10. fejezet - Segítő kezek (+18!)

Cím: 21st Century Bros

Műfaj: Yaoi (fiúxfiú szerelem), nem mint banda, AU (alternatív univerzum), OOC, Dráma

Páros: YoonKook, (Yoongi x Jungkook)

Besorolás: (+18!)
Figyelmeztetés: Mostohatestvér szerelem, trágár beszéd

Írók: Semil-han & Rossy

Tartalom: Az egyik nap Min Yoongit hazahívatja apukája egy fontos dolog miatt, amit nem szándékozik elárulni neki.  A fiú, apja parancsára haza is indul, ahol egy váratlan és talán számára unszimpatikus személyt vél felfedezni, aki mint később kiderül, a mostoha testvére lesz.

Hozzáfűzés: Nos, reméljük, hogy tetszeni fog! <3 Jó szórakozást kívánunk hozzá Semil-hannal! 

KATT-> ~ Képgaléria ~

Yoongi

  Olyan volt, akár őzgida az első telén. Mint egy felszabadult, őszintén boldog gyermek. Így örült ő a hónak. Csupán ennyinek. A pelyhek lassan belepték a frufruját, de ő csak forgolódott a fehér fátyolban. Mit érzek most? Mi ez a testemben?
Nem tudtam bírni magammal. A boldogság nevetésként szakadt ki az ajkamon. Beleszédültem a mámorba. Látni, ahogyan ennyire képes őt valami elvarázsolni, egészen más helyekre repített engem is.  

- Te meg min nevetsz? - fordult végre felém és egyenesen rám meredt. Kérdőre akart vonni, de én csak kacagtam. Piros-rózsás orcája és hófehér bőre varázslatossá tette. És a cseresznyeszínű ajkai… Nagyot kellett sóhajtanom, a jegeslevegő kitöltötte a tüdőmet. 

- Édes vagy – válaszoltam azt, ami a szívemen ült. Anya, neked mindig igazad van. Őszintének kell lennünk azzal, aki fontos nekünk. Csak mosolyogni tudtam, a testem nem fogadott el más parancsot. 

- Én? – háborodott szinte fel. Közelebb botorkált és a kis öklét a kabátom sűrűjébe temette, szinte meg sem éreztem. Ettől csak hangosabb kacaj szaladt ki belőlem. – Nem vagyok édes! Hallod?! – Oh, dehogynem. Mennyire az vagy.  

Lenéztem végül a szemeibe. Úgy játszottak benne a lámpák, mint a lidércfény. És most engem kísértett. Úgy éreztem, hogy a fülem bedugul és hirtelen süket leszek. Ahogy közeledett hozzám, olyan volt, mintha minden más homályba borult volna a periférikus látókörömben. Kitakart minden lényegtelent. 

Életemben nagyon kevés alkalom volt arra az érzésre, mikor az embernek minden megszűnik. Minden gondolat elhagyja és egyszerűen a boldog pillanatnak él. Talán gyermekkoromban ért utoljára ez a melankolikus eufória. Viszont most itt volt. Életem egyik olyan perce volt, amit soha nem feledek el. Az, hogy megbánom-e, már más volt. 

Ott csüngött az ajkaimon, lehunyt, pelyhes pillákkal. Bizonytalanul érintette a tea illatú száját a sajátomon. Elragadott minden. A táj, az illatok, a boldogsággal mérgezett bőre. Nem érdekelt semmi. Sokszor megesik, hogy mindenre magasról ejtek. Egyszerűen a véremben lüktetett a cselekedni való vágy és késztetés. Behunytam hát a szemem. Veszni hagytam az érzékeimet. Egyetlen egy lángolt fel a néma sötétségben. A tapintás. Remegtek a kis párnácskái, de nem akartam, hogy ennyire bizonytalan legyen. Fél tőlem? Nem kell… Nem foglak bántani, Kook.  

Szétnyitottam a forró, nedves ajkaim, hogy közrefogjam az övét. Olyan reszketeg levegőt vett, hogy mosolyra késztetett. Amilyen hamar kezdeményezett, olyan könnyen hagyta magát inkább rám. A tenyerem szinte perzselte a hideg bőrét. Olyan közel fogtuk közre egymást, hogy a sálak szinte teljesen eltakarták, ami éppen a bőrünk között zajlott le. Fehér füst hagyta el az orrunk, minden heves légvétel után. Nem is tudtam igazán a csókra koncentrálni. Csak az az érzés, mintha drogot nyomtak volna a bőröm alá. Leírhatatlan. Engedett a szája szoros vonalából. Esélyem lett végre. Felbátorodva léptem a lábai közé. A kis állát jobbam megdöntöttem, és kegyetlenül hatoltam be a forró nyelve mellé a sajátommal. Úgy hittem, összeesik alattam, a lába remegett. Mint két kőszobor, úgy nézhettünk ki. A puha szájában talán nem maradt atom feltérképezetlenül. Minden tőlem telhető mozdulat és érintés benne volt abban a csókban. Visszataláltam térni a saját számba, de itt még nem volt vége. Valahogy nem akartam. Beszívtam az alsó ajkát és finoman megízleltem. A hidegnek már nyoma sem volt rajta. Ekkor kezdett belém térni az élet.. Miután utoljára megcsókoltam. 

  

* 

  

Annyira rohadtul kínos hazautam, soha életemben nem volt! Undort éreztem magam felé. Bassza meg, BASSZA MEG! Kibaszottul lekaptam a saját, istenem, az öcsém! A kurva életbe! Remegve sétáltam a járda egyik felén, míg ő a másikon szedte a lábait. Neki kellett volna dőlnöm a kerítésnek és felakadni valahova. Késő lenne erre? Vagy hol van az a rohadt macska? Most mondd meg, mit csináljak!  

Az egész hátamon fel-le zongorázott az émelygés és a zavarodottság. Most utáljam magam, vagy most mi is történt? Szóval, ő szerelmes egy lányba… 

Vagy nem is lány kell neki?! 

Fasz kell neki?! Komolyan, Jungkook?! 

Oldalra pillantottam rá, de ő teljesen hasonlóan sokkos állapotban támolygott előre. Vissza fordultam magam elé. Szóval nem az kell neki. Akkor mégis, én vagyok a hibás? De ő dőlt nekem! Ez nem magyarázat arra, miért kaptam le. Nyelvesen, baszd meg! Nyálat cseréltem vele. Erre nincs magyarázat Yoongi, már így is, úgy is a pokolra jutsz. Ég veled vágyak, ég veled szabadság. Hello Lucifer, öreg barátom. Hello padlófűtés. Talán nem is olyan rossz a pokol... Nem... Nem... Kezdek hozzászokni a gondolathoz. Aha… Egészen elviselhető. 

Mit tettem?! 

Mit csináljak?! 

- A… A menj, menj csak – nyitottam ki az ajtót lehajtott fejjel és engedtem előre. Úgy csuktam be az ajtót utána, hogy szerintem még a sarkát is megnyomtam. Sürgősen beszélnem kell valakivel. Nagyon nagyon rohadtul gyorsan. Még a számokat is alig láttam a telefonomon. Jaj, ne istenem, ne büntess ilyen hamar! Nem akarok még meghalni!
Majdnem kiesett a kezemből, mikor az illető felvette. A lefagyott fülemhez nyomtam. 

