3. fejezet - Zongoraszó

Cím: 21st Century Bros

Műfaj: Yaoi (fiúxfiú szerelem), nem mint banda, AU (alternatív univerzum), OOC, Dráma

Páros: YoonKook, (Yoongi x Jungkook)

Besorolás: (+12), később +18
Figyelmeztetés: Mostohatestvér szerelem, trágár beszéd

Írók: Semil-han & Rossy

Tartalom: Az egyik nap Min Yoongit hazahívatja apukája egy fontos dolog miatt, amit nem szándékozik elárulni neki.  A fiú, apja parancsára haza is indul, ahol egy váratlan és talán számára unszimpatikus személyt vél felfedezni, aki mint később kiderül, a mostoha testvére lesz.

Hozzáfűzés: Itt a folytatás is! :) reméljük, hogy tetszeni fog nektek, idővel beindulnak a dolgok majd. Jó olvasást!

KATT-> ~ Képgaléria ~

Jungkook

  Kelletlenül nyögtem egyet oldalamra fordulva, mikor realizáltam, hogy ténylegesen felébredtem. Ilyen rosszul akkor aludtam utoljára, mikor kis vizsgám volt angolból másnap. De az már tényleg nagyon régen volt. Talán még rosszat is álmodhattam az éjszaka folyamán, ugyanis a takaróm a földön gyűrődött, az éjjeliszekrény meg pár centiméterrel ki volt fordulva az ágyam mellől. 
Igen, csak akkor látok ilyen jelenségeket magam körül, amikor tényleg rémálmom van. Viszont különösen örültem annak, hogy most nem emlékeztem rá. Régebben sosem hagyott nyugodni mindez, hiszen úgy ébredtem fel, mintha még az álomképeimben élnék. 
Egyszer volt... volt egy álmom, amit a mai napig nem feledek és libabőrös leszek, ha eszembe jut. Abban a képben... azt hittem, hogy be vagyok zárva egy semmiben lebegő üvegdobozba és próbálok kitörni onnan minden erőmmel. Sötét volt, hideg volt, elhagyatott, és rettegtem. Mindennél jobban rettegtem, amikor nem érte perem se a kockámat. Ütöttem az átlátszó börtönömet. Sírtam, vért verejtékezve könnyeztem a szabadulásért, hogy kitörjek a mindent elhomályosító sötétségből. Ezt a rémképsorozatot csak egyetlen ember állította meg, aki akkor mellettem volt. Az anyukám. Megfogta a vállamat és ekkor leírhatatlan érzések szálltak rám. Mint kiderült, végig ébren voltam, és mindvégig csak az ablakot ütögettem az ágyamon állva. Szörnyű és kiábrándító emlék. Nem szerettem volna emlékezni anya kétségbeesett arcára. Azt hitte, hogy végleg elveszített engem, de nem így volt. Tényleg nem...
Az kéne még csak, hogy a nap folyamán kisebb álomtöredékek jöjjenek elő meghazudtolva felejtő elmémet, a halvány védő fátylat áttörve egyenesen az emlékezetembe szökve. Reméltem, hogy nem fog megint előtörni az, ami a múltban volt. 
Tartanom kell magamat, és erősnek lenni. Régen képes voltam átlépni mindezek felett, most is képes leszek rá.

