9. fejezet - Mámor

Cím: 21st Century Bros

Műfaj: Yaoi (fiúxfiú szerelem), nem mint banda, AU (alternatív univerzum), OOC, Dráma

Páros: YoonKook, (Yoongi x Jungkook)

Besorolás: (+12)
Figyelmeztetés: Mostohatestvér szerelem, trágár beszéd

Írók: Semil-han & Rossy

Tartalom: Az egyik nap Min Yoongit hazahívatja apukája egy fontos dolog miatt, amit nem szándékozik elárulni neki.  A fiú, apja parancsára haza is indul, ahol egy váratlan és talán számára unszimpatikus személyt vél felfedezni, aki mint később kiderül, a mostoha testvére lesz.

Hozzáfűzés: Jó szórakozást, lehet kicsit rövid, de nem baj. Reméljük elnyeri a tetszéseteket! :) 

KATT-> ~ Képgaléria ~

Jungkook 

  Éreztem a szívemben. Remegtem, ahogy a torkomban pulzált. A fájdalom átitatódott teljes valómon. A testemen és a lelkemen is. Yoongi kitört magából. Látni, ahogyan a szemeiben a tűz égető fényt áraszt... A dühtől világítottak a szemei. 

A nyakába karolva sétáltunk némán, át az ebédlőn. A kabátja oly védelemmel palástolta el a szívem fájdalmát, mintha az egyetlen mentsváram lenne a sok meghökkent, kíváncsi szemektől. Az ebédlőn áthaladva a nyomasztó érzés nem hagyott, amíg Yoongi nem szorított jobban magához, és fogta haladósabbra a lépteit. Mindvégig a padlón volt a tekintetem, alig mertem felnézni, viszont mikor felpillantottam lentről egyetlen egy pillanatra, azt kívántam, bár ne tettem volna. Mindenki minket figyelt, túlzás nélkül. A félelmem még erősebbé nőtte ki magát. Jimin arcán is teljesen kiült a döbbenet a tálcája felett ülve. Majd pár asztallal arrébb a barátaimét is felfedeztem. Taehyung és Jin... nem akarok velük beszélni, most nem, nem menne. Így nem!
Egy könnycseppet szippantottam vissza, nem hagyhattam elszökni. Az a maradék erőm elvesztését jelképezte volna. Nem szabad sírnom.

Az úton, a buszon, még a kertváros utcájában is csönd honolt. A legcsöndesebb nap, a legcsöndesebb léptek. Még a neszek is eltompultak. Yoongi még mindig forrt a dühtől, én viszont nem szerettem volna, hogy miattam keveredjen bele ebbe dologba. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Az ágyamra van szükségem, ott, ahol nem bánthat senki, ahol betakarózom és elbújok a világ elől. Ott ahol csak ő vigyáz rám. Az oltalmazó karjaival ölel, és mindvégig velem lesz. Szerettem volna, hogy megvédjen, szerettem volna, de ezt nem kérhetem. Önzőség, és én nem szeretném, hogy miattam legyen neki is gondja mind ebből...
Borzalmasan fájt a térdem, az állkapcsommal együtt. A számat éreztem, hogy elszeretne válni tőlem. Könnyű volt észrevenni, hisz fel volt repedve. És ha mind ez nem volna elég, akkor a gyomromról nehezen tudnék véleményt nyilvánítani. Ugyanis annyira kínzó érzés volt minden mozdulat, mintha bármelyik percben eltudnám hagyni a testemet, egyenesen az eszméletvesztésbe esve. Akár egy rossz álom.