- Namjoon, azonnal beszélnünk kell, érted?! AZONNAL! 

  

  

* 

  

- Szóval, mi volt olyan sürgős? - könyökölt rá kényelmesen a bár, fekete pultjára. Most komolyan. Namjoon. Kan S.O.S van, és te hozod magaddal a barátnőd?! Akkora egy szemét vagy.  

Teljesen úgy éreztem magam, mint egy hatéves kisgyerek. Kihúzott háttal ültem, Jinnel és Namjoonnal szemben. Már a harmadik pohár vizemet kértem ki, pedig lehet, hasznosabb lenne valami töményszesz. 

- Remélem, nem zavarok... - mosolygott zavarában Jin, én egyből válaszoltam volna, hogy de, de igen, nagyon. 

- Dehogy zavarsz! - simogatta meg a hátát Nam, kedvesen. Mindenki a szavamba vág! Legközelebb táblát kötök magamra azzal a felirattal, hogy : „Ne hagyd beszélni a birkát.” Morogva ejtettem a fejem a mellkasomra. Na és akkor, most hogy nyögjem ezt ki? Ha Hoseokot hozza, sokkal könnyebb lett volna. Bár, jobban belegondolva egyáltalán nem jó ezt egy teljesen homár emberrel lekommunikálni. Ahhh! 

- Mi van, már nem is olyan égetően fontos? Ennyi erővel maradhattam volna Jinnél. Rohadt finom a kimchije!
Hogy tudnak emberek kajára gondolni ilyenkor…? Felfordul a gyomrom. 

- Én… - kezdtem bele, de beszéd helyett inkább makogás jött ki. – Szóval… Uhm. Kivi! – erre olyan tekintetet vágott le rám, letudtam olvasni, hogy totál hülyének gondol. Pedig ezt mikor megbeszéltük már! Ez volt a titkos vészjelző, ha gáz van! Igaz, hogy még harmadikban volt… Miért nem emlékszik?! 

- Kivi? – vonta fel a fél szemöldökét és Jin is elég érdekesen festett. 

- Kivi! Kurva Kivi! 

- Kurva kivi?! – lett egyre értelmetlenebb. A kibaszott kivi! 

- Én nem szeretem a kivit... - szuszogott Jin elmerengve. 

- Én sem igazán – kuncogott felé fordulva Nam. Ah, gyerekek, ne már! 

- Akkor tegyük fel hogy! – rukkoltam elő egy új, csodálatos ötlettel. – Van eeeeegy... fánkod! Igen, egy fánk! És vaaaaaan... nem is! Van három legódarabod, igen ez jó. Szóval van kettő, amin kitüremkedések vannak és van egy, amin lyukak... a lyukas és a másik összeillik... De valaki minden áron a két másik darabot akarja összerakni... – Olyan hatásszünet ért, azt hittem hirtelen az egész Galsaeg Piano az én mesteri szüleményem hallgatja. 

- Hallod, mi a bajod? - fonta össze a mellkasán a kezeit Namjoon, mire én az asztalra ejtettem a fejem. Akkora idióta barom haverom van! 

- Kibaszottul lesmároltam az öcsém! 

 
 

Jungkook 

  

  

  Az iskolában csak egyetlen vágyam volt. Egyetlen egy, és az az volt, hogy ne kapjak egyest angolból. De tényleg, mindig csak ennyi, semmi bajom nem volt. Az életben arra vágytam, hogy ne hozzak elhamarkodott, átgondolatlan, ösztöndöntéseket. Erre? Kivett minimum egy hetes szabit az agyam, és bemutatva nekem pottyant ki a fejemből útjára indulva. Az érzéseim elfogtak és láncra verve kényszerítettek, hogy olyat tegyek, ami nem helyénvaló. De ő... ő sodródott az árral, és én meg már éppen elhajoltam volna szégyenemben, a bocsánatáért esedezve; Nem is! Könyörögve, hogy ez nem azért volt, mert meleg vagyok, vagy esetleg érzek valamit iránta. Egyáltalán nem! De de de de de ő mégse hagyta, és Jézus úristen, gyere le! Visszacsókolt, és és és soha nem kaptam még ilyen szédítő csókot! Remegett az alhasam és az ajkaim sem fáztak már. Még a nyelvét is átdugta a számba és milyen jó volt. Jó? Komolyan, Jungkook? Ezt lehetetlen definiálni. KIBASZOTT JÓ VOLT!    

   
Kábultan szeltük az utcát. Nem. Csak próbáltuk szelni, amilyen gyorsan csak haza tudtunk jutni. Még mindig nem bírtam felfogni ép ésszel, hogy mit csináltunk. Úgy mart rá a számra, mintha mindig is ez lett volna a dolga. Erre megint felforrósodtam, és kihúzva magamat, mély levegőt véve sétáltam tovább leszegezett fejjel. Fő a nyugalom.   

MI A FASZ LESZ MOST?!    
Teljesen remegtek a lábaim, és nem bírtam nem a nyelvére, a tenyerére az arcomon s államon gondolni. Olyan lehetetlenek és természetfelettinek tűnt visszagondolva. Egyszer elszerettem volna mosolyodni, de nem mertem. Olyan hontalanul ballagtam a járdán, míg ő a másik oldalon, hogy rá se mertem nézni. Égett mindenem, de az arcomon látszódhatott a legjobban. Fel se tűnt, hogy már a ház előtt voltunk, és beinvitált, majd gyakorlatilag a sarkamra csapta a bejárati ajtót, magát szántszándékkal kint rekesztve ezzel.    
- Jéééézuuus...! - fokozatosan növekedett a hisztérikus hangtónusba fektetett hangom, majd a hajamba csúsztattam mindkét tenyeremet. Hisztizni akartam én, vagy ujjongani? Azt hiszem megbolondulni. Addig se fognám fel, hogy mi történt.     
Nem, egyáltalán, még véletlenül sem jutott eszembe, hogy most menjek a fürdőszobába. De oly csábítónak tűnt az ajtaja, hogy felöltözve, cipőstül, kabátostul indultam neki, akár egy bika, úgy törtem be. Szörnyű, hogy most már nyomós okom volt minden ilyen... ügyködésre, de mióta sétáltunk, azóta érik bennem megint minden gondolat, s úgy ég a bőröm, mintha fel akarna lángolni. Innen ki nem szedtek!    
    
