4. fejezet - "Megszoksz, vagy megszöksz"

Cím: 21st Century Bros

Műfaj: Yaoi (fiúxfiú szerelem), nem mint banda, AU (alternatív univerzum), OOC, Dráma

Páros: YoonKook, (Yoongi x Jungkook)

Besorolás: (+12)
Figyelmeztetés: Mostohatestvér szerelem, trágár beszéd

Írók: Semil-han & Rossy

Tartalom: Az egyik nap Min Yoongit hazahívatja apukája egy fontos dolog miatt, amit nem szándékozik elárulni neki.  A fiú, apja parancsára haza is indul, ahol egy váratlan és talán számára unszimpatikus személyt vél felfedezni, aki mint később kiderül, a mostoha testvére lesz.

Hozzáfűzés: Hát igen igen... kezdődnek a dolgok alakulni. Itt már tényleg tudatosul mindenkiben egy-két dolog. Reméljük, hogy tetszeni fog nektek. Jó olvasást kívánunk! :) 

(Kommenteket szeretjük)

KATT-> ~ Képgaléria ~

Jungkook

  Szégyelltem magamat, mindennél jobban szégyelltem. Erős, maró érzés szorította a torkomat, és már én éreztem úgy, hogy talán sírnom kellene. Nem is vagyok ilyen, ezzel tényleg átléptem egy határt, ami miatt jogosan akadt ki Yoongi. 

Hogy lehettem ekkora nagy balfék? Hiszen addig oké, hogy ő az én csörgődobommal dobálózott, de végül nem lett kidobva. Azért én mégis csak a fényképeit nézegettem, nem kell megmagyarázni, hogy az mennyivel bensőségesebb, mint egy ütnivaló hangszer pesztrálása...

Utána szerettem volna menni, bocsánatot kérni, könyörögni, hogy ne haragudjon rám, de nem ment. Lehet, hogy túlreagálom, de nem bírtam elszámolni a lelkiismeretemmel már most. A heves zongora és annak billentyűjének erősen koppanó hangja szakított ki elmém fogságából, mire felkaptam fejemet. A küszöbhöz sétáltam, egyik kezemet az ajtófélfára simítva, majd nekidöntöttem a fejemet is. Yoongi eszeveszetten játszott, tisztán érezhető volt, hogy szörnyen érezte magát tettemtől. A játéka gyönyörű volt, vad, de a végére elenyészett, mint a tűzcsóva egyszer a kis kanócán. A könnyeit nem bírta palástolni, hiába takarta el tenyerével a könnyektől csillogó íriszeit. Éreztem, hogy ettől nekem is betelt a pohár. Legördült egy könnycsepp az arcomon és tudtam, hogy ezt most teljesen elbaltáztam...