Mikor kicsit észhez tértem, feltűnt, hogy a fogadott "testvérem" sehol nincs. Legalábbis az ágyában biztosan nem láttam. Kicsit megnyugodtam, hisz nem éppen kecsegtető dolog vele egy légkörben lenni, még ha tegnap viszonylag... viszonylag nyugodtan is sikeredett elaludni a veszekedése után. Jobb is volt, hogy nem futottam vele össze a reggel folyamán.  Kedvtelenül kikecmeregtem az ágyamból egyenesen a fürdőbe véve irányomat. A velem szemben levő tükörszekrényből kiemeltem a fogkefét tároló kis szütyőmet, amibe éppen belefért a fogkrémem is. Elkezdtem a reggeli rutinomat, mintha máris otthon éreztem volna magamat. Miután megmostam a fogaimat, konstatáltam magamban, hogy még mindig jól állnak a nyuszi fogak, amit Taetae, amúgy is mindig megjegyez. Összekaptam magamat és visszaindultam a szobába. Valahogy hűvösebb volt itt a reggeli levegő, mint nálunk, de nem volt vészes. Csak kicsit fázott a talpam, de hát ez van, ha nem szeretek zoknit húzni a házban. 
Miután megtaláltam a ruhás dobozomat - mert ugye még nem volt túlzottam időm, se intenzitásom kipakolni a szekrényekbe - elkezdtem átöltözni. A világoskék színű farmernadrágomat öltöttem fel magamra a sima, fehér pólómmal együtt. Nem szoktam ennyire lazán öltözködni, általában összeszedettebb és dekoratívabb összeállítást szoktam viselni. 
Szeretek a külsőmre adni, de most csak ezt találtam. Mellesleg pont jó, nem volt kedvem se szarakodni kora reggel mással. Még egy csöves sapit felvettem és ennyi. Más cuccokat, amik passzoltak is egymáshoz, nem találtam. 
A megszokottnál hamarabb keltem, de úgy tűnt, így is egyedül vagyok a házban. Valahogy a kisördög belém bújt, amikor egy kisebb pillantást vetettem a szobatársam szekrényére és íróasztalára. 
- Talán nem veszi észre, ha... - odasétáltam az íróasztalhoz és kifinomultan helyet foglaltam a kihúzott széken. - Megnézem a dolgait. 
Mint egy gyerek, tudom. Úgy viselkedtem. Nem is vagyok büszke magamra, de ha már az én személyes tárgyammal kekeckedett - nem mellesleg, amit még Jintől kaptam a születésnapomra -, akkor én sem leszek sokkal kedvesebb. Igaz, nem állt szándékomban kidobni semmijét sem, nem úgy, mint neki. Csak kicsit szemügyre veszem, hogy mijei vannak...
Egy kisebb bögrében tárolta a tollait és talán egy-két horror regény foglalt helyet az asztalon, míg a polcon csak zenei könyvek pihentek. Igazából, meglepő volt, de rengeteg zenével kapcsolatos eszköze volt. Szájharmonika, fehér furulya, xilofon, és még ukuleléje is volt a babzsákfotel mögött, ahogyan elnéztem. 
Az biztos, hogy oda lehetett a zenéért, de akkor miért nincs benne se a kórusban, se a suli zenekarban? 
Szívesen feltettem volna neki ezt a kérdést, de féltem, hogy ha legközelebb hozzászólok, betöri az orromat. 
Elfintorodva folytattam a kutlászást, amikor rábukkantam egy borítékra, ami igencsak vastagon díszelgett. Nem volt leragasztva, csak egy cérnával párszor függőlegesen betekert boríték volt. Gondoltam, ha már ilyen egyszerűen van levédve, akkor ugyanilyen könnyedén tűntethetem el majd a nyomaim, ha megnéztem a tartalmát. Tényleg nem szerettem volna megsérteni másnak a magánszféráját, főleg úgy, hogy még kutakodtam is, ráadásul direkt, de Yoongi miatt jogosan merültek fel bennem a kérdések, hogy esetleg nem-e tart a szobában valami veszélyes, szúrós, éles, maró holmit, ami esetleg okot adhat arra, hogy féljek tőle. 
Na jó, erre elmosolyodtam, ez vicces indok lenne, ha kiderülne, hogy kutatgattam itt. Bár, nem érdekelt, amíg az apja színen van, addig nem kell tartanom tőle. 
- Nahát - vettem ki marékban a milliónyi talált képet a tartójából. Elképedtem, ugyanis itt megannyi kép volt rengeteg évből és évszakból egyaránt. Kicsit sem volt rendszerezve, de végülis minek, hiszen ezek képek. Se egy mappa, se semmi, csak betéve ebbe a papír burokba, hagy porosodjon az utókornak.
Nem is tudom, hogy mit éreztem, amikor megláttam az egyik képen Yoongit a biciklijén ülve, - amit valószínűleg tegnap találtam meg - egy nővel a háttérben, aki - gondolom én - az édesanyja lehetett. Mosolygott rajta, mint a tejbetök. A nap oldalról sütötte az arcukat, de ez nem igazán zavarta őket. Csak a nap meleg, simogató sugaraiban virgonckodhatott, mint egy rossz gyerek. Legalábbis nekem ez jött át. Mintha én is kicsit beleéltem volna magamat, melegség járta át a szívemet már megint, amit egyáltalán nem értettem. 
Hogy lett egy srác ilyen pocsék természetű az évek lefolyása alatt? És miért kellett ennyire megváltoznia? 
Nem értem még mindig. 
A következő képet nagy szemekkel bámultam. Hiszen ez Park Jimin. Vagyis, Park Jiminnel volt rajta. A képen Yoongi egy fényképezőgéppel fotózott, talán valami stúdió félében, esetleg a sulis fotóstúdióban, de akkor is meglepő volt. Nem is tudtam, hogy jóban van azzal a gazdag sráccal. Mondjuk... honnan tudhattam volna, hisz egyikőjüket se ismertem eddig. 
Tevékenységemből a telefonom pittyegése szakított ki, amikor megláttam, hogy Taetae írt valami üzenetet, ami egyből be is ugrott a képernyőbe, de hirtelen nem is azt figyeltem meg, hanem az időt.
- Basszus, elfogok késni! - ijedten felpattantam és azonnal suhatnam az ágyamon fekvő táskámért, majd gyorsan felkaptam magamra a világosbarna bakancsomat, hogy szaladjak is tovább becsapva magam mögött az ajtót. Eszeveszetten rohantam, mint akit éppen megkerget egy csapzott habozószájú kutya. 
Maradt tizenhárom percem beérni, és csak kocsival vagyok öt percre az iskolától! Milyen késés lesz ebből, istenem!