    

*   

  

  

A padra dőlve, azon morfondíroztam, hogy mikor érkezhetett meg Yoongi, mert ugye egyedül aludtam el és egyedül ébredtem. Hazajött egyáltalán, vagy a saját ágyában aludt? Fogalmam se volt. Koncentrálni még annyira nem tudtam, mint eddig. Hiába jöttem pár hét után végre iskolába, nem vonzott, a sok pótlás és elmaradt dolgozatok meg még annyira nem. Csak rajta járt az eszem és még inkább a hiányán. Erkölcsök ide vagy oda, már valami megindult, és tegnap ezen töprengve talán rájöttem, hogy most már a gondolataimnak se szabhatok gátat. Hiányzik, nagyon hiányzik, és még inkább szeretném, hogy megcsókoljon, hogy érintsen, úgy mint előző nap, a forró nyelvével feltérképezve, a számban matatva, és egy vad táncra hívva a nyelvemet, és talán a nyakamat csókolja, utána majd... Istenem, annyira vágyok rá!   
- Jungkooook! - Ne... Reméltem lelki füleimmel, hogy őt hallom, de továbbra is fekve konstatáltam, hogy Taetae észrevette a nap közepén, hogy itt vagyok. - Végre itt vagy, te kis hajlesz! Mit fekszel a padon? Had nézzelek, jól vagy? - a padom előtt termett és guggolva nézett szembe velem, én meg csak elfektettem az arcomat, hogy rálátásom nyíljon az ablakra. - Naaa, mi a baj? Búgd el nekem bánatod. - Csapódott mellém az üres székre, és azonnal ráhajolt a hátamra, mire egy gondterhelt sóhaj hagyta el az ajkaimat.    
- Taetae, tudod, hogy nekem eddig csak egyetlen egy kapcsolatom volt, igaz? - kérdeztem az ablakot fixírozva, míg az arcát a lapockáim közé temette, majd kérdően az arcára feküdt jobbra fordulva. Mondjuk, azt se nevezném igazán kapcsolatnak, mert azzal a lánnyal a csóknál tovább nem jutottunk soha.   
- Igen. - Válaszolta, de én csak folytattam a mondandómat.    
- És azt is, hogy soha nem voltam "úgy" senkivel, igaz? - nyomtam meg a mondandó közepét, úgy kérdeztem tovább. Talán már fúrta a kíváncsiság, hogy miért kérdezek ilyeneket, de jobbnak láttam, hogy kiadjam magamból a gondolataimat, mert itt fogok elernyedni, ha továbbra is nyomja a vállaimat. Ja, nem! Csak képletesen gondoltam, de Taetae még inkább lenyomta éppen, szóval...   
- Mire akarsz kilyukadni, Kookie?   
Most mondjam? De semmit nem tud komolyan venni. Áhh, nem érdekel...   
- Mi van akkor, ha nekem iszonyat módon bejön valaki, remegek érte ízig-vérig, és ő is tudja már? - kérdeztem unott hangon, mire kicsit megmoccant, és máris a padra tenyerelt rólam, hogy a szemeimbe tudjon nézni. Baszd meg, milyen ijesztő!    
- És ezt mikor akartad elmondani?! - kiabált, de senkinek nem tűnt fel, hiszen ő Kim Taehyung. Megszokott volt.    
- Hát... - de félbe vágott.   
-  Mi hát?! Ki az, ki tetszik!? Ismerem!? És milyen lány? Szőkére festette a haját? Miért nem ezzel kezdted? Csak nem Haenul!? Ne ő már, ő nekem is tetszik, csak ne ő, légyszi! Ohh jaj, csak nem Min-Hee? Istenem haver, ez rohadt jó... ez – Na itt vágtam félbe, és nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek kínomban. Abbahagyta a szófosást, mikor felemelkedtem. A tenyereimmel betakartam az arcomat, már feltápászkodva a padon és kínos kuncogásba kezdtem. Eléggé elnyúló és erőltetett volt, hogy érezze; Szenvedek. Az ujjaim között lassan kikukucskáltam, majd - ő ezt nem láthatta - mosolyogva megszólaltam.   
- Nem lány. - Itt már nevettem, majd mosolyogva leengedtem a kacsóimat, s a szemébe nézve mosolyogtam. Annyira mindegy már...   
Pár másodpercig elhallgatott és tanácstalanul nézett, valószínűleg töprengve, hogy most komolyan mondtam-e neki azt, amit, vagy sem. Várakozóan figyeltem az arcát, hogy: na erre mit lép.   
- Mindig is gondoltam, hogy buzi vagy, de nem tudtam, hogy igaz... - a mellkasa elé tette egyik kezét, majd rákönyökölt a másikkal, hogy az állát simogathassa eltöprengve, akár a bölcsek.   
- Mi a lófasz? - kérdeztem az egyik szemöldökömet felhúzva, talán kicsit sértetten. Na azért annyira ne süssön már rólam, hogy az vagyok! Vagyis, lószart! Nem vagyok az, attól még, hogy félek a lányoktól. Rosszak a következtetései, bár tény, hogy ez sok mindenre ad magyarázatot nála, ELÉGGÉ TÉVESEN, de nem tehetek róla, hogy Yoongi ilyen hatással van rám!
- Én ugyan nem vagyok meleg, nem erről van szó!    
- Hát miről? Nekem nagyon úgy tűnik, mellesleg ki tetszene neked? - majd gondolkodva összevonta a szemöldökeit, és mintha fény csillant volna a szemében a megvilágosodástól. - Csak nem... - nézett rám, majd lassan felállt, és döbbenet ült ki az arcára, mikor végignézett rajtam, majd a szemeimre tévedt. Úristen, tuti rájött, hogy Yoongi az! Jaj ne, ezt nem akartam, megfogja ölni!   
- Nem, Tae, ez nem az amire gondo... - mintha megszokott lenne már, hogy egymás szavába vágunk, itt ő szólt közbe hevesen.    
- Én nem gondoltam volna, hogy te ezt érzed, és őszintén sajnálom, de nem tudom viszonozni, hiszen barátok vagyunk és...    
- Mi a fasz? - olyan bugyuta képet vágtam a mondandójára, hogy már engem lepett meg jobban ez a gyökér. - Nem te tetszel, hülye!    
- Hát ki? - felemelte kérdőn a kezeit, és talán jobban meglepődött, mint várta volna. Ennyit a nagy tudásáról.   
- Yoongi! - fújtattam, majd lehunyva a szemeimet, mély levegőt vettem, hogy kifújhassam azt, hátha könnyebb lesz utána. Az is lett volna, de mire felfogtam, hogy milyen információt adtam a kezébe, elöntött a pánik, és a szemeimet is kinyitottam, mikor megpillantottam az arcát. Nem tudtam, hogy mi rémít meg jobban. A ledermedt arc, vagy az utána következő homlokráncolást követő fújtatás. Nagyszerű! Te miért fújtatsz, barátom?   
- Most viccelsz velem? Mivel fenyegetett meg?! - itt már kiegyenesedve néztem rá eltátott ajkakkal, a szemöldökömet összevonva.   
- Te meg miről beszélsz?    
- Ha megfenyegetett, beleverem a fejét a falba, utána meg... - félbe vágtam, felháborodva.   
- Nyugalom, Taehyung! Ő nem tett semmit, és én sem. Ez nagyon bonyolult, magam se értem, de nem szeretném, hogy felidegesítsd magadat. - Amint kimondtam az utolsó mondatot, mint a késszúrás, úgy érte a térdemet a fájdalom. Kicsit megereszkedtem, szisszenve egyet. Talán még pihennem kellett volna...   
- Ez most... - megállt egy pillanatra, amint meglátta az arcomat. - Jól vagy? - kérdezte, hirtelen haragból aggódó pillantással, majd készült elkapni, ha esetleges esésig fajulna a fájdalmam. De nem estem el, viszont lehuppantam a székre.    
- Nem teljesen, még vannak fájdalmaim, de megleszek. Erről beszélhetnénk máskor? - kértem tőle, hisz nem hittem volna, hogy ennyire hevesen reagál erre az egészre. Mondjuk, Min Yoongiról volt szó, nem lepett meg, hogy így viselkedik.    
- Figyelj, akkor ezt még megbeszéljük, de ha tényleg rosszul vagy, akkor hazakísérhetlek - mondta megadóan, mélyet szívva, majd leült mellém ő is, térdeire csúsztatva összefont ujjait. - Nem foglak hagyni, ez nem kis dolog, nem úszod meg és ő sem!    
- Jól van, nem kell hazakísérni, eltalálok magam is a házamba. - Összepakoltam gyorsan a dolgaimat és eltettem a táskámba, hogy felvéve azt, elindulhassak. Kissé sértetten éreztem magamat, hiszen ő nem láthatta, nem ismerhette azt a Yoongit, akit csak én. Ha tudná, hogy vele milyen viszonyt ápolok, - még én sem tudom pontosan. - akkor talán jóval barátságosabban állna a dologhoz. De az volt a baj, hogy lehet nem kellett volna elmondanom neki, még ha mindegy is. Bár, nem terveztem amúgy se, de amikor azt hitte, hogy ő tetszik nekem... Ne haragudjon, de kacagni támad kedvem. Nagyon szeretem Taetaet, de semmi vonzalom nem köt hozzá, hiszen fasz kivan! Nem vagyok meleg, a barátomról van szó!   
- Holnap gyere át hozzám, vagy akár ma is. Próbálnunk kell és szeretnék beszélni veled - mondta, de annyira furcsa volt, hogy most semmi komolytalanság, vagy gyerekesség nem ült a szemeiben. Talán végre megérett egy ilyenfajta komoly gondolatmenetű témához? Nem bánnám, hiszen sokszor fájt már a szívem, hogy vele nem tudok megbeszélni fontos dolgokat. Számomra fontos dolgokat. Hiszen neki mindenben segítettem eddig, ott voltam, és persze, ez kölcsönös is volt, de a bonyodalmakban inkább számíthattam Jinre, mint Taera. Nem volt buta, se értetlen, tényleg semmi ilyen nem volt. De nem tudja komolyan venni soha a meghatározó helyzeteket. Ehhez még nem érett meg eléggé, de most mintha a legkisebb szikrát véltem volna felfedezni szemeiben. Talán már képes lesz befogadni és jelentős véleményt kifejteni, s talán segíteni nekem, hiszen egy kicsit már elvárnám. Lehet vele hülyéskedni, nem erről van szó. De egy komoly témában, komoly válaszokat várnék el. És ő is ugyanolyan fontos számomra, mint Jin. Ezért is fogok átmenni hozzá, de egyelőre pihenni szeretnék. Megint beszúrt a térdem...   
- Rendben van, átmegyek. - Mondtam intve egyet nem túl vidáman, amit ő aggódó pillantásokkal nyugtázott.   
- Szia - integetett, mikor eltűntem az osztályterem nyüzsgő emberi közül.    
    