A szobánk ajtaja előtt dőltem neki a félfának a könyökömet fogva, míg vártam, hogy társam kinyissa az ajtót. A táskámat is átvette az iskolában, így ő vitte be és tette a helyére minden dolgomat. Fel se tűnt, hogy ott álldogálok befedve, társam oltalmazó kabátjával.
- Jungkook – felkaptam a fejemet, de megbántam, mert egy szúró érzés hasított bele az államba. Tudtam, hogy be kell mennem. De nem szabad, hogy kifakadjak. Nem szabad...
Óvatos léptekkel indultam meg a faberakású padlón földre szegett szemekkel. A kabátot nem voltam hajlandó levenni, sőt, még jobban magamhoz szorítottam keresztbe húzva a karjaimmal. Markoltam a cipzárral ellátott anyagot, és úgy andalogtam az ágyamhoz elesetten. A pillámba szöktek a kósza tincseim. A perifériámban csak annyit láttam, hogy Yoongi idegesen dobbantgat a lábával az íróasztalnak dőlve mellettem.
- Megengeded? - lassan emeltem fel a fejemet, nem akartam, hogy jobban sajogjon mindenem. Nem mintha eléggé nem lenne borzalmas létezni is...
Leguggolt elém, és ezzel együtt az íriszeimet is megtalálta. Elfordulni vagy félrenézni sem tudtam, mert rabul estem a törődő szembogarainak. A hallgatásomat nem tudta hova tenni, de tisztán láttam rajta, hogy nem szeretné erőltetni, ha nem megy. A tekintetét levezette a karomra, mire én is arra a pontba néztem. A kezével felém nyúlt, hogy óvatosan megérintse a felsértett felületet. Igaz, hagytam neki, de felszisszenve, minden érintésre. Itt éppen csak horzsolás volt. A térdemnél véraláfutás keletkezett, és felsértett seb. Az arcom lila és kék színeket öltött fel. Olyannyira hűvösek voltak, hogy magamban is így éreztem. Én magam is hűvös lettem. Remegtek az ajkaim, melyeket eszeveszetten harapdáltam, nehogy kicsússzon a könnyem. Feltérképezte a testemet. Végig szembe velem, a karjaim, a nyakam, a lábam... minden pontomat szemügyre vette, de én még mindig csak ültem, megdermedve, akár egy kőszobor, mely készül összetörni. De nem lehet...
- Ezt el kell látnom, várj egy kicsit. - Feltápászkodva kiindult a szobából, hogy behozza azokat a kötszer és fertőtlenítő féleségeket. Visszaérve mindent az ágyam végébe helyezett, nagy gondot fordítva arra, hogy mindent megtaláljon, ami most szükséges. - Jungkook... - ráemeltem a tekintetemet ködfátyolos szemekkel. Nem sírhatok. A hangja olyan kellemesen csengett, nyoma sem volt az előző felhevültségnek. Helyette gyengéd, s törődővé vált. - Megértem, hogy nem akarsz beszélni, én elhiszem neked, hogy milyen. - Fentebb csúsztam az ágyon, mikor jelzett, hogy kezdené az ápolást. Egy kis vattakorongot érintett az alsó ajkamhoz, mely fertőtlenítővel volt átitatva.
- Ahh...! - szisszentettem, erősen tartva magamat, nehogy elhúzzam a fejemet. Ő csak folytatta, tudtam, hogy ez ilyen lesz és hogy ez elkerülhetetlen, de amikor már a nadrágom tűnt el, hogy a térdemet is szemügyre vehesse... akkor láttam meg csak én is, hogy mi történt. Elszörnyedve figyeltem a megsebesült lábamat, mely kék és zöld színekben vetült ki.
- Ez nagyon csúnya... Ha még egyszer meglátom azokat, akik ezt tették, nem fogom visszafogni magamat. - Visszanyelte a többi szavát, hiszen még jött volna belőle. De tudta, hogy nem akartam hallani, érezte, hogy tényleg nem. A térdemet is kezelésbe vette, de ez szintén rettenetes érzés volt. Betekerte a gézzel, miután bekente valami furcsa krémmel. A hideg is kirázott, s megborzongtam, amint a puha anyag befedte sebesülésemet. 

Fizikailag nem, de valahogy, mintha lelkileg javultam volna. Csak egy parányit. Mikor végzett, összepakolt és letette az elsősegély cuccokat az ágyam végébe, abba a dobozba, amiben behozta. Én lassan hátradöntöttem a fejemet a párnán, és a plafont szerettem volna figyelni. Csendben, talán aludni... de nem ment, mert a szemeim oly könnyesek lettek, hogy csak nagy nehezen tudtam visszanyelni a sós cseppjeimet. A takarót kihúzta alólam, ügyelve, nehogy lependerüljek róla, majd befedte vele a mellkasomat. Ez hihetetlenül jól esett, hiszen egyszál boxerben és ebben a mínuszokat verő szoba hőmérsékletben talán nem bírtam volna sokáig. Odanéztem, mire észrevette, hogy őt figyelem.
- Pihenned kell, próbálj meg aludni. - Mondta egy keserű, halvány mosolyt vetve. Talán csak elhitetné velem, hogy nem történt semmi rossz. Vagy csak most szeretné elhitetni velem, hogy ne legyen többé semmi rossz. Nem tudom, tényleg nem tudom.
Pár percig nézett a csípőm mellett támaszkodva tenyerein. Folyamatosan csak figyeltük egymást, kémlelve a másik íriszeit. Mi rejlik benned, szemecske? Elkaptad az enyémet, de én nem fogtam fel, benned mi bújik meg.
Egy nagyot szusszantva túrt a hajába jelezvén, készül esetleg magamra hagyni, vagy elhúzódni. Nem, ne menjen el...!
Minden fájdalmamat háttérbe szorítva, olyan gyorsan ültem fel, mint azelőtt soha. Átkarolva bújtam a nyakába, és itt éreztem, hogy vége. A könnyem megindul. Nélküle nem bírnám ezt elviselni, maradjon mellettem...!
- Ne hagyj itt, kérlek... - szuszogtam, remegő hanggal. A könnyem, melyet már ezerszer zártam vissza, nehogy elszökjön, most megtette. Legördült, és ezzel csak még szorosabban szorítottam magamhoz őt, mert ha elenged, én helyben összeroppanok. 

