1. fejezet - Ellenség a házamban

(Talán ez pont ideillő kép :3) 

Cím: 21st Century Bros
Műfaj: Yaoi (fiúxfiú szerelem), nem mint banda, AU (alternatív univerzum), OOC, Dráma
Páros: YoonKook, (YoongixJungkook)
Besorolás: (+12), később +18
Figyelmeztetés: Mostohatestvér szerelem, trágár beszéd
Fejezetek: (1/?)
Írók: Semil-han & Rossy
Tartalom: Az egyik nap Min Yoongi-t hazahívatja apukája egy fontos dolog miatt, amit nem szándékozik elárulni neki.  A fiú, apja parancsára haza is indul, ahol egy váratlan és talán számára unszimpatikus személyt vél felfedezni, aki mint később kiderül, a mostoha testvére lesz.

Hozzáfűzés: Ezt a történetet az egyik este találtuk ki, de akkor még a karakterekben sem voltunk biztosak (én legalábbis:D). Viszont később, annyira belemerültünk, beszélgettünk Semil-hannal, hogy milyen lenne egy ilyen történet, így hát gondoltuk, hogy írunk egyet és meglátjuk mi lesz majd belőle, mellesleg a legelső közös ficink ez és nagyon izgatottak vagyunk! *-* 
Jó szórakozást! ^^

KATT-> ~ Képgaléria ~

Yoongi 

- Szóval… Azt mondod, ma mégsem tudsz jönni?
Azok a szemek mindig képesek lettek volna arra, hogy azonnal megváltoztassák a válaszom, de ez most sehogy sem volt megoldható. Mélyen megdöntöttem az állam, aztán jobbra és balra ringattam meg a fejem, jelezve is azt, hogy ez most tényleg nem megy. A fémdoboz falán végig szaladt egy jól megérett vízcsepp, mikor oda vezettem a tekintetem. Jimin a saját üdítőjét a két kis keze között szorította látszólag idegesen, főleg, hogy még mindig hallgattam.

- Úgy n… - természetesen, a szokásokhoz híven, Jimin most is előbb húzta fel magát, mielőtt válaszolhattam volna. - Azt mondtad, hogy ma együtt nézzük meg azt a filmet! Tudod milyen nehéz volt leszedni? – emelte fel sértetten a hangját rám, persze, megérdemeltem, hiszen kisujjesküt tettem rá. Már nagyon régóta várjuk a legújabb média bombát, és végre sikerült neki leszedni a premier felvételt.
Hörgős sóhaj hagyta el az ajkaim, a hátam jobban a székbe nyomtam, pedig tudtam, hogy az nem lesz befogadó képesebb. Mikor a levegő elfogyott, újra szóra akartam nyitni a szám, de találkozott a tekintetünk. Mindig annyira elszántan tud nézni, a fenébe!

- Suga… Mi ez az egész? – lágyult el egy kicsit a hangja, tudta, hogy azért pitiáner ügyekből kifolyólag mégsem tennék vele ilyet.

- Apám. - Fordítottam meg a hideg narancslé tetején lévő nyitófém fülecskét. – Azt akarja, hogy ma korán menjek haza, valami… Fontos dolog – vontam aprót a vállamon oldalra biccentett fejjel.

- Na! Lehet, hogy kibékült anyukáddal? - lepődött meg kicsit Jimin, lehet, hogy a saját vad feltételezésén. Horkantva nevettem fel.

- Mondtam már, hogy álmodozó vagy? – töröltem meg finoman az arcom, majd újra a szemébe néztem, de látszott rajta, hogy nem a móka kedvéért tette ezt a kijelentést.

- Azt mondtad, hogy mostanában sokat jár el, és hogy a telefon egész nap a fülén lóg! Kitudja! Mit is említett anyukád? Ő is valami fontosat akar mondani neked, nem? - vonta fel a fél szemöldökét és az üdítőt az ajkához emelve nagyot kortyolt, aztán halk puffanással újra az asztalra tette az egyre fogyó italt.

- Igen, de azt mondta, az ráér. Csak jövőhónapban megyek hozzá egy hétre. – Támaszkodtam meg a könyökömön, míg az alkarom hosszan nyúlt el a faasztalon.