*

Sok minden történt az elmúlt két hétben amióta volt a fényképes incidens. Jinnek is elmeséltem a költözésemtől kezdve mostanáig minden napomat. Teljesen ledöbbent, mert erre ugyan nem számított, hisz rengeteget szoktunk beszélgetni az új életemről, már kicsit zavarban is voltam emiatt, de nem tehetek róla. Annyira jó érzés Jinnel lenni, megnyugtat és ellát tanácsokkal, hogy hogyan éljem túl a mindennapjaimat, ha már megbékélni nem hagynak. 
Mint említettem, a fényképezős incidens után, Yoongival rengeteget vitatkoztunk apróságokon, de szinte már olyan piti dolgokon, hogy az már nevetséges és abszurd. Volt, hogy kerestem a limitált G-Dragonos pólómat, már az egész házat feltúrtam érte, és persze amikor kérdeztem, hogy nem látta-e valahol esetleg, tök véletlen... persze, hogy nem. Mit is képzeltem, ő ugyan nem nyúlt semmihez. Majdhogynem leharapta a fejemet az aprócska kérdésemre, szinte felháborodottan. Ezért nem foglalkoztam vele, ráhagytam. Gondoltam, hogy még mindig haragszik rám, de biztosan így volt, hiszen mikor anya kérte valamelyik nap, hogy szedjem le az ágyneműkről a huzatot, megtaláltam a pólómat, egyenesen a párnahuzatom és párnám közé benyomva egy kis gombócként. Olyan méreg öntött el, hogy természetesen, nem hagytam annyiban. Tudtam, hogy Yoongi volt, nem lehetett mást.
És ez volt még csak a kezdet, a végtelen viták és veszekedések száma csak egyre nőtt és nőtt. Anya már teljesen ki volt akadva, de nem szeretett volna közbeavatkozni a dolgunkba. Ő olyan fajta nő volt, aki remélte, azaz számított rá, hogy idővel észhez térünk mind a ketten és békét kötünk, de nem. Nem így lett. Csoda, hogy nem mentünk neki egymás torkának. Mindent megtett a szobatársam, hogy keresztbe tegyen nekem. Ha anya megkért valamire, ami esetleg takarítás, mosogatás volt, a "bátyám", természetesen sosem engedte, hogy egyszerűen elvégezzem azokat. Számítanom kellett Yoongira is, hiszen nélküle nem is kezdhettem el a feladataimat. Ohh, de még mennyire, hogy nem!
A szennyeseket az ágyamba dobálta, a cipőmet eltüntette, amit végül mindig a kertben hajolgatva találtam meg, a kabátomat a vizes kádba dobta, és ez még hagyján. Mindig ordibálás lett a vége, ha egymás előtt álltunk akár húsz centire, még onnan is egymás szemét köpködtük. Természetes, hogy bosszút akar állni, ha kicseszik vele az ember. De bassza meg! Itt ő kezdett el velem kötözködni, és nem én! Ha rajtam múlna, békésen élnénk, de ez... ez az alantas, tisztességtelen srác még élni sem hagy! Csak költöznénk már vissza a régi panelbe! Mondanom se kell, hogy két hét alatt, teljesen megkeserítette az életemet, és emiatt a barátaim is szóltak már. Látták, hogy vagy letört vagyok, mint aki képes lenne helyben meghalni, vagy éppenséggel egy idegbeteg állatként viselkedek - ami nagyon durva szokott lenni, és sokszor a sírás is kerülgetett miatta. Igen, egy ember képes volt így kifordítani önmagamból, hogy a barátaim is meghökkenve álljanak hozzám. Nem tudtam hova gratulálni, teljesen felhúzott az idők alatt, és már eszemben sem volt a kibékülés. Béküljön ki a jó formás faszommal!

Yoongi 

  Nem hazudok azzal, ha azt mondom, mindent megtettem a világon azért, hogy megkeserítsem az összes percét, amit a házban tölt el. Nem csak, hogy túlzás nem volt, még saját magam is felülmúltam a kreativitásommal és hiperaktivitásommal.

Na, Namjoon, most mondd, ki a lusta! Igenis harcolok a céljaimért, ami nem más, mint a saját javam.
Nem telt el úgy nap, hogy ne tettem volna valamit, amiről azt hittem, már nem tudok ennél jobbat. De. De tudtam. És mindezt nem csak a házon belül oldottam meg. Volt olyan, mikor a tetőre ültünk Jiminnel és őszintén zseninek éreztem magam, amiért már két hete érleltem egy doboz narancslevet a táskám legalján, majd azt az éppen érkező Jungkookra locsoltam a legnagyobb örömmel, amivel tehettem. Hiszen már ezelőtt este olyan szépen kikészítette az iskolai öltönyét az ünnepség miatt… Kár lett volna, ha koszos lesz… pont az iskola kapujában.
Jimin verte a vállam eszeveszettül, hogy tűnjünk el mielőtt észrevesz minket, de én még a dobozt is a fejéhez vágtam. Azután szinte röfögve nevettem Jiminnel együtt, míg a lábaink koptattuk az öreg tetőn. Persze tudtam, hogy Jimin hamar megsajnálja az embereket. Gyorsan bedobtuk a szekrénybe a kabátunkat és már vonszoltuk is magunkat előre a nevetéstől megbénulva. Hallottuk még ahogy a lányok felsikkantanak a szétázott és nem kicsit szagos Jungkook miatt, aki úgy húzta maga után a lábait, mint aki mindjárt meghal, vagy a düh, vagy a saját bűze miatt. Olyan büszke és elégedett fejjel még soha életemben nem vonultam végig a folyosón! Jimin csak mögöttem sétált, néha a fejét ingatta mosolyogva. Bevallom, királynak éreztem magam. Bár, Namjoon lefokozta a rangom azzal a mondatával, hogy maximum herceg. Az udvartartásom így is, úgy is kiparodizálta az új udvari bolondot. Az egész iskola gyönyörűen ki volt puccolva, mindenki egyenruhába, az az egyetlen idióta volt csak tornaruhában. Egyszerűen gonosz lettem, tudom, hiszen az ünnepély közben könnyesre röhögve a szemeim fejelgettem az egyik oszlopot, míg Jimin próbálta takarni magát és csillapítani engem.

