5. fejezet - Farkasbőrbe bújt bárány

Cím: 21st Century Bros

Műfaj: Yaoi (fiúxfiú szerelem), nem mint banda, AU (alternatív univerzum), OOC

Páros: YoonKook, Yoongi x Jungkook

Besorolás: (+16)
Figyelmeztetés: Mostohatestvér szerelem, trágár beszéd

Írók: Semil-han & Rossy

Tartalom: Az egyik nap Min Yoongit hazahívatja apukája egy fontos dolog miatt, amit nem szándékozik elárulni neki.  A fiú, apja parancsára haza is indul, ahol egy váratlan és talán számára unszimpatikus személyt vél felfedezni, aki mint később kiderül, a mostoha testvére lesz.

Hozzáfűzés: Kicsit hosszabb, mint szokott, de jó szórakozást kívánunk! :) 

KATT-> ~ Képgaléria ~

Jungkook

  

  Mióta itthon kiborult a bili, valahogy minden másabb lett. Nem teljesen, de éreztem, hogy sok dolog tényleg megváltozott. A zuhanyzóba lépve elforgattam a csapot, hogy meginduljon a forróvíz, azzal együtt testemet végignyalják a nedves cseppek. Jó volt, de kissé rázott a hideg, ahogy a hűvös levegőről levetve ruháimat ilyen gyorsan beléptem a víz alá.  

Egy hete, a kiborulásom óta már jobban éreztem magamat. A cukkolások és szívatások nagyjából csökkentek felém. Sőt, talán már nem is kaptam egyet se. Meglepett, de a szívem egy kicsit megnyugodott. Yoongi is mintha változott volna. Bevédett az iskolában mások ellen. Sőt... rá se ismertem. Az elmúlt időben - de lehet, hogy csak beképzeltem - nagyon odafigyelt rám, legalábbis, nagyon megfontoltan viselkedett velem. Ha találkoztunk, vagy összefutottunk, rendesen köszönt, ha elmentem itthonról, akkor is. 

Mikor lecsúszott a bejárati mellett azon a napon, talán gyökerestül megváltozhatott a nézőpontja. Lehet azt mondani, hogy hirtelen rájött arra, talán nem kellene köcsögnek lennie velem, és az apja miatt kezdett el hirtelen rendes lenni, hogy ne kapjon több lecseszést, de nem gondoltam volna, hogy ez lenne. Nem. Abszolút nem tűnt olyan embernek, mint akit érdekel, hogy éppen ki dorgálja meg, pont ezért nem is tudtam, hogy hogyan kellene viselkednem már vele. Hisz megbocsátani sem terveztem neki. De azok után, hogy ennyire más lett... nem tudom. Annyira kiszámíthatatlan srác. Az egyik percben a pokol legmélyebb bugyraiba száműzném őt, és most meg... mintha elfelejtettem volna minden rosszat, amit velem tett. Szerdán Taetaeval és Jinnel a próbaszünet alatt indultunk volna ebédelni, de megálltam a kottatartó mellett kutatva a táskámba, mert sehol sem találtam az elkészített ételemet. Egyszerűen felszívódott, én meg elszomorodtam. A gyomrom már - ha tehette volna - felfalt volna belülről. De hála Taenak, felajánlotta, hogy ad az ebédjéből, ami miatt nem tudtam eléggé hálás lenni neki, hiszen mostanában nem ettem túl sokat az engem ért stressz hatására. Tényleg nem volt túl kellemes, a torkom is elszorult azokban a napokban, amíg tartott minden borzalom.  

Szóval, Taeval osztozkodtunk volna az ebéden, – tuti megszánhatott - ami miatt nagyon hálás voltam, de amikor elindultunk a teremből egyenesen az ebédlőbe véve irányunkat, társam az oldalamba bökött, mire én felszisszentettem kérdőtekintettel nézve rá, de ő csak egyenesen előre pislogott tovább haladva, suttogva. 

„Szerintem, téged vár, nézz hátra!” Mondta. 

Emlékszem, hogy amint megfordultam, meglepve vettem észre, hogy Yoongi a terem ajtó mellett a falnak dőlve állt, egyik talpát azon pihentetve, miközben kezeit zsebében melegítette, egyik csuklóján egy kis szatyorral, végig figyelve a mozdulataimat. Teljesen olyan volt, mint a tipikus filmekben. 
Ott állt a falnak dőlve a srác, valakire szemet kápráztató testtartással várva – bár, szerintem ezt mások dögösnek nevezték volna -, míg jön felé a másik. Vettem a bátorságot és Taenak intettem, hogy nyugodtan menjen tovább, míg én odasétáltam a másikhoz. Nagy levegőt vettem, majd kifújtam azt. Mintha már most a halálomba mentem volna. 

Amint elé értem, végig vezette a tekintetét rajtam, amitől egy enyhén kirázott a hideg. Reméltem, hogy nem szeretett volna kicseszni velem, így előre akartam szólni neki, hogy tényleg ne haragudjon rám, de inkább bocsánatot kérek, minthogy a bántást elviseljem. Megalkuvást kerestem. Igen, ez a második nap volt azután, hogy elsírtam magamat otthon és pont a megbocsátást nem terveztem. 

De nem tehetek róla, nem vagyok haragtartó, így jogosan féltem, és nem éreztem magamat biztonságban, hisz előző napon nem is szóltunk egymáshoz, sőt... kerültük egymás tekintetét. Eléggé kellemetlen helyzet volt ez, hisz közös szoba, ugyanaz a ház, és... mostohatestvérek. Ha akarnám se tudnám elkerülni. 

„Ezt...”  Köhintett egyet. „Otthon felejtetted.”

Odanyújtotta nekem a szatyrot, amit óvatosan, de elvettem, majd megfordult és elindult a kijárat felé. 

Oh, igen. Rövidített napja van elvileg. De ez mi? 

Kivettem a kis recsegős tartóból a tartalmát, majd csak lestem. 

Az orrnyergemet masszíroztam éppen, majd még egy kevés tusfürdőt nyomtam a tenyerembe, hogy elkenhessem azt a combomon átsimítva egyenesen a hasfalamig, majd a legvégén, amennyi jutott belőle még a nyakamig. Finoman szétdörzsöltem a vanília-barackos tusfürdőt magamon, de elmosolyodtam azon a gondolaton, hogy mennyire vicces, hogy ilyen illatú testápolószert használtam. Meg hogy egyáltalán ilyen stílusút. Már majdnem nevettem a tusoló alatt, ahogyan megnéztem a többi kis tubust sorakozva a tartójukon. Azért vicces, hogy mindegyik férfiaknak van fenntartva - egy-két kivétellel -, de ez az egy meg anyáé. 
Nem csak emiatt mosolyodtam el, hanem a pár napos emléken, hogy Yoongi csakis azért várt meg engem a suliban, hogy odaadja az otthon felejtett ebédemet. Igen, a szatyorban az én kis ételhordóm volt. És nem is csak ez volt... hiszen az itthoni házimunkákat, amik ki voltak írva egy cetlin, hogy ki, mit csinál, azokat is elvégezte néha helyettem. És még mindig nem beszéltünk erről se.
Tényleg azt éreztem az első napokban, hogy talán mégsem olyan, amilyennek hittem, hogy egy apamániás srác, akinek nem tetszett - attól még lehetséges, hogy nincs teljesen az ínyére -, hogy odaköltöztünk, és csak azért viselkedett így, mert uralkodni akart felettem, esetleg csak szimplán lenéz mindenkit, akit kevesebbre tart, mint saját magát. Azzal sem lett volna bajom, ha esetleg tényleg mindenkinél előrébb helyezi az apját, hisz én nem szerettem volna elmarni őt tőle, de tény, hogy rosszban sem akartam lenni senkivel. Szimpatikus volt Hyunwook, így pláne nem.

Nem tudtam kiigazodni rajta, de addig örültem, - bár nem bíztam el magamat - míg odafigyelően viselkedett, - khm, vagyis, így tűnt eddig - és bíztam benne, hogy így is fog maradni ez. 

Nagyon jó, tényleg, hogy fokozatosan kezdett változni. Az egész kapcsolatunk egy hét alatt, kellemes volt. 

Hmm... igen. És nem gondoltam volna én se, hogy ezt mondom, de őszintén a kellemes jelzővel tituláltam.

Mikor végeztem a forrófürdővel, mély gondolataimat megszakítva ásítottam egy óriásit, amint átléptem a zuhany küszöböt. Törölközőért nyúlva kezdtem el megszárítkozni, majd mikor végeztem, felöltöztem a pizsamámba, majd visszaindultam, a törülközőt a nyakamba akasztva.  
Még tanulnom kell, te jó ég... 

