együtt, összebarátkoztunk. Most meg... mintha a háta közepére se kívánna. Lehet rosszul hiszem, de ezt látom. 
Zihálva kaptam fel a fejemet, testemmel felülve. Remegtek a lábaim és a fejem is hasogatott, a bőröm pedig megcsilloghatott az izzadságtól. Sötét képek, már megint lelöktek az épület tetejéről, pedig tudják, hogy tériszonyos vagyok. A földhöz csattantam, a vörös mindent befestett, a talajt a térrel együtt átitatva. Nem volt túl kellemes... összekavarodott minden és a többi nem jutott eszembe.  

- Yoongi... - tapogatóztam a sötétben, hogy az ujjaim megtalálják a kislámpa gombját. Amint felvillant a hirtelen jövő fényáradat, a szemeim elé kaptam tenyereimet. - Aishh...! - felszisszentettem. A sötétből nem túl kellemes azonnal fényhez jutni a pupilláimnak. Persze ki gondolkodna ezen, amikor felébred lüktető fejjel?
Az ágyára pillantottam, miután nem volt annyira kellemetlen a szemeimnek a világosság, de neki hűlt helye volt. Egyedül a kis világos, csoki barna, göndör szőrű barátunk durmolt a takarója között, akit ugyan megtartottunk, de nevet még nem kapott. A kiskutya, akit ugye nekem hoztak, és a végső döfés volt Yoonginak, hogy kiadja magából azt, ami nyomta a szívét. Igen, a kiskutya... Mondta egyszer, hogy Jiminnél is van egy állat, akit nagyon szeret. Nem hiába aludt vele ma is ez a csöppség, talán jobban hozzánőtt már, mint én hozzám. Barátságos és rendes kislány volt, bár... még sokat pisilt be, de nem tehet róla, még kicsi, és a nevelését se kezdtük el teljesen. De attól még nagyon imádnivaló volt.
A telefonomra pillantottam, hogy megnézzem, hány óra van. Hajnal négy múlt...
- Hol a csudába lehetsz...? - a szemeimet dörzsölgetve betakartam a hátamat a pléddel, majd indultam volna a keresésére, hátha már megint a kanapén tengődik, de a kiskutya ugatni kezdett. Azonnal odaszaladtam, hogy a kezeimbe kapjam, ezzel megszüntetve a nagy ricsajt. - Shhhh, nyugi, felébreszted a többieket! - suttogtam neki, majd a karomba véve simogattam, és az ajtó felé vettem vele az irányt. Kint nem kapcsoltam villanyt, már nagyjából tudtam, hogy mi, merre van, így nem ütköztem bele semmilyen bútorzatba. A konyhába talpaltam, óvatosakat lépve, majd hirtelen pillantottam ki az udvarra az üvegajtón keresztül, nem-e rosszul látok. Teljesen véletlenül néztem oda, mikor Yoongin állapodtak meg a szemeim. A hintaágyon ült egyszál' pulcsiban és térdgatyában ringatózott. Ez hülye? Megfázhat!
Jobban beburkolóztam a meleg takarómba egy pillanatig sem feledve, hogy a mínuszokba készülök. Ahjj, Yoongi, nem kellene így viselkedned...
Elhúztam az ajtót, hogy felvehessem a kinti papucsot, és odamehessek hozzá. 

Yoongi

  Csak öleltem akkor szorosan, mint ahogy gyermek szorítja magához az első játékát. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, mennyire bánok minden mozzanatot, amit ellene elkövettem ez alatt a rövid idő alatt. Gyenge volt a lelke, nem véletlenül láttam mindig olyan aprónak. Ezer sebből vérzett és én még ezret vertem rá. Egyszerűen szégyelltem magam és úgy éreztem, a torkom nem képes többé arra, hogy hangot adjon ki. Így is volt. Napokig csak némán figyeltem Jungkook mindennapjait. Ahogyan szendén összehajtja a ruháit este, hogy reggel ne kelljen bíbelődnie vele. Miként engem figyel, mielőtt elalszik. Az én fejemben mi járt ekkor? Hogy ne nézzen rám. Ne figyeljen engem, bűnös vagyok és nem fogom többé bántani. No meg, olyat tudott meg rólam, amit nem igazán szerettem volna annak szentelni, hogy a tudatában legyen. És mégis minden nap, minden percben arra tudtam csak gondolni, hogy tudni akarja, tudnia kell. Mindig figyel engem, keres a tekintetével, én pedig minden alkalommal cserbenhagyom. Már aludni sem hagyott a tudatalattim. És ott volt az az apróság. Az a kis édes kutya, aki nem tehetett semmiről és olyan őszintén közeledett hozzám, hogy nem tudtam nemet mondani neki. Velem aludt, tőlem fogadta el az ételt. Én pedig kezdtem megszeretni úgy, hogy tudatában sem voltam. De ő nem volt hibás, nem érdemelte meg, hogy úgy bánjak vele. Magamhoz fogadtam. És valamennyit segített is a lelkemnek. De abba a kölyökkutya tekintetből visszapillantott rám Jungkook. Neki is pont ilyen szemei vannak.

Egyik éjjel addig vergődtem az ágyba, míg nem bírtam tovább. Vert a víz, a testem izzadt és forróság öntötte el minden izmom. A rémálmok. Minden alkalommal, ha álmodtam Jungkook állt előttem. Csak nézett rám, aztán megfordult és elsétált. Elnyelte a sötétség és hiába rohantam utána, nem értem el a parányi kezeit. Ekkor összeomlottam és felébredtem. Ez a mai éjjel pont ilyennek bizonyult. Kihajtottam a takarót és az arcom törölve emeltem némán a lábam. Nem ébredtek fel, reméltem hogy nem. Bár, ha a kis szőrgolyó nem vette észre a távozásom, akkor Kook sem fogja.
Elhúztam az üvegajtót, a hideg végigjárta minden sejtem. Egyszerre volt rettenetes és frissítő érzés. Behúztam magam után az üveget és reszketve sétáltam végig az udvart, egészen a hintaágyig. Leültem rá, bár úgy éreztem, hogy azonnal megdermedek és összetörök, de nem mozdultam. Ott maradtam. Felemeltem a tekintetem az égre. Végig nyaltam a lila ajkam. Szóval, te vagy az én csillagom, hiszen mindig ott ragyogsz fent. Elsőként tűnsz fel és utolsóként hagyod el az égi pályát. Hát, ha így van, kérlek, akkor küldd el nekem azt, amit kértem tőled. Amiért annyit beszéltem hozzád. Nem volt felesleges, igaz?

Nem sokat tudtam eltűnődni, hiszen zaj csapta meg a fejem, én pedig egyből arra fordítottam a tekintetem. Egy nagy kupac volt, őszintén. Kiszáradt a szám, Jungkook volt a vastag takarójába burkolva és egy kis puhaság melengette az ölét. Hát itt van akkor...

Újra felnéztem a csillagra, majd mély levegőt vettem.

- Mit csinálsz te itt kint? Aludj... - fordultam felé, halk lejtéssel a hangomban.