Azután talán nem volt egyik tettem sem ennyire kegyetlen. Ráborítottam az ebédjét a suli étkezőben. Romlott halat tettem a gatyája farzsebébe. Amit ő maga az első óra közepén vett csak észre, de az egész épület hallotta, ahogy kiabál. Vicces beceneveket kapott a tömegtől és kellemetlen megjegyzéseket. Lassan pedig már az egész bandáját elkezdték mardosni.

*

- Nem mentünk kicsit messzire? - kérdezte Jimin halk, szinte elfojtott hangon az ebéd közben. Talán félt már a válaszomtól.

- Nincs messze semmi, ha közelebb lépsz hozzá – haraptam nagyot a szendvicsemből teljesen ártatlan hangnemben.

- Otthon nem szólnak ezért semmit? – pillantott rám a válla felett.

- Apám nem is tud semmit az egészről. Szerintem csak kanos volt, azért szedett fel egy nőt. Nem családért – céloztam bele a kukába a galacsinommal, ami egyből középre be is talált. Ezt egy kézmozdulattal meg is ünnepeltem.

- Úgy gondolod…? - nézett újra maga elé végig az udvaron, az ablakon keresztül.

- Biztos vagyok benne - hintáztam aprókat a szék sarkán egyensúlyozva.

- Nam! - vigyorodott el Jimin szélesen, majd fel is kelt lekezelni az illetővel. Az le is vágta magát az asztal sarkára. A kezeit dörzsölte össze. Ez mindig jelent nála valamit, izgatott.

- Lesz egy nagyon jó buli. Abba a bárba a főtéren – csapta végül össze a tenyerét. –, rohadt sok jó zene, lányok, buli! – emelte a magasba a két kezét valami hasonló reakcióra számítva. A szemeim megforgattam a tengelyén. – Ott kell lennetek, nincs vita!

- Jó lesz! - tette a vállamra a kezét Jimin.

- Ahgrr! Legyen! Addig sem vagyok otthon – erre szinte ünnepelni kezdtek azok ketten. Ritkán mentem ilyen helyekre. Mondjuk úgy, hogy nem az én stílusom a színpad előtt állni. Szívesebben álltam volna rajta és szétnézni az alattam hullámzó tömegen. De ez egy álom volt még. Nem elég erős a bandánk. Jiminnek gyönyörű a hangja, Namjoon remekül rappel. Én pedig szöveget írok és komponálok. De a világon semmi hírnevünk nem volt. Csak zenéltünk, amikor tehettük.

A nap végére már elfáradtam. Elég gyümölcsöző volt, de kimerítő. Kivettem a szekrényből a kabátom, majd zárra kattintottam a lakatot. Narancsfény tűzött be az ablakon. Sokkal jobban szerettem ezt a fényt, mint a reggelit. Hangulatot teremtett, nem volt erős. Mosolyogva bújtam bele félig a kabátba, mikor valaki a vállam izomból neki nyomta az acélszekrénynek. Felhörrentem, az ízületeim úgy jajdultak fel, hogy a csontjaimban is visszhangoztak.

- Az anyád! - mordultam fel, végre tiszta lett a kép az előttem álló alakról. Taehyung volt. A másik nyomorék, aki Jungkookal lóg. Fintorogni kezdtem, ahogy a szemei közt próbáltam megtalálni, mit akar tőlem.

- A torkodat is kitépem, ha nem szállsz le róla! - lökött újra a fémhez erővel. Egy visszatartott nyögés volt csak az eredménye ezzel. Tüzelt a tekintete. Jobban, mint az új öcsémnek szokott. Megragadtam a csuklóját és lerántottam magamról. Megráztam a vállam, majd stabil állást vettem fel. – Tönkre teszed! - emelte fel újra rám a hangját. Éreztem, ahogy még a hangja is üt. A tekintete pedig már darabokra szedett. Válaszolni sem volt időm. Egyszerűen csak mereven álltam vele szemben. – Csak még egy… egyetlen alkalom. - Fenyegetőzött hevesen, majd otthagyott. Hatalmasat kellett nyelnem. Jóval magasabb volt nálam, és elég masszív is. Talán egy kicsit, magamba zuhantam. Úgy marták a testem a szavait, mint a kénsav. Túl messzire mentem?