Yoongi

  Hazugság lett volna, ha azt mondom, nem vert a nyakamban a szívem minden percben. Égett a testem a dühtől, minden porcikája. Úgy hittem felrobbanhatok bármelyik pillanatban, de nem tehettem. Miért? Mert neki nagyobb szüksége volt rám, mert neki kellett támaszt nyújtanom most, mert elveszett volt nélkülem a hazavezető úton. Így hát minden erőmet összegyűjtve az elmém legsötétebb zugába sikerült önuralmat gyakorolnom az izmaim és a szavaim felett. Csak erősen tartottam és vezettem a keskeny járdákon óvva a hidegtől és a tekintetektől is. Nem éreztem fájdalmat, pedig rettenetesen sajgott az öklöm. Nem éreztem a hideget, pedig átmarta a bőröm. A bosszúvágy sem lett volna a helyes definíciója annak, amit éreztem. Talán, meglehet, hogy egészen biztosan utáltam saját magam. Éreztem, hogy valami baj lesz, megakadályozni mégsem tudtam, csak nézni, ahogyan szenved. Ahogy reszketve emeli egyig sajgó lábát a másik után. Gyenge kezével minden erejét belevetve kapaszkodik belém, nehogy orra bukjon. Néztem, ahogy a sötét haja koszosan simul a hófehér bőrére, ami most vászon volt a színes foltoknak. A szívem is összeszorult tőle. Ez volt talán az, amit soha nem akartam látni. Akkor sem, mikor a saját gyűlöletem forrása volt. Az elmém minden rezzenése bűnösnek ítélt meg a tetteimért. Olyan gonoszan bántam vele, és megóvni sem tudtam a kegyetlen fájdalom démonjai elől. De talán ha az összes démont megöljük, angyalok sem maradnak.

*

A házban még senki sem tartózkodott, mikor mi betettük a lábunkat a küszöbön. Kellemes meleg fogadott minket. Egy kicsit kiengedtek talán a tagjaim, de még mindig görcsben voltam. Jungkook egy kicsit nyugodtabb lesz talán. Az otthon biztonsága és melege. Óvatosan segítettem be a szobánkba. Finoman szólítgattam és noszogattam. Olyanná váltam, mint valami madármama. Gondoskodó lettem és nagyon gyengéd.

Engedélyt adott arra, hogy segítsek neki. Ha nem adott volna, akkor is megtettem volna, szóval teljesen mindegy. De ahogyan megláttam a sebeket… éreztem, ahogy a hátam közepén futkos a hideg és émelyegni kezd a gyomrom. Ez mind az én hibám volt. Talán, ha akkor nem buzdítom az iskolát, hogy utálják őt, mindez meg sem történik vele. Nagyot kellett nyelnem minden egyes alkalommal, hogy visszafojtsam a dühömet, így az gombóccá érett a torkomban. Ott volt előttem, szinte meztelenül, és tele volt oda nem illő foltokkal. Horzsolások, sebek, véraláfutás és már gennyezni kezdő nyílásokkal. Annyira óvatosan próbáltam mindet eltüntetni, hogy az ujjaim is remegtek, nehogy nagyobb fájdalmat okozzak neki, bár akaratlanul is így történt. Tortúra volt mindkettőnknek, mire minden apró sérülés a megfelelő állapotba került. Bár ott se lettek volna… 

Nagyot sóhajtva ejtettem be a szemetes mélyébe a véres pamacsokat. Legszívesebben felégettem volna az egészet, had vesszen a tűzbe az emlékével együtt. Ha ilyen egyszerű lett volna…

Ott ült, csak maga elé nézve. Annyira reménytelen volt a tekintete, annyira elveszett. Láttam, hogy már libabőrös, de mozdulni is alig bír. Finoman ráhajtottam a meleg takarót a védtelen testére. Arra sem emlékeztem, pontosan hogy néz ki. Annyira nem ezen járt a fejem… Megtámaszkodtam a dereka mellett, belesüppedve a matracba, miközben az arca minden szegletét kémleletem.

- Pihenj, próbálj meg aludni. - Vetettem felé egy szomorú mosolyt. Ezt szereted, igaz? Ha az emberek mosolyognak körülötted. Választ viszont nem kaptam. Reszketve túrtam a hajamba. Kényszer mozdulat volt, semmi más. Jobb lesz, ha pihenni hagyom. 

