1. fejezet

Cím: Destiny

Műfaj: Yaoi (fiúxfiú szerelem), fiúszerelem AU (alternatív univerzum), OOC, Dráma

Páros: JiKook, (Jimin x Jungkook)

Besorolás: (+12)
Figyelmeztetés: Megrázó, néhol trágár szavak előfordulhatnak

Fejezetek: (1/10)

Írók: Rossy & Semil-han 

Tartalom: Nem szabad hagyni, hogy az élet gúnyt űzzön belőlünk. Szeretni kell, míg tudunk. Ez a tíz részes történet Jungkook és Jimin döcögősen induló, akadályokkal, szeretettel teli kapcsolatát ismerteti a kedves olvasóval. Az igazi síron túli szerelmet egy orvos és egy bolti eladó között.

Hozzáfűzés: Reméljük, hogy nem okozunk csalódást! Jó szórakozást kívánunk a legelső fejezethez! :) 

Jungkook

  A régi romos társasháztömbök között szedegettem a lábaimat. A zsebemben pihentetett karokkal készültem gyorsítani, hisz éreztem, a zsigereimben volt: eső lesz. A vékony szatyor fülei ölelték át a csuklómat, míg siettem hazafele. Egy esős nap lesz ez is.
Szürke felhők takarták a napot mikor beléptem a lépcsőházba, s szerencsém volt, mert megúsztam az esőt. Nedves cseppek kezdek el aláhullani az égből, míg beborult az ég, én pedig egy nagy szusszanással indultam meg a lépcső irányába. A nyakammal köröztem egyet, ahogyan feltettem a lépcső legelső fokára a jobb lábamat. Reccsent egyet, majd felsóhajtva nyitottam fel a pillámat, hogy tovább mehessek. Megszokott volt, hogy ilyenkor érek haza, szinte természetes volt, hogy összefussak a…
- Hé, szia! – fordultam meg azonnal a lépcsőn már kisebb mosolyra húzva az ajkaimat. Ledobta a bejárati ajtóhoz a táskáját, majd azonnal lehúzta a nedves kabátját, hogy megrázza a fejét, a ruhájával együtt. A hajából repültek a vízcseppek, én pedig a lépcsőkorlátnak dőlve figyeltem. Az én kis szembe szomszédom, Park Jimin. Mindig elkapja valami, vagy az eső, vagy a szél, olykor tornádó…
Megmosolyogtam a gondolatot. Azért ennyire nem balszerencsés. Nem szabad bedőlni annak, hogy alacsony. Erősebb, mint hinnék sokan.  
- Mi újság van, Park? – billentettem enyhén oldalra a fejemet, őt kémlelve. A mosolya soha nem lankadt, egyszerűen vidám ember volt. Mindig segít bármiben, ha megkérem, de ez kölcsönös természetesen.
- Sietnem kellett, hogy elérjem a buszt – akasztotta az alkarjára a kabátját maga előtt tartva, míg az aktatáskájáért fordult, hogy felvegye azt. – De látod… mint mindig, most sem úsztam meg – nevetett vidáman, míg én megráztam a fejemet, mosolyogva.
- Soha nem úszod meg. – Mellém sétálva, megszokott volt, hogy együtt indultunk fel a lakásainkhoz, hiszen tényleg régóta ismerjük egymást, mondhatni, barátok vagyunk.
- Ez az én szerencsém, de semmi baj nincsen. Megszoktam – jó kedéllyel mentünk fel a negyedik emeletre. Meg se kottyant, hiszen mind a ketten jó kondícióban voltunk. Beszélgettünk a szokásos napi dolgokról, szinte rutinos volt már, hogy megejtettük ezeket az eszmecseréket, vagy olykor az ökörségeket. Sosem tudott untatni, egy percig sem fordultam el tőle. Hegyeztem a fülemet, és mosolyogtam.
- És akkor a nő azt mondta, hogy: „ezt a baromságot. Csak vegye már meg, kit érdekel, ha barna! Ne akadékoskodjon, hisz ehető!”. Eltudod képzelni? Nem hagytam, direkt húztam az agyát a nőcinek, de hát mégis miért akar nekem eladni poshadt, vagy éppen megrohadt gyümölcsöt úgy, hogy be van csomagolva? – csak nevettem, ahogyan hallgattam, majd megráztam a fejemet.