Jungkook

  Nem tudtam hová tenni, nem tudtam lélegezni, a torkom szorított. Ez jutott nekem? Az iskola koszos mosdójának a csempéjén ülni és szenvedni egy olyan valaki miatt, aki semmibe  se néz? 

A könnycseppjeim halk csattanása alatt áztatta el a piszkos padlót. A szemem égett, a vállam ugrált, a mellkasom beszúrt, és a szívem összefacsarodott. Szörnyen éreztem magamat. 

Nem is... Borzalmasan, legszívesebben elszaladtam volna a világ elől is. Az, hogy velem ezt valaki megtette, nem tudtam felfogni ép ésszel, hogy mit vétettem, hogy ezt érdemeljem? Már az iskola háromnegyede is elkezdett cukkolni, nem beszélve a nagyobbakról.

Mai napig nem értem miért kapok mindent... de nekem itt betelt a pohár. Ha nem adom ki magamból mindezt, még bele is betegedhettem volna. Már nem tudtam, és nem is akartam elfogadni őt. Őt, akit büntetésből szántak nekem. Őt, aki belülről kivégez. Őt, aki a szívemet is széttörte. Őt, aki a képembe nevetve zúz engem porrá, tép szét cafatokra, és tipor el, mint annak a rendje.

- H-Hogy... tehetted... e-ezt... - zokogtam kínomban. A piszkos zakómat szorongatva, felkaromba temetett arccal sírtam a térdeimen. A fejem már kezdett fájni, de a könnyeim még mindig nem apadtak. Felfoghatatlan... Velem még soha nem csináltak ilyet.

Az ajtó hangosan vágódott a csempefalhoz, míg én nem törődve az idegennel - mit számít már, hogy ki lát így, hisz már mindenhogyan megcsodálhattak engem, ahogyan csak eltudnak képzelni. - engedtem tovább az érzéseimet szabadjára. 

- Jaj ne, Jungkook... Kérlek kelj fel, megfázol! - közeledett felém az ismerős hang. 

- Nem bírom, hyung, elegem van... Egyszerűen nem megy... - mondtam, miközben felhúzott ülőpozíciómból egyenesen a karjaiba szorítva, mint aki többé nem szeretne kiengedni onnan. Úgy bújtam a vállára, mint akinek az utolsó mentsvára lenne. Az egyetlen, akit érdekel, hogy mi van velem. De ez nem így volt, hisz Taehyung is egy pár perce viharozhatott el innen, mikor meglátott. Nagyon beidegesedhetett... 

- J-Jin... hyu-ng... a-az... egyen... ruha... - szipogtam neki, a könnyeim teljesen átáztathatták a ruháját, de nem érdekelte. Reméltem, hogy most helyben eltűnhetek, hisz szörnyű volt. 

- Nyugodj meg, pici Jungkook. Nem lesz semmi baj, meglásd. - Valahogy próbáltam hinni neki, igaz, ez lehetetlennek bizonyult ennyi galádság után, amit kaptam, de bíztam. Reméltem. Még ha csak úgy mondta is, hogy ne itassam tovább az egereket, még akkor is enyhe melegség volt a szívemben ettől. A védelmező karok, a barátság... egy kincs.

- Gyere, menjünk haza. - Nézett rám hátrébb hajolva, a szemeim alól a sós cseppeket elkenve ujjaival. Mintha ezzel szerette volna eltüntetni a keserűségemet. 

- De az... ünnepség... 

- Nem számít, csak menjünk. - Fogott a kezeimre, majd megfordult magabiztosan. Csak húzott maga után, én meg lehajtott fejjel követtem heves lépteit, mint egy elhagyott kiskutya, akit végre befogadnak. Nem is... inkább egy szánalmas balfasz voltam, aki nem mer szólni azért, hogy hagyják békén a terrorizálók. A fő terrorizáló. Yoongi. 