Ekkor viszont akkora meglepetés érte a szívem, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Azt sem igazán tudtam felfogni, pontosan mi is zajlik le. Csak éreztem a hideg bőrét, az illatát és a fertőtlenítőt. Annyira erősen bújt hozzám és ölelt, azt hittem hátraesek vele az ágyon. Hatalmas szemekkel meredtem az ágy rácsos támlájára. Jungkook...

- Ne hagyj itt, kérlek! - Remegett mindene... Zilált, majd sírni kezdett. Ekkor végképp úgy éreztem, összeroppan bennem valami. Az ösztönök, az érzelmek hajtották a kezeim. Szorosan magamhoz zártam. A puha haja az arcom leple lett, az orromnál éreztem a rideg fülét és annak kis díszét. Hüppögött a vállamon, nem féltve semmit kiadni. Igen, az szerettem volna lenni neki. Valaki, akinek mer sírni. Erősnek kellett maradnom, sokkal jobban, mint ezelőtt. A nyakam vonta körbe a gyenge karjaival, én pedig a derekát tartottam.

- Így megfogsz fázni... - suttogtam a fülkagylójába olyan gyengéden, ahogy arra én csak képes voltam. Rájöttem végre, hogy nem csak nekem van szükségem ő rá, hanem neki ugyanannyira rám. Behunytam lassan a szemem, csak simogatva az épen maradt bőrét. Még mindig hevesen zokogott a nyakamba. Éreztem azokat a forró könnyeket minden receptorommal. Ledöntöttem volna, de nem engedett. Változtattam a tervemen. Én fordultam alá a testemmel, húzva őt magammal. Nem engedett el egy pillanatra sem. Most nem nyúl volt, inkább, mint egy koala bébi, úgy csimpaszkodott rám. Ráterítettem a meztelen hátára a már átmelegedett anyagot. Akkor, így fogunk pihenni.

- Shh... - simogattam végig a sötét, kósza tincseken a tarkóján, és jobban oda döntöttem a fejem az övéhez. - Soha nem hagylak el… ígérem.

*

Természetesen az egész család alaposan kiborult miattunk. Nem csodálkoztam rajta. Azért, ha az ember fia szétverve jön haza, az kellemetlen tud lenni. Ahogyan teltek a napok, úgy lett ő is jobban. Azt nem mondom, hogy egyből százszázalékos volt a javulás, de már tudott mozogni, rendesen enni. Viszont katasztrófa volt látni, ahogyan tétlenül fetreng az ágy rabságában. Egyre jobban hajtott a vérem. Szerettem volna neki egy szép napot okozni, hogy jól érezze magát egy kicsit is. Közeledett már a karácsony, az első adventi vasárnap már el is telt. Persze Jungkook, még nem ment iskolába. Ebben az állapotban még én vertem volna meg jó alaposan, ha elmer így menni. Az meg nem volt normális, hogy még az udvarra sem dugta ki az orrát. Még Holly is aktívabb volt nála, pedig istenem, az a kutya vagy napi tizenhat órát alszik! 

A város már teljes pompában ékeskedett. Mindenki készült az ünnepekre, és a vásár is megnyitotta a kapuit. Úgy véltem, nem lenne rossz megnézni. Jó, őszintén nem voltam rabja ezeknek a dolgoknak, és ha tehettem, kihagytam őket, de most nem rólam volt szó. Hanem arról a tehetetlen szerencsétlenség kupacról, aki a négy fal között rohadt a nap huszonnégy órájában. Egyik nap, mikor én haza estem a fárasztó iskolából, ami valljuk be egyre és egyre idegesítőbb abból a szempontból, hogy Jin és Taehyung is a nyakamon lóg, hogy hogyan van az öcsém. Minden egyes rohadt nap csak ugyanazt tudtam elszajkózni nekik. „Jól van, fekszik, eszik, lélegzik.” De minden nap újra megkérdezték… Emiatt fogok megőszülni. Főleg olyankor, mikor Taehyung még olyanokkal is megáld, hogy nem-e tettem mérget Jungkook vizébe és ástam már el a hátsókertben. Na, ilyenkor nem igazán értettem, hogy Kook pontosan mit is eszik ebbe a méteres idiótába. Abban biztos voltam, hogy őt fogom föld alá tenni egyszer. Egyszer biztos…

- Itt van, vedd fel – dobtam oda felé a kabátját.

- Huh? - pislogott rám nagy szemekkel, éppen a telefonján merült bele valami új játékba. Minimum kettőt letöltött minden nap, mert szabadidejében más dolga nem akadt.

