8. fejezet - Impulzus

Cím: 21st Century Bros

Műfaj: Yaoi (fiúxfiú szerelem), nem mint banda, AU (alternatív univerzum), OOC, Dráma

Páros: YoonKook, (Yoongi x Jungkook)

Besorolás: (+16)
Figyelmeztetés: Mostohatestvér szerelem, trágár beszéd

Írók: Semil-han & Rossy

Tartalom: Az egyik nap Min Yoongit hazahívatja apukája egy fontos dolog miatt, amit nem szándékozik elárulni neki.  A fiú, apja parancsára haza is indul, ahol egy váratlan és talán számára unszimpatikus személyt vél felfedezni, aki mint később kiderül, a mostoha testvére lesz.

Hozzáfűzés: Sziasztok ismét! :) Először is, szeretnénk közhírré tenni, hogy készíteni fogunk illusztrációkat a történethez Semli-hannal. A fiúk házáról, a szobájukról, az eseményekről (ha kitelik az időnkből, már el is kezdtük), én tulajdonképpen lapra készítem el mind azokat, amik fontosak lesznek még nagyooon hosszú ideig ebben a történetben, és talán segíteni fog könnyebben eligazodni a jövőben. Mind ezeket a kedves társam fogja digitálisan átrajzolni, és szintén kiegészíteni, és remélem (most remélem olvasod XD), hogy te is fogsz még készíteni fanartokat, JÓÓ SOKAT! Hehe. <3
Mint láthattátok már, a fejezet listának a legtetején az a gyönyörű fanart az ő műve, és egyszerűen omögö, imádom <3 Tessék megnézni, mert egyszerűen hihetetlen amiket alkot. Zárásképpen, mivel a lényeget elmondtam, szeretnénk jó olvasást kívánni, ehhez az igencsak hosszú történetnek, aminek a vége tényleg hihetetlenül messze van még! :)

KATT-> ~ Képgaléria ~

Yoongi

„Drága egyetlen fiam!

Már régóta vártam a leveled érkezését. Kezdtem azt hinni, hogy a nagy iskolakezdésben megfeledkeztél jó anyádról! Itt kellemes az idő, mint mindig. Alig várom, hogy végre el gyere hozzám nyaralni. Imádnád a helyet. Képzeld, van egy idős zongoramester, akinek meséltem rólad. Feltétlenül meg kell látogatnod az ittléted alatt! Édesapád említette a telefonba, hogy végre továbblépett. Hallottam arról is, hogy nem igazán jöttetek ki jól az elején. Tudom, apád lehetne sokkal gyengédebb veled. Őszintén bánom, hogy nem hozhattalak magammal. Erős vagy, olyan, mint én. Makacs és kitartó, ne engedd, hogy bármi megtörjön! A zongora mindig ott lesz neked, ha úgy érzed senki más nem hallgat rád.

Jungkook, igaz? Igazán szeretheted a fiút. Jiminről sem szoktál nekem írni. Boldog vagyok, hogy van a környezetedben valaki, aki szeret. Elveszíteni? Mégis miért veszítenéd el. Drága Yoongim, csak ne engedd el a kezét. Az ember néha olyanhoz kötődik a legjobban, akiről korántsem gondolná. Szép a mosolya? Kedves veled? Akkor vigyázz te is rá. Mindenki követ el hibákat az életben, de minden hibában van valami gyönyörű. Talán hiba volt édesapáddal fejest ugrani a házaséletbe, de ebből a hibából született a legszebb dolog az életemben. Te. Soha ne félj kimutatni mit érzel, mindig lesznek melletted, akik észreveszik a könnyeid és letörlik, akik nevetnek veled. Engedd, hogy ne a szemed, a szíved lásson.

Forró szeretettel, édesanyád.”

Megtörten ejtettem le a papírt az üveg kávézóasztalra. Mindkét tenyerem a megnyűtt arcomat tartotta a könyökömön támasztva a súlypontot. Hiányzik, őrülten hiányzik. Az elviselhetetlen űr néha csillapodik, de valamikor fekete lyukká növi ki magát. Hasonlított a kézírásunk. Csak fürkészni tudtam a gömbölyded betűket a papíron. Igen, néha úgy éreztem, ő az egyetlen, aki megért engem a világon. És ennyire messze sodorta el tőlem a sors. Fortuna a szerencse istennője, aki ha feléd fordul, meg kell ragadnod, különben messze távolodik. Nekem nem sikerült megragadnom. Ő pedig elvette tőlem az én szeretett édesanyám. Lesújtva éreztem magam. Köd telepedett rám. A napokban elég sok minden történt velem. Először is ott volt a vita Jiminnel. Napok teltek el, de még mindig nem tudtam feldolgozni, mi zaklatta fel ennyire. Hiszen, Jungkook nem ártott neki semmivel. Nem hanyagoltam el... Ahh, Jimin néha tényleg olyan, mint egy nő. Én pedig így szeretem. Csak egyszerűen értetlenné tesz, de majd megbékél idővel. A másik pedig... Jungkook volt. Az utóbbi időben egyre közelebb éreztem magam hozzá.
Az igazság lassan kezdett beleivódni a vérembe. Nem tudok Jungkook nélkül lenni. A napjaim szerves részévé vált és az éjjeleké is. Amióta együtt aludtunk, azon az éjjelen, mikor rettenetesen éreztem magam, azóta nem tudok a közelsége nélkül álomba merülni. Anya szavai után pedig még nehezebb volt elképzelni, hogy eltaszítsam magamtól. És mégis, mennyire nehéz volt itthon minden. Apa azóta rám se akar szinte nézni és én is kerülöm őt. Anya nincs velem.

Hörögve masszíroztam az orrnyergem az ujjperceimmel és lassan hátradőltem a széken. A konyhából kellemes illatok jutottak el hozzám. Csak hárman vagyunk jelenleg a házban. Apa dolgozik későestig mostanában. Én ezt annyira azért nem bántam...

 - Jungkook? – lépett ki a szőnyegre a ház asszonya. Lassan felemeltem a tekintetem és mély levegőt vettem.

- A zuhanyzóban. – Mostanában elég sok időt töltött a fürdőszoba magányában. Valamiért megnyugvást adott neki, én pedig ezért nem fogom cseszegetni. Végül is tini, a tinik pedig sokat foglalkoznak a külsejükkel, hogy tetszenek a lányoknak. Persze vannak kivételek, ha csak saját magamra kell visszatekintenem. Engem sosem kötött le igazán ez a fajta bíbelődés. Jimin mellett pedig már megszoktam. A hajam is leginkább miatta festetem. Volt egy lázadó korszakunk. Megesett már, hogy vörös vagy kék volt a hajam. Ő pedig azóta sárgarépa.

- Ah, remélem gyorsan végez. El kéne a segítség – törölgette az apró maszatos kezeit az egyik konyharuhába. A tekintete az asztalra vetült, majd rám. – Fontos levél?

- Édesanyámmal szoktam levelezni… - hajtottam össze a szavakkal itatott papírt és visszacsúsztattam a helyére. Újra a szomorú gyötrelem pihent meg a szemeimben. Láttam, hogy habozik megszólalni.

- Mit szólnál ha… Szereted a sütit, igaz? - mosolygott rám kedvesen. Ez a nő pontosan olyan volt mint, Jungkook. Naivan kedves mindenkivel. Emiatt nem tudtam megvetni. Bólintottam egyet apró mosollyal az ajkamon. – Akkor segítenél nekem csinálni? – nem igazán tudtam, hogy pontosan mire véljem ezt, de belementem. Utána lépdeltem a konyhába ahol már halmokban álltak a csetresek, vacsorát készített. Egy kicsit zavarban voltam, mert ugyan ismertem a konyhát, de főzni vagy sütni...

- Ismered a mochit, igaz? Talán itt nem annyira elterjedt… - vett elő egy újabb edényt, majd a hozzávalók között kezdett el kutatni.

- Az japán édesség, nem? – vontam fel a fél szemöldököm, majd megfogtam és a pultra pakoltam, amit a kezembe halmozott.

- Jungkook egyik kedvence. Amikor tizenkét éves volt, japánban nyaraltunk. Ahogy egyet megkóstolt, onnan vége volt mindennek - nevetett fel vígan. – Minden egyes nap vennem kellett neki egy kis dobozzal. Otthon pedig meg kellett tanulnom, hogyan is csinálják. Minden karácsonykor egy hatalmas tálcával kellett csinálnom. Jin és Taehyung is nagyon szeretik – bontotta fel a cukrot rejtő kis dobozt, majd a tálba öntött belőle.

- Így ismered Jungkook barátait? – lepődtem meg egy kicsit. Apám tudja, hogy Jimin a barátom, mert már hat éves korom óta az, de Hoseokról és Namjoonról fogalma sincs.

- Nagyon szeretem őket. Jin nagyon rendes és tisztelettudó fiú. És remekül főz! Taehyung meg olyan, mintha Jungkook testvére lenne. Sok időt töltöttek régen nálunk. Hyunwook mesélte, hogy sok időt töltesz te is az egyik barátodnál – emiatt kicsit elhúztam a szám. Igen, csak most pont nem vagyunk olyan viszonyban.