Yoongi

  Hogy mit is éreztem… Nem vagyok benne biztos, hogy szavakban el tudnám-e mondani. Édes keserűség. Vagy keserű édesség? Amit tudtam, az az volt, hogy Jungkook teljesen összeroppant. Ez pedig miattam volt. A két kezem és a bennem megrejlő rosszindulat végeredménye volt. Hogy jóvá akartam tenni, nem így fogalmaznék. Nem az volt a szemem előtt, hogy mindent jóvá kell tegyek. Jimin lebegett az elmémben. Tudtam, ő mit tenne meg értem és mit tett az elmúlt évek alatt, akkor is, ha mindketten követtünk el ostoba hibákat, de ő ott volt mellettem. És én, mit tettem? És mit teszek most? Nem hallgattam rá, mikor figyelmeztetett, hogy ebből baj lesz. Most pedig itt van, mindent elrontottam és ő csalódott bennem. Akkor is tudom, ha nem említi szóval. Talán neki akartam mindezt jóvá varázsolni. Viszont mégis volt valami abban, hogy nem fél tőlem. Nem remeg, ha meglát, nem szalad el, nem kapja el a tekintetét. Végre én sem éreztem magam szörnyetegnek. Nem úgy tekintett rám. Valóban ez segíthetett elkergetni a démonokat, amik minden éjjel ellepték az elmém.

„Kérlek, ne. Beszéljük meg, jó?”  Nyomta a tenyereit a mellkasomra. Védekezni próbált, 
mégsem volt erőszakos. Hátralépett egyet, bizonytalan volt, a talpa nem tapadt. Én követtem a testemmel, de az elmém valahol mélyen el volt zárva a semmi ketrecébe. Két hatalmas lidérc telepedett a zár mellé és nem engedték azt. Hiába kiabáltam, a lelkem nem érte el a fizikai valóm. A hangok ezután talán örökké az elmémben maradnak, hiába ásom egyre és egyre lejjebb. Aztán hirtelen fájdalmat éreztem a mellkasomban. Mintha felrobbant volna bennem valami. Ezután pedig mindig felriadtam. Kegyetlen éjszakák voltak ezek. Minden visszatért a fejembe, amit már régen lelakatoltam. Azok üvöltöttek a fejemben, akiknek ártottam. A leghangosabb most Jungkook volt. Tudtam, hogy nem az én kenyerem az, hogy bocsánatért esedezzek. Oh, soha nem is tettem, talán ez a leghatalmasabb hibám. Ez a szó nem lép ki az ajkamon, tilalmat kapott. Csak a fejemben létezett. Én bolond, néha így elmélkedtem erről. Helyette inkább zúztam magam halálra, hogy a testemmel fejezzem ki, mennyire sajnálom. Ahogyan a napokban is tettem. Hamarabb hazalógtam az iskolából, hogy megcsináljam a házimunkát Jungkook helyett. Még a saját szobánkban is rendet raktam, csak azért, hogy kényelmesebben érezze magát. Lesöpörtem a kacatokat a régi tölgy íróasztalról, és a könyveit pakoltam rá. Én úgysem használom. Nem volt előnyömre a tanulás. Iskolában odafigyeltem és ebből pont megvolt minden, ami nekem kellett. Ezért sosem kedveltek a diákok, bevallom, de mikor is érdekelt ez engem? Neki viszont szüksége volt egy helyre, ahol tanulni tudott kényelmesen. A végén még a bukásáért is én leszek a felelős, na azt hogy mosom le magamról? 
Jungkook édesanyja még egy apró kaktuszt is tett a szobánkba míg nem voltunk itthon. Kezdett tényleg úgy kinézni, mint egy normális szoba. Bár, mi számított annak. Jiminnek villája volt, nem szobája. Viszont egy kisállatot én is nagyon szívesen elnézegettem volna a szobámban. De erről szó sem lehetett, amíg apu itt él, addig nem. De nem ez volt az egyetlen, amit el kellett takarítanom magam után. Igazi kis utálkozó tábort toboroztam az iskolában a szerencsétlen öcsém ellen. Igen, erről is én tehettem, nem más. Jimin erről is leakart beszélni, de én, én mentem a fejem után. Egyik nap pedig konkrétan rászálltak szünetben. És annak én vetettem véget. Fogalmam sem volt miért, de abban a pillanatban, mikor az ablak folyékony tükrében megláttam emberekkel körülvéve, hirtelen úgy éreztem „Mennyire apró”. Egy kis lélek volt a szememben, akit eltakartak a vérengző lélekzabálók. Ekkor szorult ökölbe a tenyerem és zúdultam ki az ajtón. Mint a nyári vihar, az én érzelmeim is kiszakadtak a hirtelen csendből. Közéjük léptem. A tekintetem csúnyább volt, mint akkor apámé. A többiek pedig szétszéledtek. És én mit tettem ezután? Én önző, idióta, fogtam magam és elsétáltam, mint aki vérig van sértve, amiért bekoszolta a kezét. Nem fog kijönni az ajkamon. Egyszerűen nem fog menni. Mintha belehalnék.

Most is, az ágyon ülve. Hiába rág belül valami, tudom, hogy nem fog kitörni. Csak egyféleképpen. Ahogyan eddig is tettem, papírra vetettem, amit éreztem. A dalszövegírás. Ehhez értettem, ebben találtam meg önmagam. Valahova elment, talán zuhanyozni, így egyedül voltam a néma szobában. A tollam kezdett sercegni a papíron, a szavak pedig szaporodtak rajta.

„Sajnálom, kisöcsém. Kegyetlen szívemnek rabja lettél.

Kínoztalak vérengző önmagammal, rút hangokkal.

Végzetes csapásokkal ontottam vért, rettenetes szavakkal törtelek szét.”

Kezdett eluralkodni rajtam. A toll remegett az ujjaim gyengéd fogásában. Aztán az ajtó kinyílt. Felkaptam a fejem, megzavarodtam a saját képeimen. Kook volt az, már pizsamában. Ennyi idő alatt rájöttem, hogy a fekete térdnadrág és a nyúlót fehér póló számára a pizsit jelentette. Kiroppantottam az ujjam, majd a papírt a többi alá nyomtam az ölemben. Láttam, hogy elmélkedik. Az ágyat célozta meg a tekintetével, majd az asztalt. Nagyot nyeltem. Yoongi, istenem, szólalj meg. Fasza gyerek vagy, nem?!

- Tanulni szeretnél? - nyögtem ki végül elég szerencsétlenül. 
Ah, édes jó istenem borogass, komolyan. Mekkora egy szánalomkupac vagyok. Őt viszont meglepte ez a kérdés. Végigmért és csak aztán bólintott. - Nyugodtan használd az asztalt... Kényelmesebb. - Dörmögtem, majd a szemeimmel az asztalfelé csaltam. 
Mit csinálnak a testvérek? Ez nekem nem való. Nem volt soha testvérem, honnan tudnám meg most, hogy mit kell tennem? 
Jungkook azonban odalépett, kihúzta kicsit nyekeregve a széket és helyet foglalt. Behúzta magát és keresni kezdte a könyveit. Az íróalkalmatosság pont az ágyam mellett pihent. Óvatosan hátradőltem az ágyra miután letettem a papírt és a tollat. Végignéztem az arcán. Nedves volt még a bőre és a haja. Szóval tényleg zuhanyozni volt. Az első, amit észrevettem, az az ajkainak színe volt. Meglepően cseresznyepiros. Elgondolkoztatott, hogy mitől ilyen. Az édesanyjának közel sem ilyen színű. Rendellenesen figyelemfelkeltő. Szinte már nevetséges. Elmosolyodtam a saját gondolataimon. Lehet azért ilyen, mert rágja őket. Vagy sminket használ. 
Ahj, Yoongi… Te tényleg őszintén szánni való ember vagy. Vagy féltékeny. Féltékeny lennék? Tegyük fel, nem csapnivaló a gyerek. És bizonyosan a lányok kedvelik is. Engem pedig nem, na és? Namjoon mindig azzal baszogat, hogy ijesztő vagyok. Persze, mert Jungkook egy tündér, csak mert olyan az arca, mi? Nevetséges...
A mosoly néma morgásba fulladt, és inkább magam elé néztem. Zavarba hozom saját magam.

Jungkook

  Nem tudtam nem észrevenni a perifériás látáskörömben, hogy egyfolytában csak rajtam legeltette a szemeit. Emiatt kezdtem azt hinni, hogy lehet van valami maszat az arcomon, esetleg csak mögém nézhetett? Nem tudom, nem mertem ránézni, mert akkor meg elfordulni nem menne. Furcsa, de még mindig picit nyomasztó vele egy légkörben tartózkodni, akármennyire is rendes. Ha már megengedte, hogy leüljek az asztalához és még be is rendezte, nem mellesleg az én könyveimet is sorrendbe tette rajta, - ami nagyon nagyon jól jött - és mivel most láttam ezt meg, nem tudtam csendbe lenni. 