    

*   

   

  

Visszagondolva, tényleg egy balfék vagyok! Ugyanis ilyen elhamarkodott döntések sorozatát, még soha nem hoztam... Először lekapom a testvéremet, most meg Taenak csak úgy elmondom, mi a szitut... Tán megbolondultam én? Istenem, hogy nem bírok magammal. Annyira szúr a mellkasom és a gyomrom is ég. A térdem sajog és ez a kibaszott szoba, még mindig jégverem!    
- Picsába... - fordultam hasra, majd a párnába temettem az arcomat. Megint itthon, de mit tehetek, ha egyszerűen rosszul érzem magamat? Hol van ilyenkor Yoongi? És miért hagyott egyedül, válasz nélkül, gondolatokkal tarkítva a fejemet? Mióta nem láttam, agymenésem van. Olyan szinten kattognak, forognak a fogaskerekeim, mint még soha. Már rájöttem, hogy én mennyire szeretném, ha ez az egész nem történt volna meg. Hogy soha nem botlottunk volna egymásba a bejárati ajtóban. Hogy soha nem kerültem volna vele egy szobába. Hogy soha nem ültünk volna kint a hintaágyon a csillagokat nézve. Hisz mind ettől ez az egész egy romantikus kavalkáddá vált... és nem akartam ennyire kilátástalan lenni, egyedül itt feküdni és szenvedni.
- Hol vagy már... - dörmögtem a párnába. De ha elém kerülne, biztosan nem tudnék mit mondani. Bele sem gondoltam, mit is tudnék én egyáltalán beszélni neki?    
Visszafordultam hátra, mikor éreztem, hogy a nyomás nem tesz jót az amúgyis szétroncsolt térdemnek, így a hasamon összefonva a kezeimet kezdtem el megint kémlelni a jó öreg barátomat. Kedves plafon, remélem te hallod legalább a bolond gondolataimat.    
Ekkorra vágódott ki az ajtó, mire azonnal összerezzentem. Majd mikor megláttam ki nyitott be rajta, azonnal ledermedtem és csak figyeltem. Még pislogni is elfelejtettem, amikor a táskáját levágta a babzsákfotelbe, majd a hajába túrva fordult felém, és szerintem ugyanannyira meglepődhetett, mint én. A meglepettsége, melyet tisztán láttam az arcán, el sem tudta volna fedni, hogy nem várta azt, hogy itthon leszek. Továbbra is összefont ujjakkal, háton fekve, a párnába temetett tarkóval figyeltem, mikor egymás szemeibe meredtünk azonnal. Csak mozdulatlanul nézett. Aztán a falra pillantott. Aztán rám. Utána meg én lefele. Utána megint rá.   