- Jiminnek hívják. Gyerekkori barátom. Ő is nagyon rendes.

- Ha lesz alkalmad, kérlek mutass be neki! – mosolygott rám szélesen, majd neki is látott gyúrni a tésztát. Hihetetlen... Egy kicsit, mintha melengette volna a szívemet az, hogy ennyire kíváncsi rám. Nem csak a látszat miatt, tényleg érdekelte, mi van velem. Jungkooknak nagyon kedves mamája van, ez tény és való. Egy kicsit jobb kedvvel szálltam be segíteni neki az apró kis édességek elkészítésébe. Több fajtát is sikerült összehoznunk. Külön nekem még készített mangó ízűt is. Úgy éreztem magam újra, mint egy kisgyerek.

- Az mi lesz? - hajolt fölém kíváncsian.

- Ezt Jungkooknak csinálom. – Nyomtam bele a masszába két kis áfonyát. Óvatosan a tányér közepére tettem. Egy apró nyulat formázott. Hiszen ő is olyan, mint egy nyúl… Úgy veszi a levegőt, olyan, ha mosolyog…
Elmosolyodtam.

Jungkook

  Felhevült levegő, párás tükör, hideg zuhanycseppek. Mostanában túlságosan is elszaladt velem a ló, de már egyáltalán nem érdekelt. Lelkiismeret? Az úgy eltűnt, mint a kámfort. Talán volt még az elején, amikor elkezdtem ezt az egész önkielégítés dolgot, de egy heppé nőtte ki magát. Ha lehet ezt így megfogalmazni... 

Ez is ismét csak egy nap a többi közül, amikor a fürdőszobában lebzselek, és ugyan miért? Yoongi miatt. Egyedül csak Yoongi miatt. Ma például kétszer kellett kimennem a szobából miatta. Az se segítette meg a helyzetemet alapjáraton, hogy mostanában csak velem alszik, és - számomra rossz szokása - állandóan átkarol hátulról. Igen, már maga az, hogy hozzámér, hogy velem alszik furcsa, tudom én is pontosan. De mit tehetek? Nem akarom elküldeni, és én is vele szeretnék aludni, csak nem úgy, hogy minden éjjel áll a zászló, amivel rohadtul nem tudok egy szemernyit se pihenni, vagy nyugton lenni. Egyre szorosabban von magához, és annyira közel van, olyan forró a teste hozzám simulva, mintha egy tüzes katlanban lennék. Őszintén ezt érzem. Minden rezzenése, légvétele, már csak amikor szuszog a nyakamnál... attól kiráz a hideg. És nem beszélve az illatáról, amit azóta kezdtem el intenzívebben érezni, mióta velem alszik. Hiába élek már vele egy jó ideje, mégis, az az átható karamella illat, amit áraszt, megbabonázza így sem tiszta elmémet. Kikészít esténként, az édes álmával... mintha egy forró karamella olvadna át a testemen és...  

Úgy rontok be minden reggel a fürdőszobába lassan, mintha üldöznének. És éppenséggel vehetjük úgy, hogy igazam van, hiszen engem a vágy üldöz. Sokszor úgy elbódít, hogy észre sem veszem, hány óra telt el, már verik is az ajtót, hogy nyissam ki, vagy hogy menjek már kifele. Tudom... Ennek nagyon nem kellene így lennie. Nagyon nem, és az a gond itt, hogy már nem tehetek ez ellen semmit. Lassan megszokás, hogy ezt minden nap eljátszom.  
Bevágtam az ajtót magam után, miközben a fejemet törölgettem szárazra, majd éreztem, hogy valami kellemes, édes illatú étel készülhetett. A konyha irányából áradtak ki a finom illatfelhők. Megkorrant a gyomrom is, ahogyan a nyál összefutott a számban. Nem, nem mehettem be a konyhába, észrevették volna, hogy megint a fürdőben időztem.  
Inkább besunnyogtam a saját szobánkba, ügyelve, nehogy fel tűnjön nekik bentről, hogy onnan járok ki. 
Ez elkeserítő lenne. Igen, talán ezt kéne éreznem, de valamiért semmi olyan nem volt már bennem. Most elégültem ki, teljesen kipihent vagyok. Viszont annyi böki a csőrömet, hogy mi a fene van velem. Hiszen már beletörődtem abba, hogy Yoongi iszonyatosan... édes és szép tud lenni... Szerintem inkább gyönyörű, de... áhh. Tanácsot kell kérnem valakitől, mert ezt nem bírom. Jin hátha tud segíteni, hisz mindig olyan okos dolgokat mond. Szinte minden galibában ő segített nekem eddig... Bár, lehet megijeszteném, vagy eltaszítanám ezzel a dologgal, ha kiderülne, de magam se tudom, hogy elmondjam-e neki. Bonyolult és én is kattogok rajta állandóan. Nagyon remélem, hogy megéri elmondani... 
Lehúztam a redőnyt a teljes fényáradatot kirekesztve a szobából, hogy egy kis nyugalom érjen. Gondolkoznom kellett, míg az ágyon masszírozgattam a halántékomat. Most felfogom hívni Jint.  
Teljesen biztos voltam benne, amint a kezembe vettem a telefont, innen nincs megállás.  
Csörgött... csörgött... dobolgattam az ujjaimmal a combomat. A szemeim behunyva voltak, felesleges lett volna kinyitni, hisz teljes feketeség borította be a kis hálót. Szuszogva ültem az ágyon, falnak dőlve. Hűvös...  
- Jungkook? - kaptam a fülemhez a telefont, mire meghallottam a hangját.  
- Szia, hyung, bocsáss meg, de most zavarlak? - mondtam elhúzott szájjal. Azért mégis csak hétvége van, nem kellene idegeskednem amiatt, hogy zavarom. 
- Hát, öhm, nos nem feltétlen... Ah! - Kisebb infarktust kaptam erre a zajra. 
- Jézus, minden rendben? Mi folyik ott?! - kérdeztem aggodalmasan, ugyanis olyat felvinnyogott, hogy azt hittem valaki leszúrta. 
- Áh-há...! - akadozott a hangja. - Semmi baj nincs! Egy pillanat, csak megbotlottam és... inkább kihangosítalak! - a hangja valahogy most olyan zavartnak tűnt. Remélem tényleg nincs semmi baj. 
- Hát, rendben...  
- Na, mit szeretnél, kicsi, Jungkook? - hangja kedves volt, de mégsem a legőszintébb. Később biztosan megkérdezem, mert mostanában ő se teljesen a régi. Sok minden változott, de nem tudnám pontosan elmondani, hogy mi. Először ajándékot vesz valakinek, és nem hajlandó elmondani, hogy melyik barátjának, most meg itt... szokatlan hangokat ad ki. Tuti kifogom kérdezni. Azért remélem, hogy a furcsasága ellenére is tud majd tanácsot adni nekem... 
- Nos... ez bonyolultabb ennél, de nem bírom tovább tartogatni magamban, pláne, hogy biztos vagyok benne. Arról lenne szó, hogy... - hirtelen belesikított a telefonba. - Jézus ereje, mi a fasz folyik ott?! - előre dőltem megrémülve.  
- Basszus, n-ne haragudj, d-de belerúgtam a lábamat a-a...a... a szekrénybe! Igen... - kapkodta a levegőt a vonal másik oldalát. - Áhh, most már rendben leszek, mondjad nyugodtan!  
- Uhm... - megvakargattam a fejemet. Nagyon különösen viselkedik. - Szóval arról lenne szó... - álltam meg egy pillanatra. - De ezt most csak neked mondom!  
- Rendben, mondjad csak. - Nagy levegőt vettem, majd megkönnyebbülve kiengedtem a tüdőmben megrekedt levegőmet. 
- Arról lenne szó, hogy... nekem talán, hát... - megeredtem, akár a gáton áttörő vízözön. - Úgy kezdődött, hogy láttam a mellkasát és utána meg valami forróság öntött el, de nem is igazán értettem, hogy miért, utána meg kivertem és rendszer lett belőle, és még többször kivertem, ma is kivertem, mert egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből a testét, és az illatát, és nekem ez nagyon sok, úristen, Jin hyung, segíts rajtam, minden szavamban a verés van, én megőrülök! - estem bele fejjel a párnába, majd valami nyüszítő hangot adtam ki, ami azt jelentette, hogy kimondtam a legdurvább részt és lesül a pofámról a bőr.  
Jaj istenem, nem merem kivárni, hogy mit fog mondani! 
Pár pillanatig mély csend volt, aztán mintha egy kuncogás ütötte volna meg a fülemet. Csak nem kinevet...?  
- Jungkook ez... borzasztóan aranyos. - Meleg, barátságos hangon kuncogott.  
- Ugyan mi ezen az aranyos? Nem értem, és nagyon nagyon félek ettől az egésztől... - mondtam az államat a párnára nyomva. Gyakorlatilag így olyan lehettem, mint egy hasaló pingvin.  
- Az, hogy ennyire tetszik egy lány. Szerintem ez irtó cuki. Mi a problémád ezzel? - nem láttam, de valószínűleg mosolyoghatott. Majd nem fog, ha folytatom. Itt már én húztam egy görbét az ajkaimra. 
- Jin... pont ez a baj. - A hyungot direkt nem tettem hozzá, hogy érezze a dolgok súlyosságát. - Nem lány. A mostohatestvéremhez vonzódok. - Mikor kimondtam, valahogy akkora kő esett le a szívemről, mint amilyet még talán soha nem éreztem. Végre kiadtam magamból és ez egyszerre sokkolt és aggasztott. De könnyebb lett. Ha kimondja az ember, akkor már tényleg olyan, mintha valós lenne, és ez már komoly dolog. - Hyung...? - túl régóta volt már csend a vonalban. Reméltem nem akadt ki nagyon... 
- Te neked tetszik Yoongi...? - De, rohadtul kiakadhatott, én pedig megrökönyödtem egy kicsit.
- I-Igen, és már napok óta... - belevágott a mondatomba izgágán.  
- Te maszturbálsz rá?! - olyan hangosan mondta, hogy el kellett emelnem a fülemtől a telefont. 
- Igen, és... - ismét csak félbeszakított. 
- De ezt ő tudja?! Vagy valaki más? Vagy elmondtad már neki? - tt már én is felemeltem a hangerőmet nyughatatlanul. 
- Jézus, dehogyis! Az kellene még, hogy tudja! Nem mondhatom el neki, hogy "Figyelj már, annyira jó az illatod, elvarázsolsz, gyönyörű tested van, és kérlek, ne gyere a közelembe, mert befűtesz." - hadonásztam, úgy mutogattam a kezemmel, mintha kiselőadást tartanék.  
- Én nem gondoltam volna, hogy te a másik nemhez... tudod - nyelt egyet. Ohh, Jin, ez nem így van! 
- Badarság! Én nem... soha nem éreztem ezt még senki iránt, ez nem jelent semmit. Vagyis, nem tudom, hogy mit jelent. A szívem szétolvad, ha meglátom...