- Akkor lehet, hogy ez a meglepetés. Ma már ott is lesz nálad és minden oké lesz megint. Ezért ültünk annyit a tetőkön a csillagokat bámulva, nem? - húzta az íves ajkait mosolyra. Mindig csillogott valami a szemében, amire nem tudtam rájönni, mi lehetett. Halvány, elenyésző vonalba siklott az én szám is, de inkább megráztam a fejem.

- Haragszol még? - emeltem fel a tekintetem rá.

- Csak akkor, ha nem lesz igazam! - vigyorgott. Nagy súly esett le rólam a mosolya miatt. Egy nappal előbb vagy később, már lényegtelen.

Végre sikerült megindulnunk a termünk felé a hosszú folyosón. Nyugati fekvésű volt, szerencsére a reggeli fény nem bántotta ilyenkor még a szemem, Jimin pontosan tudta mennyire utálom.

- Itt a dinnye, meg a répa! - lehetett hallani már a folyosó végéről Namjoon hangját. Jimin csak elmosolyodott és hátrafordult, hogy integessen a barátjának. Én tudtam, hogy úgyis mindjárt a nyakamon fog lógni. Nem fáradtam ilyen felesleges dolgokkal…

- Ahggr… - mordultam fel, ahogy Nam az ujjait a hajamba mélyesztette, majd összeborzolta a szálakat.

- Chimchim, szabad vagy estére? - tette fel egyből vigyorogva a kérdést az idősebb.

- Úgy alakult hogy igen, miért? - pillantott rá vidáman.

- Ma lesz az egyik banda fellépése a pubba.Van rá jegyem, mert ismerem az énekest.

- Szóval... én már itt sem vagyok? - pillantottam fel felháborodottan a rám tehénkedő szőkeségre.

- Tudom, hogy úgysem jönnél el egy heringpartira. Igazam van? Igazam van. - Válaszolta meg a kérdést mielőtt azt igazán fel is tette volna. Duzzogva néztem oldalra. Amúgy sem mentem volna, de hát akkor is!

- Jin is ott lesz - folytatta tovább miközben elengedett engem és közöttünk sétált tovább.

- Jin? Az nem az a srác a kórusból? – húztam össze a szemöldököm a hajam alatt értetlenül. Jimin annyira nem volt meglepve. Többet tudott talán, mint én.

- Hát izé... Néha együtt lógunk. Jófej a srác!

- De miattuk basztak ki velünk! – mordultam fel szinte azonnal.

- Yon, nyugi… - nyúlt át hozzám Nam előtt Jimin, aztán inkább úgy döntött ő folytatja középen az utat. Könnyen előfordulhat, hogy jó ötlet volt tőle. Továbbra is mérgesen néztem a harmadik tagra.

- Az már régen volt! És akkor ő még nem is volt ott! Jin csak... Segít nekik gyakorolni, ennyi az egész! – magyarázkodott a legnagyobb tag, akár egy kisgyerek.

- Jaj, Suga, úgy morogsz mint valami medve! – kuncogott Jimin, miközben a hátam lapogatta a két lapockám között.

- Talán harapok is! Nem szeretem azokat a srácokat. Egoisták, pedig kis taknyosak!

- Csak egy évvel vagy idősebb – helyesbített Namjoon, mire majdnem felrobbant az agyam.

- Te meg ne szólalj most!

- Hhh… - szusszant fel Jimin, majd elnézően mosolygott Nam felé. - Nézd el neki... Ma kicsit... Feszült.

Namjoon inkább nem is folytatta tovább. Lekanyarodott a saját végzős osztálya felé és befoglalta a méltó helyét a teremben. A lányok egyből körbe udvarolták. Jimin már be sem nézett a terembe, csak mellettem szedte fürge lábait. Ránézésre is nagyon hidegnek tűnt a rövidnadrág, ami rajta volt. Pedig ősz van! A testemen végig futott a hideg, már csak az időjárás zord gondolatától is.

Jimin kihúzta magának a saját székét és ledobta magát rá. Törzsével előre fordult, de még mindig engem nézett. Én a padra borultam és reméltem, hogy ennek a napnak hamar vége lesz.