Mi ez, ha nem kínos csend?    
Pár perc után szóra nyitotta az ajkait, de előbb egy halk levegőt vett, hogy elkezdje.    
- Helló - mondta, egy kis ó betű formába ragadt ajkakkal, szuszogva.    
- Szia – még mindig egymás szemébe meredtünk zavartan. Amilyen távol volt, egyre kínosabban éreztem magamat. Pár pillanattal később folytatta.   
- Hogy van a láb... kez... térded? - még mindig ugyanott állva, akár viaszba öntötték volna, s zavartan hebegett-habogott felém. Szóval neki sem egyszerűek a szavak...    
- Hát öhm... - meredten előre tekintettem egy pillanatra, majd vissza rá. - Sajog, vagy mi...    
- Akkor lekezelem... - mintha mentsvár lenne számára, azonnal a szekrényhez lépett, hogy onnan kivehesse a szükséges eszközöket a térdemhez. Csak figyeltem, még mindig nem moccanva, mire komótos léptekkel végre mellém ért, s leült az ágyra a kis dobozt elhelyezve az ágyam végében. Nem szólt egy szót sem, csak tette a dolgát, amire senki sem kérte. Tényleg nem kértem, de akarva, akaratlanul is elbarangoltam fejben. Ahogyan felhúzta a térdemet, melyen már érkezésemkor egy rövid térdnadrágra cseréltem, sokban megkönnyítettem az ő és a saját dolgomat. Nem kell boxerig levennem, ha farmer lenne rajtam. De minek gondolkodom ilyeneken...?    
A kezei, ahogyan érintették a fedetlen bőrfelületemet, úgy hagyott égető nyomokat azokon a pontokon mindenhol. Egyre forróbbnak éreztem magamat, megint elöntött a köd, és hiába csak kenegette a térdemet, annak is volt egy bizonyos mentás hatása, aminek hűtenie kellett volna, belőlem az ellenkezőjét váltotta ki. Gondos érintések, óvatos simítások, és mikor már kötözte a gézzel, akkor még mindig mozdulatlanul feküdtem, viszont az elmém úgy zavarodott meg egyre jobban. Ahogy az arcára tekintettem, szintén láttam, hogy erősen gondolkodik, és szívesen megkérdeztem volna, hogy miért nem láttam tegnap óta, és mi is történt, és még számtalan dolgot... de nem tehettem, mert elöntöttek az érzések. Éreztem, hogy megint kezdek szűkölködni, és elhatalmasodott rajtam a pánik, mikor még mindig nem távolodott el, hanem csak tekerte azt a fehér anyagot térdemen. Szédülök. Legyen vége, siessen innen és hagyjon, had menjek ki a mosdóba, vagy had nyugodjak le. De nem tervezett menni, és ez bennem is felnyomta a pumpát miszerint, kezdek bepánikolni az esetleges lebukástól.    
- Köszönöm, én most, ha megbocsátasz... - keltem volna fel, amint elengedett és a ládába tette a dolgokat, mire kérdően nézett.    
- Hova mész? - kérdezte összevont szemöldökkel, mire nem válaszoltam. - Tudok behozni neked enni, vagy inni, emiatt ne állj fel. - Ohh, ha tudnád, hogy a másik értelemben már felálltam!   
- De, jobbnak érzem, ha kimegyek inni és - takaróztam volna ki, de nem hagyott. A mellkasom elé tette pár centivel a tenyerét visszatartóan, majd hozzám sem érve, szinte éreztem, hogy visszanyom az ereje. Érintés nélkül hatott rám. Meg se mertem pár pillanatig mozdulni, de utána megráztam a fejemet, amint eszembe jutott, hogy nem szeretném, ha észrevenné azt, amit nem kéne már végleg.     
- Pihenj, mondd, mi kell és hozom. Felesleges kimenned.    
- De ki szeretnék menni! - mondtam, és a kezét is arrébb tolva, lelöktem magamról a takarót, mire kissé ingerült sóhaj hagyta el az ajkait, majd az utamat állta.    
- Most fásliztam be a térdedet, értsd már meg, hogy nem szabad felkelned! Nem hiába jöttél haza, mondta a Eun-chae, hogy kellemetlenül érezted magadat... - túrt a hajába, még mindig zavartan, s folytatta volna, ha nem szólok közbe.     
- Igen, kellemetlenül éreztem magamat, de most már ki szeretnék menni! - álltam volna fel, de ekkor már megelégelte makacsságomat, és akaratosan visszalökött az ágyba, a mellkasomra tapasztva tenyereit, hogy véletlenül se menjek ki. - Engedj már el! - kezdem el ficánkolni, és karjaira fogva próbáltam eltolni, vagy elütni, de nem engedte.    
- Nem mész sehova! - szinte küzdött azzal, hogy ne lökjem le, mikor már gyakorlatilag a derekamra ült, persze nem teljes testsúllyal, hogy véletlenül se tudjak kimenni. Természetesen, ő idősebb volt nálam, de én meg erősebb, - talán, ha szerencsém van... - így próbáltam nem durván, de mégse sikerült finoman lebirkóznom magamról, csak épphogy átforduljunk teljesen úgy, hogy ő kerüljön alám, én meg fölé, és már éppen elrugaszkodtam volna, hogy kislisszoljak gyorsan az ajtón, de amikor a szoba közepén trappoltam, ráfogott a bokámra és állra estem a szőnyegen. A karjaimmal az ajtó irányába nyúltam, hátha megnő még egy két métert és legalább kitudom nyitni, de ez sajnos nem így történt. Isten, miért büntetsz!?

Már teljesen frusztrált voltam, annyira fájt, szorított ott lent a nadrágom, hogy összeszorított szemekkel, alkarra támaszkodva, leszegezett fejjel vicsorogtam. A picsába!    
- Neked mi a fene bajod van, Jungkook!? - kérdezte ingerülten, mire váratlanul, teljesen sokkolt azzal, hogy hátamra fordított nagy erővel, majd a földre nyomott továbbra is a mellkasomnál, nehogy megtudjak mozdulni egy szemernyit is. Rohadtul be fogom bukni, a faszomat már!    
Vicsorogva, frusztráltan néztem rá, kivörösödött fejjel, mikor felfedezte a domborulatot a nadrágomra tévedt íriszeivel. Remek, most még inkább elöntött a forróság, és éreztem, hogy ebből már biztosan nem jövök ki jól. Lehunytam a szemeimet, szaggatott levegővétellel. Látja mindenemet, engem, az arcomat, azt is. A szemeivel teljesen átmar...   

Teljesen ledermedt, én meg eltakartam a szemeimet, majd már teljesen feleslegesnek éreztem minden titkomat tovább rejtegetni. HISZEN OLY MINDEGY MÁR, NEM!?   
- Te vagy a bajom, egyedül te, Min Yoongi. - A gát áttört, utat engedve minden indulatomnak. - Te tehetsz az egészről, és még mindig nem hiszem el, hogy mi történik! Nem, egyáltalán nem értem, fogalmam sincs az egészről! Tudod, mi történik!? Mert én nem! A legelején szívből rühelltél, én se kedveltelek, ez eddig oké volt, erre kifakadunk, és elkezdesz velem rendes lenni, kedvesen beszélni, velem aludni...! Miért alszol velem!? Nem, miért aludtál velem!? Szerinted ki miatt van az, ami!? Miattad! Elegem van, és nem értem, hogy mikor kattant el az agyam, nem értem, hogy miért, és miként és istenem! Mikor félig meztelen nudiztál a szobában, minden teljesen más lett, nem bírom kiverni a fejemből a testedet, se a mellkasodat, a karod formáját, a nyakadat, az íves álladat, a karamella illatodat, a tejfehér bőröddel és a kis szeplőkkel tarkított testedet és annak minden részét! Elegem van, hogy csak rád tudok gondolni, és hogy a kurva fürdő rabjává válok mindig, mert te éppen egy-egy éjszakán szorosabban ölelsz magadhoz, vagy éppen a nyakamba szuszogsz! Állandóan begerjedek a testvéremre és nem értem, mert nem vagyok meleg és nem vagyok rossz ember se, de annyira sok ez nekem, miért van mind ez!? Miért!? Szorít a nadrágom és te sem hagysz, hát nem érted, hogy milyen nehéz ez nekem, még mindig nem!?
A szavaim rengették a falakat, mint a viharban megszaladt villám, úgy csaptam a szavakat rá. Lihegve, mintha egy maratont futottam volna le kifakadásom után, szuszogtam, és teljesen égett a fejem. A mellkasom fel-le járt és végig, végig a szemébe néztem, s őt, mintha tényleg megcsapta volna minden egyes villám egyenesen a mellkasába. A szemei kanál méretűre tágultak, és nem tudtam kivenni, hogy mit gondolhat. Nálam betelt a pohár, s olyan ideg tört fel magának utat az imént belőlem, mint még soha. Itt már nincsenek titkok, és amint ez tudatosulni kezdett bennem, egyre jobban az ijedelem lett úrrá bennem, mikor kezdett a légzésem rendessé válni, de a pulzusom annál inkább felgyorsult. Iszonyat módon kalapált a szívem, mikor ránéztem, s végre szóra nyitotta a száját a szörnyen nagy csendben.   