Yoongi

- Megint a fürdőben lenne? – nyújtózkodott pipiskedve a mostohaanyám egy üvegért a polcok tetején. Levettem helyette, hogy a kezébe ejthessem. – Köszönöm, biztos éhes már – pillantott rá a gőzölgő edényekre.

- Megnézem – húztam végig a levágott körmeim a tarkóm vonalán.

- Ezt vidd, kérlek - nyomta a kezembe a fehér kis golyók halmazát, aminek a közepéből a kis nyuszi figyelt ki. Hát rendben, de a fürdőben nem fogom megetetni az biztos...

De a fürdő üres volt. Párás és fülledt, de Jungkooknak már nyoma sem. Az illat volt csak biztos. Egyedül ő használ vaníliás-barackos tusfürdőt. Érdekes keverék volt, de jellegzetes. Minden éjjel éreztem a ruháján keresztül is. Az utam így hát a szobánkba folytatódott. Csak nem ugrott ki az ablakon, amíg nem figyeltünk... 
Úgy gondoltam, nem kell kopognom, nehezen is ment volna, hiszen két kézzel vigyáztam a tányért. A talpammal óvatosan belöktem az ajtót, ami csukva sem volt rendesen. Azonban megrekedtem a hason fekvőt látva. Úgy hempergett Holly mellett az ágyán, mint valami  szerencsétlen krumplibogár. Az oldalam finoman nekidőlt a faberakásnak, ami az ajtót tartotta a helyén. Nem illik hallgatózni, tudom...

- Jézus, dehogyis! Az kellene még, hogy tudja! Nem mondhatom el neki, hogy "Figyelj már, annyira jó az illatod, elvarázsolsz, gyönyörű tested van, és kérlek, ne gyere a közelembe, mert befűtesz." – Úgy kezdett el hadonászni kezével-lábával, hogy tényleg egy felborult rovarra hasonlított. Ezután egy kis csend keletkezett a vonal ezen felén, majd újra megszólalt. - Badarság! Én nem... soha nem éreztem ezt még senki iránt, ez nem jelent semmit. Vagyis, nem tudom, hogy, mit jelent. A szívem szétolvad, ha meglátom...

- Zavarok? - szólaltam meg végre, hiszen Holly ugatása kizökkentett mindkettőnket. Jungkook úgy csapta le a telefont, hogy azt hittem kettétörik. Se helló, se pá. – Akkor gondolom zavarok – hajtottam be magam mögött halkan az ajtót.

- Nem zavarsz! – szusszant fel végül és szinte derékszögben ült fel az ágyán. Holly a lábamhoz rohant, én pedig úgy üdvözöltem, mint az egyetlen kis szerelmem.

- Gyere, gyere - invitáltam magam után a kis szőrcsomót és Jungkook mellé huppantam a puha huzatra. Holly is felugrott mellém és egyből az ölembe is fészkelte magát. – Lusta vagy foglalkozni vele? Minek neked állat. Mindig ennyire ki van éhezve rám. - Simogattam a kis hölgyet, de Jungkook elég érdekes arcot vágott. – El is felejtettem – adtam át neki a tálat. Először csak rám nézett, majd a tartalmára. Láttam milyen széles mosoly ül ki az ajkára az előbbi döbbenettől.

- A kedvencem! Anya csinálta? – tömött egyet máris a szájába. Mekkorára nőnek a gyerekek mostanában…

- Hát a kilencven százalékát… - mormoltam és megnyaltam az ajkam. - Azt ott én csináltam neked.

Láttam, ahogy a fekete szemei rátévednek az érdekes formájú édességre.

- Az mi? - vette a hosszú ujjai közé. - Ez egy… egy... - tűnődött.

- Na jó, ennyire nem vagyok analfabéta! – szóltam rá végül a zavar miatt feldühödötten. - Az egy nyúl!

- Egy nyúl? De miért pont nekem? - mosolyogta még jobban szemügyre véve a kis figurát.

- Mert te is az vagy – néztem egyenesen az arcára.

- Én? – nevetett fel szinte keserűen. Ő is felém fordult.

- Igen, mert te is így csinálsz mindig az orroddal. Meg olyan a fogad is – húztam fel az orrom és igyekeztem minél jobban imitálni őt. Erre oldalba boxolt, de én csak nevetve dőltem el az ágyon. Puffogva harapta le a nyuszi fejét egyenesen előre meredve. – Te gyilkos! – Erre csak bekapta a teste többi részét is, de láttam, hogy mosolyog. Visszatornáztam magam hozzá és egy darabig csak csendben szemléltem, hogyan fogy egyre jobban az édesség. Őszintén, nekem nem ízlett.

- Szóval… tetszik egy lány? – nyögtem ki végül a gondolataim. Igen, erről beszélgetett valakivel telefonon. Valaki őrülten tetszik neki… engem pedig valahogy… nekem valahogy fájt a gyomrom tőle. Olyan képek lebegtek előttem, ahogy a szobánkba van egy lány. Jungkook pedig őt ölelve alszik. Engem pedig újra ellepnek a sötét rémálmok.

- Mi? – nézett rám hatalmas szemekkel.

- Nem hallgatóztam, csak pár szót hallottam ki! Esküszöm! - tettem a szívemre a kezem. –Szóval, tetszik valaki? – láttam, ahogyan tördeli a kezét és egyre vörösebb lett. Én is kellemetlenül éreztem magam ettől. – Tudod mit? Meg sem kérdeztem! – álltam fel azon nyomban és araszoltam az ajtó felé a kutyával.

- Ahh, hát itt vagytok! - nyitotta ki jobban az ajtót Kook anyukája, de erre engem telibe orrba nyomott ezzel a mozzanatával. Ahogy jött a lendület, az orrom végétől az orrnyergemig, aztán átkongva a fejem egész területén, úgy estem seggre a földre. Holly vonyítva szaladt ki a lába között az ajtón a nagy hangok miatt. Jungkook szájából is kiesett a falat.

- Jaj, édesem! – Ez volt, amit talán utoljára rendesen hallottam. Aztán elkezdett teljes erőből folyni a vér az arcomon.

*

- Nem tudtam, hogy anyádnak ilyen gyilkos ösztönei vannak… - dadogtam, míg Kook aggódó szemekkel nyomta az orromra a jeges zsebkendőt. A másik keze a mellkasomon támaszkodott, én pedig a plafont bámultam.

- Nem tört el... nem is lilul, csak... vérzik... - motyogta nagyot nyelve. Oldalra pillantottam rá. Láttam, ahogy feszülten méreget. Az ajkát rágja megint.

- Miért vagy ideges, Jungkook…? - fogtam meg a kezét, ami a mellkasom nyomta.

- Csak… nem igazán szeretem, ha valamid fáj… - kaptam el a tekintetét. Hosszan csak néztem a piros pozsgás arcát. Mély levegőt vettem az ajkamon, az orrom még nem mertem megpróbálni.

- Kölyök… - korholtam kicsit, de nem tudtam haragudni rá. Elmosolyodtam. – Van kedved sétálni? Hollynak nem ártana. 