- Köszönöm, hogy sorba tetted a könyveimet, nagyon nagy segítség volt! - mondtam, majd rápillantottam a szemem sarkában, de nem engem nézett, csak a hangomra kapta fel a fejét.
Huh, és én még azt hittem, hogy végig fixíroz... Mondjuk, miért is tenné, nincs bennem semmi érdekes.

- Szívesen, öhm - megköszörülte a torkát, majd folytatta mondandóját. -, mit is tanulsz? - kérdezte nagy szemekkel. 

- Hát, most pillanatnyilag az angol szavakat kellene memorizálnom, de egyszerűen nem akar megragadni... ezért inkább matekozok.  

- Oh, hát az angol nálam is neuralgikus pont, szóval nem vagy egyedül. Viszont a matek az megy, igaz? - fonta össze az ujjait hasán. 

- Igazából az se teljesen, pláne, hogy most a... - elgondolkodtam. Gyorsan kinyitottam a könyvet, majd lapozgattam, hogy megtalálom-e, amit keresek. - Logaritmusos izé egyenleteket kéne tudnom, de érti a fene. - Mondtam mosolyogva felé fordulva, de ő üres tekintettel nézett rám, ettől viszont nekem is eltűnt a szende görbület az ajkaimról. 

Hát oké, Jungkook, most biztos úgy tűntél, mint aki nem veszi komolyan a feladatait. Pedig nem így van, csak egyszerűen nehéz megértenem ezt az egész feladványt. Azt se tudom miből áll, eszik-e vagy isszák. Nem vagyok hülye matekból, nem erről van szó. De mostanában annyira pajkos Taetae az órákon, hogy nem hagy odafigyelni, és ez eléggé kellemetlen, mert még partner is vagyok neki. 

Ott vihogunk - amennyire tudjuk, vissza szoktuk fogni magunkat - matek órákon mindig, hogy éppen a tanár, hogyan beszél magában. Vagy éppen huszadjára ejti le a krétákat a földre és hajol le érte nagy, fáradt sóhajokkal. Taetae valahogy minden hülyeséget, vagy érdemtelen dolgot olyan humorossá tud varázsolni, hogy nem is értem, miként képes erre. Talán csak annyira unalmas a matek, hogy még ő is érdekesebb ilyenkor. 

Franc tudja, azt viszont tudom, hogy ha sulira szeretnék orientálódni, akkor nem szabad hagynom, hogy elterelje a figyelmemet. Nagyon szeretem, de azokon az órákon talán máshová kellene, hogy üljek, nincs mese.

- Pedig az nem nehéz, ha megérti egyszer az ember. Egy pillanat, segítek. - állt fel, majd elindult valószínűleg egy ülőalkalmatosságért a konyhába.

- De nem ke... - Tiltakoztam volna már rávágásból, ugyanis soha nem kértem segítséget tanulásban, mert tudtam, hogy ha alaposan átrágom az anyagot, akkor megértem. Meglepett, hogy Yoongi ilyen temperamentummal indult el, ezt azért nem vártam.

- Megszeretnéd érteni, vagy nem? - kérdezte visszafordulva az ajtóból, mellkasán összefont karokkal türelmetlenkedve.

- Rendben van. Akkor... megköszönném. - Mosolyogtam rá szelíden, majd bólintott egyet kiindulva a közös szobánkból. 

Mikor visszatért a székével, arrébb tessékelt, hogy ő is helyet tudjon foglalni mellettem. Nem hittem volna soha, hogy én egyszer jóban leszek vele. Nem hogy még közösen tanulni. 

Ejj-ejj, lehetetleneken gondolkodni olyan, mintha... várjunk csak. Ez butaság, hisz nincsenek is lehetetlenek. Oké, Jungkook, mára elég a hülyeségedből, túl jó kedved lett a testvéred miatt, és te magad sem érted, hogy miért. Nyugalom, csak segít tanulni. Ez nem jelenti azt, hogy azonnal legjobb haverok lesztek. Ez csak az út afelé. Igen! Jó úton haladok, érzem.

Hát, ennél unalmasabb oktatást még talán a matek tanár se szokott produkálni. Olyan nagy lelkierő kellett, hogy ne ásítsam el magamat, és istenre esküdtem volna, hogy több erőkifejtés kellett a visszatartásához, minthogy lefutottam volna a suli köröket tesin.

De komolyan, olyan szárazon magyarázott, alig értettem belőle valamit. Csak később sikerült felfognom, amikor az egyenleteket csináltam meg. Viszont értékeltem, tényleg, hogy segít. Hiszen értem teszi, jó hogy hálás voltam. Már régen aludhatott volna, de még ehelyett itt éjszakázott velem, csakis értem. Hogy megértsem a feladatot. Nem tehettem azt, hogy leállítsam, vagy megszakítsam, hiszen annyira részletesen és kifejtően magyarázott, hogy minden erőmmel összpontosítottam, aminek meg is lett a gyümölcse. Hiába volt péntek, mind a ketten otthon voltunk, és én is kezdeni szerettem volna magammal valamit, ő meg feltehetően ráért.

Miközben ajkain csak röppentek ki a szavak, a magyarázatok tömkelege, rám-rám pillantott, majd a füzetre, és csak mondta és mondta. A toll sercegett, a lap megtelt, én meg kitöltöttem, amit csak tudtam. Valahogy... valahogy nagyon gyönyörű kézírása volt. A betűket elragadóan vezette a számokkal együtt. Nagyon tetszett a kézírása, igazán különleges, nem láttam még senkit se így írni. 

- Na, most már érted valamennyire? - nézett fel rám, miközben lekönyökölt az íróasztalra és tenyerében megtartotta az arcát pihenésképpen. 

- Igen, már sokkal jobban - mondtam, de eddig bírtam tartani. Nyújtóztam egyet, de a reccsenések után már feloldódott bennem minden gát, és éreztem, hogy teljesen elkap az álmosság. Olyan nagyot ásítottam, miközben karjaim a magasba húzódtak, mint még soha. 

Még a szemeim is bekönnyesedtek, miközben jóízűen nyammogtam, amit társam is megmosolygott szerintem. 

- Ennek örülök - fordult a füzet felé, és eltette azt az eggyel lentebbi fiókjába, még mindig támaszkodva. -, látom álmos vagy, miért nem mentél aludni? Ha csak azért, mert nem mertél szólni, hogy már fáradt vagy, akkor ne idegeskedj ilyeneken. Nem foglak bántani, ha aludni akarsz, Jungkook, péntek van. 

Erre nagyon meglepődtem, még a testem is összegörnyedt a székben. Igaza van, talán ennyire nem kellett volna tartanom tőle, még segített is. Olyan dolgokkal képes meglepni, amiket tényleg nem gondoltam volna. Már nem voltam abban sem biztos, hogy ő itt tényleg Yoongi. Vagy lehetséges volt, hogy nekem ezt az énjét eddig nem szándékozta megmutatni? Franc tudja, de valószínűbb a második. Az odafigyelő, törődő Yoongi. Elképesztő gondolat minden szempontból. Annyira rendkívülinek tűnt, hogy megint elmosolyodtam a széken ülve. Különlegesek lehetnek azok, akiknek csak ezt az énjét mutatja.

- Köszönöm a segítségedet, nagyon sokat jelen - mondtam egyenesen a szemébe, mire a szája szélén egy apró mosolyféleség jelent meg. -, és köszönöm, hogy fent maradtál velem eddig. - Tettem még hozzá a fejemet jobbra-balra billegtetve. Igen, az álmosság kezdett zavartalanná tenni, az udvariasság is képes volt ilyenkor eltűnni az erényeim közül. De csak ha tényleg K.O vagyok. 

- Szívesen. Szerintem ideje lenne aludnod amúgy, eléggé késő van - nézett az órára, mire pont fél tizenkettőt ütött az. Mikor feltornázta magát a székről nagy nehezen, éppen megindult volna komótos léptekkel az ágya felé - ami kerek két lépés volt - valami azonnal az eszembe jutott.

- Várj, Yoongi - felpattantam a székemből és átugrottam egyenesen a párnáim közé. Olyan puha és kényelmes volt hirtelen, hogy majdnem elfelejtettem a társamat. 

- Igen? - fordult vissza egyenesen az ágya mellől felém. Tudtam, hogy már felmerem tenni ezt a kérdést. Jogos volt, megtehettem, és szerintem eltelt hozzá elég idő. 