Hisz így van... tudom. Nem fogok szólni senkinek, ha fáj. Azzal elérné a célját, hogy láthat engem összetörni. Az lenne nekem a kegyelemdöfés, ha az arcomba nevetne. Vagy csak rám nézne. Vagy, ha otthon látom... 

"Otthon", ugyan kinek... ? Nekem biztos nem.

A többiekre sem mertem ránézni az ebédlőn áthaladva, a sutyorgások, a kíváncsi szemekkel vegyítve késként hasítottak a mellkasomba. Mindenki látott és figyelt. Csak legyen vége...

*

Visszaérni a házban, ahol eddig egy boldog percet nem tölthettem, felért az iskolával. Talán annyiban nyugodtabb, hogy itt volt az egyetlen ember, akihez kötődök. És az is, akit a hátam púpjára se kívánnék. 

- Jungkook... - szólt a selymes hang fejem fölött. Törődő volt, és békés. Talán az első, amit a mai nap kaptam akárkitől is. 

- Igen, hyung? - kérdeztem halkan, már nagyjából visszatérve nyugalmamba a karjai között.

- Jobban érzed magadat? - kérdezte állát a fejemnek támasztva. A kanapéba süllyedve ültünk, én az ölében foglalva helyet, akár egy kis csimpánz, úgy karoltam át.
Nem, nem, nem. Egyáltalán nem szoktam ilyet csinálni senkivel, pláne nem bújni. De igaz, régen kaptam már legalább ennyi szeretet akárkitől. Most kijárt nekem bőven... 

Úgy karoltam át, mint annak a rendje, szorosan pihentem rajta, már átöltözve a melegítőmbe és egy sima pólóba. 

- Fogjuk rá... De ha készítenél nekem még egy kakaót, akkor meglátnánk - duruzsoltam a mellkasába, talán kicsit már életszerűbben. Ő csak egy halk kuncogást eresztett meg.

- Ha attól jobb, akkor hozhatok még egyel - már állt volna fel újratölteni bögrémet, de nem hagytam neki, csak szorítottam az ölelésemen. -, így nem fogok tudni készíteni. - Éreztem, hogy finoman elmosolyodhatott, majd a tenyerét a hátamra simította. Tejesen olyan volt az egész jelenet, mintha a kisfiút, aki leejtette a fagyiját, éppen vigasztalják. Csak éppen nem leejtette az a kisfiú a fagyit, hanem inkább ráejtették, és nem éppen fagyit, hanem a romlott narancslevet. 

Így már kicsit tisztább fejjel rájöttem, hogy ez nevetséges volt. Minden, amit kaptam teljesen a semmiért volt, ha úgy nézzük. Nem érdemeltem meg, és ez így van. Még mindig szomorú voltam és letört, de akkor sem tudom feledni azt a sok rosszat, ami hirtelenjében feltört bennem az elmúlt hetekre visszairányulva. 

- Áhh, inkább maradj. - Én sem tudtam igazán, hogy mit szeretnék csinálni. Talán csak pihenni és nyugalomban lenni. Ez volt a legfontosabb. - Miért hoztál haza amúgy?

- Ezt komolyan megkérdezted? Mellesleg ne aggódj a suli miatt, elengedett a tanár mielőtt megtaláltalak.

- Te elkéredzkedtél a nevemben? 

- Még szép, hiszen rosszul vagy. Nem szabad ilyen állapotban az iskolában maradni. 

Imádom Jint. Tényleg nagyon imádom. Nem is tudtam, hogy háláljam meg neki mindezt a törődést. Örültem, hogy most velem volt. Mint mindenben, mellettem állt, és vigyázott rám. Örültem, hogy a barátjának nevezhettem magamat. 

Egy-két órán belül - magamat is megleptem - elküldtem Jint, hogy nyugodtan menjen csak, én megleszek itthon, de persze nem szeretett volna magamra hagyni. Én meg egyszerűen nem tudtam mit tenni. Ledöntött az álmosság, és kábé akörül hagyhatott magamra, amikor betakart, és elköszöntem tőle. Jól esett aludni, egyedül a nappaliban, csendben...

Nem tudom, hány órát aludhattam, de az ajtó nyílására azonnal rezzentem. Reméltem, hogy nem az tért haza, akire gondoltam.
Most az egyszer szerencsém volt, és csak anya jött meg a mostoha apámmal. Mostohaapa... még ez is szebben hangzik számomra, mint a mostohatestvér szó.