De az hosszabbnak bizonyult, mint én hittem. Biológia, elmélet, filozófia és az anyám kínja váltogatta magát. Számomra az egyetlen értelmes óra a mai napon az ebédszünet volt. Jimin szerencsére eleget hozott ma is, mert igen kellemetlen módon, én a sajátomat otthon felejtettem. A fa tövének dőlve, messze a zajtól és az emberek sokaságától. Olyan volt, mint a dühöngő tenger. De mi kényelmesen lógattuk a vízbe lábunkat a partról.

A szemem is hunyva volt és az álom derengős fellegeiből kapott ki Jimin, mikor megszólalt.

- Ott van Namjoon – bökött meg kicsit a könyökével, mire felkaptam az álmos fejem. Hunyorítanom kellett kicsit, hogy jól kitudjam venni az alakot.

- A kis áruló... – szuszogtam álmosan. Jobban kinyitottam a szemem.

- Te, Yoongi… A kórusban nincs még egy tag? - nyújtott oda felém egy darab csokit, amire rá is raboltam egyből.

- De! - nyammogtam. - A legkisebb, nem? Taehyung velünk jár, Hoseok pedig Nammal. Valaki még van.

- Jungkook? - fordult most már gerincből felém.

- Honnan tudjam, hogy hívják? - rángattam meg ösztönösen a vállaim és inkább a telefonom kezdtem el nyomkodni.

- Furcsa... Pedig mindig itt látom velük... - merengett el Jimin, de szinte meg sem hallottam a szavait.

Mire az iskola az utolsókat csöngette, és már csak pár szerencsétlen diák kószálódott ki a hideg köveiről, a nap már narancsra festette be az egész eget. Ritkán merülök el ezekben a gondolatokban, de az ősz színei igazán széppé tudják varázsolni a szürke városokat. Jobban a sálamba bújtam, miközben az út egyre fogyott előttem. Jimin egy órával előbb végzett, a mázlista. Lepillantottam a telefonomra. Persze már kaptam tőle üzenetet.

Visszanyomtam idegesen a telefont a puha, meleg zsebembe. Morogva szedtem tovább a betont a talpam alatt. A ház előtt viszont megtorpantam. Egy kocsi volt a behajtón. Soha életemben nem láttam, a rendszáma pedig a leghomályosabb emlékemből se derengett elő. Megremegett az egész testem. Izgalom és adrenalin száguldott végig a vénáimban. És talán félelem is.

A lábamon mintha súlyok ültek volna, pedig csak három lépcsőfok volt a bejárati ajtóig. Az ujjaim majd lefagytak ahogy a kilincsre értek, de mielőtt lenyomtam volna, a zár magától kattant, a kilincs vége pedig lebukott. Előttem nyitottak ajtót, az én kezemből pedig még a telefon is kiesett. 

Jungkook

  Idővel sikerült elfogadnom anyu döntését, és szerintem, ez így helyes.  

Nem viselkedhetek vele úgy, ahogyan nem érdemli meg, hisz nekem csak ő van. Bármit megtennék érte, és ha ehhez az kell, hogy elköltözzünk otthonról az új, kedves - remélem, hogy kedves - párjához, hát akkor azt is megteszem. Tény, hogy nem ismerem és életemben nem láttam még a csávót, de abból kifolyólag, amiket anya áradozott nekem róla, tényleg jó ember lehet.   Mikor az egyre szűkülő utcába értünk az autóval, meglepve figyeltem, hogy az új otthonom egy békés környéken lesz valahol. Valahogy enyhe nyugalom fogott el a gyönyörű lombkoronasor láttán az út mellett, amely adott egy különleges hangulatot az egész területnek. Pláne, hogy ősz volt és így csak még jobban szépítette a környéket a narancsos-barnás színárnyalat.  

Mikor anya lassított, éreztem, hogy megérkeztünk lassan.  