Yoongi

  Hangos füttyszó hagyta el az ajkaim, ahogy a lábaim megállapodtak a küszöb másik oldalán. A fehér márványkő könyörögve sajgott fel a körmök kaparása alatt, ahogy a ház kedvence sebesen indult el rajta. Széles vigyor terült el az ajkaimon, a méterek egyre fogytak, végül szorosan a karjaimba zártam a csaholó állatot.

- Kumamon! – kacagtam fel és egyenesen az ágy felé botorkáltam. Talán az életem egyik legfontosabb teremtése volt az az apró állat. A hátamra hullottam a hatalmas párnák közé. Néha megesküdtem volna, hogy tud mosolyogni, de Jimin csak kinevetett miatta. Keverék kutya volt. Koromfekete bundáját néhol egy-két jellegzetes fehér folt tarkította. A legtöbbet mondó a jobb szemén volt. Emiatt neveztük el Jiminnel a kedvenc hősöm után. Mélyet szívtam az itteni levegőből, a tüdőm megtelt, a lelkem megnyugodott.

- Mindig hiányzol neki - pakolta le szépen, rendezetten a holmiját, míg én a hatalmas ágyán hemperegtem az ebbel. –, pedig lassan öt éve, hogy itt van.

- Pontosan augusztus harmadikán lesz öt éve. – Helyesbítettem ki a tudatlanságát.

- Pontosan akkor. - Mosolyodott el kellemesen.

- Akkor vesztek először össze… - szuszogtam bele a levegőbe mélyen elmerengve Kumamon gesztenyebarna szemeibe.

- Hmm? – fordult vissza Jimin, miután összehajtotta az én levedlett zakómat is.

- Azon a napon veszekedtek először igazán a szüleim. – Éreztem, ahogy lassan leereszkedik mellém és az ágy felveszi a súlyának görbületét.

- Ahh, igaz is – emelte fel az állát a csillár felé.  –, apukád nem akarta befogadni Kumamont, anyukád pedig csak azt akarta, hogy boldog légy… és végül itt kötött ki. – Simogatta meg nyájasan az említett fejét.

- Apám soha nem akart jót nekem – morogtam teljes indulattal a szívemben.

- Jaj, ne butáskodj Yoongi – bökött az orromra, ami egy grimaszba fulladt át a részemről. -, lehet, hogy most dühös vagy rá, de később minden jó lesz, hidd el nekem.

- Múltkor is ezt mondtad – emeltem rá a tekintetem. Zavarbajött és a hajába kapott.

- Tudod mit, inkább... csináljunk valamit! – pattant fel az ágy kényelméből és Kumamon is utána ugrott. – A szüleim külföldön voltak pár napot és hoztak nekem új ruhákat.

- Most komolyan divatbemutatót akarsz nekem itt tartani? - támasztottam ki a gerincem egy keményebb párnával és az ölemben fontam össze az ujjaim.

- Kinek másnak mutassam meg őket, ha nem neked? – háborgott felfújva a pofazacskóját.