- Elmegyünk sétálni, nem, nincs de. – Emeltem fel a kezem. Rajtam már kabát, sál, és kesztyű is megpihent. Ha nem jön, rákötöm a régi kis biciklimre és magam után húzom. Talán még el is adom az egyik árusnak a vásárban.

- De hideg van kint! - húzta magára jobban a takarót, mire elé léptem és megkerestem a bokáját a takaró alatt. Egy erőset rántottam rajta, mire deréktól lefelé lelógott az ágy végén, a felsőteste pedig eltűnt a takaró alatt.

- Gyere már! – szuggeráltam a fel-le mozgó takarókupacot. De az nem reagált. – Hát jó. - Makacsoltam meg magam, majd az előszobából előkerítettem a bakancsát és ebben a helyzetben kezdtem felkötni a lábára. – Ne ficeregj! – szorítottam a térdeim közé a kis jeti lábait. Esküszöm, nekem soha nem lesz gyerekem. – Jungkook! – fogtam meg mindkét bakancsot a lábán, mikor már kész volt. – Nem fogom helyetted megmosni a fogad, nem járnál jól vele. - Megkerestem végül a két kezét, mikor felhúztam, csak önelégülten vigyorgott. – Akkora egy… Mély levegő - játszottam el egy jóga mozdulatot behunyt szemekkel. – Jó, add a kezed - tartottam mögé a kabátot. Tényleg egy kölyök, komolyan. –Nézd már, hova dugod az ujjad! – morogtam, mikor a kesztyűt próbáltam ráerőszakolni. A sapkát meg már egyenesen az agyába húztam.

Úgy sétált utánam, mint egy víg ötéves… Boldog voltam, jó kedve volt.

Jungkook

    Tunyulás. És gyógyulás. Relax. Amíg táppénzen voltam, - jó vicc - átértékeltem az életemet, és rájöttem, hogy eddig mennyi felesleges dologgal kellett foglalkoznom. A sérüléseim még sajogtak, de a nagyja már gyógyult. Gyógyulgatott... őrület volt eleinte a négy fal között bezárva, hiszen még Yoongit sem láthattam napközben. Viszont pont ez volt a támpont, ami életben tartott. Felesleges dolgokkal foglalkozni, akár a tantárgyak nagyja, idegeskedni, hogy mi lesz velem majd, ha kirepülök a családi fészekből, és minden nap tűnődni, hogy mi lesz velem így, amíg itthon vagyok. Viszont ez idővel már elfelejtődött. Nem érdekelt, és kezdtem azt érezni, hogy talán nem is olyan rossz itthon lenni. Elvoltam, és megtanultam kikapcsolódni egyedül. Persze recska nélkül, ami igen csak nagy előrelépés volt tőlem.  

Pár napig, csak olyan filmeken éltem, amiket Yoongi ajánlott. Utána, mikor azok is elfogyatkoztak, áttértem a sorozatokra. Mikor éjjel-nappal néztem, kezdett feltűnő lenni, hogy nem tudok mit kezdeni magammal, hisz mindet kivégeztem. Ezek után jöttek a játékok. Laptopon egyáltalán nem volt kényelmes, sőt, nyomta a térdemet a bekötözött sebeimmel együtt, és hason fekve sem volt túl kedvező. Így nem tudtam mást csinálni a telefonom memóriájának terhelésén kívül. Annyi játékot töltöttem le, mint még soha. A Piano Tiles már nagyon unalmas volt, hiszen könnyen kivégeztem. Mázli, hogy még csak pelyhedzett a nemlétező szakállam, lusta lettem volna leborotválni. Az üres üdítős palackok az ágyam mellett össze-vissza sorakoztak, míg a kajás tálak az íróasztalon terültek el.  
- Olyan fáradt vagyok... - fordultam be egy mélyet szusszantva a fal felé. Nos, ja, így teltek el a napok, mígnem egyszer csak Yoongi mind ezt megelégelte. 
Szó szerint, lehúzott az ágyról, és felöltöztetett, mint egy gyereket. Mind eközben a világért se vallottam volna be, hogy élveztem. Igaz, kicsit fájt még, hogy így kihúzott az ágyból, hisz a térdem még nem ép, de akkor is jókedvem lett. Végre nem a négyfal közt tengődtem, azon gondolkodva, hogy melyik sarokba ölhetném meg magamat, ha kivégzem a Piano Tales 2-őt is.  
Mikor már harciöltözékben álltunk az előszobában, előre bekészítve magunkat - azaz engem Yoongi készített be – a zord időjárásra, társam indult az ajtóhoz, hogy kiinvitáljon rajta. Én csak elhúztam a számat, mikor lenyomta a kilincset, míg másik kezével a szabadba mutatott, jelezvén, hogy fáradjak ki.  
- Gyere, megyünk - mondta, még mindig ugyanabban a pózban. Én csak álltam, és a fejemet forgattam.  
- Jól van na! - mondtam már én is mosolyogva, mikor kiléptem a küszöbön, társam csak szemforgatva követett, az ajtót bezárva maga után. De máris lekopott rólam ez a kis vidámság jelző. Ahogy megcsapott a szél, mintha elakart volna fújni. Gyengének éreztem a lábaimat, és mintha a tüdőmbe is a hideg költözött volna be egy szempillantás alatt. Mázli, hogy ilyen szőrme volt a ruházatom, különben itt haltam volna fagyhalált. Túlzással persze.  
- Csak nem szokatlan kijönni a barlangból? - kérdezte a sála mögött a társam, lehelve a szavakat, zsebredugott kezekkel.  
- Nekem mindegy, még abban jégverem szobában is melegebb van, mint itt - mondtam, miközben elindultunk az úton. Igazából én csak követtem szépen, hiszen fogalmam se volt hova szeretne menni, de jól esett, hogy törődött velem. A sapkám alatt leskelődtem, ami kicsit vicces lehetett, ugyanis a szemhéjamig le volt húzva, de nem bántam.
- Én eddig eléldegéltem ott tizennyolc éven keresztül, te viszont nagyon harmat lábakon állsz Jungkook. - Odakaptam a fejemet egy szúrós pillantás kíséretében, mire velem egy időben fordította el ő is. Mosolyog, a piszok! Ahh, az a mosoly... elolvaszt az északi szerű hőmérsékletben is. Ki ez, hogy megváltoztassa bennem a rendes kémiai folyamatokat? Hogy képes arra, hogy a legcsípősebb körülmények között is felmelegítsen a gondolat, hogy itt van velem? Min Yoongi kész csoda. Megállnék, és egyszerűen csak ölelném, amíg a hóba nem fagyunk, - ami ugye nincsen - deres szempillákkal, és kipirult fülekkel, egymás átlátszó leheletét kémlelve.  