- Segítek.

Yoongi

  Nem pont azt a reakciót kaptam attól a kettőtől, amire vártam. Jin csak teli fogsorral vigyorgott, ahogy Namjoon is. Kicsit kezdtem úgy érezni, ezek ketten tudnak valamit, amit én nem. Igen, akkor még úgy éreztem, hogy tudatlan volt, de minden megváltozott abban a percben, hogy beléptem a szobám küszöbén. Egyre több minden járt a fejemben. Rég volt ennyire borús az elmém, és nem rossz értelemben. Néha görcsben állt a gyomrom, néha egyenesen rosszul voltam. És őszintén nem mentem sokra azzal a két jómadárral sem. Talán Jimin… Rossz érzésem volt Jiminnel kapcsolatban. Életemben először nem mertem elmondani neki valamit. Életemben mindent vele beszéltem meg, ez a téma mégis megakadt a torkomon, ha róla volt szó. Idővel talán… Minden megtelepszik bennünk. Végre kezdtem felfogni mennyit is jelentenek valójában a barátok. Többet, mint az ember valaha gondolná. Az iskolát kerültem a napokban. Tér kellett nekem és a gondolataimnak. Parkokba jártam, figyeltem a havat és az embereket, de mindenről csak ő jutott eszembe. A hóról a nevetése, a vörös kabátokról az ajkai. És ami talán a legrosszabb, hogy minden egyes gondolattal kézen fogva járt az érintésének emléke... A francba is, mit tett velem az a csók? Itt mutatkozik be, hogy tizennyolc éves vagyok és nincs senkim? És mégis, mit csináljak most? Menjek el kurvázni? Ahj! Öreg koromra kezdek teljesen megbolondulni, esküszöm. Úgy tűnt, hogy most a hideg levegő sem segít kiszellőztetni a fejem. 
Fel is adtam ennek a gyösztrélését. Jobb lesz, ha otthon végre alszok egy kicsit. Sokkal jobb lesz, igen. Az alvás mindenre jó.

*

Arra sosem számítottam, mi fog történni az én saját tulajdon szobámban. Holly kint aludt a nappaliban, de úgy tűnt más nem telepszik meg a ház melegében. Aha, tűnt. Csak akkor estem majdnem hanyatt, mikor megláttam Jungkookot az ágyon heverészni. Na akkor azt hittem helyben agyvérzést kapok. Rendben, akkor nem alszok. 
Rettenetesen kínos párbeszédeink voltak. Helló, szia… Hogy van a lábad? Komolyan ennyire szánalmas vagyok? Igen, Yoongi, ennyire szánalmas vagy. 
Ennek ellenére, tényleg aggódtam az állapota miatt. Még mindig marcangolt a tudat, hogy miattam történt mindez. Igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy jobban legyen és eleget pihenjen. Pont ezért bosszantott fel, hogy nem volt hajlandó lefeküdni arra a megcseszett ágyra. Régen elég züllött voltam és verekedtem párszor… Azért ennyire komolyra nem akartam ezt a birkózást venni. De igenis demonstrálni szerettem volna azt, hogy ki az idősebb és erősebb. Azonban rendesen felment bennem a pumpa a végére. Dühösen fordítottam meg magam alatt, de abban a pillanatban végigszaladt az error az elmémbe és lecsapta az egész rendszert. Neki most… Neki... Ő most felizgult. Rám? Kegyetlenül hasított végig az egész testemen a tudat, hogy az öcsém nadrágja, alattam dudorodik. Főleg azok után, hogy alig két napja kint csókolóztunk a téren. Fajulhatunk mi még bárhova? Jobb lesz, ha tényleg elmentem az ördög számát, hogy mire leérek, kész legyen a szobám.
Nem tudtam mást tenni, a szemem fel-le járt a testén. Egyszer a szemeibe meredtem, egyszer magam alá. Nem tudtam szinte értelmezni, hogy mi is történik.

- Te vagy a bajom, egyedül te, Min Yoongi, te tehetsz az egészről, és még mindig nem hiszem el, hogy mi történik! Nem, egyáltalán nem értem, fogalmam sincs az egészről! Tudod mi történik!? Mert én nem! A legelején szívből rühelltél, én se kedveltelek, ez eddig oké volt, erre kifakadunk, és elkezdesz velem rendes lenni, kedvesen beszélni, velem aludni...! Miért alszol velem!? Nem, miért aludtál velem!? Szerinted ki miatt van az, ami!? Miattad! Elegem van, és nem értem, hogy mikor kattant el az agyam, nem értem, hogy miért, és miként és istenem! Mikor félig meztelen nudiztál a szobában, minden teljesen más lett, nem bírom kiverni a fejemből a testedet, se a mellkasodat, a karod formáját, a nyakadat, az íves álladat, a karamella illatodat, a tejfehér bőröddel és a kis szeplőkkel tarkított testedet és annak minden részét! Elegem van, hogy csak rád tudok gondolni, és hogy a kurva fürdő rabjává válok mindig, mert te éppen egy-egy éjszakán szorosabban ölelsz magadhoz, vagy éppen a nyakamba szuszogsz! Állandóan begerjedek a testvéremre és nem értem, mert nem vagyok meleg és nem vagyok rossz ember se, de annyira sok ez nekem, miért van mind ez!? Miért!? Szorít a nadrágom és te sem hagysz, hát nem érted, hogy milyen nehéz ez nekem, még mindig nem!?
A szavak alig jutottak el a tudatomig. A mellkasa szinte hullámzott a hatalmas indulat miatt. Zilált volt és zavarodott, de végre teljesen őszinte velem. Egyszerűen nem jutottam szóhoz, azt sem tudtam, én ki vagyok és mit keresek itt, miért vagyok fölötte és miért szorít ennyire a mellkasom. Szóval egész eddig miattam időzött kint a mosdóban, rám gondolt és teljes káoszt okoztam a saját önzőségemmel számára. Kisajátítottam magamnak, vele aludtam, a karjaimban zártam, miközben ő végig ÍGY érezte magát. Tulajdonképpen, ő most mit is… 
A sors egyszerűen kegyetlen tud lenni. Kaptam egy égből pottyant testvért, akit talán sosem akartam, gyűlöltem, majd végül annyira fontos lett nekem, hogy nem tudnék már nélküle létezni. Most pedig kiderül, hogy az öcsém, aki között nincs semmi vérkapcsolatom, hirtelen rám kezd izgulni. Miattam szenved és sínylődik a szobánkban. Kegyetlen fájdalom hullámzott végig rajtam. Vagy talán a felismerés mart ennyire? Minden miattam van és fogalmam sincs, hogyan tegyem jóvá... Vagy mégis? Hiszen erre csak egy gyógyszer van...