- Miért voltál velem olyan, amilyen az elmúlt időben? - tettem fel kérdésemet, laposakat pislogva a fal mellől egy párnát szorongatva, hátha az majd megvéd. De hogy mitől, még nem tudtam. Megnyugvás volt, hogy a mellkasom előtt ölelgethettem, valahogy nyugtatóhatással bírt mindig rám. Nem hiába, ami a szívemen - az egyszer biztosan - a számon is. Ezért kérdeztem meg Yoongitól. Tudtam, hogy fel fogom tenni, és szerintem ő is már várt erre az alkalomra, csak nem számított arra, hogy most lépem meg.

Az ajkai elnyíltak egymástól, majd az ablak felé nézett a tarkójára simítva. Mintha olyan kérdést tettem volna fel, amitől talán ő maga is tartott, hogy egyszer fel fogom tenni. Nem volt kétségbeesve, talán éppen kereshette magában a szavakat, esetleg már éppen formálhatta azokat, amiket felém szándékozott intézni. Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik. Majdnem annyira erősen, mint ahogyan én próbáltam nem elaludni. Egy mély sóhajt megeresztve kezdett el felém lépkedni, majd leült mellém az ágyra. Pár percig hezitált ám, de utána nehézkesen hátradőlt mellém. Sűrű tincsei a szemébe lógtak, és ő is lehajtotta pilláit, egyik tenyerét a tarkója alá csúsztatva, hogy kényelembe helyezhesse magát.

- Azt kérded miért, igaz? - szólalt meg halkan, de én már pislogni is alig tudtam. A szemeim már égtek, szárazak voltak, és lassan éreztem, hogy az álmom sincs már túl messze. 

- Igen... - Egy óriásit ásítva túrtam be magamat idővel jobban a takaróm alá.

- Hát... akkor elmondom. 

Yoongi

- Miért voltál velem olyan, amilyen az elmúlt időben? - szegezte felém a szavakat, bár fogalma sem volt arról, hogy azoknak mekkora a súlya. Egy pillanatra megálltam. Szóra nyitottam volna az ajkaim, de tudtam, felelőtlen lenne kimondani azt, ami a szívemen ül. Ki kellett nézzek a sötét üvegen. Minden éjjel egy olajlámpa vetett fényt az eddig szinte üres szobámra, de már nem voltam egyedül. Ezzel együtt pedig egy testvér is lettem. Egy bátyj, akinek óvnia kellene az öccsét, de én egészen eddig mást tettem. A mellkasomban megemelkedett a nyomás, éreztem, ahogy a bordáim megfeszülnek a nagyra táguló tüdőm miatt. 
Akkor most mi is vagyok én pontosan? Ezentúl jobb leszek – legalábbis ezzel biztattam magam. Megérdemli, egyszerűen ezek után meg, hogy őszinte legyek vele. 
Szakadozott mozdulatokkal nehezedtem az ágyára, majd óvatosan és megfontoltan hátradőltem hozzá. Talán a fal volt hideg, vagy belülről reszkettem.

- Azt kérded miért, igaz? - tettem fel a kérdést halkan, mint valami mentőöv a kezdet előtt.

- Igen - ásított egy hatalmasat és ahogy éreztem, jobban az ágy melegébe süllyedt.

- Hát… akkor elmondom. - Nyeltem egy hatalmasat, száraz volt a torkom. Igen, hát itt az ideje, talán végre sikerül tisztáznom saját magam és az érzéseim. Végülis, talán egy életen át összeleszünk kötve a véren túl is. 
A kezem lecsúszott az ölemben. A körmeim pattogtak egymáson, míg mereven figyeltem őket. Még a halvány sárga neonban is fehérnek tetszett a bőröm. Ezt is édesanyámtól örököltem. Be kellett szívnom mélyen a tüdőmbe az oxigént. A fogaim egymást szorították a számban. Olyan volt, mint egy medvecsapba. Összeszorult, és csak nagyon nehezen lehetett szétfeszíteni. Végül kijutott a levegő az ajkaim között. Nem tudtam ránézni. Olyan mély csend telepedett ránk, mint a magányosfarkas vonyítása után megfagyott levegőre.  
Olyan könnyű lehet, ha a zongora kifeszített húrjai szavakat zengenének, és nem hangokat! Annyival egyszerűbb lenne beszélni! Namjoonnak annyira egyszerű! Jiminnek is... Behunytam a fáradt szemem, nem féltem, hogy úgy marad, hiszen a szívem zakatolt.

- Nem téged utállak, kölyök... - léptek ki halkan a szavak. Koppantak a falon és egyenesen engem ütöttek, ahogy visszaértek hozzám. Oh, Junkook, miért nem olvasol inkább a fejemben… - Egyszerűen csak rossz időben érkeztél. Tudod, sosem volt túl jó kapcsolatom apámmal és… nem törődött velem az utóbbi időben annyit sem, mint azelőtt. Aztán egyszerűen csak beállított az új családjával, én pedig… nem is tudom, mit gondoltam... - emeltem az ujjaim a homlokomhoz, majd keserédes mosoly szaladt az ajkamra. -, sajnálom, Jungkook. - Pillantottam le oldalra, mikor ugyanis nagyobb súly volt a vállamon, mint eddig. Az pedig nem volt más, mint Kook alvó feje. Egy pillanatra elcsodálkoztam. Szóval végig aludta az egészet… Önkénytelenül is mosoly mélyedt az arcomra. 
Tényleg egy kölyök... Egy gyerek, aki annyira el van veszve, mint én voltam. Ott maradtam egy darabig és csak figyeltem a szendén megpihenő pilláit. A sok matektudás leterhelte az agyát, úgy néz ki.

- Jól van, öcsi, akkor villanyoltás. – Suttogtam ügyelve, hogy ne ébredjen fel. Bár esélyt sem láttam rá. A kezeim végig szaladtak a két kényelmesen megnyugvó karján. Fölötte támaszkodva döntöttem le a kék párnára. Csak ne keltsd fel, Yoongi… 
A jobb tenyerem a feje mellett pihent meg, ahogy óvatosan áttettem az egyik lábam a teste felett. A másik kezemmel kinyúltam oldalra, hogy leoltsam az ő kis éjjeli lámpáját, így már csak az enyém égett a másik oldalon. A kattanásra viszont felszusszant. Megfagyott a testem. Lassan letekintettem rá. Az arca felém fordult, alig egy leheletnyire az enyémtől. Nem mertem nyelni sem. Csak bámultam, ahogyan alszik. Ahogyan a haja elfedi a homlokát, ajkai elnyílnak és az orra mozog, akár egy nyúlé. A tenyerem zsibbadása egyre kellemetlenebbé vált. Aztán újra elfordította a fejét. Ekkor már csak magam elé meredtem remegő szívvel.  Megtapasztottam a talpam a szőnyegen, átlendültem a testén és szinte szédülve ültem a saját ágyamra. Lenyomtam a saját fényforrásom is, majd úgy zuhantam az ágyra, mintha egy ágyúgolyó süllyedt volna a testemre. Végre tudtam nyelni, de ki kellett nyissam a szám levegőért kapva. A fejemre húztam a takarót és igyekeztem magam mély álomba sulykolni. Nem hallott semmit, Yoongi. Nyugodj meg. Nem történt meg, már mélyen aludt, nem hallotta a szavaid! Kérlek, nyugodj meg! 
A szívemre nyomtam a tenyerem. Kérlek...

*

Fogalmam sem volt arról, hogy mikor aludtam el, de későn lehetett. Jungkook akkor már rég ébren lehetett, hiszen a szobában nyoma sem volt. Felülve kémleltem a fénytől fehér szobát. Megráztam a fejem, mire a hajam a helyére hullott. Önszándékú részegnek éreztem magam, aki inkább itta le volna magát a sárga földig, minthogy emlékezzen a tegnapestére. Féltem, hogy talán mégsem aludt, mikor azokat mondtam neki. Talán ezért nincs is a szobában? 
A gondolataim egyetlen dolog szakította meg. A telefonom rezgése a párna alatt. Kómás arccal figyeltem a készüléket és rajta Jimin nevét. A zöld gombra nyomtam az ujjam, majd magam elé tartottam a telefont.

- Jó reggelt, napsugár! - kacagott a túloldalon a vidámság.

- Ahh... neked is... - mormoltam, majd fél kézzel a hajamba túrtam a tarkómnál. 
Borzasztóan festek.

- Na, ugye még nem gondoltad meg magad? Jössz, igaz? - lelkendezett. Ő fess volt, mint mindig. És az a nyomorult Gucci cucc volt rajta.

- Mi? Hova? - nyitogattam a csipás szemem, hátha majd eszembe jut, miről is van szó.

- Hát ma este! Nem mond, hogy elfelejtetted! Szörnyű vagy!