A régi otthonom természetesen hiányzott már most, hisz jó pár kilométerre laktam az iskolámtól, és így könnyebb is lesz bejárni, de hát a megszokás. A sok emlék, amit otthagytam, még jó ideig marni fogja a torkomat, de elviselem, hisz nem vagyok már gyerek. Megfogom szokni az új házat, végül is nem a világ végére költöztem, maradtam a régi sulimban, ez legalább jó pont. Maradhatok a kórusban és a barátaimmal sem kellene naponta skypeolnom. Ajjajj... Taehyung nem is hagyna békén, amíg el nem mesélnék neki minden - számára értelmes - hülyeséget. Imádom őt, de legalább Jin nem csak azt meséli el, hogy hogyan feküdt le az új nőivel és később hogyan dobták ki őt. Szegény Taetae, valahogy nem érti meg, hogy egy kapcsolat nem csak a dugásról szól, hiába magyarázom neki. Mindig kioktat, hogy a női testnél fantasztikusabb dolog nincs, de igazából nem köt le vele. Jókat nevetek rajta, hisz ilyenkor szinte forr a feje, de nem a dühtől, hanem inkább az indoklástól, hogy miért van igaza. Elkezd litániákban mesélni, hogy miért is van úgy az, amit mond. Ezért inkább a komolyabb dolgaimat Jinnel szoktam megbeszélni, hisz nála értelmesebb emberrel nagyon még nem találkoztam, nem mellesleg ugyanolyan régóta ismerem őt, mint Taet.  

Emlékszem, hogy a legelső gimis napomon velük kerültem a legjobb kapcsolatba, és még a suli kezdéskor ki voltak hirdetve szakkörök és a kórus is, ahova lehetett csatlakozni. Igazából nem tartom magamat művésznek, vagy profi zenésznek, de valamelyest kottyantok az énekléshez, így azonnal csatlakozni szerettem volna a kórusba, viszont nem egyedül. Taetae-t is belerángattam, bár nem kellett nagyon győzködni, jött velem. Ott ismerkedtünk meg Jinnel is, aki mostanra már végzős.  Igen, idősebb, mint mi, de ez nem igazán számított nekünk, csak örültünk, hogy egy rangidős a szárnyai alá vett minket és terelgetett megvédve néhány felsőstől, akik általában elnyomás alatt tartottak pár diákot, akiket lenéztek, mert másabbak voltak, mint ők, vagy lúzernek tartották őket. Jin miatt valamennyire védve voltunk, viszont voltak pár viaskodások és szemétkedések, amiket a mai napig nem felejtettem el, de már megszoktam. Mostanában csökkent az e fajta a viselkedés, hisz mi is nőttünk, és egy év múltával már azok is elmentek a gimnáziumból, akik eleinte zaklattak minket. Jin mindig megvédett, amikor csak tudott, és ezért nem lehetek eléggé hálás neki.  

Azóta megvagyunk, tanulunk ezerrel és hajtunk, hogy legyen egy biztos jövőnk. Tök mindegy mennyire sablonos ez a szöveg, tényleg jó lett volna elérni már egy nagy dolgot. Bár... Nekem már az is elég nagy előrelépés, hogy elköltöztünk otthonról. Lehet nem is lesz annyira rossz, mint képzelem.  
Kiszálltunk az autóból, majd kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat mélyet szippantva a levegőbe. Sőt, lehet egészen megbékélek itt.    
- Várj egy percet drágám, felhívom Hyunwook-ot, hogy megérkeztünk.  

Bólintottam egyet, majd tovább forgolódtam a házakat kémlelve.  

A szomszédok is elég rendesnek tűnnek.   

- Szia! Igen-igen, már megérkeztünk... Igen, rendben van... - beszélt már javában a telefonba anya. - Oh, természetesen, addig akkor elküldöm, hogy rendezkedjen be. Nem, egyáltalán nem gond, jó, hogy szólsz, elfelejtettem volna. Rendben, itt találkozunk! 

Én csak bambultam, mikor anyu a vállamra tette a kezét a telefonnal babrálva közben. Ránéztem, mikor észrevettem, hogy mosolyog.    
- Valami gond van? - kérdeztem tőle finoman, egyszerűen annyira boldognak tűnt, hogy nem szerettem volna belerondítani.    
- Nem, nincsen. Viszont most el kellene ugranom még pár dolgot elintézni. Hyunwook kérte, hogy adjam át, üdvözöl téged és nyugodtan kezdj el bepakolni, mert még egy óra múlva tud csak hazajönni és bemutatkozni rendesen. Hát nem nagyszerű, kicsim?   
- De anya, az - mosolyogtam. -, mellesleg, hova is kellene pakolnom?    
- Jaj, tényleg. Mondta, hogy nyugodtan lepakolhatsz a fia szobájában, hiszen most egy ideig együtt lesztek. - Hirtelen ledöbbentem. 
Bassza meg, tényleg! Hisz a palinak fia is van és ráadásul ő is itt él. Mit gondoltam? Hiszen anya mondta már egyszer, hogy létezik Min Hyunwook-on kívül valami Min Yon... Yoon... Yoona? Ja, persze. Biztos lány a srác. Mindegy. Gyorsan le kell küzdeni a pánikomat, különben fel fog tűnni, hogy valami nem oké.    
- Hát jó... Akkor elkezdek bepakolni. 