- Valamiből meg kell élni, csak éppen ő nem volt azzal a ténnyel tisztában, hogy te bármikor feljelentheted – kuncogtam.
- De én még akkor se tenném, nem szeretem, ha valakinek én teszem tönkre az életét. Bár… - kuncogott. – ő majdnem a piacos gyümölcsével vitt a sírba.
- Túl kedves vagy mindenkivel, Park – mosolyogtam, amint a bejárati ajtóm elé léptem, máris az oldaltáskámhoz nyúlva, hogy kivegyem a kis zsebemben elhelyezett kulcscsomót.
- Hah… néha én is ezt gondolom – dőlt az ajtajának háttal, míg én az előkotort kulcsaimat szorongattam. – Jungkook. – Szólt oda, mire még mindig mosollyal a számon fordultam felé hümmögve, a megtalált kulcsot a zárba dugva.
- Igen? – forgattam el, majd felé fordultam felvont szemöldökökkel. Úgy festett, mint aki hezitál, esetleg nem tud megszólalni. – Baj van? – néztem felé kérdően, míg ő a háta mögött fogta össze az aktatáskáját, annak támaszkodva, az ajtónak dőlve, lehajtott fejjel.
 - Nem – fújta ki a levegőt, enyhén elmosolyodva. – Baj nincsen. Csak sokat gondolkodtam az elmúlt időben… és hát – nézett felém, mikor meglepetten konstatáltam, hogy haloványan rózsaszínes az arca. Már szóra nyitottam volna számat, de inkább nem tettem. Kíváncsi voltam, hogy mit szeretne ezúttal, türelmes ember vagyok. – Tudod, én… - nézett oldalra, majd a tarkóját simította meg kissé idegesen, darabosan kifújva a levegőt, majd rám emelte a barna íriszeit, s a komoly tekintete valahogy engem is megragadott. Mintha egy ideges középiskolás lenne, aki… - Szeretlek. – Harapta be az ajkait, majd úgy fürkészte tovább a tekintetemet szó nélkül. Tisztán értettem, amit mondott, s egyben mégsem.
- Mi? – hunyorítottam felé, szinte azonnal visszaválaszolva. Nem, nem bunkósságból, de hirtelen nem is vettem a lapot, ami őt kissé érzékenyen érintette, mert még vörösesebb árnyakban pompázott az arca.
- Egy ideje elszerettem volna mondani… azaz… nem tudtam, hogy mit mondjak. Vagyis… de, tudtam, csak hogy… - hadart össze-vissza, s láttán, hogy ideges, nekem is egy enyhe frusztrált sóhaj hagyta el az ajkaimat. – Szerelmes vagyok beléd! – nyelt egyet, újra a szemeimbe nézve, a tarkójáról le sem véve a kezét. A számat szóra nyitottam, de mikor átcikázott a szónak a jelentése bennem, valahogy meggondoltam magamat ismét.
Összeszűkített szemekkel, úgy fordítottam a fejemet enyhén oldalra, mintha csak hülye lennék, vagy siket, hogy nem értem miről beszél, de közben az arcát kémleltem. Nyelnie kellett egyet, de immáron a hajába is simított kissé zavartan. Elrugaszkodott az ajtótól, majd egy lépést tett felém, szinte előttem állva pár centire. Hirtelen egy hatalmas levegőt vett, de az arca akárcsak a régi vörös hajzuhataga színében pompázott, ami azóta már ében fekete.
- Tudom, hogy… hirtelen jött, hiszen régóta ismerjük már egymást, barátok vagyunk, biztos, hogy sokkolva is vagy, de én… már nem tudtam tovább magamban tartani – nézett rám a felső ajkát beharapva. A barna szemeiben a bátorság bújt meg, s nem kis erő kellett hozzá, hogy az én íriszeimbe merjen nézni. Tisztán éreztem, ahogyan feszeng a légkörben, s mielőtt átgondolhattam volna az abszurd hallottakat, azonnal azon filózva, hogy hogyan kellene erre reagálnom, a vállamra tapintotta az ujjait, s lehunyt szemekkel nyomta a dús ajkait az enyémekre. A döbbenet hatalmasabb volt, mint hittem. Jimin...?! 