- Ez rosszabb, mint mikor a film helyett a pornót nyitottad meg múltkor – telepedett mély sóhaj az ajkaimra. Paradicsom vörös lett a feje, mire hangosan elnevettem magam. –, na menj! - legyeztem a kezemmel indulásra késztetve ezzel. Megroppantottam a nyakam és kivezettem a görcsöt a lapockáim közül, mikor eltűnt a gardróbja ajtaja mögött. Valóban képes volt mindig mosolyt csalni az ajkaimra az őrültségeivel, de talán pont ezért volt mindig szükségem rá.

- Na milyen? – vigyorgott rám büszkén az újonnan szerzett büszkeségével.

- Szörnyű. – Markoltam bele a csokis édességbe és a számba tömtem egy egész marokkal.

- De Gucci! – méltatlankodott reményét vesztve bennem. Nekem viszont csak egy ugyanolyan fehér hosszú ujjú volt, mint a többi. – Aghr! – kapta fel az orrát és indult el a többi izgalmatlan ruhadarabbal szórakoztatni engem. A bemutató további részében voltak pólók, cipők, kabátok, sapkák. Jimin mindig nagyon adott magára. Bár, ez az anyagi háttere miatt nem is volt számára soha nehéz. Az anyja orvos, az apja cégvezető. És mégis egy olyan szánalmasan egyszerű barátja van, mint én. Ezt nagyra becsülöm benne.

Finoman beágyaztam magam a díszes takaró alá és az ölembe húztam a nagy tál csokoládés kukoricát. Ő csatlakozott mellém, közöttünk pedig a véreb durmolt, jó mélyen aludva. A film igazából nem volt akkora durranás, mint azt én vártam, de valószínűleg ez jobban bántana akkor, ha Jimin háza nem az utolsó mentsváram lenne. Így viszont a tv meg is szűnt létezni a látókörömben. Helyette a nyugtató emlékeim kerestem a tekintetemmel a szoba minden sarkában. Kész rémálom lett volna most otthon lenni. Még úgy is, hogy hiányzik a fejhallgatóm és a kopott tollam. Észre sem vettem, ahogy az álom lassan elnyomta a fáradt szemeim. Nem hiába, a korán kelés és ez a sok hűhó teljesen leterhelte mind a lelkem, mind a testem. Azt még éreztem, ahogy Jimin óvatosan elemeli a tálat az ölemből, majd betakar. De onnantól mintha elvágták volna a filmszalagot. 