- Segítek. – Igen, csak ennyit voltam képes kipréselni magamból. Én segítek. Valószínűleg életem legidiótább ötlete volt ez. Felkeltem és felhúztam. Leültettem az ágyra, ő pedig hatalmas, szinte könnyes szemekkel meredt rám mentsvárat keresve. Nem kell félnie tőlem, ezerszer megfogadtam és be is tartom. Esküszöm a csillagomra.

- Mire készülsz? - szuszogta végig a tekintetem kémlelve, hátha abban választ talál. Csak nyeltem egyet.

- Mondtam, segítek. Miattam van, igaz? - meredtem végre én is rá. A fekete szemei ezer rejtéllyel voltak tele.

- De, én...! – mászott hátra az ágy felé, de véges volt az útja.

- Félsz tőlem? – ültem le elé, tartva a szemkontaktust. Lehet, hogy én félek saját magamtól. Nagy levegőt vett, láttam ahogy az ádámcsutkája fel-le liftezett egyet. A szavait nyelte talán vissza.

- Nem tőled félek, Yoongi, de… - kapta el oldalra a fején. Láttam, ahogy a pír sebesen kúszik fel az arcán. – Nekem még soha nem volt... úgy kapcsolatom. Érted? – nézett felém félve. Szóval szűz. Miből sejtettem én ezt? Egy talán kicsit megmosolyogtam ezt.

- Nem kell olyanra gondolj, én nem… nem fogok lefeküdni veled. – Erre azért a legnagyobb kérésére sem vitt volna rá a lélek. Egyszerűen könnyíteni szerettem volna… És ha talán ilyen helyzetben látja magát, elmegy a kedve az egésztől, és végre észhez tér. Ez csak egy hirtelen fellángolás, hiszen serdül. Természetes. Én tudtam, hogy az. – Megengeded nekem? – néztem mélyen a szemébe. Bizonytalan volt, de bólintott. Akkor most magunkon vegyünk erőt.

Óvatosan közelebb ültem hozzá. Persze, hogy magamnak is csináltam már, én is voltam kamasz és minden embernek vannak szükségletei. Így viszont egészen más lesz neki. Annyira… ártatlan.

Végighúztam pár ujjam a sátrazó, feszült anyagon. A legnagyobb meglepetésemre, erre akkorát sóhajtott, hogy még én is zavarba jöttem tőle. Felemeltem rá a tekintetem. Már a saját száját rágta.

- Biztos? - ismételtem meg magam, hiszen meggondolhatja még magát. Egy kicsit hevesebben bólintott. Hát akkor… nincs visszaút.

Meglazítottam a nadrágja korcát, míg az ujjpercem el nem ért a gombig. Már az megkönnyebbülés lehetett neki. Ahh, mire is készülök én pontosan? Ez nincs benne a „Hogyan bánj az öcséddel” kislexikonba. Lehet én vagyok a legszarabb testvér. Hoseok szerint meg a legjobb, tudom. 
Lecsúszott a cipzár is.

- Nyújtsd ki... - szuszogtam elmerülten a munkámba, mikor a nadrágot szerettem volna róla lehúzni. Engedelmeskedett, én pedig tettem a dolgom. Már csak a boxer volt, és minden élesebb körvonalat kapott. Az öcsi nem is olyan kicsi… Talán ezentúl nem a csörgődobbal, hanem az oboával kéne zaklatnom. Jaj, Yoongi, mekkora paraszt vagy, még ilyen helyzetben is! 
Kicsit megingattam a fejem, hátha kiszaladnak belőle a képek. A fekete szűk anyag mögül, végül kibuggyant ő maga. Jungkook vérrel teli valója. És hogy megrettentem-e? Nem. Egyáltalán nem. Jót teszek, jó célért teszem.
– Csak… Lazíts. – Yoongi. te mekkora egy tanácsadó lettél... Nem is zongorát kéne tanuljak, komolyan! Te nyugodj le! 
De hiába győzködtem magam, megremegett a kezem, ahogyan rámarkoltam. Olyan forró volt, hogy szinte fájt tőle a kezem. Lüktetett és kezdtem azt hinni, még nagyobbra nő a tenyerem alatt. Újabb reszketeg sóhaj szökött ki az ajkai között. Azután feje a falon koppant. Feljebb húzta az egyik lábát mellettem görcsösen. Nem volt nálam semmi, amivel segíthettem volna az eszközön. A tenyerembe kellett köpnöm. Sajnálom, Kook, de így neked is könnyebb lesz... 
A már sikamlós kezem vezettem végig a heréitől a makkjáig. Körbecsavartam rajta az ujjaim, majd hagytam, hogy a csuklóm dolgozzon tovább. Kezdtem ráérezni arra a ritmusra, amitől Jungkook hasa remegni kezdett. Ezt akartam elérni végülis. Szóval, jó vagyok kiverésben. Miket meg nem tudok magamról…

Erősebbre vettem a markom szorítását, ekkor már felnyögött és a vállamba kapott. Valami egészen kellemes érzés futott végig a testemen... Az érintése miatt, úgy éreztem a tulajdon alhasam bizseregni kezd, de szinte azonnal leküzdöttem ezt az érzést és rá figyeltem. A térde felett támaszkodtam meg, hogy odaférjek. Azért kíváncsi lennék, Eun-chae mit szólna, ha erre nyitna be. Valószínűleg egy világ törne benne össze, ha rájönne a fia egy igazi kéjsóvár, és a saját bátyja ennek a forrása. Még mindig jobb, mintha drogozna. Talán büszke is lehet rá az anyja.

Gyorsabban ejtettem le és emeltem fel a kezem. Egyre hevesebben pulzált az egész teste. Lihegett már és szenvedve nyöszörgött. Oldalra kószáltam az ujjperceimmel a zsebkendő nyomába. Éppen időben. Teljesen megfeszült a teste. Kis híján a zsepi helyett, a tenyerembe élvezett. Kicsit én is úgy éreztem, mintha az extázis végig vonaglott volna a testemen. Hát vége volt. És én is csak erősen szuszogva meredtem magam elé. Kielégítettem az öcsémet.

Jungkook

   Elmém elmém, hova bújtál, netán megint cserben hagytál? Tán megint szabadságra mentél, vagy még mindig ott maradtál? Biztosra veszed, biztosan érted? Hogy komolyan beszél, vagy csak te tévesztesz meg?  