Jimin

  Az élet sokszor megpróbál gúnyt űzni belőlünk. Az egyetlen lehetőség arra, hogy ezt megakadályozzuk, hogy nem hagyjuk neki. Hogy ki is lennék én? A nevem Park Jimin. Busanban születtem huszonegy évvel ezelőtt. Remek iskolákban tanultam, a szüleim mindig büszkék voltak rám. Általános iskola után jött a gimnázium, majd a főiskola. Talán a legtöbb ember nem gondolná, de orvosi hallgató voltam, és kiválóan diplomáztam belőle. Azóta egy kis kórházban dolgozom, mint gyerekorvos. Busant sosem tudtam elhagyni. A szívemhez nőtt, szerettem minden zegzugát. Főleg azt a kopott kis háztömböt ahol laktam, már majdnem hat éve. Jungkookot pedig azóta ismerem, hogy ide tettem a lábam. Ő nem járt se főiskolára, nem tett diplomát sem, mégis ő volt a legintelligensebb, legjobb lelkű ember, akivel valaha találkoztam. Nem messze innen volt eladó egy kis mindenes boltban. Minden reggel oda jártam a szokásos sült rizsemért és kávémért. Ahogyan pedig az éjjelek váltották a reggeleket, úgy kezdett el tombolni bennem egy érzés. Nem akármilyen érzés természetesen, hiszen mindenből mindig a legkülönösebbet húztam ki a nagy kalapból. Úgy éreztem, többé nem vonzz egyetlen csinos nővérke sem a hatos osztályról, vagy az okos, szemüveges doktornők. Voltak ugyan szép kalandjaim, de az utóbbi egy évben rájuk sem tudtam emelni a tekintetem. Egyedül egy ember mosolygott rám a lelki szemeim előtt minden éjjel. Az pedig Jeon Jungkook volt, a szembe szomszédom. A sötét tincsei és fekete bogár szemei táncoltak előttem álmaimban. Kiszáradt a szám akárhányszor vele beszéltem. Minden reggel elszorult a torkom akárhányszor megcsapta a kisbolt régi mochi illata az orrom. Régen ugyanis a hely egy mochi készítő műhelye volt. Még munka közben is képes voltam a telefont bújni, osztott-e meg valamit velem az utóbbi tíz percen. Hiába volt ritka annak az esete. Már a munkatársaim is kezdtek megszólni, ami persze nem esett jól. Így határoztam el azon az esős délutánon, hogy bevallom neki mit érzek. Nagy bátorságot adott, hogy a hat év alatt talán egyszer láttam lánnyal, illetve sosem mesélt a kapcsolatairól. Pedig biztos volt az, hogy Jungkook igen jóképű fiú. Sármos gödör ült meg az állában. A szemei nagyobbak voltak, mint a megszokott. Az arca vonala egyszerre volt férfias, egyedi, és tündéri. Bájos volt egyszerűen az egész jelleme. Sokat nevetett, érdeklődve tekintett az emberekre és jó humorral rendelkezett. Őszintén vonzott az egész lénye.

Azt hittem oda fogok ájulni az ajtóm elé. A szavak marták a torkom, mégis nehezen szabadultak ki a kínzó börtönükből.

- Szerelmes vagyok beléd! – éreztem hogy a szavak úgy süvítettek Kook felé, mint puskából a gyilkos golyó. Reméltem, hogy legalább a jó helyre találnak. - Tudom, hogy… hirtelen jött, hiszen régóta ismerjük már egymást, barátok vagyunk, biztos, hogy sokkolva is vagy, de én… már nem tudtam tovább magamban tartani - néztem mélyen a szemébe, szinte elveszetten. Az voltam, szerettem volna karmokkal kapaszkodni Jungkookba. Remegve tettem hozzá közelebb egy lépést, nem tudtam magamban tartani többé. Annyi éjszaka üldözött az ajkainak ismeretlen íze, hogy most megkóstoltam. A szájára nyomtam a sajátom, mélyen összeszorított szemekkel. Ő azonban feszesen tartotta az ajkát. Elég egyértelmű válasz volt már ez is, de az i-re azzal tette a pontot, ahogy hátra lépett, majd az orromra csapta az ajtót. Elég egyértelmű nem volt. Annál is egyértelműbb. Hidegen utasítottak el, a mosoly pedig az arcomra dermedt. Mi mást is hittem volna? Nem mindenki vonzódhat férfiakhoz. Bár az is lehet, hogy kifejezetten ÉN vagyok a baj. 
Hátra tántorogva kerestem a kulcsom a zsebembe. Egyszerűen nem tudtam kinyitni az ajtómat, úgy remegett a kezem. Minden porcikám és receptorom ellenezte amit teszek. Legszívesebben a földre hulltam volna, hogy beálljon a klinikai halál, de pontosan tudtam, hogy ez nem így lesz. Nevetséges vagy, Park. Mit ér a főiskola, ha a szerelmed sem tudod normálisan ellepni az információiddal? Rögtön megcsókolni. MIT GONDOLTAM?