- Pont ugyanezt kérdezhetném én is – bátortalankodott oda mellém. – Megfogsz fagyni!

- Te jobban dideregsz, mint én – húztam apró mosolyra az ajkam. Mindig tudja, mikor zaklasson. Valami radar lehet benne?
Erre a mondatra már nem válaszolt. Leült mellém és átterítette rajtam az általa átmelegedett anyagot.

- Gyere közelebb, így kilóg a lábad – vacogott, próbálva elhelyezni magát a legjobb testtartásba. Felsóhajtottam, őszintén jólesett a meleg és neki most rettenetesen meleg volt a bőre. Odahúzódtam hozzá. Vágyódtam ahhoz, hogy közel legyen. Majd’ megfagytam. A kis eb, ott csaholt közöttünk boldogan, amiért ennyi törődést kap.

- Még nem láttam a csillagokat mostanában. – Emelte fel a tekintetét az égre, én pedig követtem.

- Szereted nézni őket? - szegeztem felé a kérdést, de nem néztem rá. Éreztem, hogy ő is a ragyogó égitesteknek szenteli a tekintetét.

- Nem igazán ismerem őket – vallotta be őszintén egy kis zavarral a hangjában.

- Az ott a Kis Göncöl – húztam végig az ujjam a fekete térképen, ő pedig követte azt. – Az ott pedig az Esthajnalcsillag - lassan visszadugtam a kezem a takaró melege alá. – Szeretem nézni az eget, ha gondolkozom valamin.

- És… - szusszant fel egy kis idő után, majd rám emelte a fekete szemeit. Ahogy belepillantottam, láttam benne egy egész galaxist. Ahogy a millió csillag megmutatta fényét a fekete tükrében. Bámulatos volt. Csak figyeltem, a szavai mintha megszűntek volna, de rájöttem, hogy nem is folytatta még a mondatot. – Min gondolkozol? – Alig merte megkérdezni, és értem is, miért. Nehezen vettem levegőt ezután. Újra magam elé néztem.

- Tudom, hogy érdekel, apám miért hívott annak, aminek – hajtottam le a fejem.

- Yoongi… - próbált hárítani. Tudtam, hogy az lenne a következő szavak sora, hogy nem muszáj elmondanod, ha nem akarod. Ezt viszont megelőztem. De igen, el kell mondanom, ha már hajnali négykor itt ülsz mellettem a jéghideg levegőben.

- Drogosnak - kezdtem bele. Saját magamat marták a szavak, de végre kimondhatom őket valakinek. – Nem hazudott. Az voltam. De csak voltam és csak rövid ideig! Gondolom, tudsz arról, hogy anyám, itt hagyott minket. Jogosan tette, én sem maradtam volna itt. Olaszországban van. Mindig azt mondja, gyönyörű hely és egyszer látnom kell. – Mosolyodtam el anyám hangjára gondolva, amint lelkesen meséli az ottani környéket. – Csak tizenhat éves voltam mikor elment, akkor lett volna a legnagyobb szükségem rá. És igen… Apám nem igazán törődött velem akkoriban. Nem engedte anyámnak, hogy kivigyen az országból, így a bíróság apám nevére ítélt. Anya pedig elment nélkülem – lepillantottam. A keze az ölében pihent, a hideg ujjai hevesen matatták a tőlem kapott kis bilétát. Emiatt újra gödrök mélyedtek az ajkam szélén. – Nem tudtam feldolgozni, hogy anyu nincs többé mellettem. A suliban voltak elég züllött diákok... Én pedig hozzájuk verődtem. Azt mondták, hogy az anyagtól minden jobb lesz. Tényleg az volt... egy darabig az volt. Aztán jöttek a mellékhatások persze. Nem tudtam megállni. Jimin nem bírta tovább és... segített lejönni róla. Nehéz időszak volt mindkettőnknek. Egyik alkalommal itthon voltam elég kedélyes állapotban. Apám ekkor vette észre, mi a helyzet. Az egész szobám felborította a drogot keresve. Kiabált velem, pont annyira, mint nemrég. Azóta így néz rám. Úgy hittem az évek alatt majd meglátja azt, hogy igyekeztem más ember lenni. Aztán jöttetek ti – pillantottam oldalra rá. Hatalmas szemekkel vizslatott engem.
Jajj, kérlek, Jungkook, ne sírj! Miattam ne.

- Szóval... ennyi... - bámultam újra előre.

Az ég, időközben váltogatta a színeit. A horizont kellemesebb lett. Lágyan ölelkezett üdébb reggeli színekben, de a nap még nem bukta át az ég vonalát. Jungkook mellettem csak csendben ült. Szükségem volt rá. – Fázol még? Gyere... - karoltam át elég kevés indokkal. Magamhoz húztam és a fejem az övére döntöttem. Ő is közelebb húzódott és behunyta a szemét. Csak a leereszkedett pilláit láttam.

- Még nem tudtam megkérdezni… Szóval, tetszik az ajándék? - suttogtam. Éreztem, ahogy megremegnek a vállai. Felkuncogott.

- Soha nem fogom levenni – válaszolt kedvesen. Emiatt nekem is jókedvem lett.

- Szeretem, mikor pirkad – sóhajtottam a puha hajára. A kis jószág is közelebb fészkelte magát hozzánk.

- Mi legyen a neve? - simogatta meg a buksiját Jungkook.

- Mit szólsz a Hollyhoz? Olyan kis szent – kuncogtam és az ujjai mellé én is a kutya bundájába fúrtam az ujjaim.

- Holly… Ez tetszik – nyugtázta boldogan.

- Akkor, Holly lesz a neved. – Pillantottam le a boldog állatra.     

Jungkook

  Mint a kámfor, úgy tűnt el minden aggodalom és esett le mázsáskő a szívemről. Yoongi, nem teljesen, de részben megnyugtatott. Azt hittem talán meggondolta magát, és a hallottak után mégsem szeretne elfogadni, de én buta... Talán ideje volt, hogy ez is megtörténjen és elmesélje, mi történt vele pár éve, és... a droggal. Sajnáltam, hogy már olyan fiatalon át kellett mennie azon a rettenetes korszakon, mikor önkívületi állapotba került. Már akkor őszintén, ha tehettem volna, mint a testvére, mint barátja, már akkor mellette álltam és segítettem volna rajta. Mindenképpen így tettem volna, és mivel tudom, hogy benne is vannak olyan beforratlan sebek, amik a mai napig érzékenyen érintik, talán csak enyhíteni tudtam volna a fájdalmát. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy elfelejtessem vele a borzalmas emlékeket. Hiszen már ez a kötelességem és amúgy is, nem tudnám még egyszer sírni látni... szomorúnak... ahogyan a kristálycseppek legördülnek azon a szeplős arcon, végignyalva egészen az álla szegletéig, míg búcsút se intve lehullik onnan a padlóra koppanva. Megtörtnek érzem magamat, ha bevillan. Ő... legyen csak önmaga. De boldogan és harmóniában éljen, többet nem is kérhetnék. 