Jungkook

  Egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy itt omlik össze ég és föld együttes erővel hatolva át a pillanaton. Teljes mértékben megvoltam győződve róla, hogy ő igenis mindenről tudomást szerzett most. Hiszen végig "nyitott" ajtónál telefonáltam, mert én idióta, persze, hogy azt se csukom be, nehogy nagy zajt csapjak vele, erre meg fültanúja volt mindennek. Vagyis, az elmondása szerint, csak pár szót hallott, de akkor is, azt hittem itt lesz vége mindennek. Azért, ha ez kiderült volna... bele sem mertem gondolni a következményekbe, hiszen azok is kilátástalanok voltak, és ez megrettentett. Ekkora mázlim még talán soha nem volt, mint most. Nem buktam le...
  

*


  

- Kölyök… - köszörülte meg a torkát, én meg csak hallgattam figyelmesen. – Van kedved sétálni? Hollynak nem ártana.
- Sétálni? - Hát... most fejelt meg egy ajtót anyám közreműködésével. - És az orrod? Nem szeretném, hogy jobban vérezzen... - mondtam, majd amint a szemeibe pillantottam, elfogott egy enyhe nyomasztó érzés. Nem kellene a mellkasát fogdosom, mert ebből is csak én jövök ki rosszul. Elhúztam onnan, majd felálltam. Mélyet szippantottam, miközben felé fordultam.
- Miért mondanám, hogy menjünk, ha rosszul lennék? - mondta félig felhúzott szemöldökkel, majd ülőpozícióba tornázta magát, felém fordulva. - Teljesen jól vagyok, de rendesen fel kell öltöznünk, mert hideg van.
Sóhajtottam egyet. Ha ettől jobban érzi magát, akkor mehetünk.
- Jól van... De ha elered az orrod vére, én szóltam! - mondtam csücsörítve, de erre csak fintorgott, majd az ágyam végébe levő szekrényemhez mentem. Kivettem egy fekete-fehér csíkos pulóvert, és azonnal ráhúztam a pólómra. Ebben nem fogok megfagyni, plusz a kabátban pláne.
- Ne öltözz ki nagyon, csak sétálni megyünk, kölyök - hangjára odakaptam a fejemet, mire mosolyogva bólogatott.
- Ebben mégis mi a csicsa? - kérdeztem megjátszott fennkölt hangnemben. Még az arc mimikámat is sértettnek állítottam be, de majdnem kipattant belőlem a nevetés.
Ő csak nézett a megszokott "neked meg mi bajod?" fejjel.
- Inkább öltözz melegebben. Így is sok zsepi van az ágyad mellett, a kukáról nem is beszélve. Tele van minden velük már egy ideje. Nem venném a szívemre, ha ez is az én hibám lenne - veregetett hátba, majd kiindult a szobából, valószínűleg cipőt húzni.
Kínosan megdermedtem. Ugyanis kutya bajom, de valóban sok a zsebkendő itt-ott, és nem a taknyom miatt... Ohh, istenem, ez olyan gáz... Azért nem gondoltam volna, hogy ennyire feltűnő neki.
Teljesen bepirultam, majd indulattal megfogtam a kukát, és elkezdtem az ágyam alá bedobált zsepiket kidobni, majd az egészet az ajtó mögé betettem. Majd ha nem figyel senki, kidobom a zsákba.
 

* 

A parkban valóban dermesztő hideg volt, még a napot is eltakarták a szürke bástyák az égen, melynek hatására igencsak kevesen merészkedtek ki a csípős levegőre. Hát kinek másnak, mint Min Yoonginak, akinek ilyenkor jut eszébe sétálni?
- Te nem fázol? - kérdeztem a zsebeimbe csúsztatott kezekkel. Holly póráza nála ékeskedett. Ő sokkal jobban tűrt, mint én.
- Nem, annyira nincs vérfagyasztó időjárás - mondta, miközben a kutyus irányításával a zöld - mostanra már barna és aranylevelekkel fedett - pázsitra vezetett bennünket. Csak sétáltunk a sűrű lombkoronák mellett, mígnem egy csendes tóhoz értünk, melynek tetején a tükörképünk honolt. Tiszta volt és gyönyörű. Hangulatteremtő. Most szívesen beledobtam volna egy kavicsot, hogy megfigyeljem a buja kis hullámokat, felgyűrődve szétszáguldani a tó közepén.
- Kesztyűvel könnyű... - bújtam a sálamba, ahogyan a vizet kémleltem. Még a pilláim is megfagytak, lehet kis jégcsappá lettek már.
- Mit mormogsz az orrod alatt? - kérdezte hunyorítva sandítva rám. - Ahh, mennyi gond van veled. Mostanában valahogy egyre kényesebb vagy, kölyök - vigyázva, hogy a póráz ne essen ki a kezéből, lehúzta az egyik kesztyűjét, majd a karomra simítva, finoman felemelte a csuklómat, hogy felhúzhassa kezemre. Csak szótlanul figyeltem, ahogyan kisimítva igazítja rá az ujjaimra a bélelt anyagot. - Most már jobb? - kérdezte, még mindig a csuklómat tartva. Ránézett, majd elmosolyodva átfonta csupasz, fehér ujjait az enyémeken. Tisztán látszott a vékony bőrfelületen, ahogyan az erei nyúlnak végig.
- Jobb... Köszönöm. - Csak ennyi tudott kicsúszni. Az ilyen tetteitől, még ha ő ezeket nem is veszi észre, vagy nem tudatosan hajtja végre őket, akkor is csak egyre közelebb érzem magamat hozzá. De nem szabadna, tudom jól. Talán csak természetesen kellene, továbbra is úgy viselkedni, mint régebben. Bár, tényleg észrevette, hogy egy kicsit - nagyon - másmilyen vagyok, de ez is csak miatta van. Istenem, Min Yoongi a világ közepe, vagy mi? Mert én kezdem teljesen ezt érezni.
- Remélem most már nem nyafogsz - simított végig a hidegtől, valószínűleg kipirult arcomon, ami teljesen meglepett. Csak nagy szemekkel pislogtam rá, ahogyan az ujjai irányát fürkészi, majd elhúzódik. A tóhoz fordult Hollyval, hogy leüljön a nem messzi padra. Lehetőséget se ad, hogy ne ő járjon a fejemben. Ha érteném, hogy miért viszonyul ilyen kedvesen hozzám, egy óriási nagy tehertől lenne könnyebb a mellkasom. És most nem arról van szó, hogy nem értek semmit, de azért valljuk be, nem hogy testvérek, – nagy ritkán – mostoha testvérek se alszanak egy ágyban, egymáshoz simulva. Akkor ő miért? Eddig rémálmom is ritkán volt, így még nem hogy álmodni, aludni sem tudtam.
A magas lombkoronák alá guggoltam, először csak nézelődve, hol találok kis kavicsokat. A réz-barnás levelek úgy települtek végig a tájon, akár a napot eltakaró szürke felhők tömkelege. Az ősz vége mindig egy új ajtót nyitott ki. Beengedi a telet és az állatok is vándorolni kezdenek a melegebb délre. Mindenki egy kellemes és barátságosabb helyen szeretné biztonságba tudni magát, megóvva minden rossztól, ami csak érheti őt, vagy azokat, akikért él. Csodálatos, hogy ekkora harmóniával váltják egymást az évszakok. Akár az érzelmek, mindig valami új dolgot mutat meg, amiről azt hitted, elfeledkeztél. De csak tudatalatt lappangott végig, várva, hogy ismét felidézd azokat az időket. Varázslatos. Szerettem az évszakokat.
Pár kavicskát összegyűjtögettem. A fél tenyerembe, amennyi fért, pakoltam. A bal kezemben a kesztyű melegített, míg a jobb, készült a dobásra. Akár egy ovis, de nem érdekel, annyira ki akartam már próbálni!
- Várj, ne úgy csináld - sóhajtva emelkedett fel a társam, míg a pórázt a pad egyik tartó lábához kötötte. - Maradj itt, Holly.
- Akkor hogy? - a tavat néztem, majd hozzáfordultam, amikor kivett a kezemből pár darabot, hogy megmutassa, mit kell.
 - Így - fordult felém, amint a csendes vízfelszínt egy mozdulattal a magáévá tette. A kis kő, úgy kacsázott végig rajta, mintha minden akadályt, amit elé állítanak, olyan egyszerűséggel legyűrné azokat. A tó közepéig ment, – nem volt túl nagy tó, de azért mégsem volt annyira közel a közepe - majd lassulva ugrásain, elnyelte a víz, egyenesen a tó gyomrába marva azt.
Megpróbáltam egy párszor utánozni, de egyáltalán nem úgy jött össze, ahogyan terveztem. Teljesen balszerencsétlenkedtem. Volt, hogy az első dobásnál a tóba dobtam a követ. Kettő pattanás után se lett jobb az eredményem. Képzeletben mindig jobban megy...
Egy jól ismert meleg érintés csusszant végig rajtam. A könyökömet feltolta kis kezével, beállítva abba a szögbe, amibe gondolta. A lábaimat mozgásra ösztökélte, kicsit előrébb tolva az egyiket, míg a másikat behajlíttatta. Nem néztem rá, de tisztán éreztem, hogy ahol megérint a segítőujjaival, ott azonnal felforrósodom.
- Most próbálj egy erőteljeset - paskolta meg a kavicsokkal teli felsőkaromat. Tettem, amit mondott, és hihetetlen módon, de sikerült. Bevált, és - nem azonnal – nekem is sikerült kacsáznom pár pillanatig.
- Ez tök jó! - szorítottam ökölbe az ujjaimat motiváltan, egyet szökkenve szögemen. - Megint sikerült! - csak dobáltam a kis kavicsokat, azzal a technikával, amivel Yoongi mutatta. Áhh, ez király! - Hogy érthetsz te mindenhez ennyire maximálisan jól? - nevettem, mikor lassan elfogytak a játékszereim és egy-két darab maradt még. 