- Oh, a picsába! Tényleg, megígértem - nyomtam össze az orrnyergem, aztán felsóhajtottam. - , megyek, megyek...

- Ah! Ez a beszéd! - vigyorgott a túloldalon. Emiatt nekem is mosolyognom kellett. Hosszan csak figyeltem, ahogyan gondosan néz rám. Aztán felpillantottam.

- Jungkook! - szusszantam fel egy pillanatra. Ott állt az ajtóban és engem figyelt, meglehetősen érdeklődve.

- Hm? Jungkook? Ott van a szobában? - érdeklődött Jimin, de én csak mereven pillantottam vissza az engem nézőre.

- Most leteszem, majd este beszélünk - nyomtam ki sietősen a telefont. Kicsit jobban kihúztam a hátam és leejtettem magam mellé a készüléket. Vártam és talán kicsit féltem, hogy mit fog mondani.

Jungkook

   Olyan kellemes melegséggel ébredtem, hogy azt hittem, ez már lehetetlen. Nyakamig be voltam takarózva, a hajam kócba a szemembe lógott, a nyálam baloldalt egy kis csíkban rászáradt az arcomra. Mélyet szippantottam a reggeli hűvös levegőből, csuklómra fogva szinte az égbe nyújtottam kacsóimat, amíg csak engedte magát. Szemeimet összeszorítva váltak szét az ajkaim is egymástól, egy óriási ásítás kíséretében. 

Te jó isten, hogy aludtam ennyire jól?
Legszívesebben visszahunytam volna pilláimat, de nem engedett valami. Egy olyan valami, aminek nem lehet ellenállni, mert ha ellenszegülsz neki, akkor ki fog készíteni, és tönkretesz lelkileg, a földbe tipor, és... ahhhh!

- Nagyon kell pisilnem... - motyogtam kómás fejjel lassan ülőpozícióba tornázva fel magam. Na ja, a szükséglet nagyúr. Erős túlzással tiporna földbe, de azért mégsem szerettem volna bevizelni a saját ágyamba, ráadásul úgy, hogy van még egy jelenlévő a szobában. Ahogy beugrott, tényleg nem vagyok egyedül, tekintetemet átvezettem a másikra, aki még nagyban aludta az igazak álmát. Valószínűleg ő is elfáradt a hajnalig való tanulásban. De legalább péntek volt, remélem nem fog rám haragudni, amiért nem hagytam alu... 

Várjunk csak... Én kérdeztem tőle valamit még az éjszaka!

Uhh, basszus, pedig a logaritmustól már nem ugrik be semmi, csak annyi, hogy lefeküdtem az ágyba, és... oh. Igen, lefeküdtem és ő is ledőlt mellém. Ez így lehetséges? 

Átpillantottam az ő ágyára megint, mikor az ajtó felé kecmeregve megálltam a szoba közepén begörnyedt háttal, mint egy öregember. Pedig még csak nem nyújtóztam ki.

Nyelnem kellett, amikor rápillantottam, ugyanis tényleg nem szerettem volna felébreszteni, pláne nem úgy, hogy ahogyan aludt. Háton fekve süllyedt a puha matracba, míg feje mellett két oldalt pihentek kézfejei, enyhén jobbra döntött arccal. Mint egy baba, aki tényleg mélyen alszik egy nagyon jót. 

Megremegett a szívem, mikor nyelt egyet. Azt hittem felébresztettem, de csak a fejét fordította felém még mindig lehunyt pillákkal. 

Ő biztos Min Yoongi? Annyira békésen alszik, annyira csendes és nyugodt. 

Nem terveztem a következő mozdulataimat, de oda bicegtem hozzá óvatosan - hiába kellett már nagyon pisilnem - és leültem lassan törökülésbe, végig figyelve nyugodt arcát, nehogy felébresszem.

De békés... Ezt nehéz lenne elhinni, ha nem a saját szemeimmel látnám. Hol van az az ember, aki minden lehetőséget megragadva kitolt velem, és bántott a szavaival? 

Ez nekem tényleg magas, mintha eltűnt volna az az énje, porrá lett, és nem volt valódi többé. Kiszámíthatatlan Min Yoongi.

Sápadt fehér bőrét tisztán láttam a reggeli homályban, hiába volt a redőny lehúzva, a kis fénycsóvák nem törődve semmivel, makacsan szöktek be a kis lyukakon, mely pont a nyakára világított. Nyelnem kellett. Hirtelen nem tudtam milyen késztetést éreztem, de óvatosan felemeltem a karomat, mutatóujjamat vezetve előre. Óvatosan, mégis annál finomabban engedtem meg magamnak, hogy a nyakában kidudorodó érhez érjek. Eleinte csak egy parányi érintés volt azon a finom bőrön. Nyelnem kellett még egyet. Mintha elkápráztatott volna, annyira ragyogónak tűnt. Nem bírtam a késztetést. Tovább kezdtem el vezetni ujjamat, megdermedt vérrel, hiszen bármelyik pillanatban felébredhetett volna. Olyan selymes és szép volt a nyaka... és... megkedveltem. 

Lehetünk még jó testvérek, és ez teljesen elragad, pláne, hogy most teljes biztossággal tudatosult bennem. A szívem már most zakatolt a gondolattól, hogy mi ketten tényleg jó úton haladunk, és ez mindennél többet ért. 

Halvány mosollyal az ajkaimon vezettem tovább az ujjamat - már szinte észre sem vettem magamat - egyenesen az arcára; de már nem mutatómmal, hanem a kézfejemmel simítottam egyenesen az ajka mellett. Itt vágtam magamat haptákba, és húzódtam el abban a minutumban. 

Mégis mi a jó büdös fenét csinálok? Jézus... Gyakorlatilag itt taperolom a fogadott testvéremet, aki mit sem sejtve erről, durmol előttem. Mi a fenét művelek? 

Kifele indultam a tarkómat masszírozva, végig földre szegezett tekintettel. 

Ezt sürgősen el kell felejtenem...

Gyorsan elvégeztem a reggeli rutinomat, a mosdóból egyenesen a konyhába vezetett az utam, ahol meglepőmódon senki nem volt. Csak egy kocka alakú, kék színű cetlit találtam a pulton.

„Jó reggelt, drágáim! Apátok dolgozni ment, én meg bevásárolni és papírokat intézni. Ha felkeltek, a hűtőben megtaláljátok a reggelit, apu a szokásoskor ér haza, én meg még kérdéses, de majd felhívlak titeket három körül. Figyeljétek a vonalas telefont!"  

- Puszi, anyu.

- Még, hogy apu... - enyhén megvigyorogtam a gondolatot. Nem hangzott rosszul, de ez elég korainak tűnt még nekem. Mindenesetre, anya boldog, és igazából már én is kezdem ugyanezt érezni.

A nap sokkal gyorsabban telt, mint hittem. Yoongi délben kelt fel, és a viselkedéséből már rájöttem, hogy egyáltalán nem érzékelte a reggeli kis afféromat. Mikor a szobában találtam, éppen skypeolt a barátjával, de amint észrevette, hogy a küszöbnél állok, kinyomta a telefont, én meg egy pillanatra megijedtem. Igen, azt hittem, hogy számon szeretne kérni, hogy mi volt az a simogatás, de megúsztam. Valahogy ő is zavartnak tűnt, de jobban palástolta, mint én próbáltam. Talán mégis feltűnt neki, csak nem szerette volna szóvá tenni? Hát, ezt már nem fogom megtudni, mert én megkérdezni biztos nem fogom. 

- Jó sokáig aludtál - mondtam nekidőlve a félfának. 

- Oh, jah? Hát, ennél tovább szoktam. Még viszonylag korán is van - mondta, majd lenézett a telefonjára, hogy biztonságban az ágyra dobhassa azt. -, és te mióta vagy ébren? 

- Hét óta. 

- Na tudod ki kelne fel olyankor szombaton. Akik megvannak húzatva - kuncogva ment ki mellettem az ajtón. 

- Hé, én nem vagyok meghúzatva, de igenis jót aludtam - fordultam utána és követtem pár méterről. 

- Az biztos. Este még beszéltem hozzád, de te, mint aki se nem lát, se nem hall, úgy aludtál el. 

A hűtőhöz érve kutatott, hogy van-e valami ehető a házban, vagy megint rendelnie kell valami ételt, mint múltkor. Tényleg. Volt, amikor elmentek itthonról a szülők vacsorázni pár napja, de éppenséggel pont nekünk felejtettek el ételt csinálni, vagy hagyni itthon. De idővel Yoongi is megtalálta azt a tányér reggelit, amit én is. Hagytam neki, pedig nem sokon múlott, hogy megegyem az ő részét is.

- Oké, az igaz, de nem felejtettem ám el, hogy kérdeztem tőled valamit. 