A reggeli fénycsóvák úgy vágták át magukat a sötét árnyaltú égbolton, mint ahogyan az üstökös átszeli az eget egy mélykék éjjelen. Lassan elhúzódtam tőle. Mintha csak a szellő fúvásának halk neszét hallgattuk volna. A kis hangok... teljesen álmos lettem.  

A holtponton is túl voltam és nem igazán tudtuk, hány óra szállhatott el mögöttünk az este.
- Talán már be kellene mennünk... - Még magam sem hallottam a saját mondatomat. Alig tudtam hangot formálni, mert úgy éreztem a szemeim ólomként hajtódnak le és lassan kezdi átvenni a fáradság az uralmat felettem. Talán kuncogni hallottam, magam se tudom, de vissza is dőltem a vállára. Mindegy, majd itt alszok...
 

* 

- Na, ne itt aludj el. Kook... hallasz? - motyogott Yoongi, de szavai süket fülekre találtak. A fiatalabb ajkai elválva pihentek, kis szuszogását tisztán hallatva. A feje is elkezdett csúszni, de a másik, még időben megtartotta. - Látom, már mindegy. - Az egyik kezével átkarolta, majd óvatosan a combjára helyezte a másik fejét, hogy áttudja karolni. - Remélem nem vagy túl nehéz, nem szokásom emelgetni dolgokat. Nemhogy embert... - egy nagy szusszanással ugyan, de Jungkook békésen alvó arcára pillantott. Semmiért se szerette volna megzavarni. Olyan kis nyugodt volt, és látszott, hogy nincs hozzászokva az éjszakázáshoz. Mélyet sóhajtott karjaival kihámozva magát a takaróból, majd teljesen Jungkookra terítve azt. Benyúlt a térdhajlata alá a hónaljánál együtt, hogy felkészüljön az emelésre. A másik, ekkor picit szippantott, piszmogva kinyitva ragyogó, de a fáradságtól önkívületi állapotban lévő szemecskéit.
- Beviszel...? - kérdezte, majd ismét lehunyta a szemeit, kicsit hozzádörzsölve fejebúbját a másik hasához. Majd vissza is aludt.
Yoongi csak szemforgatva húzta halvány mosolyra ajkait. Ez a kölyök... Mit tehetne? Még szép, hogy beviszi, nem fogja otthagyni.
- Mintha nem tenném meg. - Megrázta a fejét, majd megerősítette tartását és társával együtt felállt. Óvatos léptekkel talpalt karjaiban a fiatalabbal, nehogy felébressze szende kis lényét. Minden rezdülésére odafigyelt, míg a másik a nyakába csimpaszkodott. - Shh, mindjárt aludhatsz nyugodtan.   

* 

Késő délután Seokjinnel a városban jártuk az utcákat. Valóban már lassan kezdett sötétedni, de még nem szerettünk volna elmenni, inkább kirakatról kirakatra járkáltunk, hogy mit lehetne vásárolni. Vagyis, gyakorlatilag ő hívott meg, hogy segítsek neki vásárolni, így szívesen elfogadtam a kérését. Pontosabban nem tudtam, hogy mit szeretne venni, de azt mondta, hogy ne aggódjak, majd ha odaérünk, ahova menni szeretne, akkor megtudom.
- Ide! - mutatott a bolt irányába, majd lelkesen egy széles mosollyal az arcán, benyitott, mely tisztán jelezte az eladónak, hogy vásárlók érkeztek, ugyanis egy csengő volt felakasztva belülről az ajtó felett, ami minden egyes kivágódásnál csilingelt. A hűvösről kellemesen ért a bentről megcsapó jóidő. Egyenesen az arcomba vágódott a meleg, így gyorsan iszkoltam is befelé társam után.
Odabent meglepő, hogy nem csak jó hőmérséklet uralkodott, de mellette a kellemes illatok is harmóniával áradtak szét az éterben.
- Ez milyen bolt, hyung? - forgolódtam, hiszen annyi mindennel volt tele ez a kis helység, hogy a szemem nem tudott egy pillanatra sem olyanon megakadni, ami ne keltette volna fel az ember érdeklődését. Sok tárgy volt odabent, illatos gyertyák, parfümök sorakoztak kis szekrényeken, a polcokon kisebb és nagyobb dobozkák foglaltak helyet, apró ékszerek az egyik asztalon, míg máshol hímzett és bőrtáskák telepedtek meg.
- Ez egy ajándékbolt és sok régiség van itt, ami talán másnak kellhet. Pont ezért vagyunk most itt - nézegetett a kezében egy kis bézsszínű ékszeres dobozkát, amin sötétbarna kósza csíkok bújtak meg. Ívelt holdalakú kapocs volt a kinyitója. Ahogy láttam, Jinnek nagyon tetszett, hiszen már el sem engedte a kezéből, úgy járkált tovább, nézelődve. Hmm, talán én is körbenézhetnék.
A szekrényhez sétáltam, amin azonnal feltűnt már a bejáratnál is, hogy valami neonfény verődik vissza egy kis hangszerről. Mikor odaértem, mosolyogva konstatáltam, hogy egy citromsárga csörgődob volt az. Pont olyan volt, mint az enyém, csak kevésbé volt kicicomázva.
- Segíthetek? - egy lágy, kedves hang szólított a hátam mögül. Mikor megfordultam, egy fiatal hölgyet láttam. Nem lehetett több húsznál, a fekete haja, mint az ében hullott vállára, szemei csillogtak. Jaj, csak ezt ne... Jiiiin...
- Köszönjük, Isuel, csak nézelődik a fiú - sétált felénk Jin, oldaltáskával, kezében a kis dobozt szorongatva.
- Seokjin? Szia! - A lány úgy pattant a nyakába, mikor meghallotta a hangját, mintha pisztolyból lőtték volna ki. - Már olyan régen nem láttalak, csak nem megint ajándékot keresel? - kérdezte, már csípőn tartott kezekkel, hál' istennek rólam megfeledkezve. Köszönöm, Jin. Nem tudtam volna kezelni ezt a nyomást, amivel letámadott.
- Szia! - kacagott jókedvvel a magasabb fiú. - Dehogynem, pontosan azért jöttünk. - Őszinte mosollyal kezdtek el diskurálni, míg én csak szépen lassan elsunnyogtam. Azaz, csak megfordultam, mintha itt se lennék, és nézelődtem tovább a megtömött szekrényen, hallgatva őket a hátam mögül. Zavartalanul tapogattam a megpillantott dolgokat. Most már biztos, hogy itt vette nekem Jin az én csörgődobomat is... de ő valószínűleg még feldobhatta, mert az itteni csak egy élénk színnel volt megáldva, míg az enyémen színes fonatok is lógtak.
- És most melyik barátnődet leped meg, te kis huncut? Csak nem Yunnak van születésnapja?  - erre óvatosan hátrapillantottam, homlokom közepére felhúzott szemöldökkel. Érdekes, miket meg nem vitattak most már, ha akartam volna se tudtam volna nem hegyezni a fülemet. Visszafordultam a szekrényhez, majd megint feléjük egy picit.
- Hát... igazából már szakítottunk. - Áhh, tényleg, hiszen mesélte, hogy volt egy Yun nevű barátnője. De többet nagyon nem szajkózta, talán egyszer vagy kétszer említette.
- Akkor kinek lesz? - kérdezte a lány, de ahogy megfordultam, akkor vettem észre, hogy csillognak a szemei és Jin meg teljesen pírban égett. Nahát, csak nem új szerelme van?
Elmosolyodtam, mikor rám pillantott. Még a szemét is megforgatta. Ezt még ki fogom kérdezni tőle...
- Az... egyik barátomnak lesz. - Földre szegezett fejjel lehelte a szavakat. Teljesen zavarba jött. De hát, ha csak az egyik barátjának lesz, akkor miért van ennyire zavarban? Lehet azért hívott meg, mert nekem veszi, csak először biztosra akar menni, hogy tetszik-e. De kis ravasz vagy Jin, ha ez így igaz!   