ISTENEM! 
Ő komolyan kezdi lehúzni rólam a vékony rétegű nadrágom, ő tényleg megfogja tenni, amit mondott, és tényleg... eltompultak a hangok, vagy csak víz alatt vagyok? Alig értem, mit mond, mintha a másik szobából beszélne, tompán neszelve. Nem fogom fel szavait, hogy tényleg rajtam segítene?  
Valahogy eltűnt rólam a nadrág, s éreztem, már hűvös levegő támad rám, de nem sokáig volt ez így. A szembogaraim lomhán pillantottak az övéibe, s amint kezét használatba vette, onnan éreztem, hogy ez csak egy álom. Nem valóság, hogy ő mind ezt értem teszi meg, hogy ő képes ilyenre, csak azért, hogy nekem jobb legyen... 
Nem bírtam tovább ránézni, amint megéreztem a megmaradt ruhaanyagon keresztül a hideg ujjait, megborzongtam. Az alhasamban valami remegés indult el, és a végéig abba se maradt. Görcsösen markoltam alattam a paplanba, míg végre nem húzta lentebb a boxeremet. Mikor felfedte testem azon pontját, mely a legkényesebb volt, éreztem, hogy elönt a pír, és én is kezdek megtébolyulni. Lát engem... látja, mi van a nadrágom alatt... Jesszus, nem hülye, tudja, hogy mim van, de mégis, hogy ő látja... Soha nem látta még más rajtam kívül, ez evidens, ha nem volt még olyan párkapcsolatom, amiben eddig eljutottam volna... de várjunk csak. Mi nem is vagyunk egy pár, akkor miért tenné meg ezt, még ha csak szívességből is? Nem, nem értem, a gondolataim is kezdenek ködösüdni.  
Teljes homályt éreztem, amint hozzámért, immáron szabad kezével, mire egy reszketeg sóhajt eresztettem el. Ez tényleg belőlem jött?!  
Hirtelen a hideg kéz elhagyott, de nem sokáig. Meredten, kótyagosan konstatáltam, hogy ő most tényleg beleköpött a kezébe. Bele... a kezébe... 
Fel sem fogtam, hogy a heréimtől simított fel egyenesen a teljes hosszomon, majd ujjaival körbefonta azt, s az érzés, hogy megérint, mámorító volt. Nem, alapból az érintés is erősen ingerelhet akárkit, de hogy pont Yoongi ér hozzám, felért egy meseszerű álommal. Megnedvesített keze lassú mozgásba kezdett. Még inkább borzongtam, s fejemet is hátracsaptam, de nem tehettem róla, be is vertem. Nem tudtam a fájdalommal foglalkozni, hiszen elnyomta a vörösköd. Olyan finoman húzogatta a bőrt hosszomon, mintha erre született volna. Néha a makkomig felérintett, s azt hittem ott fogok elélvezni. Ajkaim elválva pihentek, és nagyon sok erő kellett, hogy lenyeljem a nyálamat. Pedig ő csak kiveri nekem, de mégis oly intenzív, oly jó, hogy leírhatatlan.  
Mikor gyorsított, és egyre erősebben markolt, éreztem, hogy lassan közel a vég. Felhúzott térdembe kapaszkodtam volna, de mégsem tettem, mert iszonyatosan fájt most. Talán jobban, mint valaha, így csak a paplant tudtam görcsösen szorongatni, már szinte marni. Vagy csak behallucináltam a sok érzéstől a térdem fájdalmát...  
Szemeimet összeszorítottam, egyre szaggatottabban véve a levegőt, és a mellkasomban sem szeretett volna a szívem megnyugodni. Nem, mert végig kalapált, és életemben nem voltam még ilyen zavarban és ilyen jól. Hogy hogyan tudnám leírni az orgazmust, amit a kezével ért el nálam? Lehetetlen definiálni. Fantasztikus volt és, amint rápillantottam szintén kipirult arcára... elsötétült előttem minden.  
 

* 

 
 
Kótyagosan, fejfájással ébredtem a sötétben. Tompa hangon hallottam a saját légzésemet, míg szemeimet lassan, de biztosan kinyitottam. Mintha fátyol takarta volna pupilláimat, úgy meredtem előre, s lassan tisztulni kezdett a kép is. Mi történt... mi... 
- Baszd meg! - suttogtam magam elé erőtlenül, amint kipattantak a szemeim, és megéreztem magamon a forró karokat. Elájultam, míg Yoongi kielégí... mit csinált!? Bassza meg, bassza meg! Én tényleg hagytam neki, és ő tényleg megtette!  
A szívdobogásom ismét zaklatottá változott, míg próbáltam felkelni lassan, de megállított. Ő hátulról átkarolva... alszik? Itt alszik ilyen békésen, és átkarol? Most tulajdonképpen, mi van köztünk? Mi történt velük pár órája... mennyi is az idő?  
Azonnal, de mégis óvatosan nyúltam a telefonomért, mely mindig a párnám alatt pihent, s most se volt kétség afelől, hogy ott rejlik az. 11:23... én... mikor aludtam így el? És ő mióta van megint itt?  
Fájt a fejem a sok kérdéstől, és nem bírtam megemészteni semmit. Az előző napi csók is lyukat égetett már-már az agyamban. De a mai nap, még inkább mindenek fölé kerekedett. Éreztem, hogy besokalltam, és nekem most kell felvenni a nyúlcipőt. Nem mernék a szemébe nézni, ha reggel felébrednénk, és még mindig itt lenne. Nem tudnék mit mondani neki, még egy mukkanást se ejtenék, mert ismerem magamat. Ez borzasztóan kínos helyzet, és én nagyon nagyon zavartan éreztem magamat, és talán kicsit féltem... és igen, kínos, hogy... Kínos? Nem-nem, ez valami más, de akkor sem természetes. Szeretném őt és... talán azt is, hogy... hogy ő... ne csak egyszer tegye ezt velem. Hogy többször érintsen, hiszen ez fantasztikus volt. Már-már euforikus.
Óvatosan ültem fel, karjait lehámozva magamról. A selymes bőrű karját, mely pár órája bánt el velem. Mély, gondterhelt sóhajjal léptettem át a bal lábamat felette, majd a jobbat is, és hirtelen a fejemből kipattant szikrából hoztam meg a döntésemet zavaromban. Nem akartam, nem mertem, nem tudtam ránézni. Még ha alszik, akkor se. 

Valószínűleg csörgött a telefon pár pillanatig, míg a tulajdonosa fel nem vette. A konyhapultnak dőltem már kabátban s cipőben, a hátizsákomat szorongatva vállamon. Míg csörgött, kipillantottam a kivilágított kertbe. A hintaágyat már nem az őszi levelek tömkelege fedte. A hó egyre vehemensebben eredt meg, így betakarni vélte azt is. Fehérségben honolt minden, még a kis bicikli is, a kinti garnitúra, a lefedett grillező, a magas lombkoronák is, melyek a kertet takarták részlegesen. Hó mindenhol... csak én nekem van melegem a mínuszokban.  
- Ehh, Jungkook, baj van? - álmos hangja volt a kagyló másik oldalán, de nem hittem, hogy aludt volna. 
- Szia. Átmehetek? Most nem tudnék egy ideig itthon maradni, kérlek. - Suttogtam a szavakat a hideg levegőbe, már a bejárati ajtóban teremve.  
- Hát... persze, de mi ez így hirtelen?  
- Mindent elmesélek, de most sietek. Köszönöm, Taetae. - Elhúzva a fülemtől kapcsoltam ki a telefont, és fordítottam el a zárban a kulcsot, majd zsebre téve, sapkában, jól felöltözve indultam meg a járdán, hogy elérjem az utolsó buszt. Nem tudnék ép ésszel gondolkodni, amíg itt vagyok...