Egy pillanatra, mintha megdermedt volna, felnézett, majd folytatta tovább a kajakeresést. Talán valamit eltaláltam? Hisz tényleg megkérdeztem, hogy miért viselkedett úgy velem. 

- Ha a logaritmusra gondolsz, arról mindent elmagyaráztam, nem hiába maradtam fent - mondta félvállról, mintha teljesen komolyan gondolná. Most vagy ő tesz úgy, mintha nem történt volna semmi, vagy tényleg nem kérdeztem meg tőle? 

- Tényleg? Semmi mást nem... mondtam? - kérdeztem leülve az asztalhoz, ölemben tartott telefonnal. 

- Kellett volna? - mondta immáron felém szegezve tekintetét. Oké, hát biztosan igaza van. Lehet csak beképzeltem azt a kérdést a fáradság miatt. 

- Nem hinném, lehet csak nagyon fáradt voltam. Ne haragudj - mondtam, miközben elkezdtem telefonozni. Végülis, mindegy. Ha ennek nem így kell lennie, akkor nem így lesz. A kérdésemre a választ már soha nem fogom megtudni, de lehet, hogy nem is olyan fontos az már. 

Miközben a társam nyugodtan reggelizett velem szemben, az asztalnál ülve telefonoztam, mikor egyszer csak megcsörrent a kezemben. Abban a pillanatban álltam fel és lépkedtem be a szobába. Nem, nem azért, hogy Yoongi ne hallja, mit beszélek, hanem azért, mert nem szeretek mások előtt trécselni. 

- Szia, Taetae, miért hívtál fel? - kérdeztem az ágyon elfekve, a plafont fixírozva.

- Nocsak, nem hívhatom fel indokolatlanul a barátomat? - kérdezte fennhangon a telefon túloldalán, de már én vigyorogtam, mint egy idióta. Minden pillanatban feltud dobni, ez annyira hihetetlen. Mondandója végén, már magam elé képzeltem, és teljesen biztos voltam benne, hogy ő is mosolyog.

- Indokolatlanul te sem szoktad ám terhelni a telefonszámládat. Tudom, mert mindig megcsörgetsz, hogy hívjalak vissza, aztán kiderül, hogy csak valami semmiség miatt zaklatsz már megint - fintorodtam el, aztán elnevettem magamat. 

- Naa, naa! Ez nem is igaz! Én mindig felhívlak, ha hiányzik a diófejed a hangoddal együtt. 

A kis pimasz, még ki is nevet! Na várj csak, ha meglátlak. 

- Diófej?! Na azért álljál le, mert valamit széttörök rajtad. Mondjuk a Tae fejeden egy tea csészét. - Itt már nem bírtam ki, kitört belőlem a vihogás a saját poénomra. 

- Ha. Ha. Ha. Most nagyon viccesnek hiszed magadat, igaz, Sütike? - Egyből lefele vette irányát az ajakgörbületem. Utáltam, ha valaki Sütikének hív. 

- Na jó, nem nyerted meg a háborút, majd ezt a csatát máskor folytatjuk. Miért hívtál? - tértem a lényegre.

- Ne sértődj meg, babaarc, csak emlékeztetni akartalak, hogy ma hétre gyere a Galsaeg Piano-ba. 

- Hova? - húztam össze szemöldökeimet a homlokom közepén. 

- A Galsaeg Piano's bar. Tudod, mondtam már, hogy most szombaton lesz buli, csak nem elfelejtetted? 

De, pontosan így volt, teljesen kiment a fejemből. Mintha szita agyam lenne, de komolyan. Valóban említést tett valami buliról, de éppen próba közben súgott oda. Tudhatná már, hogy amikor óra van, vagy próba, akkor nem figyelek, csak oké-zok, vagy bólogatok. Mostanában tényleg oda kell figyelnem, mert megint lemaradok a matekról, és akkor jaj nekem. Ne csodálkozzon, ha egyik fülemen be, másikon ki.

- Elfelejtettem, de igazából... nem is tudtam róla. - Mondtam mosolyogva.

- Ajj már! De azért jössz, ott leszek én is, és nem mondhatod le.

- És ha éppen nagyon fontos dolgom van ma? - tettem fel, persze nem volt semmi programom. 

- Neked nincsen fontos dolgod a tanuláson kívül. Nem etetsz be, jönni fogsz. 

- Hát jó... - le sem lehetett törölni arcomról azt a vigyort. Tae meghozta a kedvemet egy kis szórakozáshoz. Nem, egyáltalán nem voltam bulimániás srác, de néha nekem is kellett a kikapcsolódás, és most jól jött. Minden rendben volt, de ez egy plusz, ami csak dobott a kedvemen.

- Ez a beszéd. Tudod merre van? 

- Megtalálom, már sétáltam valamikor arrafele, majd felelevenítem. 

- Jól van, akkor ott találkozunk - mondta jókedvvel. 

- Rendben, na de most leteszem - vártam a válaszát, de csak pittyegést hallottam. Elemeltem a fülemtől a telefont, és csak lestem, hogy Taetae már régen kinyomta. 

- Ez a srác...

Ekkora temperamentummal nem rendelkezik még egy ember. Megesküdtem volna erre. Se még egy olyan, mint Tae. Különleges volt számomra mindig is. Zizi, de pont ezért szeretem. 

Hatóra felé már próbálkoztam kierőltetni magamat a semmittevésből, hogy elkezdjek készülődni, ugyanis alig egy órám volt már hátra, hogy odaérjek. Nyögdécselve hemperegtem az ágyamban, majd olyan lehetetlen mozdulatokat tettem, mint egy szenvedő hal. Végül az ágyról legurultam a földre, egyenesen a pihe-puha szőnyegen forgolódva tovább, amit anya tett be oda. Igen, dobott a szoba hangulatán, és tényleg jól jött. Bár kívülről most olyan lehettem, mint egy óvodás, de nagyon nem érdekelt, mert egyedül voltam bent. De nem sokáig. 

Az ajtót kivágva jött be óriási hévvel Yoongi, de nem vette észre, hogy pont ott vagyok, így éppen rám verte a faberakású ajtót. 

- Baszd meg! - mondtam a hirtelen fájdalom jóvoltából. 

- Mi a fasz?! - monda kisebb infarktust kapva a másik, és ahogyan a perifériás látásomban láttam, ugrott is egyet ijedtében. - Te mi a picsát csinálsz a földön, jól vagy? - guggolt le mellém segíteni, de én csak szédelegtem, majd megfordultam a testemmel és most én kaptam kisebb sokkot. 

Yoongit csak egy törölköző takarta derék tájt alulról, felső teste szabadon vonalazódott a hűvös szoba levegőjében, vízcseppekkel tarkítva azt. Hirtelen olyan zavarba estem, hogy nem tudtam megszólalni, csak tátogtam, de szavak nem jöttek. A fejem tuti vörös volt. 

- Hát... én csak... 

- Na jó, máskor ne fetrengj a földön, állj fel - megfogta a karomat, majd egy mozdulattal felállított fekvőpozíciómból. Én meg csak billegtem, hiszen rendesen odatalált a fejemnek is. -, ülj le kicsit. - Óvatosan lökött az ágyamra, majd jobban betűrte a törülközőt derekán, hogy az ne essen szét az, majd a szekrényhez lépett, hogy ruhát válogasson. 

Csendben voltam, már viszonylag nem kóválygott a fejem se ide-oda, és csak figyeltem társam mozdulatait. Sorra pakolta ki az elegánsnál elegánsabb ruhákat. Utána jöttek csak a lezser, vagány, és laza cuccok. A cipőket is behozta kintről az ágya elé lefektetve azokat szépen sorrendbe. 

- Készülsz valahova? - végre sikerült megszólalnom, hosszú csend után. 

- Csak a városba. - Továbbra is állva morfondírozott, hogy mit válasszon a sok lehetőségek előtt.

- Nekem is el kellene kezdenem - mondtam az én szekrényem felé pillantva. Már rendesen sikerült eltennem a ruháimat és a dolgaimat a hetek alatt. Szinte már be is költöztem. 

- Te is mész valahova? - megfordult, a mellkasán tartva egyik karját, azon pihentetve másik könyökét az állát simogatta. 

- Igen, meghívott az egyik barátom. 

- Városba mész? Hova? - kérdezte. 

- Igen, valamerre. Még meg kell találnom a helyet - töprengtem el egy pillanatra. Hiszen már beesteledett, javában sötétség volt az égen. Már csak nálunk égtek a fények, kizárva a csúnya feketeséget. Nem szerettem a sötétben járkálni, de ez nem volt meglepő. Nehéz lesz így megtalálni pontosan, hova is kell mennem. 