- Oh, mindent értek. És tudok nektek valamit segíteni? - pillantott ismét visszatalálva íriszeimbe a lány, mire megszeppentem és a mosoly is gyorsan legörbült az ajkamról.

- Nem... - suttogtam magam elé, majd megfordultam a szekrényhez, valami másra összpontosítva, nehogy még egyszer hozzám szóljon. Valamit, valamit találnom kell, vagyis, higgye azt, hogy most válogatok!
A szemem megakadt a szekrény legtetején, elfeledtetve velem, hogy mennyire zavartan éreztem magamat egy pillanattal ezelőtt, majd pipiskedve felnyúltam a kiszemelt tárgyamért.
- Azt megszeretnéd venni? - kérdezte Jin, felfedezve a kezemben lévő tárgyat, ahogyan felé fordultam szerzeményemet fixírozva. Elmosolyodtam. Imádom!
- Nekem ez kell! - feléjük kaptam a tekintetemet, mire teljesen szétárasztott belülről az izgalom. Imádlak, Jin, megérte eljönni! Ha hazaérek, mit szól majd ehhez Yoongi! 

Yoongi

  Szinte biztos voltam abban, hogy alig maradt meg az éjszaka másik feléről is számára bármi. A karjaimban egyből visszaaludt. Én az ágyába fektettem, ügyelve  a legkisebb neszre is, amit a mozdulataim teremtenek. Felém fordulva nyitotta szét a vöröslő ajkait. A sápadt reggeli fény aranyra festette a bőrét. A haja szálain, mintha bronzpor vetette volna vissza rám a fényét. Egészen a vállaira húztam fel a hűvös tapintású takarót. A kinti hideg teljesen átitatta ezt a felét. Leültem mellé és csak figyeltem az arcát. Eltakartam előle a fényt, emiatt a szemei ránc nélkül simultak ki. Mélyet fújt ki a nyúlként mozgó orrából és a kezét a combomon pihentette meg. Elmondtam neki, amit tudnia kell, de mégsem néz rám úgy, mint a többi ember. Talán hálát éreztem emiatt? Egészen olyan volt, mint mikor az ember savanyú gumicukrot vesz a szájába. Először elfanyalodik és túlküzdi magát az érzésen, hogy megtapasztalja, milyen is az édes íz. Úgy hiszem, már tudom milyen az. Meleg volt a tenyerem az arcához képest. Jajj, Jungkook, remélem nem fáztál meg. 

A hüvelykujjam úgy érintette az állkapcsa szegletét a füle alatt, mint ahogy porcelánhoz simul a bőr. Vigyáztam rá és nagyon óvatos voltam. Végigvezettem az ujjpercem azon a kis vonalon, míg a többi ujjam ökölbe szorulva adott helyet annak. Oda-vissza tengettem rajta a puha tapintást. 

- Jó éjszakát, Jungkook – suttogtam a hangtalan térbe, majd felkeltem. Elhúztam a függönyt, hogy sötétet teremtsek neki és én is az ágyamba telepedtem. Könnyebb volt a szívem és a lelkem is. 

*

Jungkook a másnap hamar közölte velem, hogy egy kicsit kimozdul a barátjával. Csak bólintva nyugtáztam ezt. Örültem, hogy végre nem csak az én nyomorom foglalkoztatja. Figyeltem, ahogy bőszen öltözik, figyelve arra, hogy összepasszoljanak a darabok, de meleg is legyen egyben a ruházat. Finom tapintású hosszú ujjú, divatos gombos pulcsi, amin úgy csillogtak a kis díszek, mintha fényezve lettek volna. Farmer és bakancs. Ez a két utolsó tényező volt, ami mindig végigkísérte a napján. A sárga bőrbakancsa. Több port láthatott, mint azt némely ember elképzelné. Nagyon vigyázott az épségére. Azt ugyan nem mondta, merre megy, de úgy éreztem, nekem is szükségem van egy kis egyedüllétre. A papírok már olyan régóta szólítgattak az asztalon…

- Akkor, majd jövök – mosolygott rám Jungkook, majd lehajolt, hogy megszeretgesse Hollyt búcsúképpen. A kislány, farkát csóválva bújt a kezéhez. Ezen fel is kuncogott Kook. Én csak továbbra is az alakját néztem. 

- Tudtom szerint itthon leszek... - ingattam magam jobbra-balra a forgós székben. Rám emelte a szemét, majd megbiccentette a fejét és kilépett az ajtón csendben. Visszagördültem az asztalhoz. Sok mindenben nagyon hasznos volt a számítógépes világ, ezt bevallom. Ebben az egyben viszont undorom se lett volna e-mailt írni. Anyámmal mindig levél formájában, vagy telefonon tartottuk a kapcsolatot. Most viszont nem lett volna túl sok jelenlétem beszélni, és a papír mindig jobban vezette a szavakat, mint a nyelvem. Fel is vettem a kedvenc íróalkalmatosságom, majd megemeltem egy fehér lapot és magam elé helyeztem. Akkor lássunk is neki. Édesanyámnak mindent őszintén le tudtam írni. Nem ítélt el semmiért, akkor is szeretett, ha csak egy drogos voltam. 

„Kedves anyu!

Kicsit talán nehezek a szavak, amiket most leírok neked, de tudom, hogy figyelsz rám. Apu valószínűleg nem említette, vagy ha mégis, nem számít. Lett egy mostohám és egy testvérem is. Egy öcsém. Emlékszel, hogy régen mindig azt mondtad, nem szeretnél kistestvért nekem, hogy csak velem tudj foglalkozni életed végéig? Apám élettársát Eun-chaenak hívják. Egész kellemes társaság és gondoskodó. A főztje szintén nem utolsó, de a tiédhez nem ér fel. Mindig megmosolyogja, ha káromkodok a kő miatt a nappaliban. Nemrég pedig vett egy szőnyeget is oda.