Nem tudom, mikor láttam ennyire vidámnak és boldognak utoljára anyát. Talán most először három év elteltével.  

De jó, hogy már elmúlt, ami akkor volt...  
Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjam meg anyát, miközben gyorsan átöleltem a kis asszonykát, hosszú karjaimmal. A vállamig ért, és szinte pipiskednie kellett, hogy a homlokomra tudjon adni egy puszit. Tényleg mindennél jobban szerettem őt, egyedül érte tettem és teszem mind azt, amit.  

Mikor elengedett a melengető ölelésből, egy nagy sóhaj kíséretében kaptam a kezembe a hátsó ülésen tornyosuló dobozok egyikét, majd felmentem a lépcsőn, és vártam, hogy kinyissa nekem anya az ajtót. Mikor kinyitotta a zárat, egy rendezett, ízléses nappali fogadott. Nem volt giccses, se hivalkodó, pont eléggé volt sima és talán kicsit primitív. Látszott, hogy férfi lakás és nő nem hogy egyszer, talán soha nem is járt itt. Viszont, kellemesen fogadott, hogy azért nem trehány-domb, hanem egy igencsak rendezett ház. Még régi zongora is ott pihent az egyik sarokban, nem messze a konyha boltíves bejáratától. 
Ahogy anyát ismerem, tuti, hogy nagyon kifogja csípni a helyet, ha hagyják neki. Bár, nincs ami megállítaná őt általában. 

Továbbra is nézelődtem mindenfelé, hisz tudtam, gyökeresen az emlékezetembe fogom vésni ezt a helyet, ha akarom, ha nem. Hiszen mától itt fogok élni. Új élet, új ház, új családtagok. Érdekes lesz, de talán pont emiatt annyira izgató és félelmetes ez a dolog. Hiszen két olyan emberrel fogok együtt lakni, akiket még életemben nem láttam és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem aggaszt annyira. De minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne így legyen és jó benyomást keltsek.  
Mivel a kezemben volt a doboz, így nehézkesen, de a könyökömmel sikerült kinyitnom a legelső szoba ajtót, amit megláttam, és gondoltam, hogy ide kell lepakolnom. Mikor behátaltam, majd megfordultam, enyhe sokkot kaptam attól a kuplerájtól, ami a szemem elé tárult.  
Mi a fene? Itt halott német katona is van, ember. És nekem itt kell majd aludnom? Talán ezt anya sem gondolta komolyan. Jó, nem fogok meghátrálni ennyitől, de azért kicsit nyomasztó volt bent. Ha nem figyelek, talán egy legódarabkára is rá léphetek, bár kétlem, hogy lett volna itt olyan. A polcokon egy csomó cd és album foglalt helyet, meg egy csomó kis kacat. Apró játékfigurák, és külön volt egy szekrény a könyveknek. Egy egyszerű íróasztal volt az ablak alatt, és közvetlen mellette foglalt helyet az alvó alkalmatosság is. Az ágy végében egy babzsákfotel is volt, azon meg egy pár füzet és toll ledobva. Az ajtó mellett a fiókok félig be és kitolva pihentek, azokból is kilógva az alsónadrágok pár ruhadarabbal vegyítve.  

Mondhatom, nem vagyok hozzászokva ehhez, így tuti, hogy vagy megszokom, vagy... Nem. Megszökök. Milyen lehet a srác, ha a szobája ilyen?  