Jungkook

  Teljesen kifulladva könyörögtem be magamat az éppen lezárni készült bejáratnál. A tüdőmet majd' kiköptem, mintha képes lettem volna helyben elájulni. Bőrig izzadva toporogtam az ajtónál, a csapzott hajtincseim hozzá voltak tapadva a valószínűleg kipirosodott arcomhoz, míg a fehér pólómon is látszott a nyoma - tényleg szedtem a lábaimat. Pontosan akkor csengettek be, amikor az ajtóhoz értem, és nagy szerencsémre, megeshetett a portás szíve rajtam, hiszen majd' kiestek a szemei, úgy nézett rám amikor beengedett.
- Milyen ritka, hogy valaki annyira komolyan vegye az iskolát, hogy képes legyen galoppversenybe idejönni! - horkantott fel bajsza alatt a portásúr. Feltehetően mosolygott is büszkén, hogy vannak még olyan lelkiismeretes, tanulni vágyó fiatalok, mint én. Igazából csak szerettem volna a lemaradásaimat bepótolni, de nem segített rá túlzottan az, hogy elkéstem. A lépcsőn úgy szedtem a lábaimat, mint még soha. Nem kellett volna ennyire sietnem, hiszen bármelyik pillanatban fennállt az esés veszélye. Az egyik lépcsőfokra emelve a lábamat, sajnos nem rá léptem, hanem a szélére. Meg is lett a következménye. A szívem kihagyott egy ütemet, és a vérem is megfagyott. 
Itt lesz vége mindennek.
Egy pillanatig azt hittem, hogy itt helyben fogok szörnyet halni, ha hátraesve beverem a buksimat, de szerintem az égiek is fogták a fejüket megsajnálva engem, egy utolsó lehetőséget fújva végtagjaimba, ugyanis időben sikerült elkapnom mindkét kezemmel a korlátot. Az egyetlen, az én megmentőm, egy korlát volt. Úgy kapaszkodtam benne hátradőlve, mintha az életem függne rajta, ami nem tért el sokban a valóságtól. Még pár másodpercig kapaszkodtam benne, hátha kicsit visszatér a józan eszem, mert most kábé lepergett előttem az egész életem. 
- Jeon Jungkook, maga mégis mit művel? - valaki bársonyos, mégis meghökkent hanggal intézte felém ezeket a szavakat, mikor észrevettem, hogy a tanárnő az. Hátradőltem teljes testemmel még mindig a korlátba csavarva karjaimat, és fejjel lefele néztem a hölgyre zavartan. 
- J-Jó reggelt, tanárnő, elnézést szeretnék kérni, de majdnem elcsúsztam az előbb, és tényleg siettem az iskolába, és nem figyeltem az időt se, és nem akartam elkésni, és azt hittem meghalok, és... - félbeszakított.
- És, és, és... Elég legyen. Szedje össze magát, inkább engedje el a korlátot és induljunk máris az órára! - nézett a csuklóján pihenő órácskájára, és türelmetlenül várta, hogy tegyem, amit mondott. Óvatosan meg is tettem parancsát, mintha féltem volna egy esetleges második esés bekövetkezésétől. 
Betalpaltunk a terembe, és mindenki meglepetten nézett ránk. Nagy szemekkel szuggeráltak minket, hiszen a diák együtt jött be a tanárjával, és ez sokakban felvethet pár kérdést. 
Oh, Taetae, persze, hogy te. Úgy vigyorgott, mint aki éppen most kapott rajta valamin. Nem tudtam igazából hová tenni ezt az egészet, mert ez nagyon gyerekes viselkedés, de amíg jó kedve van, addig nekem teljesen mindegy, hogy mit hisz. 
Levetettem magamat a Taetae mellett árválkodó székre és elővettem az tanórához szükséges eszközeimet. Mikor kinyitottam a füzetemet, erősen oldalba bökött a társam. 
Élesen felszisszentem, majd bosszúsan ránéztem és felemeltem az egyik kezemet kérdőn, hogy mégis, mi a francot akar. Felcsillantak a szemei, majd elkapta előlem a füzetemet és kitépett belőle egy lapot halkan.
- Hé, az az enyém! - suttogtam, amennyire ment, de ő csak vigyorgott, majd elkezdett valamit írni a cetlibe hajtott papírra, viszont mire megláttam, hogy mit kezd el írni, azonnal elvettem tőle és összegyűrtem a táskámba dobva, visszahúzva füzetemet magam elé. - Nem Taehyung, elkéstem és nem - mutogattam ujjaimmal - "megdugtam" a tanáromat! 
Hol jár az agya ennek a féleszűnek? Végülis tőle nem lehetett mást várni, de akkor is, annyira nem tombolnak a hormonjaim, hogy ilyet megtegyek! Abszurd és talán kicsikét sértő is. A tanár sem volt éppen az esetem, nem is értem, hogy miért feltételez ilyeneket. Mellesleg ez nem is helyes. Aish!
Kuncogott egy rövid ideig, majd rám hagyta az egészet és elkezdett az órára összpontosítani. Nagy sóhajjal, de én is csatlakoztam hozzá inkább, hiszen tényleg tanulni kellett, így vettem magamon egy kis erőt és nekikezdtem a jegyzetelésnek. Valahogy lobbanékony lettem mióta elköltöztem.

*

Szokatlan ez tőlem, de azt kell mondjam, sajnos nagyon hamar eltelt a nap. Az első biológia órától a kóruspróbáig, minden lezajlott, viszont én még nem terveztem hazaindulni.

- Akkor te itt maradsz? - kérdezte Jin kedvesen, előttem ülve, a pad tetején a zene teremben. 

- Igen, kihagytam egy napot, és te tudod a legjobban, hogy már az is mekkora kiesés. Szóval, maradok még tanulni egy kicsit, meg pótolni... - mondtam kifújva a levegőmet. Az ablak felé fordítottam tekintetemet, ahonnan a nap kellemesen sütötte az arcomat. Fáradtan éreztem magamat, és ez a kis meleg cirógatás jól esett.

- Milyen ritka ez. Ha Taetae jut eszembe, ő már be sem jött volna, ha egy percet is késik. - Nevette el magát a végzős. Csak ő maradt itt még velem, mindenki más már régen otthon volt, vagy úton valamerre.