Az öcsém... Jungkook a neve. Egy évvel fiatalabb nálam és a kórusba jár. Elhiszed ezt? Egy kórustag lett az öcsém. Ironikus, igaz? Bevallom, nagyon sok gonosz dolgot tettem vele és szégyellem magam. Dühös voltam, rettenetesen. Bárcsak itt lettél volna a közelben. Minden könnyebb lett volna. De anyu… azt hiszem nagyon megkedveltem a fiút. Rád emlékeztet. Képzeld, ő is ugyanúgy matat a kezével, ha ideges, mint te! És ő sem vet meg. Úgy érzem, mintha tényleg kezdene megszeretni. Nem szeretném elveszíteni. Ugye megérted, anya? Szerinted, mit kéne tennem, hogy vigyázni tudjak rá?

Várom a válaszod. Remélem, minden rendben feléd. Hiányzol.

A te egyetlen fiad, Yoongi."

Legurítottam a tollat az asztalra, majd hátradőltem. Játszottam egy kicsit a papír szélével. Mikor összeszedtem magam eléggé ahhoz, hogy borítékba is tegyem, azt a legnagyobb gondoskodással tettem. Voltak olyan kérdések, amiket apa soha nem is tudott volna megválaszolni nekem. Ezeket biztosan nem. Megcímeztem a kis csomagot és a levelek közé raktam, amiket a héten kell feladni. Akkor ez kész van… 

*

Már kezdtem azt hinni, Jungkook hagyott valami fontosat itthon, mikor megcsörrent a mobilkészülékem a zsebemben. Kedélyesen nyúltam érte, de teljes döbbenet fagyott a szememre a név láttán. Jimin. Ő volt az, akivel olyan csúnyán összevesztem pár napja. Megremegett az ujjam is, miközben a zöld gombra nyomtam. 

- Igen...? - szóltam bele, fürkészve a hangot a túloldalon.

- Yoongi... Ne haragudj, zavarlak? – félő volt a hangja, megbánó, már ennyiből tudtam.

- Nem, pont végeztem a dolgommal. Mit szeretnél? - szinte tudtam, mit akar. Megbeszélni a dolgokat. Vagy ő jön át, vagy én megyek hozzá. 

- Lenne kedved ma este elmenni velem vacsorázni? Tudom, hogy látni sem akarsz, de tényleg megbántam a dolgot! Kérlek... - könyörgött szinte. Egy kicsit elgondolkoztam. Vacsora... 

- Legyen. Hol? – egyeztem bele egyszerűen. Egy pillanatnyi csend követte ezt. 

- Elküldöm sms-ben – szólalt meg végül.

- Ott leszek – letettem a telefont. Nem akartam sokáig haragudni rá. Eddig egyszer sem ment. Megnyomtam a homlokom. Akkor készüljünk. Giccses hely lesz, előre érzem. 

- Gyerünk, Holly, te nő vagy, segíts ruhát választani. – Keltem fel, a kis jószág pedig követett. Igen, ő a második kedvenc nő az életemben. 

*

Egy hosszú, frissítő zuhanyzás után vizes hajjal álltam a szekrény előtt. Eddig csak egy szűk fekete farmert sikerült választanom és egy fehér bőrövet hozzá. Ahhhjj, de nem szeretek öltözködni. Főleg nem akkor, ha Jimin akar vinni valahova! Nekem nincs Gucci kollekcióm, ember. 

Holly is elaludt, megunta a nyavalygásom. Már ő is! Tényleg Jungkook kutyája. Oldalra kaptam azonban a fejem, mikor a faajtó megkattant, benne pedig egy vidáman lihegő alak esett be. Nem volt az más, mint Jungkook maga.

Jungkook

   "A pillanat törtrészében történt, amikor felhőtlenül szaladtam be, akár a kisgyerek a hálószobánkba. Talán még nem érthette akkor se ő, se én, se senki az égegyadta világon, hogy mi történt. De valami orbitálisan megváltozott bennem. Az a bizonyos zsenge, egyszerű, de határozott katt. Egy erős katt, amit talán soha az életemben nem felejtek majd el. Az életem meghatározó pillanata volt, csak ez a pár perc."   

*

- Hm? Szóval jól szórakoztál kölyök? - oldalra döntötte aprón a fejét, kedves szemeit felém szegezve, ajkai szegletében egy kérdő mosoly jelent meg. A szokásos köszöntés, a változatlan magatartás, és a figyelmesség. Újra visszatért Yoongi. Legalábbis ő visszatért, de én talán ekkor zavarodtam meg teljesen.
- H-Hogy én? - kapkodtam a levegőt, ahogy habogni kezdtem. Elakadt a szavam, és igaz villámgyorsan is, de... de a... a szemeim nem akartak eltávozni Yoongi felsőtestéről. Én... igaz, hogy már egy huzamosabb ideje élek itt, de... még nem láttam soha a csupasz mellkasát. Nem értettem... Jesszus. A gondolataim is kavarodnak, térj észhez Jungkook...
Mintha teljesen máshol járt volna az eszem. Én megbámultam Yoongit, szó szerint. Nem bírtam leemelni róla a szemeimet, és fogadni mertem volna, hogy a pupillám is kitágult. Tejfehér bőre volt, olyan... olyan heroikusnak tűnt innen. És a hosszú felsőteste, ami tényleg tökéletesen volt. Mintha egy festmény lenne... Én nem gondoltam volna, hogy neki ilyen jó teste van. Jó? Hát az... nem kifejezés. A kis szeplők a mellkasán és a szépen ívelt, nem teljesen kidolgozott, de valós izmain terültek el... Úgy árasztották el a ragyogóbőrét, mint az apró csillagok. Ha eddig bebambulva éltem, akkor most villámként éberedtem.
Az ívek, a hasán a kis tónusszerű árnyékok... Én...
- Jungkook! - kiáltott rám, mire felkaptam a fejemet. - Jól érzed magadat? Teljesen lesápadtál.
Csak fokozatosan mertem a szemeimet vele egymagasságba emelni.
- Én... hoztam valamit. A boltból - szaggatottan mondtam, majd a táskámat leakasztottam magamról. Mintha szédelegnék. Mi történt velem... A szoba hőmérséklete megcsaphatott?
Kihúztam a táskából a becsomagolt tárgyat, majd állva, egyhelyben elkezdtem kicsomagolni.
- Na, mit? - kérdezte csípőre tett kezekkel, majd mellém sétált. Hirtelen mintha a villám csapott volna, és talán a hideg is kirázott. Én megbetegedhettem... A szívem mindjárt kiugrik a helyéről, úgy kalapál, jajj...
- Egy antik fényképezőgépet. Gondoltam tetszene neked. - Mélyet sóhajtottam, rekedtes hangommal együtt kiengedve a megszorult levegőmet a tüdőmből. Miért remegek, eddig semmi bajom nem volt... - Egy rendeset is tervezek venni, de ezt neked hoztam.
- Ohh, megnézhetem? - mutatott rá egyik kezével álmélkodva, míg másikat a csípőjén pihentette tovább. Csak egy gyenge bólintást tudtam kierőltetni, mire azonnal az oldalamhoz sétált, fölöttem kémlelve az antik kincset, majd a kezébe nyomtam kérésére. Amíg ő a fényképezőgépet vizsgálgatta, addig az íriszeim is levándoroltak mellettem a hasára. Bűnőznek a szemeim... Tisztán láttam, ahogyan megrezzen, minden apró szusszanásnál. Nyelnem kellett, elkezdett égni a mellkasom. Ekkorra felnézett rám, talán túlságosan is gyanút fogva, majd a homlokomra tapasztotta a tenyerét, minden előrejelzés nélkül. - Biztos jól vagy? Ég a homlokod és ki vagy pirulva, ember! - szólt rám erényesen, mintha meghökkentette volna kicsit az állapotom. Enyhén verejtékes és meleg volt a tenyere, valószínűleg, mert túl sokat szorongatta a gépet. - Hé, hozzád beszélek, figyelsz?
Már a vállaimnál fogva gyengéden rázogatott, mire feleszméltem és kicsit riadtan néztem a barna íriszeibe. - Ki van tágulva a pupillád. - Mondta egyenesen, arckifejezés nélkül. Hangja semleges volt.
Szaltózott a gyomrom, forró volt mindenem, és bekattantam. Nagy levegőt vettem, majd kisiettem a szobából, át a nappalin keresztül. Yoongi biztosan meglepődhetett. Oh, istenem, nem is érdekel!
A hajamat martam a tenyereimmel, mikor bezártam az ajtót magam mögött. A tükörre pillantottam, majd ködfátyolos szemeimbe néztem közelebb hajolva. Tényleg ki van tágulva a pupillám, ez rémisztő... A tükör mindent felfed. A tükör megmutatja a valót. Én nem szerettem volna ezt látni...
A csapnak támaszkodtam két kezemet kinyújtva. Mély levegőt vettem, majd kieresztettem azt. Én nekem... nekem ez...
Lassan lehunytam a szemeimet, majd előre döntöttem a fejemet. Ott... miért lett ilyen...
Bal kezemmel folyamatosan támaszkodtam a mosdókagyló szélén, míg jobb kezemet iszonyatosan lassan, remegve, talán félve irányítottam a hasamra. Itt egy pillanatra megálltam, majd még egy nagyot nyeltem. Folytatva, csúsztattam egyre lentebb a tenyeremet, míg meg nem állapodott a nadrágom közepén. Megrebbent az alhasam, ahogyan éppen csak megtapintottam teljesen merev tagomat.
- Tényleg lebetegedhettem... - suttogtam a szavakat magam elé. Ez nem lehetséges, hogy ő miatta legyen. A hideg szoba volt az oka és a hajnalig való kint lét. Talán náthás lehetek, vagy megfáztam. Feszítő érzés volt.
- Lehetetlen, hogy miatta lenne... - szuszogtam, majd az orromon keresztül vettem szaporán a levegőt. A nyakamat végig elöntötte a meleg. Nekem most azonnal meg kell könnyebbülnöm, különben elájulok. 