* 

Sétálva vágtunk neki a városnak, egyenesen a kertvárosból. Igazából nem volt annyira vészes a kinti idő, csak én reagáltam túl a barlanglakó énemnek köszönhetően. Valójában valami fantasztikus érzés kerített a hatalmába, mikor a fagyott köves úton sétáltunk a sötét ég alatt, hol az utcák s a lépcsőházak lakói, feldíszítve fogadták a karácsonyfalu vendégeit. Hol hópehelyekből összeillesztett gömbök lógtak az utca lámpáin, s volt ahol angyal alakú formák pihentek a bódéknál. Az emberek sokasága, és a karácsonyhangulat itt azonnal elkapott magával, éreztetve, hiába nincs egy gramm hó se, nem kell ehhez az ünnephez, hogy együtt jól érezzük magunkat. Persze, karácsony volt, természetes, hogy hiányoltam a havat. Még szép, minden évben az első hóban játszottam. Azóta nem érdekel az első hóesés, mióta apa elment. Nélküle nem éreztem ugyanolyannak, mit régen. Így három télen át a házban gubózva, a nappaliban a kandalló előtt ültünk anyával. Nem voltak hamis képek, mert próbáltunk ráhangolódni az ünnepre. Próbáltunk, de szinte erőltetett volt. Nagyon szeretjük egymást, de apa nélkül ez nem volt teljes. Mintha a szívünk fele hiányzott volna, akár a kirakós eltűnt darabja. Meguntam a karácsonyt. 

Viszont mióta elköltöztünk, és anya előpakolta a karácsonyi díszeket az új házban, valami rég elveszett érzés bújt elő bennem.  