Amilyen a mosdó, olyan a törölköző, bár nem szerettem volna előítéletes lenni, voltak kétségeim, hogy tolerálná-e, ha kitakarítanék. Láttam, hogy valószínűleg az én ágyam foglalta dicső helyét egyenesen a másik oldalt a falnál, párhuzamosan a szobatársaméval, hisz rendesen be volt ágyazva. Így bátorkodtam rátenni a dobozomat, majd le is ülni mellé. Nagy sóhaj közepette néztem még egyszer körbe. A padlón is pólók voltak, meg alsónadrágok. Tudtam, hogy itt nem lesz vége ennek, így már most elkezdtem gondolkozni azon, hogy hogyan kérdezem meg a szoba tulajdonosát arról, hogy esetleg kitakaríthatnék. Nem mintha nem lenne elég gáz, hogy így el mer aludni itt, de biztos, hogy meg kellene kérdeznem őt erről? Eléggé bunkónak tűnnék, ha feltenném ezt a kérdést, ráadásul egyik cucc sem az enyém itt az ágyon kívül.  
Lényegtelen... talán, ha jobban megismerem, majd alkotok véleményt és elfogom dönteni, hogy meglepjem-e azzal, hogy egyszer csak rend lesz, mire hazajön. 
Oh, anya, ha tudnád milyen jó fiad van!   

Már a harmadik körömet futottam befele a dobozokkal, mire már csak egy darab maradt hátra. Igazából nem volt túl nehéz behordani a dolgokat és időigényes se, de jelentősen lelassultam, hiszen nem bírtam ki, hogy ne nézzek körbe a házban. Egyszerűen annyira furdalt a kíváncsiság, hogy nem tudtam megállni. Később meg csak leültem az ágyamra, hogy válaszolhassak kakao talk-on Taetae-nek és Jin-nek is, hogy mi újság van.  

Hát, mit ne mondjak, tudja mindenki, milyen ez. Leültem két percre és aztán fél óra eltelt valahogy. Nem értem, hogy történhetett.  

Talán negyven-ötven percig tarthatott nekem behozni három dobozt, ezt valakinek meg kellett volna tapsolnia.  
Áhh, nem gáz, a suliból is emiatt jöttem el mára.  

Rávettem magamat, hogy hozzam be az utolsót is, mikor végig sétáltam a házon egyenesen az ajtóhoz, lenyomtam a kilincset. Nem vagyok ijedős, de most tényleg megugrottam egyet. Kis híján fellöktem az előttem állót az ajtóban, mire az, kiejtette telefonját a kezéből ugyanannyira meglepődve, mint én, hacsak nem jobban.    
- Bassza meg! - hajolt le azonnal reflexből a fűbe, és szerencsére nem a lépcső sarkára ejtett telefon után, mire felvette és meglátta, hogy annak a képernyője egyik sarkán így is berepedt az védőüveg. Az arcát azonnal átfutotta az idegesség és egy pillanat alatt vörös lett a dühtől. 
- Ki a faszom vagy te, és mit keresel a házamban!? - hangját kiengedte teljesen, mire a hajam is égnek állt. Lesokkolva álltam ott és csak meredtem rá, azt hittem itt fog kibelezni. Egy pár centivel voltam alacsonyabb mint ő, még is az aurája már egy indok, hogy fussak a portáról. De nem hogy futni, meg sem tudtam moccanni, ugyanis a lábaim földbe gyökereztek.  

Válaszolnom kellene neki, hisz érzem, ha nem teszem meg rossz vége lesz.    
- Ne haragudj rám, kérlek... Én Jeon Jungkook vagyok - nyújtottam felé a kezemet félve, lassan, hátha viszonozza a köszönést.    
- Jó, de mit keresel a házamban? - Goromba volt és mint láttam, a kezemet sem fogadta el, így testem mellé ejtettem vissza azt.    
- Ma költöztem ide az anyukámmal és mivel mondta, hogy pakoljam be a dolgaimat éppen mentem volna ki érte - félve ugyan, de válaszoltam neki, mire hirtelen ledermedt még mindig a lépcsőn állva, majd elgondolkozott.  
Miért érzem úgy, mintha az oroszlán barlangjába jöttem volna?   
Mintha meglepte volna valami, visszakapta tekintetét rám, majd megszólalt.   
- Várj, Jeon Jungkook-ot mondtál? - kérdezte, mire félve bólintottam egyet. - Nem vagy véletlenül ismerőse egy Seokjin nevezetű srácnak?  