Amint kattant a zár, egyenesen beestem az ajtón. Az aktatáskám a vizes kabáttal együtt valahol a földön landolt, én pedig egyenesen a kanapén. Egy utolsó szerencsétlen, gyámoltalan alak vagyok! Hogy lehettem ilyen? Hogy ijeszthettem rá ilyen módon?! Mi van, ha homofób? Ezentúl rám sem fog nézni, egyszerűen tudom.

Nem érdekelt most sem a televízió, sem az újság, sem a vacsora. Semmi, ami egy hosszú nap után foglalkoztatni tudott. A fejem tele volt ólom nehéz gondolatokkal. Egyszerre bántam, és voltam őrülten szerelmes. Jungkook, nálad van a szívem, kérlek hajítsd el messzire, ne őrizd meg, mert abba egyenesen belepusztulok! 
Nagyon régen volt már, hogy könnyet eresztettem valami miatt, de most megtörtént. A kanapén zokogva ült a fáradtság a szemeimre. Annak a gondolatnak édesgető karjaiban sikerült elaludnom, hogy holnap minden más lesz. Egy igazi új kezdet, egy igazi új élet. Immáron Jungkook nélkül. Bárcsak képes lettem volna ebbe beletörődni…

*

A másnap korántsem volt olyan egyszerű, mint én megálmodtam. Fáradtan, kimerülten, ziláltan keltem fel hajnali öt órakor. Rohamos, hideg vizes zuhanyt eresztettem meg, hátha helyre teszi a vörösen duzzadó szemeim. Otthon főztem kávét, ami pocsék volt. Nem szoktam kávét főzni, mindig Jungkook főzi meg nekem a boltban. De ma reggel messziről kerültem a helyet. Egyenesen a munkába siettem ahol a sürgölődő nővérek és orvostársaim már erővel telve járták körbe a beteg gyermekek szobáit. Úgy éreztem magam, mint akit megnyúztak tegnap. Sajgott a szívem. Pedig nem szakítottunk, még csak nem is jártunk soha. Talán pont ez sajgott a legjobban bennem. A mosolygó, vagy félénk tekintetek között lépkedtem. Legalább ők, a kis betegek képesek voltak terelni a figyelmem. Egy ideig. 

Jungkook

  Szörnyen éreztem magamat. Nem szoktam ilyen lenni, mindig határozott vagyok, de ez most rettenetesen megingatott. Még hogy ő szerelmes belém… belém? Mióta és… Jimin…

A napokon át nem tudtam másra gondolni. Elkeseredtem, s talán meg is bántam, hogy úgy hagytam ott, ahogy. Egy szó nélkül vágtam rá az ajtót, pedig szerelmet vallott! Igaz, meg is csókolt, de… francba. Nagyon kiborultam akkor, ezt meg kell értenie!

Egy nagy sóhajjal keltem ki az ágyból, szinte már megszokottan felnyitva a pillámat, pontban ugyanakkor kora reggel. Az ágy szélére ültem, míg kinyújtóztattam az elgémberedett tagjaimat, s szemembe próbáltam életet vinni. Lassan felálltam, hogy az ablakomhoz sétálva, fel tudjam húzni a redőnyt, hogy beszökjön a nap felkelő fénye. Sajnos soha nem fénylett semmi ilyen korán télen. Viszont, amióta a tavasz beköszöntött, úgy kelt fel a nap is hamarabb. Megcirógatta az arcomat a langyos sugár, s úgy nyitottam ki az ablakot is, hogy egy kis friss levegő is betudjon szökni a térbe. Az orromon szippantottam be a párkányra támaszkodva a levegőt. Nem tudtam elfelejteni egy percig sem, ahogyan Park Jimin az ajkaimra tapadt. Egyszerűen… az a rózsaszín, dús szája járt a fejemben. De én nem voltam meleg, nem is tartottam magamat annak soha. Egyszer volt egy középiskolás kalandom, mégsem… mégsem lettem meleg. De Jimin a barátom volt, honnan gondolhattam volna, hogy így érez? Mindig beszélgettünk, de azt a tényt, miszerint ő szeret engem, valahogy mindig kihagyta.