- Hát te, kicsim? Ilyen hamar itthon? - kérdezte anya, mellém sétálva lerakva a kulcsot a kávézós asztalra, majd elkezdte levetni kabátját a sállal együtt.

Nem válaszoltam neki. Nem szerettem volna, mert tudtam, hogy ha itt elkezdem a mondandómat - amit soha nem szerettem volna megtenni -, akkor minden kibukik. És már nem éreztem azt a gátat sehol, ami eddig ott nyomorgott bennem. Némán feküdtem, majd befordultam az oldalamra, a takarót a fejemre húzva. 

Én nem fogok megszólalni, mert akkor jönnek a sóscseppek, és ezt az egyet szerettem volna elkerülni. 

Anya, ne haragudj rám... Én tényleg megpróbáltam.

Yoongi

  A vállamra akartam fogni a fájdalom forrását. Égetett, mart, pulzált. De nem a vállam volt az. A mellkasom szúrt. Az elmémbe égtek azok a gyilkos szemek, amiket Taehyung vetett rám.

Mi köze van neki mégis az egészhez? Ez az én és Jungkook dolga kizárólag. Nem tehetek róla, hogy ilyen gyenge! Annyira kemény pedig nem is voltam... Engem is bántottak régebben, mégis túl éltem. Kellett neki hozzányúlni a cuccaimhoz! Kellett nekik odaköltözni…!
Gyermekkoromban folyamatosan magam sulykoltam a szüleim válása miatt. Hiszen mit láttam? Veszekedtek, marcangolták egymást a szavakkal. Én pedig magányos voltam, megsebzett. Általában én voltam a főtéma. Anyám magával akart vinni, apám pedig kiperelte, hogy anyám ne hagyhassa el az országot velem. Így itt kellett maradjak apámmal, bár sokszor azt éreztem, csak bosszúból szakított el anyámtól. Emiatt, talán emiatt nem tudtam soha igazi apaként tekinteni rá. Nem vitt el ünnepségekre, nem mentünk tűzijátékot nézni újévkor. Dolgozott. Ő mindig dolgozott. Ehhez képest egy nőre mégis volt ideje. Néha, esténként az is eszembe jutott, hogy nem is Jungkookot gyűlölöm a legjobban. Lehet az anyját, de lehet csak apámat.
A gondjaimba elmerülve szedtem a métereket a talpam alatt hazafelé. Megesett már, hogy utcát tévesztettem, annyira máshol jártam lélekben. Viszont, most volt valaki, aki felébresztett ezekből a gondolatokból, amik a fejemben morajlottak. Nyávogás. Ez volt az, ami felébresztett. Megtorpantam az avarban, majd lepillantottam. Az a macska volt, aki régebben kaját kunyerált tőlem. Talán egy cseppet elmosolyodtam. A lábaimhoz dörgölte magát. El sem tudta dönteni, hogy éppen melyik bokám az ideális neki a hízelgésre. Lehajoltam és végighúztam a hideg ujjaim a bundáján. A sötétben nem láttam, milyen macska volt. Vörös volt, mint Jimin haja. Emiatt még inkább elkapott a kuncogás. Letérdeltem, a nadrágom nem sajnálva.