Én viszont kicsit nyűgösen éreztem magamat, ugyanis nem volt ínyemre se hazamenni, se itt maradni. Egyik eshetőség se volt kecsegtető, de jobban járok én is, ha teszem a kötelességemet. Hisz elvileg a tanuláson múlik a jövőmön.

- Ahj, az a Taetae - jutott eszembe a reggeli cetli üzenete és nem tudtam felbosszantani magamat, csak elmosolyodtam flúgos jókedélyű barátomon már. -, ma is hozta a formáját. 

- Mikor nem? - nevetett édesen Jin. - Mit tett már megint? 

-  Reggel nem figyeltem az órát és elkéstem volna a suliból. De szerencsém volt, mert a tanárral együtt mentünk fel az emeletre, ami előtte majdnem az életembe került - mondtam még mindig mosolyogva, mire kérdően nézett, majd várva a hatásszünet végét, folytattam mondandómat. -, majdnem elestem a lépcsőn, annyira szaladtam, hogy ne késsek túl sokat. És utána pont jött a tanár, akivel együtt mentünk be a terembe. Azt hitte, hogy megfektettem - kuncogtam. 

- Úristen, de jól vagy? - kérdezte aggódva még karjait is felemelve pihenő állapotukból, ahogyan előredőlt izgatottságában.

- Persze, a korlát megmentett, ne aggódj. 

- Huh, szerencséd volt! - tette szívére a tenyerét, majd a plafonra emelte tekintetét. - Máskor óvatosabban, nem tudom, mit csinálnék, ha lenne veled valami, te gyerek!

Nagyon jól esett, hogy valaki ennyire aggódik értem. Tényleg örültem, hisz Jin mindig mellettem állt, bármi is történt. Ott volt velem akkor is... amikor minden elromlott. Mindig vigasztalt amikor sírtam, töménytelen szeretetet pumpálva a kis magányos szívembe. Ha nem fiú lenne, néha azt hinném, hogy a második anyukám. Nem hiába, mióta idekerültem nagyon közeli barátom lett, és mindig csak vele tudtam megbeszélni a komolyabb dolgaimat. Ő volt a lelki támaszom és az igaz barátom. Persze, Taetaet is ide tudtam sorolni - ez nem is kérdés -, de vele nem igazán tudtam soha megbeszélni olyan dolgokat, mint a másikkal. Neki is elmeséltem mindig, ha volt valami, de nem megyünk bele soha teljesen. Csak annyira, hogy tudja, mi a helyzet éppen velem.

- Hyung... Nincs kedved elmenni velem beülni valahova jövőhéten? - kérdeztem. - Rengeteg dolgot szeretnék elmesélni neked, de most nem érzem, hogy lenne hozzá hangulatom. 

- Ohh... Természetesen, Jungkook. Történt valami? 

Kacagtam fel egyet. 

- Mi nem történt inkább? 

Társam látta rajtam, hogy nem lehet túl könnyű az a súly, ami a vállamat nyomta, de nem szerette volna kihúzni belőlem azonnal mondandómat. Ha idő kellett nekem, akkor azt megadta. Tekintettel volt rám és kivárta, míg magam elmesélem problémám. Ez egy jó tulajdonsága, amit becsülök benne. Nem beszélve arról, hogy mindig jobbnál jobb tanácsokkal látott el engem. Az egész költözés dolog, az új goromba "bátyám", egy apa... Ez mind sok volt. Nekem is idő kellett még, hogy megemésszem a tényeket. 

Még beszélgettünk egy keveset, s amint nem volt már mit mondanunk egymásnak, elköszönt tőlem magamra hagyva az iskolában. Resten, de ezután nekiláttam a pótlásnak. Unalmasan teletek a percek, minden erőmmel próbáltam tanulni, ameddig csak tudtam. 

Talán hatóra lehetett, amikor úgy döntöttem, hogy ideje lenne hazaindulni. Bepakoltam a táskámba a tankönyveket és a füzeteket, majd a hátamra kapva azt csoszogtam át a folyosón, leugrálva a lépcső fokain. 

Hát... nem ragadt meg sok minden, de mit is várok magamtól fáradtam? Legalább a pótlások megvannak. 

Az utca már javában sötét volt, a kivilágított lámpák fénycsóvái voltak amik életjeleket adtak a sötétségben. Kissé hideg volt úgy, hogy a nap is már alászállt. Ezért tudtam, otthon megdorgálom majd magamat, hogy nem pakoltam ki a dobozból a cuccaimat. Legalább egy sálat hozhattam volna...