- Ezzel születtem, Jungkook - mondta egy magabiztos mosollyal, amit talán kinevettem volna abban a percben, hogy hagyjon már az egójával, de ekkora valami furcsa került a perifériás látásomba. Valami mozgás a túlparton. A szemeimet lassan odavezettem és próbáltam kifürkészni, hogy kik lehetnek azok ott. Hunyorítottam, de csak pár alakot láttam, akik egyenesen engem figyelhettek.
- Te is látod azokat? - kérdeztem felé fordulva, mire mellém lépett figyelmesen.
- Ott a túloldalon? - kérdezte, már ő is ugyanabba az irányba pillantva.
- Igen... nem olyan, mintha minket néznének? - kérdeztem, de talán csak paranoiás vagyok.
- Szerint...
- Jungkoook! - a hang irányába kaptuk a fejünket, mire meglepetten figyeltem a közeledőt.

Yoongi

  Figyeltem, ahogyan a kavicsok végigszántják a folyékony víztükröt. Pont olyan volt, mint az ember lelke. Keserűen szántja fel a súlyos, rosszindulat a felszínét, majd elbúsong a fájdalmas sértés, s a mélybe hull. Annyi volt a különbség, hogy a víz sokkal hamarabb forrasztotta be a sebeit, mint az ember sérülékeny bensője. Az enyém viszont olyan volt, mint ami rohamosan gyógyulásnak indul. Az orvosság pedig nem volt más, mint Jungkook kacaja. Igazi gyermeki nevetés, ami néha nagyon mélyen rejlett meg benne és igazi tehetség kellett ahhoz, hogy előidézze belőle valami. Emiatt talán kicsit büszkének éreztem magam, hiszen én képes voltam erre. Előcsalogatni az elveszett gyermeket belőle, ami olyan mélyen nyugodott benne, mint görögökben a vallás. Azt kívántam, hogy Jungkook markában a kövek legyenek végtelenek, soha nem fogyjanak el és örökké nevethessen azon a sikeren, amit az ugráló vízzel ért el. Olyan gondolatok jártak bennem, amik eddig talán még soha. Szerettem volna megóvni őt és azt a mosolyt, amit most láttam rajta. Azokkal a nyúl fogaival...
Egyszer, ahogy elmerengett talán az utolsó lesüllyedő játékszerén, lassan megdermedt a teste. Akár valami kopóé, aki éppen szagot fog. Felegyenesedett és végig a távolba meredt, szinte levegőt sem vett. Közelebb léptem hozzá úgy, hogy ne zavarjam meg közben őt. Nem tudtam pontosan mi az, amit ennyire szemlél, de nagyon elmélyült volt. Viszont rám pillantott, ekkor már volt elég bátorságom közelebb merészkedni hozzá.
- Te is látod azokat? – szusszant fel, mikor már mellette telepedtem meg a szétzilált avarban. A tekintetemmel követtem a szembogara mozgását és én is a távolba révedtem. A tó túlpartján egy kisebb csapat ember táborozott. Bandáztak talán, bár elég keményen meredtek a mi irányunkba.
- Ott a túloldalon? – erősítettem meg azért magamban is a gyanút, hogy egyre gondolunk-e, bár szinte biztos voltam benne, hogy ő is azokra a fickókra vetette a szeme világát.
- Igen… Nem olyan, mintha minket néznének? - fordította felém újra az arcát, de én csak azokra az alakokra figyeltem. Valahonnan ismerősek voltak. Személyesen biztos, hogy nem, de látásból. Talán az iskolába járhatnak, vagy annak a közelébe. Nem tűntek pont olyan embereknek, akik túl sok időt töltenek el a padsorok közelében. A vállam már összeért Jungkook kabátja szegletével, de észre sem vettem, hogy olyanra fújtam fel magam, akár egy mérges béka, aki védelmezi a jogos tulajdonát.
- Szerinte… - De nem tudtam befejezni a gondolatmenetem. Jaj, de utálom, ha félbeszakítanak!
- Jungkook! – Az ismerős hang hatására mindketten odakaptuk a fejünket. Jungkook megörült, én már kevésbé. Az az alak volt, aki a fejem, legszívesebben egy tálcán szolgálná fel a kutyáknak. Szerencsém, hogy Holly nem eszik embert… 
Taehyung volt az, aki nem igazán szeretett engem. De a kettőnk szerelme, pont ilyen volt mindkét fél feléről. - Hát ez is itt van? – rohadt le az arcáról a mosoly, én pedig ezt egy grimasszal nyugtáztam felé. Úgy döntöttem inkább annak szentelem az időm, aki igazán szeret. Hollyval a karjaim közt közelítettem meg a két alakot újra, de csak tisztes távolságból és csak Jungkook mögé merészkedtem egyedül.

- Randi?! - lepődött meg Jungkook, valószínűleg Taehyung előző kijelentésén, aminek én hála égnek nem voltam részese.
- Igen, de dobott a csaj - fúrta az ujjait a sűrű hajába és zavarva nevetett fel. – De amúgy sem volt valami jóbőr.
- Tudod, ha a matektanár hív be óra után, az nagyobb valószínűséggel jelenti azt, hogy bukni fogsz, mintsem, hogy randira hív – emelte fel peckesen az orrát az öcsém. Ezen szívesen kuncogtam volna, de a drága barátja rám emelte a szemét, így lepillantottam Hollyra, mint aki az igazi humorforrás lenne. Úgy tűnt bevált a dolog, mert Taehyung visszatért a tárgyra.
- A matektanár igenis jóbőr! – erre már mindketten kacagtak. Rendben van, Taehyung. Elvisellek, de csak mert Jungkook jól érzi magát veled. – Na, de mennem kell, a húgomért megyek az oviba, már vár rám – mosolygott szélesen, azután egy érdekes kézmozdulat sorozattal elbúcsúztak. Én pedig a szemem forgattam erre. Gyerekek…

*

Nekünk is épp ideje volt hazaverődni. Bár egész úton úgy sétáltam Kook mellett, mint valami házőrző kutya. A házban úgy ültünk a kanapén, hogy a kabát sem rohadt le rólunk. Mint a kőszobrok, esküszöm. Mindketten csontig voltunk fagyva, egyedül Holly érezte magát fenségesen a szőrős szőnyegen. Jóleső volt, hogy a végtagjaim kezdenek kiolvadni egy ilyen hosszú nap után.
Kellemes illatok lepték el a tüdőnket a konyhából kiszivárogva. Megjelent az isten, szerintem mindketten így éreztük, mikor Kook mamája, két bögre forrókakaóval fogadott minket. Nekem jutott a kék bögre, Kooknak meg a piros. Milyen ironikus.
- Milyen volt a napotok? – ült le Holly mellé a szőnyegre, majd megsimogatta a hálás ebet. Az teljesen feldobta magát erre. - Képzeld, Yoongi megtanította hogyan kell kacsázni! – lelkendezett a mellettem ülő, én csak kihúztam a vállaim. Büszke bátyus voltam.
- Ah, ez remek! - csapta össze a tenyereit. Valami változott a szobán, csak nem igazán tudtam mi, míg Jungkook fel nem hívta rá a figyelmem.
- Az ott mi, anya? – nézett Kook a szőnyegen megnyugvó dobozra. Erre a nő oda tolta hozzá a súlyos eszközt.
- A tavalyi karácsonyi díszek. Gondoltam rakok egy kis életet mindenhova – mosolygott, majd felkelt és elvitte a már üres bögréket. Jungkook szinte könyékig eltűnt a dobozban. Csak jobban belesüllyedtem a párnákba, mikor előkapott két hajpántot. Az egyikről két szarv nyúlt a levegőbe, a másikon pedig egy télapó sapka pihent meg. Felsóhajtottam és behunytam a szemem. Jajjn ne… 
Mire azonban menekülni tudtam volna, az egyik már a fejemen ült. Morogni akartam, de Jungkook önfeledett mosolya nem hagyta ezt kibontakozni belőlem. Hogy mikre rá nem vesz ez a kölyök… 
A zsebében kezdett el kotorászni, majd a telefon jelent meg a kezében. A magasba emelte és szélesen vigyorgott.
- Mondd: csíz!!! - nevetett, én pedig gyengéden elmosolyodtam. A gombra terült az ujja, a kép pedig elkészült. Még hangosabban nevetett, mikor visszanézte, mi is készült. 
- Ez lesz a hátterem!
- Ugyan, csak hang vagy... - dőltem vissza és csak figyeltem, mit is ügyködik a kis készüléken.
- Nézd! - nyomta a képembe a telefont. Valóban mi ketten voltunk a kijelzőn. Egy kicsit elmosolyodtam, bár nem értettem... ha egyszer szerelmes valakibe, miért nem ő a háttere... vagy az túl ciki mostanság?