És ezt haláloson komolyan gondoltam. Annyi inger ért hirtelen, hogy a szervezetem már nem bírta befogadni mindazt. Pontosan ez lehetett. Emiatt gyülemlett fel a... Nekem könnyítenem kell magamon, édes istenem...!
Nagy gonddal gomboltam ki a nadrágomat, cipzáramat azonnal lehúzva rajta. A sóhaj úgy hagyta el ajkaimat, mintha muszáj lenne menekülnie. Mintha párás lenne a levegő. Yoongi... Miért voltál ennyire...
Már régen szabad levegő ért odalent, mire remegve sóhajtottam egy mélyet. Ujjaimat körbe fontam a merevedésemen. Kell a megváltás, ez szörnyű...
Azonnal elkezdtem mozgatni a csuklómat, karommal együtt egy lassú ütemet kezdve. Továbbra is ott álltam a tükör előtt, de nem akartam belenézni, nem tudtam volna... Rettenetes vagyok...
Egy idő után egyre vehemensebben masszíroztam magamat, valami euforikus hatást keltve saját magamnak minden másodpercben. Úgy remegtem, mint a nyárfalevél. Szaporán vettem a levegőt, majd lassan kezdtem... 

Kopogtak.
- Jungkook, ha kijöttél azonnal feküdj le. Ez parancs volt. Tudod, hogy nem bírná el a lelkiismeretem, ha miattam kapnál tüdőgyulladást, szóval siess és fürödj le egy forró zuhanyban. Hidd el, hogy jót fog tenni. -  A vér is megfagyott a testemben, a szemeim is kipattantak. A hangja volt a végső döfés. Úgy élveztem el a tenyerembe, mint annak a rendje. Remegtem, majd azonnal elcsavartam a csapot hideg vízre állítva a hőmérsékletét. Olyan gyorsan mostam meg a tenyereimet, ahogyan csak tudtam. A fejemet fröcsköltem, hátha észhez térek megtébolyult börtönömből. Az elmém volt a megtébolyult. A galád, a vad, nem ismert határokat. Megbabonázta az eszemet.
- Bemehetek?
- Nem! - kiabáltam azonnal, majd az ajtóhoz vágódtam háttal. Az kellene még csak! - Mindjárt kimegyek... Cs-Csak kimerültem... - A hideg kőre csúsztam le, fenekemre huppanva. Megtámasztottam a homlokomat, tenyerembe fektetve. 

- Nemsokára jövök, kérlek addig vigyázz magadra itthon. Elmentem. - Hallottam a hangján, hogy aggódó volt, de rám hagyta. Most az egyszer örültem, hogy rám hagyta... Ezt még én sem tudtam ép ésszel felfogni. Végig a bársonyos bőre és a gyönyörű szemei lebegtek előttem. Nem bírom felfogni, hogy rágondolva vertem ki... 

Yoongi

  Őszintén rosszul éreztem magam. Lázas volt, éreztem mikor megérintettem a bőrét. Miattam fázott meg, mert én idióta nem tessékeltem be azonnal a házba, mikor kikoslatott utánam. Amint kirohant a szobából, magamra húztam a kikészített ingem és magamra terítettem a sötétkék sálam. Jaj, öcsi… 

Aggodalmasan sétáltam az ajtó elé és kopogni kezdtem. Porzott az ajkam a feszült érzés miatt. Kétszer is levegőt kellett vennem, mielőtt szó csúszott volna ki a számon. 

- Jungkook, ha kijöttél, azonnal feküdj le. Ez parancs volt. Tudod, hogy nem bírná el a lelkiismeretem, ha miattam kapnál tüdőgyulladást, szóval siess és fürödj le egy forró zuhanyban. Hidd el, hogy jót fog tenni. – Ez most igazán úgy hangozhatott, mintha az anyja lennék. Ennél őszintébb viszont én sem lehettem már. Jó, talán egy kicsit mérges is voltam, amiért ennyire nem figyelt magára.
Ahh… Miért nem válaszolsz? 

Az ujjperceim a hideg, fehér ajtón nyugodtak, de egyre jobban remegtek. Beharaptam a szám alsó párnáját. Topogni kezdtem. Jungkook!

- Bemehetek? – álltam le a toporgással, de továbbra is az ajkam martam. 