Yoongi

  Olyan hirtelen ültem fel az ágyon a hangos búgásra, hogy hirtelen megszédültem. Összenyomtam az ujjbegyeimmel a homlokom, majd igyekeztem megtalálni a zaj és fényforrást. A mobilom volt az. Álmodtam… Kifújtam a levegőt és oldalra néztem. Már sötét volt. Jimin felém fordulva szendergett, míg a kis házikedvenc közénk fészkelte magát. Mennyit aludhattam?

- A francba... - suttogtam sajgó fejjel. Az elmém még nem rakta össze a széthullott lego darabokat. Kicsit megráztam az arcom, hátha az majd visszarántja belém az életem. – O, hogy bassza meg! - folytattam az elfojtott hangvételű káromkodásom sorozatát, amikor ugyanis feloldottam a telefont és a fénye kiégette a retinám. Gyorsan lejjebb húztam a kis rublikát, így végre láttam is azt, amit csinálok éppen. Komolyan, egy üzenet apámtól… Emiatt keltem fel úgy, mint valami sokkos elmebeteg. Bár, ez néha nem állt messze az igazságtól. Ráböktem erőtlenül a kis borítékra, ami felnyitotta magát, így feltárult elém a tartalma is végre.

Üzenetek - Apa

„Vacsorázni vagyunk, későn érünk haza. Kulcs a megszokott helyen.”

- Apa

Morogva töröltem meg a csipás szemem. Jó étvágyat, igazán… Majd én eszek, amit találok. Leejtettem a telefont az ölembe, majd újra oldalra vetettem a tekintetem. Alszik... Milyen békésen alszik. 

Ahhh… Mit csináljak én itt magammal, ha alszik? Felébreszteni meg nem fogom, ha már miattam kelt fel hajnalban. A fenébe is...
Finoman kiemeltem a takaró alól a lábam és a szőnyegre nyomtam a talpaim. Csendben Yoongi, csendben.  

Ezentúl mindenhonnan úgy kell majd kiosonnom, mint valami mocskos bűnöző? Rámarkoltam a szófán pihenő zakómra. Még jó, hogy a szülők külön emeleten vannak. És persze az is szerencse, hogy tudom a kapukódot. Bár, ennyi év alatt…

Megroppantak a levelek a talpam alatt az utca magányában. Sötét falak tornyosultak a fejem fölé. Árnyalakok, amik a fákon telepedtek meg. Méz-sűrű, sárga szellem fény, egy magányos olajlámpa alatt. Lassan már itt a tél. Még a napsugárnak is foga van napközben. Még a leheletem is nyomot hagy a levegőben.  

Nem vagyok oda se a melegért, se a hidegért. Kellemetlen, tudom. Jobban a fejembe húztam a szőrős kapucnit, ahogy fogytak mellettem a házak. Elég békés környéken lakunk, ráadásul Jimin háza sincs túl messze a miénktől. Tizenöt perc gyaloggalopp.

- A fenébe! – szisszentem fel, mikor egy macska ugrott elém a járdára. – Mikor lettem én ilyen rohadt ijedős? – simogattam meg a fázó karom. A macska csak kéjelegve járta előttem az egyre kisebb és kisebb köröket. – Éhes vagy, mi? – szántam meg a jószágot. Mint egy öregember, sajgó térdekkel guggoltam le a közlekedési-sáv kellős közepén. Csak seggre ne üljek.
Magam mellé húztam a táskám és kotorászni kezdtem benne. Néha féltem, hogy valami majd kimászik belőle a rendetlenségem miatt. De megtaláltam a mai ebédnek való, reggel szupersebességgel összevarázsolt szendvicsem. Kiemeltem belőle a sonkát, majd a szőrcsomó elé helyeztem a betonra. Az a homlokát a térdemnek nyomta hálásan, és hízelegni igyekezett. – Na! Ne engem molesztálj, egyél! – förmedtem rá, bár az ajkam sarkán mosoly kerekedett. Dorombolva látott neki a számára megmentett vacsorának, míg én a jéghideg ujjaim a meleg bundájában pihentettem. Elég hasznos volt ebből a szempontból nézve… Visszacsatoltam a táskám, majd kiegyenesedtem, leporolva a tenyerem. Kicsit megráztam magam a most egész testemre kiterülő hideg miatt. Lenéztem a mohón falatozóra, majd elindultam.