- Gyere – húzott el előttem, mikor fel se tűnt, hogy elmerengtem. Nem tudtam hova vezet ilyen hevesen, de nem sokáig töprengtem, mikor a bódékhoz értünk. A leheletemet láttam magam előtt, míg csillogó szemekkel figyeltem az árus asztalán lévő édességeket. Mézeskalács hegyek, édességek, és frissen sült ételek. Tradicionális különlegességekkel is tele volt minden. És nem csak ez az egy bódé, hanem mind, amelyeket itt pillanthattunk meg. A teás pulthoz indultunk, hogy kérhessünk magunknak egy-egy pohárral. Meglepődtem mikor társam az ott kapható bögrét is megvette, amiből ittunk.  
Toporogtam a nyüzsgésben, és az egyik fabódéhoz sétáltam helyet túrva, hátha találok valami érdekeset. Kisvasút és mozdony játékok sorakoztak, télapós gyertyatartóval, illatgyertyákkal, kendőkkel, fejdíszekkel, sálakkal, kötött sapkákkal, szélcsengővel. Minden volt itt, ameddig elterjedt a képzelet. Megmosolyogtatott a gondolat, hogy milyen régen nem voltam már itt. De ami a legjobban felkeltette a figyelmemet, azok a plüssök voltak. Annyira puhának tűntek, ott sorakoztak egymásra fektetve mind. Igaz, volt néhány, amit a kirakatban helyeztek direkt, de ahogyan megfigyeltem a háttérben a többit, úgy beleugrottam volna. Bolyhos kis szőrtasakok. Akár Holly. Ő is ölelgetnivaló. 
Megfordulva, azonnal elfelejtettem, hogy mit szerettem volna megosztani a társammal, mikor sehol nem találták a szemeim. A hideg levegőbe szuszogtam, majd a számhoz emeltem a bögrécskét, hogy kortyolhassak a meleg italból. Forgolódtam, hogy hol lehet, de tényleg nem láttam a sok arc között. Jobbra megpillantottam a legnagyobb karácsonyfához, melyhez szintén elterveztem sétálni, természetesen a kirakati áruk végigfixírozása után, de hiába vártam, hogy végre indulhassunk, nem volt kivel. Hova szívódott ez fel?  
Elkezdtem az emberek között sétálni, és a sok idegen arc, s a kisgyerekek boldog tekintete, valahogy megbabonázó volt. Olyan melegség és szeretet áramlott belőlük, mikor megkapta az egyik kislány az óriási csavart nyalókát, hogy elmosolyodtam mellette állva. Kellemes illatok cikáztak a levegőben. Melegség. Fahéj és melegség áramlott át mindenen, ami megpuhította a szívemet. Nem értem... Ilyet olyan régen nem éreztem már, hogy azt hittem, nem fog visszatérni soha. Azt hittem, hogy a szeretetünnepe nélküle nem teljes, ami igaz is volt. Viszont, amit most éreztem pont az volt, amit soha nem vártam eddig. Örültem, hogy elhozott engem ide Yoongi, és még jobban beletudnék szellemülni ebbe az egészbe vele, de nem értettem, hogy hirtelenjében hova tűnt. Most komolyan, csak így köddé vált?  
A karácsonyfa közelében táboroztam le egy padra, melyet kiszúrtam. Hideg volt, de örültem, hogy felöltöztem. Khm, felöltöztettek.
Rezgett a telefonom, mire előkaptam azt a meleg zsebemből. Egy üzenet jött Taehyungtól. Ajjajj, vele is régen beszéltem már. Mi lehet vele? Milyen barát vagyok...  

Az üzenet - ettől a lököttől - valami borzalmasan meglepett. Egyszerre túl sok volt a jó  információ, ami feldobott és egyszerre, ami meglepett. Énekelhetek szólót?!  

Azonnal izgalom fogott el a gondolattól. Hiszen ez nem kis dolog, és hogy én kaptam meg, még inkább elrepített. Taehyung fog segíteni, és együtt tanuljuk a dalokat... Be kell mennem már a suliba, ez hihetetlen.  

Amíg töprengtem, eszembe jutott régen eltűnt társam is idővel.
- Ahh, hol lehet... - De amint kimondtam, azt hittem rosszul látok. Úgy sétált felém a kezében valami bolyhos dolgot szorongatva, mintha egy vallatásról jönne, majd levágódott mellém. Elkezdett előre bambulni, mire én felhúztam az egyik szemöldökömet, kérdően nézve rá, majd a kezében lévő kis plüssnyuszira. Pár másodperc néma csend ütött be. - Öhmm... - hirtelen az ölembe nyomta a kis nyuszit, majd kérdően néztem rá. – Ezt miért?  