- Öhm... De, vele járok egy gimnáziumba.
Hát ez meg? Honnan ismer? Csak nem beszéltek neki rólam? Várjunk, a nevét se tudom. 
- Nem mellesleg megkérdezhetem, hogy téged, hogy hívnak?    
- Ja, persze. Min Yoongi. - Mintha megint elmerengett volna egy percig, ez furcsa nekem.  
Várjunk... Nem az a "Min Yoongi"? Mintha valami... 

Ő is a sulimba jár! Már beugrott. Szoktam látni a folyosón sétálni a barátaival, de eddig még nem beszélgettem vele. Ha nem a szobájából indulok ki és az előbbi kirohanásából, lehet, hogy kiderül, netán kedves személyiség, csak most éppen felhúzhattam a hirtelen meglepetésemmel.  
Legalábbis próbáltam a jót keresni mindenben, amiben csak tudtam. Így neki is adtam egy esélyt.    
- Értem. Nos, örülök a megismerkedésnek. Gondolom te leszel a mostoha testvérem. - Küldtem egy bátortalan mosolyt az irányába, bár lehet, hogy nem kellett volna, mert villámló szemekkel mért végig. Talán beképzelem, de nem kedvel a srác.  

- Tök mindegy. Arrébb mennél? - kérdezte nem törődve a válaszommal, ugyanis utat túrva magának, már is áttört mellettem egyenesen befele véve irányát.  
Kicsit elborzadtam, hogyan lehet valaki ilyen.  

Én normálisan üdvözöltem! Jó, az ajtót se direkt nyitottam rá... De azért eszébe juthatna, hogy ez nekem se könnyű!  
Kiviharoztam az autóhoz az utolsó dobozért. Becsapva az autó ajtaját haladtam a házba vissza.  

Ez a Min Yoongi nevezetű srác nagyon ellenszenves, most komolyan meg kellene próbálnom rendesen viselkedni vele?  Ehhh... Végülis, akárhonnan nézzük, itt én vagyok a vendég és ő van otthon. Nekem kell alkalmazkodnom.   
Mikor benyitottam a szobába, a másik az ágyában volt és... Aludt? Mi a fene. Egy perce jött be kábé.  

- Te máris alszol? - kérdeztem halkan, hátha nem hallja meg.   
- Ilyen kurva idegesítő leszel végig? - kipattantak a szemei. Hirtelen nem tudtam köpni-nyelni. Mi ez a gorombaság, már komolyan!?    
- M-Miért lennék már az? - kérdeztem, enyhén hisztérikus hangon már-már, mire felült az ágyában egy óriási sóhaj kíséretében.    
- Na idefigyelj. Elmondom, mi a szituáció. Itt én élek elsősorban, ez itt az én szobám, ha valami eltűnik, nagyon szar élet jön rád. A magánszférámba betört egy jött-ment idegen gyerek, szerintem csak feltudod fogni ezt. Másodszor. Ha alszok, vagy azt látod, hogy valami ahhoz hasonlót tevékenykedem, kurvára ne szólj hozzám, mert nem tűröm el, ha zavarnak. Elmondtam a főbb tényeket, most kezdd is el értelmezni és tanuld meg fejből szépen. Hajrá, én alszok. 
Ezzel a számára biztosan kecsesnek tűnő mondattal, hátat is fordított.  
Most már tényleg, köpni-nyelni nem tudtam. 
Lekezelt engem egy srác, aki nem mellesleg már a mostohatestvérem. És elég durva szinten tette azt, amit. Nem, hogy megfélemlített, de szólni sem mertem innentől kezdve hozzá, amíg aludt. De ha felébred, azt tényleg nem teszi zsebre, amit tőlem kap, udvariasság ide vagy oda, velem nem beszél így senki! Pláne ok nélkül!  Hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, mire a másik is odafordult.  

Ja, és még a negyedén sem estünk túl. Hát ez nagyon király. Biztató és biztosan haldokolni fogok a boldogságtól itt. Ez a nap már úgy nem tetszik, ahogy van. Győzzem kivárni. Ja, nem. Győzzem TÚLÉLNI a reggelig...