- Ne kövess - szóltam rá, mikor a kerítéseken szaladva eredt a nyomomba. Értem én, hogy még kaját akar. –, apám ki nem állhatja az állatokat. Nem járnál jól – vágtam a zsebem mélyére az ujjaim. –, mellesleg gyűlöli a színeket és a zenét is – folytattam tovább a saját magam mardosását. Az nyávogott nekem válaszul. Legalább nem éreztem olyan egyedül magam. –, én szívesen befogadnálak, nem erről van szó. Szeretem az állatokat, érted? - pillantottam rá oldalra, majd megálltam. - De itt kell maradj. – Simogattam meg a fejét, majd tapsoltam párat, mire el is iszkolt. Sóhajtottam, majd befordultam a sarkon. 

Otthon, édes otthon, mi?
Felsétáltam azon a három nyomorult lépcsőfokon, majd felágaskodtam és levettem a kulcsot az ajtó tetejéről. A zárba nyomtam, majd elfordítottam. Még a vállam is megroppant, ahogy kinyitottam a bejáratot. Még jó, hogy nem tört le az egész karom. Utálom a telet, komolyan! 

Lerúgtam magamról a bakancsot, a kis előszobában és a kabátot is felhajítottam a fogasra. Legalább idebent kellemes volt a hőmérséklet. Felkapcsoltam pár halvány fényű világító alkalmatosságot, hogy lássam magam előtt az utat. Már nem csak a saját kupim szennyezte a szobám, de Jungkook kacatjai és dobozai is itt díszelegtek. 

Azt a rohadt csörgődobot meg direkt szemelőtt hagyja! Lassan megfontolom, hogy anyámhoz költözök. Képtelenség, ami ebben a házban uralkodik.

Nehezen végigszeltem a kis ösvényen, ami a közös szobánkon átvezetett. A táskám az illő helyére tettem, majd körbepillantottam. Valami furcsa volt, bár nem tudtam, mi zavar a periférikus látókörömben. Aztán megvolt. Ott díszelgett előttem, amit nem akartam látni. Az íróasztalon hevert, kazalban és szerteszét. Az emlékeim.
Remegő ujjak közé csíptem a képet, amin édesanyámmal voltam. Éreztem, ahogy a torkomba csomó szorul, a gyomrom pedig liftezik egyet. Hirtelen olyan vegyes érzelmek szabadultak fel bennem, amin uralkodni már nem tudtam.

Zörögtek. A bejárati kinyílott. Ilyen hamar csak nem jöhettek haza. Olyan jól elvannak hármasban! 

A gúnyos gondolatok hamar elsuhantak a ködös elmémben, mikor az ajtóban megláttam Jungkook alakját. Összeszorult az öklöm, benne az ártatlan fényképpel.

- Mégis, hogy a… - Éreztem, ahogy olyan düh önti el az agyam, hogy még a szavak sem lesznek tiszták a nyelvem hegyén. – Hogy mertél hozzányúlni ezekhez?! - mutattam hátra az asztalra. Láttam, ahogy teljesen elképed, a bőre falfehér lesz, annak ellenére, hogy a hideg pirosra csípte az arcát. Nagyot nyeltem. Hozzáakartam vágni valamit.

- Én... - kezdte el, de útközben meggondolta magát. – Te is ki akartad dobni az én…!

- Mit keresel te egyáltalán az életemben?! - kiabáltam rá, amitől a levegő is megkövült a szobában. Remegtek a kezei, nekem is mindenem rázkódott. Nem sírhatok előtte. Nagy, dühös léptekkel indultam meg felé. Talán azt is hitte, hogy neki fogok rontani, hisz ijedten lépett oldalra. De én csak elhagytam a szobát.  

A hold fényénél ültem oda a régi, öreg hölgyhöz. A barna zongorához, ami a sarokban pihent. Felcsaptam a fedelét és vadul játszani kezdtem. Akkor is, ha a könnyeimtől vak voltam. A keserűség hangja járta be a falakat. Zokogni akartam, de a billentyűk bőgtek helyettem. Annyira remegtek a vállaim, hogy a homlokom a zongorán állapodott meg. Az ujjaim tovább marták a fénykép kényes papírját.  

Anya, kérlek segíts… 

(A kép, amit Jungkook fedezett fel a borítékban. Jimin és Yoongi.)