- Mehetnénk együtt, jártas vagyok a városban - mondta, miközben egy kényelmes fehér felsőt fixírozott az égbeemelve. -, de akkor csipkedned kell magadat, mert nemsokára indulunk. 

- Oh, rendben van. Akkor sietek - felpattantam megnyugodva, hogy nem kell egyedül bolyonganom. A szekrényem tartalmát szó szerint kihánytam az ágyamra, majd hosszas agyalás után döntésre jutottam. A fehér ingem a kopott kék szaggatott farmerral, és a krémszínű bakancsommal társítva tökéletes párosításnak bizonyult. Ügyes voltál Jungkook, ez jó lesz így.

Yoongi egy feketefelsőt öltött magára egy sötét farmerral társítva. Nyakában egy ízléses barnasál pihent, ami nem mondom, de tényleg jól állt rajta. Stílusos volt, de mégis visszafogott. 

Nagy nehezen, de sikerült elindulnunk. A hűvös levegő megcsípte az orromat, majd Yoongi nagy "örömére" visszaszaladtam én is a sálamért, és végre csak sikerült megindulni háromnegyed hétkor. 

A lámpák enyhe melegségérzetet szolgáltattak a dermesztő hidegben, és mi csak sétáltunk egymás mellett közöttük. A levegőbe láttuk a leheletünket, ami jelezte, tényleg csípős idő van. Bár, csak remélni mertem, hogy a bárban melegebb lesz.

Útközben néha váltottunk egy-két szót arról, hogy anya felhívott, néha meg csak csendben szedtük a lábunkat. A városba érve viszont elkezdtük tárgyalni, hogy ki, merre megy. 

- Szerintem én megérkeztem - álltunk meg egy téglával falazott épület előtt, aminek az ajtaja fölött egy bizonyos "Galsaeg Piano's bar" felirat díszelgett. Már kintről is hallani lehetett a zenét, szóval biztos voltam benne, hogy ez a hely lesz az. 

- Te végig ide akartál jönni? - kérdezte nagy szemekkel felém fordulva. Mintha teljesen meglett volna lepve.

Yoongi

  Őrült egy délután volt bevallom. Kezdve a kisebb szívrohamommal, hogy talán Jungkook mégis emlékszik mindenre. Hál’ égnek, ez nem így volt. Fogalma sem volt semmiről, még azt is sikerült elérnem, hogy a saját kérdését is elfeledje. Ez megnyugvást adott a lelkemnek őszintén. Kezdtem úgy érezni, ha a délután ilyen volt, akkor az este még keményebb lesz. Legalábbis Namjoonnak mindig sikerült valahogyan azzá tennie a legnyugalmasabb pillanatokat is. Benne volt a vérében a produkció, míg Jimin ennél sokkal visszahúzódóbb volt. Sok időt töltött egyedül, vagy az én társaságomban. Nem igazán voltunk ehhez szokva. Pont ezért nem is igazán válogattam magamnak olyan ruhákat soha. Bár, Jimin szerint így is elég ízléses a szekrényem. Ilyenkor persze magát fényezi, mert ki más érdeme lenne a fess ruhatáram, mint a divatbuzié. Nagyobb örömömet leltem a kiegészítőkben. Nem véletlenül volt több lyuk is a fülemben. Jobban öltözteti az embert, mint a legjobb márkájú póló. Az estére pedig nagyon lazán öltöztem fel.
Nem akarok feltűnő lenni, annak ellenére, hogy arra a helyre elég jól öltözött nép jár. Valóban így volt. Galsaeg Piano. Az egyik legjobb szórakozási lehetőség volt a városban a maga módján. Egy régi pincéből lett átalakítva a hely, így igencsak hangulatos. Namjoonnak ez volt a kedvenc helye, mert szerinte tökéletesen illett az ő egyedi hangjához. Igen, ő sokszor a saját hangszálainak élt és odavolt érte. Nem tagadom, hogy tényleg van tehetség a srácban. Azt pedig már megszámolni sem tudom, hogy hány lány tette kosárra ebben a bárban a nyomorultat.
Nyugodt voltam most Jungkook mellett. Egész érdekes témákról tudott egészen megdöbbentő megnyilvánulásokat tenni, ha ad neki az ember elég teret kibontakozni. Én pedig jó partner voltam, hiszen mélyen hallgatva figyeltem a szavait. Viszont ez nem az utolsó megdöbbentő dolog volt az út alatt. Az még inkább meglepett, mikor ugyanazon a járdaszegleten állapodtunk meg a Galsaeg ajtaja előtt. A bár villogó betűi halványpiros fényt festettek Kook arcára a sötétben. Mindketten csak meredten néztük a másikat egy hosszú pillanatig. Egy-egy autó szelte ketté az aszfalt kemény atomjait. Olyankor Jungkook szembogara összeszűkült és meghunyorogta egy kicsit a bántó fehér fényt, amit a gömbtükör szórt szét a testén. Belülről már hallatszott a visszanyomott csődület moraja. A szél megsuhogtatta az úton heverő száraz leveleket, tovább sodorva őket magányos útjukon az elmúlás felé. Ezután nem bírtuk tovább.
Mindketten felnevettünk és talán életemben először engedtem meg magamnak, hogy Jungkooknak megmutassam ezt. Az őszinte szórakozottságom.

- Nem hiszem el, komolyan... - leheltem bele vigyorogva a dermedt levegőbe. A kezeim kényelmesen pihentek meg a zsebem mélyén. Jungkook arca teljesen ki volt pirulva, valószínűleg a hideg miatt. Bár, lehet a nevetés tehetett róla. Megingattam a fejem elnézően megmosolyogva a helyzetet. A tenyerem végül a finom melegből, Jungkook lapockái között pihentettem meg. Kettőt-hármat rápaskoltam, majd elindultam a téglalépcsőn. – Belém fagy a vérem, menjünk be, ha már itt vagyunk. – Bólintott és követett. Ő is fázott már láthatóan - és érezhetően - így mindenképp jobb volt behúzódni. Egy egészen új világ várt minket odabent. Emberek tömege a sötét falak között. A levegőnek aromája és színe volt. Rideg volt és forró egyszerre. Füstölők hada lengte be a teret. Az illatban megült a vörös lámpák gyöngyöző vetülete. Száraz volt és fülledt. Édes és keserű. A téglafalon hosszú üvegsorok gyülekeztek a szomjas ajkakra várva, előtte pedig szorgos pincérek nyújtották a rendelést a feketére festett fenyőpulton. A színpad közel volt a bárpulthoz. Imádtam, az a hely vonzott a legjobban az egész épületben. Csalogatott és a nevemen szólított a fekete versenyzongorával együtt. Bájos hölgy volt, kéz alig érintette. Por pihent meg a fedelén, a billentyűi pedig egy ideje zárva voltak már. Mindig kiszáradt az ajkam, ha rágondoltam az érintésére.
Egy fiatal srác lépett elénk sürgősre kapva a magatartását. A kabátunkat kérte. Levettem a sajátom és könyökkel oldalba billentettem az elkalandozó tekintetű "öcsémet". Az erre zavarában lekapta magáról a meleg anyagot és megköszönve, az öltönyös alak kezére bízta. Kinyújtottam az izmaim, majd ismerős arcokat kerestem az emberek tengerében.

- Te látod a haverjaid? - nyújtogattam a nyakam, akár egy csirke. Kook hasonlóképen tett. Oldalra pillantottam rá. A gyér, ködös fényben láttam ahogy az ajkát harapja, miközben a tekintetével koncentrál. Hát mégis igazam volt, ezért vörösek az ajkai. Magamban elmosolyodtam a saját büszkeségem miatt. 

- Oh! - emelkedett lábujjhegyre, hogy jobban kilásson a fejek felett. Mutogatni kezdett az egyik asztalhoz. – Ott van Jin hyung! Valakivel beszélget - hunyorított, hogy élesítsen a képen. Felvontam a szemöldököm, én alacsonyabb voltam, nem láttam át.

- Csak nem ekkora, - mutattam a fejem fölé pár centivel. – és olyan haja van, mint egy kakadunak? Oh, és így mosolyog – imitáltam Namjoon jellegzetes idióta, mégis kedves mosolyát. Erre Jungkook alaposan végigmért, majd elkuncogta magát.

- De -  bólogatott és visszaereszkedett mellém a sarkára. –, ismered?

- Öreghaver. És valamiért úgy érzem, letért a szoknyavadászatról – sóhajtottam egyet és a farmerem zsebébe fúrtam az ujjaim, bár szűk volt a hely.

- Hát ezt meg hogy érted? – nézett rám, de én válasz helyett csak gyanakvóan felvontam a szemöldököm. – Neeeeem! Jin Hyung nem olyan! – tiltakozott hevesen minden eszközzel, amivel csak tudott. Megvontam a vállam. Ha nem olyan, hát nem olyan. Namjoon viszont kiszámíthatatlan egy kan.