- Én hülye… hiszen senkinek nem lehet egyszerű. – Simítottam a homlokomra, enyhén megmasszírozva a halántékomat, s megelégelve a hűvös levegőt, visszacsuktam az üveglapot a helyére, úgy indulva, hogy eltudjam kezdeni a napomat, mely olyan volt ma is, mint mindig. Kivéve egy dolgot, ami egyetlen egy volt, mégis hatalmas nagy. Park Jimin került engem, és még csak nem is konzultált velem arról, hogy miért. Tudtam, hogy én nem tudok neki választ adni, tudtam, hogy magam sem érttem az egészet, mégis tetszett nekem Jimin. Nem is foglalkoztam ezzel, de mikor megcsókolt… azok a kétségbeesett ajakak, az aggodalommal teli kiskutyaszemekkel egyszerűen leköteleztek. Jimin hihetetlenül szép és aranyos, én viszont rácsaptam az ajtót elég durván. Mégsem… változtatnám meg a tettemet. Hiszen már megtettem, nincs mit szépíteni rajta, mert abban a helyzetben nem hinném, hogy bármi mást tehettem volna. Tehettem volna, persze… de az nem én lennék. Túlságosan is összezavart. Nem találtam az agytekervényeim épen összekapcsoló részeit. Nem függtek össze a gondolataim. Mégis tudtam, hogy kell az idő számomra, de zavar, hogy kerül engem. Rettenetesen bökte az oldalamat, hogy reggelente nem látom már a boltomban, hogy nem fogyasztja el a fekete nedűjét szokásához hűen, és még rosszabb volt, hogy nem láthatom. A lépcsőházban is igyekezett kerülni, s mikor egyszer megláttam, amint felértem a lépcső sorokon, szaladtam is a nevét kiáltva, de csak a haja lebbenését láttam, amint bevágta hevesen az ajtaját eltűnve mögötte, akár a kámfort. Miért nem kopogtam? Eléggé egyértelmű volt a válasza. Elutasítottam, s mintha ő is így szerette volna elfogadni a tényeket, rám hagyta. Szinte biztos voltam benne, hogy úgy van vele: itt a vége. Se barátok, se ismerősök nem leszünk többé. És ez rettenetesen fájt, nem mellesleg rosszul esett. Kinek néz engem Jimin…?

Soha nem árultam el, soha nem bántottam meg, az lehet, hogy szó nélkül hagytam, de nem az volt a válaszom. Talán én rontottam el… de jóvá fogom tenni valahogyan, hiszen Jimin a barátom.

*

Nyeltem egy hatalmasat, amint a boltom ajtajába forgattam el a kulcsot, jelezve: záróra van. 

A nap még javában fentvolt, míg én egy igencsak nagy lépésen gondolkodtam. Talán megfontolatlan vagyok, életemben először. Mégis kíváncsi vagyok, hogy mi fog történni. Nem fogok hazudni, nem fogok játszani, tisztán elfogom mondani, amin az elmúlt magányos hetek alatt gondolkodtam rengeteget. Se kutyám, se macskám nem volt, a családom messze élt innen. Nekem csak Jimin volt és az a pár néni, akik még nagy mosollyal térnek be az üzletembe vásárolni kora reggel. Hogy nem láthattam, szomorúvá tett, de soha nem történt még ilyen mindennap egy körforgás volt egy apró örömmel benne, ami maga Jimin. Hova tűnt el? Hogy történtek úgy a dolgok, hogy észre sem vettem semmit? Lehet én vagyok vak, de ez az én keresztem. A lakóháztömbök közötti séták sem voltak már ugyanolyan. A levegő illatának aromája sem hasonlított az ezelőttire. A jókedélyű barátom nem foglalt szerepet bennük már. Ez engem is lenyomott.