- Nem! Mindjárt kimegyek... Cs-Csak kimerültem... - hangzott el azonnal a válasz. Emiatt erős szúrás keletkezett a mellkasomban. Annyira ridegen mondta. Kifújtam a levegőt a sálammal motoszkálva. 

- Nemsokára jövök, kérlek addig vigyázz magadra itthon. Elmentem. – Nem volt szívem itt hagyni. Egyszerűen nem. Úgy éreztem maradnom kéne, hiszen én tettem ezt vele. Miattam érzi magát rosszul. Tényleg nagyon aggódtam érte. Jobb lesz, ha nem húzom el sokáig ezt a vacsorát. 

Ólomsúlyú léptekkel hagytam el a házat. Felhúztam a szemüvegem is, de szinte megült a dér az átlátszó üvegén. Nem ismertem a címet, amit Jimin megadott. Kénytelen voltam taxit rendelni magam alá. A hideg már kezdett eluralkodni a táj felett, nemsokára december. Eddig nem ünnepeltük a karácsonyt, de biztos voltam benne, hogy az új nő a házban, gatyába ráz minket. Az utcán már apró világító gömbök terültek el, a fák kopaszok lettek. Az elmúlás ideje. Ezt próbálták leplezni a rengeteg dísszel, értem én. Bár nekem előbb tűnt giccsnek, mint a karácsony lényegének jelentése. Ha a szeretet ünnepe, akkor miért kell mindenre csillámot aggatni? Talán soha nem fogom ezt megérteni. 

Megérkezett a kis jármű. A sofőr nem volt túl életvidám, ki lenne az ilyen munka mellett? Bedobtam magam a hátsó ülésre és elnavigáltam a pontos úti cél felé, ami most nekem kellett. Már megint, mivel készült az a nyomorult? 

A tekintetem előtt elsuhant a homályos utca képe. Mintha eső mosta volna, pedig csak a szürke felhők miatt volt ködös az elsikló táj. Ezért az egyért szerettem a telet. A színek miatt, amik körbeölelnek. A zsebemből elővettem az apró kis kopott füzetem és tollam. A szavak néha olyan hirtelen ontanak gátat, hogy nem lehetek elég óvatos soha. 

„Ne engem láss, előtted van minden.

Ne a szemembe nézz, érted te anélkül is.

Ott keresd a kezem, ahol a legjobban remegsz.

Ott lesz az, ott a szíveden.„

Mire letettem a kis eszközt, az autó megállt. Teljesen ismeretlen környezetben éreztem magam. Egy tó volt, amin a fákról világítódíszek tükröződtek vissza. Folyékony torztükör volt, mely az ég egyre sötétedő görbületét vetítette vissza ránk. A tó partján egy kis faház tekintett rám hatalmas üvegekkel, amin fehér fény szűrődött ki. Az lehet akkor az étterem. Hát persze, hogy megint egy ilyen helyre hozott el. Végig haladtam a kővel kirakott úton, míg a telefonommal lőttem pár képet a helyről. Megálltam a bejárat előtt. Felnyitottam a kis borítékot a telefonomon.

Mosoly szaladt az ajkamra. Én vigyázok magamra, öcsi… és már rád is.

Benyitottam az üvegajtón, majd körbepillantottam. Egy pingvinnek öltözött fiatalember már rohant is a kabátomért. Megráztam kissé magam, miután a kezébe illettem a darabot. 

- Van foglalása, uram?

- Park Jimin névre, elvileg – nyújtogattam a nyakam, hátha meglátom a vöröshajú barátom. 

- Oh, igen, a fiatalúr már várja. - Sétált előttem az idősebb alak. Követni kezdtem én is. A hely szinte hófehér volt. Drága kölnik bűzlöttek és nagyon kiöltözött emberek birtokolták az asztalokat. Nem voltam idevaló. Sosem leszek az. Jimin az egyik ablak mellett várakozott, eléggé ideges lehetett a válltartásából ítélve. Azonnal felállt és bólintott egyet köszönés képen. Némán ültem le vele szemben. 

- Már kértem a kedvenced! Nemsokára hozzák! – szólt azonnal, miután a pincér elhagyta a magánszféránkat. 

- Kösz... - szuszogtam az arcát fürkészve. Rengeteget rágódhatott, karikásak voltak a szemei. Kényelmetlenül éreztem magam, nem csak a körülmények, de a kínos csend miatt is, ami közöttünk uralkodott. 

- Én... - kezdte el, akadozva. Jimin, szedd össze magad! Nem akarom én kiráncigálni belőled a szavakat. – Sajnálom, elragadtattam magam.

- Úgy gondolod? – dőltem hátra kicsit szigorú tekintettel. Igen, túlzásba vitted, valóban. 

- Yoongi, tényleg sajnálom! - dőlt előre a kezemért kapva. Furcsa bizsergés szaladt át a testemen. Miért fogja meg a kezem?

- Ne kérj arra, hogy válasszak... - húzódtam hátrébb a székemben. Menekültem? – Szeretem az öcsém. – Láttam, hogy az arcára dermed minden érzelem. 

- Szerinted ilyen hamar megtudsz kedvelni valakit? – nyelte el az indulatát. 

- Érzem. Ő a testvérem, valószínűleg életem végéig az marad. Nem fogom tönkretenni az életét. Úgy néz ki, ebben eltér most a véleményünk, Jimin. – Fontam össze a karjaim a lüktető mellkasom előtt. Rosszul éreztem magam. Tényleg hazakívánkoztam. A pincér újra megjelent fölöttünk. Letette a gőzölgő tálakat elénk. Rá sem tudtam nézni az ételre. 

- Egy szóval sem említetted, hogy egyik pillanatról a másikra megszeretted azt, akit eddig utáltál! – emelte fel a hangját, de hamar visszacsillapodott, mikor ránk emelték az emberek a figyelmüket. 

- Mégis, mit vársz tőlem, mit mondjak? – vontam meg a vállam egyre és egyre idegesebben.

- Jaj, ne csináld ezt, Yoongi! Tudod, hogy ismerem minden porcikád. – Kezdtem érezni, ahogy ettől jobban belesülök az ülőalkalmatosságba. Hogy mondhat nekem ilyet? Minden után. - Furcsa vagy nekem. Ne tegyél úgy, mintha már nem lennénk számodra! Teljesen elhanyagolsz minket, már kezdem azt hinni, szerelmes vagy az öcsédbe! - erre már nem bírtam. Felkeltem az asztaltól.

- Yoongi! – fordult egyből utánam a kezemért nyúlva, de elhúztam azt.

- Majd akkor hívj, ha nem ezzel a hülyeséggel faszkodsz velem! - kiabáltam rá végül én. Lüktetett bennem az indulat. Féltékeny, vagy mi a kurva élet van már?! 

Elmartam a kabátom a pincértől, majd heves indulattal kicsaptam az ajtót magam előtt és haza indultam egyedül a sötét éjszakában.

Jungkook

   Üres... katt... üres... katt... Nem tudok aludni se. Az óra is lassan forgott. 