- Hát már itt is figyelsz rám? - nyomtam az ujjaim a feje búbjára kényeztetően. – Ezek szerint nincs gazdád - vizslattam a nyakát, de nem volt rajta se nyakörv, se biléta. –, akkor mit szólnál ahhoz, ha Chim lenne a neved? Jimint szoktam így becézni, tudod, ő a legjobb barátom, aki bármit megtenne é... értem. – A saját mondatom szúrt az agyamba éles fegyvert.
Ezért rontott nekem Taehyung... Ahogy én is megtenném Jiminért vagy Namjoonért és ők is értem. Hatalmas keserű sóhaj hagyta el az egyre lilább ajkaim.
A macska újra nyávogni kezdett. Leborítottam a táskám magam mellé, majd kivettem belőle a másik szendvicsem maradékát. Hosszan és némán néztem ahogy a kisállat mohón eszik. Megeshet, hogy tényleg kicsit kemény voltam.
A fenébe is… Jimin mindig szólt nekem, de én sosem figyeltem rá. Milyen barát vagyok én? A sajgó homlokom nyomkodtam az ujjaim begyével. Hideg volt a tüdőmbe áradó levegő, de legalább oxigén dús volt és magamhoz térített. Marhára elkéstem, érzem, hogy kibaszottul messzire mentem.
Felkeltem, bár sajgott mindenem. Az agyam szinte pánikként kezelte, leakarta zsibbasztani az izmaim.
Uralkodj magadon, Yoongi, uralkodj magadon!
Még Chim is megijedt, ahogyan felpattantam és elrugaszkodva rohanni kezdtem. Rámart a zsákmányára, majd arrébb szaladt vele morogva. Az arcomba úgy nyilallt bele a jeges levegő, mintha apró szilánkok akarnák tönkretenni a bőröm. Feszített és majd’ megfagytam. A füleim már zsibbadtak és az orrom is folyt volna, ha nem kapkodtam volna olyan hevesen a levegőt, hogy az is sajogjon.
Egyedül kell otthon lennie. Jimin, bárcsak itt lennél és fognád a kezem, elmondanád, jót csinálok-e most. Vajon támogatnád-e az ötletem?
Magam elé képzeltem, ahogy mosolyogva ingatja a fejem és megdorgál a heves természetem miatt. A kellemetlenül is erős fény könnyre fakasztotta a szemeim. Úgy éreztem összeakadnak a lábaim és kicsúszik alólam a föld. Életemben nem futottam ilyen intenzíven, még akkor sem, ha a portás kergetett meg minket. Befordultam a megszokott sarkon, az ujjaim belemartak a kerítésbe, nehogy kicsússzak a lendületből. A három lépcsőfokon egy lépésből oldottam meg, majd lihegve csaptam ki az ajtót magam előtt. Szétzilált hajjal és ruhával álltam a küszöbön, azzal a ténnyel szembesülve, hogy nem, Jungkook nincs egyedül. Megdermedve próbáltam levegőhöz jutni és a hirtelen miatt törölgetni a szemem és az orrom. Mindenem vörös volt és remegett.

Ők hárman ültek a kanapén. Jungkook középen, piros, könnyes szemekkel, az édesanyja nyugtatóan próbálta cirógatni. Apám pedig rám emelte a tekintetét. Akkor éreztem úgy, hogy inkább meghalnék. Hátráltam, ő felkelt. Minden félelem a szívembe menekült, az pedig a nyakamba ugrott és úgy kántált, azt hittem rögtön meg is áll. Nyelni sem tudtam normálisan, amiatt is felköhögtem. Az ujjaim megkaparták a falat, bárcsak bele tudtam volna kapaszkodni. A mellkasom olyan hirtelen emelkedett és süllyedt alá, hogy még Jungkook anyukája is megrémült. Viszont, most nem tudta visszafogni apám. Az a hangerő, amivel rám üvöltött, sokkal hangosabb volt, mint amikor anyuval veszekedett. Kisgyereknek éreztem magam. Nem tudtam visszafojtani a sírást. Kegyetlen gyomorszájon rúgás volt minden szava. Bár, azt sem hallottam, mit mond. A fülemben zakatolt a pulzáló szívem. A vérem majd' felrobbant. Összezártam a szemem és lesüllyedtem a fal mentén. A hajamba fúrtam az ujjaim szakadozott, szabálytalan mozgással. Görcsben volt az egész testem. Nagyon elrontottam mindent. Rettenetes szégyenérzet száguldott végig az ereimben. Minden egyes hangos szóra összerándultam és tovább reszkettem, mint egy jegenyefa a viharban.
Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! Én annyira igazán sajnálom! Akkor miért nem tudok megszólalni?
Végül Jungkook édesanyja fogta meg apám vállát és hátrébb vonta.

- Gyere, szívem, elég volt. Csak fiúk. – Próbálta magyarázni apámnak, de az majd szétesett a haragtól. A szoba végül csendbe borult. A szülők otthagytak minket. Jungkook még mindig ott ült a kanapén. Visszhangoztak mindkettőnk könnyei. Próbáltam megtörölni az arcom, bár úgy éreztem, még a kezeim is túl gyengék. Felnéztem végül rá, teljesen összetörve. Sajnálom, Jungkook.