Kaptam magamon, s szaggatottan szívtam be a levegőt többször. Nem idegeskedhetek, nem szabad elrontanom. Ő megfog érteni, megfog érteni mindent, amit mondok…

Mivel régóta ismerem, tudtam, hogy a műszakja változó, így elgondolkodtam, hogy csütörtöki napon vajon meddig lehet műszakja. Két lehetőség volt. Vagy 17:00, vagy 20:00. Számítana, ha megvárnám, bármikor is végez? Nem. Megvárnám mindenképpen. Sokat zsibongott a fejem, nem sokat aludtam az elmúlt napokban. Csak azon gondolkoztam, hogy megpróbáljam-e. Nem biztos, hogy minden úgy van, ahogyan tudom, s érzem, de megpróbálni megéri. Hiszen róla van szó!

A kórházba értem miután bezártam. Nem ismertek még itt engem, de amikor az egyik nővérkét kérdeztem a bejáratnál, hogy merre találom Park doktort, azonnal elmosolyodott, s megszólalt:

- Éppen készülődik, lejárt a műszakja – válaszolta, majd elindult a lift felé, de félúton még vissza fordult, ahogyan eszébe jutott valami. – Oh, és nyugodtan várja meg itt, mert pár perc és indul a doktorúr. – Bólintottam, amint közölte az információkat. A nővérke nagyon nyílt volt, és ez számomra szokatlan volt kicsit, mégis tetszett az attitűdje. Most én szívtam be kissé idegesen a levegőt. Szóval, ma 17:00-kor végzel, Jimin. Akkor jól gondoltam.

A lenti várakozó szokatlanul barátságos volt. Mikor az egyik padra ültem le, végig vezettem a szemeimet a falakon. Gyermekeknek készült freskók ékeskedtek a falon végig. Oroszlán, béka, hercegnő, pöttyös szoknyás kislány, katicabogár… bájos volt. Színessé tette ezt a helyet. Nem hiába választhatta Jimin ezt a pályát, hogy a gyerekekkel tudjon foglalkozni. Mindig áhítattal mesélt a kicsikről, az éppen gyógyuló kisgyermekekről, vagy akik már meggyógyultak, s elhagyhatták kórházat boldogan. egyszerűen imádta a gyerekeket… és mindig a nevükön szólított, egyet sem felejtett el soha. Szerettem hallgatni az összes történetét, tapasztalatát, de mióta elkerült, azóta nemhogy a történeteit nem hallottam, de még csak a színét se láttam, és ez nem csak frusztrált, de aggasztott is, s néha ezt tisztán megéreztem a gyomromon. Olykor remegett, ha Jimint láttam előttem eliparkodni. De akkor is, ha csak rá gondoltam. 

A gondolataimból kiszakadva kaptam fel a fejemet a fekete lakkcipő koppanására. Hatalmas levegőt szívtam be a tüdőmbe, majd azonnal felálltam, amint megláttam a fehér köpenyes, szemüveges orvost. 

- Park – szóltam bátortalanul, amint a mellkas zsebébe igazgatott meg valamit, míg a másik kezében az aktatáska lógott, s mikor felém kapta a tekintetét, hirtelen ült ki rajta a meglepettség, mikor kikerekedett szemmel vett észre engem. Bizony, itt vagyok. 

Beharaptam az ajkaimat, amint megállt, s lassan eresztette le a kezét, becsukva a száját. 

- Szia, Jungkook. – Mosolyodott el óvatosan, de tisztán láttam a szemeiben a szomorkás kifejezést megülni, ami miattam keletkezett, s hangjában enyhe remegést éreztem. – Mi járatban erre? – kérdezte finom, barátságos hangján. Állt meg az ajtóban, míg én mellé értem, de minden egyes lépés, ami hozzá vezetett kész... félelem volt.

- Én csak… beszélni szerettem volna veled – mondtam az ajkamat megrándítva, majd a táskám fogóját a fejemen áthajtva, a vállamra tettem. – Ugye ráérsz? – kérdeztem, amint elgondolkodott gyorsan, megrezzentve a szempilláit, de bólintott.

- Hazafele menet jó lesz? – kérdezte halovány mosollyal, s kissé halkan. Nem szeretném ezt a Jimint látni, egyszerűen ez nem ő. És rossz, igen. Rossz volt, hogy csakis ÉN miattam ilyen. Kellemetlen számára a velem való beszélgetés, pedig nem kellene. Sajnálom, Jimin...