- Mert ez volt az utolsó megmaradt darab. Senkinek sem kellett, mert hibás volt. - Tartott egy kis szünetet a mondandója között, előre figyelve, leheletét a levegőbe engedve, mely szinte formát öltött. - Pont olyan, mint te – ekkor nézett rám. - De nekem hibásan is tökéletes vagy, nyomi – mondta mosolyogva, mire eltátottam a számat.
- Ezt komolyan nekem mondtad? – hitetlenkedve szuszogtam a szavakat. Ránéztem a plüssfigurára és csak figyeltem. Eltérő szemszínei voltak és fehér bundája. Tényleg eléggé mamlasz volt szegény. De Yoongitól kaptam, és azok a szavak, amiket hozzáfűzött egyszerre estek jól, de mégis megleptek. Azt mondta, tökéletes vagyok neki, én pedig belepirultam a hócipőmbe. De komolyan, hogy tud ilyeneket mondani, mikor nem is tudja, hogy ezzel mit okoz nekem?
A nyuszit magamhoz szorítva fogtam, míg félkézzel átkaroltam őt. Jaj, csak ne lásson, biztosan piros az arcom!
Úgy szorongattam magamhoz, hálásan. Olyan aranyos és áhh... még soha nem kaptam ilyen édes ajándékot, ilyen szöveggel körítve. Annyira csodálatos volt ez az egész. Bent vagyunk a városban, a karácsonyfaluban, a karácsonyfa mellett ülve. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire le fog venni a lábamról.
Ő kicsit zavartan érezhette magát hirtelen, gondolom nem várta, de utána a hátamra tette tenyerét, majd gyengéden simogatni kezdett. - Köszönöm. - Mondtam még mindig pislogva, a vállán tartva fejemet. Viszont lassan el kellett válnunk egymástól, hisz egy idő után furcsa lenne ez a közeledés, még ha "testvérek" is vagyunk. Szusszantam egyet, mire megvakargatta a tarkóját.
- Ideje lenne menni, kezdek átfagyni, és szerintem te is. - A szemeimbe szegezte a szavakat, majd felállva elindultunk. A banzáj közepén mégegyszer rápillantottam a nyuszira, miközben sétáltunk egymás mellett. Nem tudnék meglenni nélküle...
Amíg az előbb kapott ajándékomat mustrálva álltam egy helyben, társam oldalba bökött. Hirtelen nem tudtam, mit szeretne, mire azonnal leesett, mikor az ég felé mutatott.
- A hó... esik az első hó... - tátogtam a szavakat és figyeltem, ahogyan lassan elkezdi behinteni a tájat. Az égbe meredve figyeltem, minden kisebb-nagyobb világító pelyhet. Ez a nap kész csoda. Oly régóta nem láthattam ezt a varázst, hogy már el is felejtettem, milyen izgalommal tölt el. Csak figyeltem egy nagyot sóhajtva, és a szám is talán tátva maradt. Ha ez leesik, én biztosan kimegyek hóangyalt csinálni, nem érdekel, hogy már tizenhat vagyok. IMÁDOM A HAVAT!
Mosolyogva szemléltem a fejemet forgatva, ahogyan nagyobbnál nagyobb szemek hullottak, s egyszerre vert a szívem gyorsabban, mint eddig. Viszont, mikor meghallottam a nevetését, hirtelen rátekintettem.
- Te meg min nevetsz? - kérdeztem mosolyogva, felhúzott szemöldökkel.
- Édes vagy. - Összehunyorította a szemeit, majd a hófehér arcán kiült a pír, mely már azt jelezte, tényleg csípős volt az idő. De végig kacagott, engem figyelve. Én, mint édes?!
- Én? - értetlenkedve álltam előtte. - Nem vagyok édes! Ne nevess már, hallod?! - boxoltam bele játékosan a vállába, mire még hangosabban kezdett el nevetni. Jézus, soha nem hallottam ennyit nevetni! 

Azt hittem a szemeim is befognak könnyesedni, ahogyan figyeltem őt. Nevet, és csak rajtam. Hirtelen annyi inger ért, és kezdett felbosszantani, hogy nevet, de persze én is mosolyogtam már jó kedéllyel, míg a hó, egyre vehemensebben terített be minket. Az emberek ricsaja, mely körülvett, mind a fehérségnek volt szentelve. Hóesés és Yoongi nevetése. Tényleg kezdett felidegesíteni, mikor már nem hagyta abba, és azt hittem már tényleg folyni fognak a könnyeim a nevetéstől. Odahajoltam gondolkodás nélkül. Éppen hogy csak maradjon csendbe, s ne mulasson rajtam ennyire, de emellett annyira önfeledten nevettünk, hogy tényleg nem jutott eszembe, hogy miért ne lehetne ezt az apróságot. De ez nem volt apróság, mert hiába görbültek az ajkaim, úgy érintettem meg az ő puha száját, mintha csak egy ártatlan érintés lett volna. Tényleg annak szántam, de túlzásba estem. Ez nagy túlzás volt, és a szívem is kihagyott egy ütemet, mikor félig kinyitottam a lehunyt pilláimat, és Yoongi... Yoongi csak nézett, figyelt ledöbbenve, és tisztán láttam a pupilláiba... talán ilyen közelről még soha. Az ajkai hidegek voltak, de oly édesek, akár a méz. Elkábító...  

Már azt se tudtam, hol vagyok, milyen évet írunk, vagy hogy kik vannak körülöttük. Megszűnt a világ és csak ő létezett. Ahogy egymás ajkait érintettük mozdulatlanul az első hóesésben, ő lassan behunyta szemeit, majd felsimított az arcomig, s a sokk, mely nem tudtam eldönteni, hogy jó vagy rossz volt, nem múlott azután se, hogy ő viszonozta ezt az egészet, és az ártatlan pusziból egy csók... csókra késztetett.