- Majd zavarjuk őket később – fordultam el a másik irányba, hátha meglátom a másik régi cimborám. A telefonomért vezettem az ujjaim. A sötétben fájlalta a szemem a képernyő fényét. Még nem volt nem fogadott hívásom... Lehet nincs még itt.
Visszacsúsztattam a helyére. Jungkook azonban nem volt mellettem. Vállból tekintettem vissza rá. Elveszetten próbálta ő is meglelni az ismerőset. Szoros és merev csíkká keményült az ajkam. Mégis miért fájdul meg a szívem emiatt...?

- Hé, Kook - biccentettem felé, majd az állam megemelve mutattam, hogy kövessen engem. Olyan csillogást láttam a tekintetében, amit sosem hittem volna, hogy valaha felém céloz. Nagy gombócot küzdöttem le a torkomban. Jungkook azután úgy követett, mint egy kölyök a felnőttet. Zavart? Nem... Furcsa, de nem éreztem így. Nem idegesítő kölyök volt, csak kíváncsi.

- Ők kik? – állt meg nem messze a színpadtól, én pedig mellé telepedtem. Egy kis csapat foglalta el a sötét padlót az emelvényen.

- Kezdők. Pár éve álltak össze egy bandába. Külföldi zenét játszanak – támaszkodtam meg a mellettem őrtálló oszlopnak. Vékony lámpasor szaladt végig rajta, így kaptunk némi fényt is. Az arcom az üres felületnek döntöttem. Jungkook szinte elvarázsolva figyelte ahogy előpakolják a hangszereket és lassan összekötnek minden kábelt.

- Elég menő... - nyíltak el az ajkai. Esküszöm, sziporkázott a gyerek. Hát ennyire oda lenne a zenéért?

- Nem rosszak... - vontam vállat egyszerűen. Ahogy a színpad egyre teljesebb lett, úgy gyűltek az emberek is közelebb. Jungkook szinte odamenekült hozzám. Emiatt kénytelen voltam nevetni. Nem való ő ilyen helyre. A részeg emberek nevettek, mámoros volt a hangulat. Az alkohol extázisa szaglott az alakok körül. A drog sem volt teljesen tiltott itt. Láttam, ahogy Jungkook felismeri a helyzetet. Megremegett a válla, tisztán láttam.
Oh, Jungkook, a nagyvilágban kegyetlen iramot diktál a szenvedély és a szenvedés.
A tenyerem melegen állapodott meg a reszkető vállán.
Semmi baj… Itt vagyok, kölyök.
Közelebb vontam magamhoz átkarolva. Ő engem nézett, szinte pislogás nélkül, én viszont csak a színpadnak szenteltem a figyelmem. Az izmai lassan megnyugodtak. Éreztem, ahogyan az oldala belesimul az enyémbe. A másik kezemmel a fejem felett támasztottam meg magunkat.

Mikrofont fogott a kezébe az idősebb férfi. Ő volt az énekes, a már életét megélt hang. Hátul zenére fogtak az ujjak. A zsongás halkabb lett a fülledt térben. Mi csak némán néztük. A szívünket megremegtető szavak pedig lassan elérték a testünket. Nekem egyenesen a szívembe fúródtak. Frank Sinatra volt az, az egyik nagyon kedves előadóm újradolgozása. És az istenit, elképesztő hangja volt a fickónak. Remegett ahol kellett és benne volt az élet. Elmosolyodtam, Jungkook pedig egyenesen vigyorgott mellettem. Izgatottan fogta meg a lustán lógó kezem a vállán.

- Imádom ezt a számot! – Ez őszintén meglepett. A felismerés végig száguldott az ereimben a vérrel együtt. Némán nevettem el magam. Imádja az egyik legfontosabb dalt az életemben. Talán tényleg alaposan melléfogtam a megismerésekor. Közelebb húztam, majd énekelni kezdtem én is. Erre ő nevette el magát felszabadultan, és adrenalintól pörögve. Tapsolni kezdett, én pedig csak vigyorogva visszhangoztam az énekest. A szám vége előtt viszont egy erős nyomást éreztem. Közöttünk egy fej tűnt fel. Jiminé méghozzá. Megveregettem a vállát. Jungkook kiszorult mellőlem Jimin miatt.

- Hát te? - próbáltam elemezni a barátom arcát, de az szinte kivehetetlen érzelmeket tükrözött.

- Egész végig téged kerestelek! – nyavalygott. Természetesen most is túlzásba vitte az illemet. Kényelmes zakó volt rajta, fantasztikusan elegáns kiegészítőkkel. De ő így szerette. Megingott.

- Te ittál? - hajoltam közelebb hozzá, hogy megtudjam szagolni. És valóban igazam volt. Az én kis haverom becsiccsentett. Meg kellett kapaszkodnom a derekába, hogy ne boruljon hátra szerencsétlen. Ő pedig egyenesen a nyakamba karolt. Magához ölelt és a vállamra nyomta a nehéz fejét. Jungkook arca csak ekkor került a látókörömben. Mosolyogva megráztam a fejem. Ő is halványan mosolygott, bár ez már annyira nem volt őszinte, mint azelőtt. Megsimogattam Jimin tarkóját. Nem igazán bírja az alkoholt a drága mája. Azt tudtam viszont, hogy a bulinak itt vége is van. Szörnyű vagy, Park Jimin!

- Hát itt vagytok! Azt hittem, el sem jöttök! – lépett oda a bár császára és… császár... párja? Namjoon és Jin. Elég egyértelmű jelzést adtam le Namnak, hogy Jimin teljes K.O.
Ő is felmordult erre. – Az istenit…! - szuszogott, majd odalépett hozzám.

- Haza kell vinni, különben az anyja még kimossa a gyomrát – próbáltam eltolni magamtól a csődtömeget. Az nem volt túl lelkes ezért. Hát ez mindjárt helyben elalszik...

- Akkor vége, mi? – fogta meg a másik karját Nam a mi kis szerencsétlenünknek.

- Hazaviszem, maradjatok csak – vállaltam magamra az örökös feladatot. Végignéztem az arcokon, de Kook úgy nézett rám, mint aki mindjárt meghal. Felvontam a szemöldököm és ezt Jin és Namjoon is észrevette. A kicsi Kook rettegett attól, hogy egyedül marad itt, és megy haza. Ahhh…! Komolyan.
Namjoon hangos nevetése törte meg a gondolatmenetem.

- Majd haza viszem én és Jin. Te csak kísérd haza az öcsédet.

- Komolyan? - esett le majdnem az állam. Namjoon komolyan ezt mondta nekem? Magára vállalt valami megterhelő feladatot. Pedig szülinapom sincs.

- Na, nyomás. Te meg jössz velem hányni – vonta magához Jimint. Elképesztő, komolyan.

- Kösz… - bólintottam, mikor már elindultak, majd Kookra néztem. – Hát, akkor... hozom a kabátokat, várj meg az ajtóban.
Csak a fejét rázta fel-le hevesen és el is illant. Rövidebb lett az este, mint arra én számítottam. A fickó nagy nehezen visszaszolgáltatta a kabátokat, már majdnem orrba nyomtam az álmosolya miatt. Kook kihúzott háttal várt az ajtóban, a kezébe nyomtam a saját ruhadarabját, míg a sajátomba menekültem és a prémet a fejemre nyomtam. Sokáig nagyon néma csend ült rajtunk és az utcán. A saját kereszteződésünkben szólalt meg először.

- Szóval te… szereted Frank Sinatra-t? – kérdezte kicsit bizonytalanul. Csak tudnám mivel ijesztettem meg megint.

- Majd mutatok valamit – emeltem le a kulcsot a helyéről és nyomtam a zárba. –, remélem, hogy a szülők nem a kanapén élik ki magukat éppen - nyomtam le halkan a kilincset. Hallottam ahogy próbálja visszafojtani a gyermeki kacagást. Emiatt nekem is jobb kedvem lett. De nem lett igazam. A szülők már rég aludhattak, hiszen csend és sötét volt. Nagyon sunnyogva sétáltunk be a saját szobánkba és csuktuk be az ajtót. Jungkook amint végre kényelmes ruhába érezte magát, az ágya melegébe menekült. Én azonban előbb még a polcról leemeltem pár vaskos albumot. Ledobtam magam mellé és a kezébe nyomtam őket.

- Nem mondod, hogy neked az összes albuma megvan?! – tartott vissza egy kiáltást, ahogy elemezgetni kezdte a kincseket. Büszkén vigyorogtam csak. Életemben annyit nem beszéltem még senkivel arról az előadóról, mint azon az éjjelen.