- Jó lesz – válaszoltam lényegre törően, s mikor együtt kiindultunk a főajtón, a hajába simított előttem sétálva, amiről nem tudtam levenni a szemeimet. A szemüveg kifejezetten jól állt neki, de eddig nem is hordta, ha láttam. Az ében fekete hajszín mindennél jobban állt neki szerintem, hiszen illett a férfias arcához. Viszont a legszebbek a szemei voltak... az ívelt, mindent eláruló szemek. Ha beléjük néztem, mindent láttam, ami csak létezett s ő volt. Az érzelmei, a kedve, a lelke... talán ezért néztem mindig mélyen az íriszeibe, amikor alkalom adtán átjött hozzám kávézni. S az illata... 

Ahogy az járdán sétáltunk halkan egymás mellett, még éppen világos volt. A horizontot éppen súrolta a nap lenyugvó sugara, míg én a társam mellett ballagtam. 

- Én... – kezdtem bele, ő pedig zsebre dugott kézzel hallgatott. – szerettem volna tisztázni mindent, Park – emeltem fel a fejemet, s elmélyedve a mondandómban pilláztam, ahogy lassan a felhők ismét palástként gyűltek fölénk. Egy halk sóhaj ütötte meg a fülemet, mely mellettem keletkezett. Valahogy a sétával is lelassultunk, ahogy megszólaltam. – A múltkoriról, amióta elkerülsz. 

- Én nem kerüllek – vágta rá azonnal, remegve hadarva. 

- Erről beszélek... én nem szeretném ezt. Tudod... – fordultunk be egy utcán, melynek a felénél a megszokott zebrán kellett átmenni minden egyes nap. Mire odaérek, elfogom mondani. – Sajnálok mindent. Tudom, hogy durva voltam, de idő kellett. – Erre már rám nézett, de tisztán láttam a szemeiben a kristálycseppeket gyűlni. A szívem is beleremegett, ahogyan a tekintetébe néztem. Félt a szavaimtól, pedig nem kell!

- Teljesen megértem, nem kell magyarázkodnod, Jungkook – mosolyodott el haloványan, a szemeit is kissé összehúzva, nekem pedig nyelnem kellett. – Bocsáss meg, hogy kellemetlenséget okoztam. 

- Nem – álltunk meg a zebránál, ahogyan a lámpa pirosra váltott. Meglepetten nézett, s talán nem ezt várta, de nem fejeztem be. A karjára fogtam, s magunk mellé néztem, óvatosan lecsúszva a kézfejéhez, lassan átfonva az ujjaimat az övévivel. – Nem szeretnélek így látni, és... elég sokat gondolkodtam azon, hogy mit kellene válaszolnom neked. – A szemeibe immáron a döbbenet is megült, míg az ajkait enyhén szétnyitotta. – Szeretném megpróbálni veled! – néztem egyenesen, komolyan az íriszeibe, mikor idővel megéreztem a vállamon a hideg cseppek csapódását. Az időjárás sem kedvezett nekem ma... de kimondtam kissé izgulva a reakciója miatt, mit fog erre mondani nekem. Most bennem égett a tűz, s az idegesség keveréke, ahogyan megtettem ezt a lépést, a kezét nem engedve.

Jimin

  Valamiért egész nap úgy éreztem ólom ül a talpamon. Kegyetlen nehéz volt egyetlen lépést is tenni, pedig nagy szükség volt rám egész nap. Kicsi, és még annál is kisebb gyermekek vártak rám, a segítségemre. Szokás szerint mosolyogtam mindenkire. Meg kellett teremteni azt a kellemes atmoszférát, hogy senki se féljen. A gyerekek adtak némi erőt, de napról napra nehezebb volt. Jungkook képe ott élt előttem, és a csók sem hagyott nyugodni, amit olyan erőszakosan váltottam vele. Egyszerűen menekültem előle. Akárhol megláttam, a lábaim rohamos léptekbe kényszerültek, szinte görcsösen. Úgy tűnt, a rémképek egyik pillanatról a másikra az igazi valósággá váltak. Amint végeztem a műszakommal elindultam, hogy elbúcsúzzak mára a betegeimtől, mire egy kedves barátom toppant oda mellém.

- Doktor, úgy néz ki még nem ért véget a napja - mutatott a folyosó felé, majd egyszerűen ott hagyott. Fogalmam sem volt, mire gondol, egészen addig, míg meg nem pillantottam azt a dús, sötét hajkoronát. Jungkook várakozott ott, a kezeit tördelte. Láttam rajta, hogy ideges. Hát még én mennyire az voltam! Rettenetesen nehezen tudtam csak leküzdeni a hányingert a torkomból, míg egyre közelebb értem hozzá.