Szétterülve kémleltem a plafont. Az ágyamtól kezdve, a kanapétól, egyenesen a babzsákfotelig szenvedtem magamat. Még, hogy elfáradtam... Lócitrom!
Egy pillanat se volt, hogy ne éreztem volna magamat egy csalódásnak... Oh, mama... Ez a babzsákfotel se kényelmes. Az ágy se. Se semmi! Egy új szobát szeretnék.
Idegesen pattantam fel, kiropogtatva a görcsöket ujjaimból. Aludni próbáltam-e? Még szép, hogy nem. Nem tudtam volna. Hogy tudtam volna? Annyi megválaszolatlan kérdés merült fel bennem, hogy szinte egészvégig ezen rágódtam. Egész este virrasztani fogok, érzem.
Nagy sóhajjal indultam el a függönyökkel befedett átlátszó börtönrácshoz. Mintha lenne fény, ami bevilágítana ebbe a sötétségbe.
Amint kipillantottam, szemeimbe villantak az apró fénypontok az égen. Csak figyeltem őket, csendben. Mintha mágnesként vonzott volna. Yoongi azt mondta, hogy az Kis Göncöl... és az  meg az esti csillag. A nagy Esthajnalcsillag. Lehet, amióta elmondta, hogy melyiknek, mi a neve, azóta talán jobban fénylenek nekem. Mint a fehértűz. A fehér pontocska. Akaratlanul is felnyögtem, hiszen Yoongi szeplői jutottak eszembe. A tenyerembe támasztottam a fejemet.
- Nem vagy normális, Jeon Jungkook - lehunyt szemekkel nyüszítettem, majd újra az égre emeltem íriszeimet. De mégis így volt...
Mélyen beszívva a levegőt rántottam össze a függönyt. De mégsem gondolhatok erre...
Lehunytam álmos szemeimet, majd beborultam az ágyba. Legalább most nem volt itt. Nekem gondolkodnom kellett.
Szinte a falnál voltam, a szellő túlságosan is megrázott, mellesleg még mindig égett a mellkasom. Tényleg beteg lennék? Olyan dermedő idő volt ebben a helységben mindig...
A homlokomhoz nyúltam, de ugyanolyan lendülettel fektettem vissza magam mellé, hisz felesleges, nem volt értelme ennek. Ugyanolyan hőmérsékletű, mint a kezem, nem érzem másképp. Legalábbis soha nem éreztem, ha megpróbáltam megmérni a lázamat. Mindig apa vette észre, ha beteg voltam, mert gyakorlatilag elválaszthatatlanok voltunk. A nyakán lógtam, mint egy kis csimpánz. Sokat játszottunk, és hiába mondta el, hogy vegyek fel zoknit, mert megfogok fázni, sose hallgattam rá. Imádom, ha közvetlen a talpammal érezhetem a földet. És le is betegedtem nem sokra rá. Istenem, de jó forma volt apa. Néha annyira tud hiányozni. Együtt kakaóztunk az ágyamban ülve, amikor otthon maradtam huzamosabb időkre. Imádta csipkedni az orromat, azt mondta mindig, hogy egy kis hóember vagyok, amíg nem lesz egy répa színárnyalat minimum az orromon. Ha lebetegedtem, mindig teljesen sápadt voltam, talán ezért hívott kis hóembernek. Megcsipkedte az orromat, hogy legyen színem. Kivirult hóember!

Majdnem felkaptam a fejemet a neszre, de mégsem tettem. Ösztönből bújtam meg a takaró alatt és színleletem, hogy alszok. Talán nem kellene már ébren legyek, nem szeretnék beszélni Yoongival. Már ha ő járkál.

Az ajtó kattant, majd halkan, tényleg odafigyelve, hogy ne csapjon túl nagy zajt, bezárta azt maga mögött. Nesztelen léptei, akár a lenge macskáé, úgy mentek el mellettem. Az ágyára esett valami. Valószínűleg öltözött. Vetkőzött... Megszeretnék fordulni, hogy lássam a csillagokat a... Ezt be kellene fejeznem.
Összeszorítottam a szemeimet erősítésképpen, és beharapott szájjal nyeltem egyet. Reméltem, hogy hamar elmegy fürdeni és álomra hajtja a fejét, hogy egy pillanatig se füleljem minden apró mozzanatát. Elcsendesültek a fuvallatok, és mintha megállt volna az idő. Máris aludna?
Lehunyt pillákkal forgattam a szemgolyóimat koncentrálva a zajokra, de semmi nem volt már. Megszűntek. Egy tű koppanását is meghallottam volna.
Belül szaltózott egyet a gyomrom, és majdnem meg is ugrottam, de sikerült még nagyjából egy légvételbe fojtanom ezt. Mintha csak nyugodtan pihennék. Ugyanis egy tenyér tapadt a homlokomra és annak társa is lassan helyet foglalt mellettem, ügyelve, hogy ne "ébredjek" fel. A tincseim alatt bújtak meg félig a hideg ujjak, majd váratlanul tovább csúsztatta azokat a hajzuhatagomba. Gyengéden simogatott és ettől megint nyelnem kellett, de nem mertem még ennyit se tenni. Miért viselkedsz így velem? Nem is vagyunk igazi testvérek, se rokonok... Hogy tudsz elfogadni egy ilyen undorító kölyköt...?
Rossznak éreztem a lelkiismeretemet a tenyere alatt. Nem helyénvaló, amit tettem. Ő a testvérem próbál lenni és talán én erőltettem ezt. Mikor ő rendes próbál lenni végre, mert ezt kiprovokáltam, én nem szeretnék elrontója lenni semminek.
Az a hideg tenyér, úgy tűnt el a dús tincseimből, akárcsak az koppintott xilofon elmúló hangja. Nem tudtam lereagálni, se átgondolni, hiszen váltva, egy kéz csúszott át bordáim nyomában, finoman keresve útját a hasamig. Egy test közeledését éreztem és egy menedéket nyújtó takaró megosztását. Bebújt mellém a takaró alá. Úgy kezdett el a hasam remegni, mintha égőfáklyát tartottak volna elé. Yoongi a nyakamhoz bújt, homlokát a tarkómhoz érintve. Kusza haja beterítette a bőrömet, ezzel egy pillanatig csiklandozva. Megint végigfutott rajtam a hideg, de nem szerettem volna, hogy most itt hagyjon engem. Tudom, hogy most bújt ide, de nem szerettem volna megkockáztatni egy picikét se, hogy elmenjen mellőlem, magányosan hagyva a hűvös szobában. Sóhajtva mocorogtam szorítása alatt, mire a gerincvonalamra lehelt a felsőmön keresztül. Megremegtem, és éreztem, hogy ott kezdek el keményedni, ahol nem kellene még egyszer. Pedig csak hozzámért, semmi több. Megölelt és... mégsem értettem őt. Se a miértjét...

- Miért? -  kérdeztem szinte alighallható hangon lehelve egyet, mire még szorosabban vont magához.

- Mert te sem hagytál magamra, én sem engedem, hogy rémálmod legyen.