*

Az éjszaka olyan hamar telepedett már ránk, hogy az ember azt hinné, másik bolygón van. A nap hirtelen váltotta a holdat, bár egyik sem létezett volna a másik nélkül. A vacsora után én hamar megfürödtem, hogy ne kelljen sokáig élveznem apám társaságát. Amennyit tettem, az is csak formalitás volt a család többi tagja érdekében. Jungkook ennél egy kicsit tovább élvezte a fürdőszoba által nyújtotta kényelmeket. Én addig a saját ágyamra telepedtem, egy régi krimi regény társaságában. A lapok magába nyeltek, teljesen elvesztem bennük. Imádtam az izgalmas olvasmányokat. Ezért leginkább csak krimik kötötték le az érdeklődésem. Annyira el tudtam mélyedni a könyvek dimenziójába, hogy egyszerűen nem tudott senki, vagy semmi kizökkenteni. Ahogyan most sem tette. Azt sem vettem észre, hogy egyedül már csak az olajlámpa fénye süti meg a kopott oldalakat, és hogy Jungkook már rég a saját ágyában szuszogott. Letettem magam mellé a kis könyvet és olyan némán keltem fel, hogy meg sem lehetett hallani. Ha Holly nem kel fel, akkor senki.
A fal felé fordult, mint mindig. Kihajtottam lassan a takarót és befeküdtem mellé olyan óvatosan, mint egy macska. Magamra terítettem a már meleg anyagot és a puha párnára hajtottam a fejem. Az ujjaim végigsiklottak a derekán, hogy a hasán nyugodhasson, mint minden este. Ez adott nekem nyugalmat. A bőre melege, a szuszogása. Így lepett el végül az álom tengere.

*

Hajnal volt már, mikor néma nesz szaladt a szoba sarkaiba. Hangja volt a csendnek. Az egész ház pihent és aludt, kivéve Jungkook. És a rossz alvókám miatt, már én sem aludtam. Felém fordult, én nem nyitottam ki a szemem. Nem volt még olyan, hogy felém feküdt volna, ha itt vagyok vele. De szinte éreztem a puha páráját az arcomon. A bőrömön az ujjai szaladtak végig. Éreztem minden apró mozzanatát. Meglepett, őszintén meg. A karom volt az első, ami rabul esett az érintésének, majd a vállam, végül pedig az arcom. Olyan szívesen kinyitottam volna a szemem, hogy lássam az arcát. Lettem volna gondolatolvasó, hogy átéljem az összes gondolatát. De nem voltam egyik sem. Csak figyeltem az érzékeimmel rá. Hogy vajon mi lesz a következő mozzanata. Valószínűleg a mutatóujja telepedett az alsó ajkamra. Végighúzta, majd lesiklott az ujjperce a nyakamra. Mély levegőt fújtam ki, erre megrezzent. Folytattam a szuszogást, hogy megnyugodjon. Miért nem tudsz aludni, Kook? Mi bánt? Itt vagyok.
Megfogtam a kezét és a szívemre húztam. Ekkor éreztem igazán teljesnek magam, hogy már én sem félek, és őt sem bánthatja senki. Soha többé. Már nem én voltam a farkas az életében, akitől félnie kell. Az voltam, akit szerethet, akiben bízhat. Én is bíztam benne és a gyermeki mosolyában. Erősen fogtam az apró kezét magamhoz. Közelebb húzódtam hozzá, a homlokom összedőlt az övével. Jó éjszakát, öcsi…

Jungkook

  A madarak kellemes csiripelésénél, ami még nem most jött el, sokkal de tökéletesebb volt Yoongi szuszogására ébredni. Csodálatos érzés volt, hogy nem voltam egyedül az ágyban. A hűvös szobában mögöttem pihent, átkarolva, a meleg ölelésével ajándékozva. Nem teljesen gondoltam át a tettemet, hisz az ösztöneim vezettek. Sokszor éreztem, hogy meg kell tennem, de most már engedtem is ennek. A leghalkabban próbáltam felé kanyarodni, hogy fel ne ébresszem. Karjait óvatosan megemeltem, hogy a mellkasa felé fordulva, még közelebb tudjak bújni hozzá. De csak egy picit...  

Megnyugodtam, hogy nem ébresztettem fel, hiszen a pillái ugyanúgy lehunyva pihentek pár centire előttem, míg mellkasa egyenletesen emelkedett fel s le. Az ujjaimat félve, talán egy pillanatra megállítva a levegőben, hezitáltam. De mégis miért...? Velem van és én meg vele. Semmi baj nem érhet.
A karjához érintettem az ujjaimat, mely végig siklott egészet a válláig. Egy kis érintés, hiszen úgyis alszik. Semmi rosszat nem teszek vele. 

Meleg volt a bőre, olyan, amit a takaró rendes fedése vált ki. Csak az itt a furcsa, hogy ő mindig jéghideg. A keze, az arca... vagyis gondoltam, hiszen nem volt a legtökéletesebb a vérnyomása. Legalább amíg mellettem van az én párnáimra hajtott fejjel, a tulajdon takaróm alatt békésen aluszva... minden aggodalmam elszállt azokra az időkre. A halvány szeplőkkel tarkított arcát érintettem. Selymes, tejfehér bőr, és békés arc... Én tényleg nem hittem volna a legelső találkozásunknál, hogy ezt az embert... ezt a fiatal, de nálam mégis két évvel idősebb fiút, így fogom látni egyszer. Ilyen közelről és ezt az oldalát. A szívem is remegett érte, már értettem miért. Az alsó ajkát a legóvatosabb mozdulattal érintettem a mutatóujjammal. Azok a gyönyörű ajkak, valami eszméletlenül kívánatosak. A sötétben is magam elé képzeltem, ha világosság lenne, mily színeket vetne a kicserepesedett párnácskája. Szerettem volna megváltoztatni, szerettem volna hozzáérni, csak egy apró érintést intézni felé, hogy ne legyenek ilyen szárazak. Hogy miattam puhuljanak meg és adjak ebben a homályban színeket neki. A nyakam már mozdult volna, az ujjperceimmel is lesimítottam lüktető erére a nyakán, hiszen még mindig nem gondolkodtam. De ekkor kifújta a hideg levegőjét, mire megrezzentem. Fel... felébresztettem?
Azonnal bepánikoltam és megálltam minden mozdulatomban. Pár pillanatig csak óriási szemekkel figyeltem, hogy mi történik, de egy halk sóhajjal konstatáltam, hogy észre sem vette, hogy mire készültem. Még mindig álmodott, és szerintem ez volt az oka annak, hogy a tenyeremre csúsztatta az ujjait, majd a mellkasához húzta azt. Közelebb húzódott hozzám, és a homlokát, az enyémhez súrolta. Ha eddig nem, - kétlem - most éreztem, hogy a bizsergés a mellkasomból egyenesen a nyakamon át az arcomba futott. A pír beteríthetett, hiszen itt volt, borzasztóan közel, a szája, az orra szinte az enyémhez érintve, a szemünk tökéletesen szemben egymással. Csak az övé lehunyva, míg az enyém idegesen forgolódva. Nem tudtam hirtelen hova pillantsak. A tenyerem a szívéhez volt illesztve, és még mindig rajta tartotta a sajátját is, hogy véletlenül se tudjam elhúzni onnan az enyémet. Még közelebb volt hozzám, mint eddig. Még soha nem feküdtem így valakivel, ilyen közelségben, ahogy az orrának minden mozdulatát, lélegzetét érezzem, a szíve pulzálását, a teste felém áramló hőjét.
Ekkora kaptam észbe. Még odaakartam hajolni a szájához és... Istenem, jungkook, te szerencsétlen balfasz! Nem szabad, soha nem is lesz szabad, és ne is gondolj ilyenekre! 

Fe-lejtsd el, most a-zon-nal!
 