- Park - hallottam a reszketeg hangját, amit felém fújt a szél. Azután szinte tengerként ömlöttek rám a szavak, fel sem fogva melyik mit jelent. Remegő ajkai elnyíltak, összezárultak, benedvesedtek, majd a saját fogának áldozatai lettek. Muszáj volt a száját figyelnem, pedig nem voltam jó szájról olvasó, de erre most szükségem volt, hiszen úgy éreztem süket lettem hirtelen. Orvos vagyok, már pár éve ebben a szakmában dolgozom, de most én magam lettem a klinikai eset. A szívem hevesen hajszolta a vért az artériák és vénák felé, amik nem győztek kitágulni, majd újra összeszűkülni. Még a szemeim is homályosak lehettek a hirtelen ért impulzusoktól. Valahogy a kórház fehér csempéi sem tűntek a réginek. Pulzáltak a szívemmel együtt, egyre közeledett felém mind. Az ujjperceimben éreztem azt a keserű lüktetést, ami arra késztetett: meneküljek. Rohanjak el a világból és sose térjek vissza. Mióta itt élek szeretem, epedezem érte. Nem, ez nem csak olyan, mikor az ember vágyat érez valaki iránt. Sokkal több annál. Ismerni akarom, a lelkét akarom. Egy akarok vele lenni, és óh, Istenem, mennyi vágyam volt még iránta! Táncolni vele a viharban, elmerülni a pokolban. Melankolikus zongoraszót hallani egy csendes szobában vele. Látni a szemében a világot. Ez akartam. Jeon Jungkookot akartam, a szomszédomat. A felhők, mint a lelkem sűrű ködje gyűltek a magasban felettünk. Fel sem fogtam az idő múlását, a szavak fogyatkozását és a zebra csíkjait. Csak meneteltem, mint a megkopott lábú agyagkatona. Minden közeledett, de minden távolodott. A torkom úgy feszült, mintha valaki fojtogatott volna. Összeestem volna, de annál nagyobb tömeg tartotta a talpaim. Szédültem, úgy éreztem hányni fogok. Beletörődtem abba, hogy ő nem akar engem. Hogy ezentúl majd messzire kerüljük egymást, mint pimasz kakukk madár a fészket ahonnan idegenek mellől kelt ki. Egyszerre akartam halott lenni, gonosz, kegyetlen. Elrohanni, vagy otthagyni. Morgott az ég, morgott a lelkem. Az a vihar, ami fölöttünk tornyosodott az a szívemben már kiontotta rám a mérgező cseppjeit. Még mindig szédültem. Addig talán rendben volt, míg szedtük a lábaink. Talán a mozgás elég adrenalint tartott meg bennem, hogy a szívem ne álljon meg. Tudom, hogyan kell levegőt venni, most mégis gépre lett volna szükségem. Megálltunk. Vége volt a világnak. Érezni is alig voltam képes a tűzforró kezét az én jéghideg ujjaim körül. Mintha egy angyal tapintotta volna meg az ördögöt.

A pokolban nincs meleg. Kegyetlen fagyhalál várt rám.

– Szeretném megpróbálni veled! – kimondta, én pedig nem tudtam ki vagyok. Végleg elvesztem, a szavak nem jutottak el egészen oda, ahova kellett volna. Reménytelenül néztem magam elé, kitudja meddig. Sípolás ütötte meg a fülem, amely oly éles volt, hogy azt hittem késeket szúrnak a fülembe. Csak a lámpa váltott zöldre. Jungkook pedig elengedte a kezem.  Elindult, nélkülem. Ekkor vettem talán először egy egészséges mély levegőt. Láttam, ahogy egyik fehér csík után a másikra ér a lába. Ne! Nem mehet el!  
Nem hittem, hogy képes leszek rá, de rohanni kezdtem. Jeges égi könnyek marták fel az arcom szünet nélkül. Szakadni kezdett az eső. Még az égiek is engem gyászoltak. Nem ma fogok meghalni. Nem!

A zebra közepén ért minket utol a végzet.  Megragadtam, olyan erősen, hogy a karjaimba hullott, én pedig könyörtelen szerelemmel martam meg az ajkait. Soha többé nem engedem el…

Hallod, Jungkook? Ettől a perctől, itt az esőben az út közepén az enyém lettél, örökké.