* 

Nem kellett taglalnom, egy szemhunyásnyit sem aludtam hajnal óta. Az iskolában még csak nem is jegyzeteltem, és semmi életerő nem volt bennem, hogy a tanulmányaimmal foglalkozzak. Tudtam, hogy ez mind megfog látszani a mai irodalom dolgozatomon is, hiszen semmi értelmeset nem bírtam összekaparni a fejemben. Mikor kicsengettek, mély, fáradt sóhajt hallattam, és a padra feküdtem a karjaimon.
- Jungkook. – Hogy ezek soha nem hagynak egy pillanatra sem...! Szerintem teljesen hisztis viselkedést mutattam volna a tanár felé, de még sikeresen összekaptam magamat, jóképet vágva felé, mit akarhat tőlem.
- Igen, tanárnő? - kérdeztem kótyagos, valószínűleg csúnya, nagy táskákkal a szemem alatt.
- Jó érzed magadat? - állt meg előttem egy lappal a kezében. - Ha rosszul vagy, nyugodtan menj el az ápolóba.
- Áhh... - vakargattam meg a fejemet, kihúzva magamat a székemen. - Semmi szükség nincs erre, jól vagyok - egy bátortalan mosolyt küldtem az irányába, hátha elhiszi, de természetesen nem hagyta annyiban.
- Jungkook, ez nem játék, az egészségedről van szó. Hidd el, hogy jót tenne, mert ha ez így megy tovább, az a tanulmányaidon is megfog látszódni. Mostanában, mintha szét lennél esve. A szüleid tudnak róla? - kérdezte, mire én csak pislogtam rá nagy szemekkel.
- Természetesen nem, és nincs is miről. Csak egy kis idő és rendbe jövök, kérem! Mostanában keveset alszok, és ez eléggé megnehezíti a koncentrációmat - oldalra pillantottam, mire ő sóhajtott egy nagyot. Valószínűleg ezt már elhitte.
- Rendben van, de amint meglátom, hogy romlanak a jegyeid, nem tehetek mást, szólnom kell az anyukádnak. Igaz, eddig még csak egy karó csúszott be, de nem akarok többet meglátni. Ez így elfogadható? - csak bólintottam, mire folytatta. - Remek. Most, ha megkérhetlek, elvinnél nekem egy papírt az igazgatóiba?
De jó, még mozduljak is ki...?
- Miért kellene? - szúrós pillantást vetett rám. Valószínűleg nagyon siethetett.
- Mert Kim Taehyunggal beszédem van, ami nem öt perc lesz, szóval nagyon örülnék, ha elvinnéd kérdés nélkül Hae-Won igazgatónőnek ezt. - Nyomta a kezembe ellenkezést, vagy még több kérdést nem várva, és indult is a barátomhoz, aki csak mosolyogva várta őt, majd felállt, s hagyta, hogy karjánál fogva kihúzza őt a tanár az ajtón. Még hallottam, hogy nevetésbe kezdett, de a tanárnő teljes nyugalomba burkolódzott tekintettel vezette ki. Jézus, mi a frászt csinált már megint ez a szerencsétlen?
Miközben ezen töprengtem, a folyosót jártam lesétálva az emeleten. Az ásítás úgy tört rám, hogy a szemeim is bekönnyesedtek, miközben jólesően nyammogtam utána. Mikor az ajtó előtt álltam, bekopogtam. Persze, ilyenkor vagy két-három perc, mire ki is óhajtja nyitni valaki az ajtót. Félig zsebbe dugott kézzel emeltem a tekintetemet a lapra. 

Infó, előadások, verseny, időpontok, rendezvények, programok, bál... bál? Ohhh, tényleg, a végzősök bálja! Rebesgetett valami olyasmit Kyung-Mi tanárnő a másik tanárúrnak, miután levezette a kóruspróbánkat, hogy lesz valami feladatunk akkora. De pontosan nem tudtam, mi lesz. Egyszer mondjuk csak elmondja, most nem tudtam foglalkozni ezzel. Teljes álmosság kúszott a szemeimre. Letapadtak és minél előbb haza kívántam magamat, hogy aludjak egy jót délután. Mire észbe kaptam, hogy én barom, nem is ide kellett volna, hogy jöjjek, hiszen ez nem az igazgatói, hanem a tanáriterem, kaptam egy enyhe dorgálásnak sem nevezhető megjegyzést, mire meghajoltam kicsit beégve. Kapkodtam a lábaimat immáron a jó irányba, és sikeresen leadtam a papírt. Már régen becsöngettek, és tudtam, hogy most tesi következett. A öltözőhöz az udvar kikövezett útja vezetett. Összeszedve a dolgaimat indultam meg, mire különös dologra lettem figyelmes. Rossz előérzetem kerekedett, minek hatására megéberedtem. Az egyik fára pillantottam, de nem láttam senkit. Hatalmas hideg járt át belülről, amikor a lehulló levelek elmúlását figyeltem a pillanatban, mire valaki a számra kapva tenyerét, hátrahúzott. Mire észbe kaptam, az iskola azon pontján találtam magamat, ahova a használatlan dolgokat szokták vinni, majd annak a szertárába rángattak. A döbbenetre sem maradt elég időm, egy fájdalmas nyögést hallattam, mikor a falnak löktek valami iszonyatmódon. Szemeimet összeszorítva dőltem a falnak támaszként.
- Szóval még mindig itt vagy, kis görcs - röhögött, undorító módon a támadóm, mire csak a félszememmel vettem észre, hogy nem egyedül, hanem négyen vannak. Mit akarnak...?
- Te meg mit... - a fejem a falba vágódott az ütéstől, amit valamelyik sráctól kaptam. Azt hittem megrepedt az állam, és a fogaim is erősen összekoccantak. A szemeimet összeszorítva ziháltam a szörnyen fájdalmas és durva tettre. Miért csinálják ezt velem...?!
- Neked kuss van. Már régen megérdemelted volna a verést. Túl nagyra tartod magadat - mondta az egyik egy undorító vigyorral a arcán, úgy sétálva közelebb felém. Megragadta a felsőmet és felhúzott magához. A karja lendült, én pedig tehetetlenül kiáltottam a következő ütéstől. A gyomromba térdel, az arcomba vert és erősen nekilökött az egyik szekrénynek. A lábaimon sem tudtam megállni. Rám esett minden, ami csak azon a szekrényen volt.
- Kis nyomorék, énekes buzi. Jegyezd meg szépen - leguggolt elém, míg a többi társa végig az ajtóban állt és nevetve, lenéző arcokkal figyeltek. - Belőled... - ütött még egyet a gyomromba, mire köpnöm kellett egyet és a szemeim is kiguvadtak. - Soha a büdös életben... - egy eget rengető csapást mért az arcomba, mikor éreztem, hogy valami reccsent. A könnyeimet sem tartottam már vissza, úgy hullottak le a cseppek, akár az elfojtott szavaim, melyek martak belülről. Könnyáztatta, véres arccal pihegtem. Egész testemben remegtem már, és védekezően a nyomrom elé nyúltam. Nem szerettem volna még egy ütést, de ezt nem én döntöttem el akkor. A legutolsó volt a legfájdalmasabb, legrosszabb, és az, amitől éreztem, hogy vagy helyben vesztem el az eszméletemet, vagy összekapom magamat. Mint amikor kidőlt az életfa. Úgy járta át minden porcikámat, mint az a fájdalom, amit a szívemben éreztem akkoriban.
- Jól figyelj. Ha valakinek köpsz, az volt az utolsó reggeled - mondta megpaskolgatva az arcomat, majd úgy tűntek el egy szempillantás alatt, akár a kámfort.
Azonnal megpróbáltam felállni, de nagyot nyekkenve huppantam vissza. Hát persze, a térdemre esett a súlyzó. Meg sem lepett, hogy nem tűnt fel. Elnyomta a többi fájdalom, amit egy időben kaptam.
Nagy nehezen, de sikerült feltápászkodnom. Kellemetlen, égető, és szúró érzések árasztottak el. Mit fogok mondani anyának? Mit fognak szólni a többiek? És Yoongi? Nem, nem ezt... ez nem történhetett meg.
A gyomromat szorongattam a tenyeremmel, hátha enyhülnek a fájdalmak, de tudtam, hogy felesleges. Mégsem akartam elvenni onnan a tenyeremet. Talán még ez a kis dolog is védelmet nyújtott. Legalábbis ezzel hitettem magamat. Az ajtó félfához bicegve kaptam rá a tenyeremet. Össze kell szednem magamat, nem szabad, hogy itt ájuljak el! 

- Nekem haza kell... - sóhajtottam, mire inkább abbahagytam. A beszéd is fájdalmas volt. Úgy próbáltam eltűnni, megszűnni, mintha ködbe vesznék. Elszerettem volna bújni, mert féltem. Rettenetesen féltem attól, hogy mi lesz most. Engem soha nem bántottak még így...

Yoongi

  Mondanom sem kell, hogy szinte fagyott volt a levegő az osztályteremben. Mindenki a megszokott helyét foglalta el a szűk épületen belül. Ahogyan Jimin is tette tőlem jobbra. Rá sem szerettem volna nézni. Azt sem tudtam, mit mondhatnék neki azok után... és persze azután, hogy az öcsémmel egyre szorosabb a kapcsolatunk… Viszont nem akartam az lenni, aki voltam a gyűlölet átka miatt. Köszöntem és odaadtam neki azt, amit félve kért tőlem. Emiatt neki is kicsit jobb kedve volt a látszottak alapján.
Az éjszaka valóban úgy éreztem, hogy őt annyira közel engedtem magamhoz, mint soha senki mást. Nem az, hogy elviseltem... Akartam, hogy velem legyen. Úgy tűnt, hogy ő is így érzi, hiszen… Ahhh, Yoongi!
Megráztam a fejem, hátha kihullanak belőle a vétkes gondolatok. Megtöröltem az arcom is morgolódva, ami szerencsére nem szűrődött át a matektanár szavain. Vajon hogyan fogok én teljesíteni, ha már napok óta nem is az órára figyelek?  

Észvesztően furcsa gondolatok lepték az elmémbe az utóbbi időben. Milyen órája van Jungkooknak? Vajon kell neki majd segítenem valamiben? Van nála elég pénz? Kezdem úgy érezni magam, mint valami ócska anya pótlék, komolyan…  

Az ajkaim közé emeltem a tollat, hátha azt rágva, mint pótcselekvés, elfeledem, hogy min is jár az agyam. Azonban ahogy a hidegfelület az ajkaimhoz ért, furcsa bizsergés járta át az egész testem. Jungkook pont itt érintett meg hajnalban... 

Azonnal letettem az íróalkalmatosságot és hátranyomtam magam a széken. A jó istenbe bele már!  

Erre már a tanár is felkapta a figyelmét természetesen. 

- Valamit mondani szeretne, Yoongi? – hagyta abba a tábla koptatását, én pedig lassan körbepillantottam az arcokon. Mindenki engem néz. Ennyire hangos lettem volna…? 

- Nem tanárnő, semmi mondanivalóm nem akad. - Fontam össze megfontoltam a karjaim a mellkasom előtt. 

- És a választ tudja? – most volt életemben először, hogy teljesen leblokkolt az agyam. Meg sem tudtam volna szólalni, arról sem volt halvány fogalmam, éppen mi az aktuális tananyag az évben. 

- Ne haragudjon, tanárnő! Én tereltem el a figyelmét! - tartotta magasba a kezét a mellettem ülő. Jimin… Most kihúzott a pácból? 

- Oh, Jimin! Most az egyszer elnézem, de ne legyen többé ilyen. – Mosolygott, bár erőltetetten, és visszafordult a táblához. Nagy szemekkel figyeltem csak a vöröskét, aki kedvesen vigyorgott felém. Bólintottam egy aprót, majd leszegtem a tekintetem a papírra. Már nem tart árulónak? 

  

* 

  

- Kérsz csokit? - ajánlotta fel nekem az édességet Jimin a megszokott helyünkön ülve az ebédlőben. Egy kicsit feszült voltam. Hiába kémleltem a fiúk, lányok sokasága között, az öcsém arcát nem véltem felfedezni sehol. 

- Kösz, nem, mostanában nem kívánom az édességet, amióta megkóstoltam a mochit… - vetettem le a pillantásom az ölembe, majd a telefonom kotortam elő. Nem volt rajta üzenet. Ideje volt, hogy akkor én írjak. 

  

  

Percekig csak hosszan bámultam a kijelzőt, amin csak az én sárga szövegdobozom ékeskedett, de semmi más. Felkaptam a fejem, hátha már észreveszem a tömeg lefolyásában. Azonban sehol sem volt... Francba, Jungkook, mi van veled? 

  

  

  

Emiatt egyre inkább összeszorult a gyomrom. Soha nem esett meg, hogy nem válaszolt volna azonnyomban, hogy én a billentyűzetet koptattam neki. Az ujjaimmal a térdemen doboltam, az ajkam haraptam és éreztem, ahogy a verejték végigszalad a hajam alatt. Felkeltem egy szó nélkül, mindent otthagyva a fenébe, és elindultam a folyosón. Lüktetett a lábam alatt a talaj. Szinte koptattam a cipőm, de biztos, hogy néhány kanyarban otthagytam az orra nyomát. Az első hely az üres osztályterem volt, ahol a napjai nagy részét tengeti, de nyoma sem volt. Az öltözőben szintén, pedig Taehyung azt mondta, tesi órájuk volt. Ott azonban csak pár büdös zokni várt. Egyre jobban pumpált a vérem. Rossz érzésem volt, és ez soha nem csal nálam. Már rég becsöngettek az ebédszünetünkről, mikor fújtatva rontottam be az utolsó esedékes helyiségbe. Az pedig a mosdó volt. Az is üres volt és csendes. Legalábbis, majdnem az volt. Felfigyeltem egy apró neszre. Óvatosan végigjártam a helyet. Elvileg senki nem lehetett most itt, de mégis volt valaki. Benyitottam az összes mellékhelységre. Kezdtem azt hinni, hogy már csak a vér és a remegés okoz hallucinációt, mikor kinyitottam az utolsó ajtót is. 

Azokat a hatalmas könnyes szemeket soha az életben nem feledem. 

Jungkook ült ott, a ruhája, az arca csupa vér volt. Kék-lila foltok tarkították és szinte alig ismertem rá. Remegve estem térdre és azonnal a két kezem közé fogtam a nedves arcát. 

- Jungkook, nézz rám! – szorítottam remegve. Éreztem, ahogyan elcsuklik a hangom és a harag egyre jobban eluralkodik rajtam. Kik tehettek vele ilyet?! – Figyelj rám, kérlek... - folytattam sokkal halkabban. Lassan rám emelte a fekete szemeit. Végignéztem rajtuk, majd a véres foltokon a bőrén. Rettenetes volt. – Ki csinálta ezt? Hmm? Ki volt? – az apró remegő keze megfogta az enyémet. Jobban eleredtek a könnyei. Igazán sírni kezdett. – Jungkook... – a nyakamba borult, amennyire tudott és zokogni kezdett. Éreztem, ahogyan a szemem megtelik könnyel. Összeszorítottam a pilláim és magamhoz öleltem, ahogyan csak képes voltam rá a remegésem mellett. 

- Yoongi… - szipogott a nyakamba. Reszketve markoltam a hajába a tarkóján. 

- Nem kell félned, már itt vagyok. Kik voltak azok, Kook? – simogattam szaggatott mozdulatokkal, és igyekeztem visszanyelni a könnyeim. Könnyebb volt, mint hittem, hiszen az indulat elfojtotta őket. 

- Azt mondták, ha... ha köpök... 

- Nem érdekel, mint mondtak! Ha még egyszer hozzád mernek érni, körülmetélem őket! – adtam ki magamból mindent, ami megülepedett. – Tudsz járni? – éreztem, ahogy némán bólogat a vállamon. Lassan erőt vettem magamon, és felsegítettem őt is. Végig úgy kapaszkodott belém, mint egy elveszett kisgyerek. Szinte biztosra tudtam, kik a bűnösök. Már tisztán emlékeztem, hol látom őket mindig. Ott ahova valók. A szemetes konténerek mögött bandáznak mindig.  

Jungkookra adtam a saját kabátom, de akartam, hogy ott legyen, hogy lássa. Kiértünk a hideg levegőre. Már messziről hallottam a mocskos nevetésüket. Anyátok sem fog rátok ismerni, azt garantálom! 

- Yoongi, menjünk haza inkább, kérlek! - próbált meg hátráltatni, de annyira megmakacsoltam magam, hogy meg sem hallottam. Pont azok a görcsök előtt kötöttünk ki. 

- Oh, hát nézzétek, ki van itt! - állt fel valószínűleg a csapatuk kis vezetőcskéje. Óvatosan elengedtem Kookot, miután biztos voltam benne, hogy a saját lábán is eláll. 

- Melyikőtök volt? – mutattam fenyegetően Jungkookra. – Melyik kis szarházi volt az?! 

- Hé, lassabban! – nevetett széttárt karokkal, majd ő is az öcsémre nézett. – Nem meg mondtam, hogy az lesz az utolsó reggeled, ha köpsz? - vonta fel a szemöldökét. Ide éreztem a remegését a mögöttem állónak. Közelebb léptem hevesen. A tag, azt hitte, csak blöffölök. Izomból lendítettem be a pofájába egy jobbhorgot. Az az ütéstől megingott, majd meghátrált. Az egyik foga a véres betonon gurult tovább az útjára. 

- Melyik volt?! – ismételtem meg magam, mire a többi gyerek is kihúzta magát. - Ilyen erősek vagytok? Négy az egy ellen? 

- A kurva anyád! - szólalt fel végre, aki éppen az elveszett harapóékességét kereste a szájában, kevesebb, mint több sikerrel. 

- Uhh… Ezt végképp nem kellett volna. – Felemeltem a lábam, miközben ő arra készült, hogy majd ütni fogok. Olyat rúgtak a kis becses trófeájába, hogy ott helyben rogyott le térdre elém. Annyira ködös volt az elmém, hogy ölni tudtam volna. Így történt, hogy megfogtam a fejét és keményen arcon térdeltem. Ott már nem volt magánál a srác. Gyilkos szemekkel néztem a másik háromra, akik inkább B tervet eszeltek ki, és meghátráltak. Kifújtam magam és kiengedtem az indulatot is magamból. Visszafordultam a kis szerencsétlenemhez és átöleltem a nyakát. 

- Menjünk haza.