Műfaj: Yaoi (fiúxfiú szerelem), nem mint banda, AU (alternatív univerzum), OOC, Dráma
Páros: YoonKook, (Yoongi x Jungkook)
Besorolás: (+16)
Figyelmeztetés: Mostohatestvér szerelem, trágár beszéd
Figyelmeztetés: Mostohatestvér szerelem, trágár beszéd
Írók: Semil-han & Rossy
Tartalom: Az egyik nap Min Yoongit hazahívatja apukája egy fontos dolog miatt, amit nem szándékozik elárulni neki. A fiú, apja parancsára haza is indul, ahol egy váratlan és talán számára unszimpatikus személyt vél felfedezni, aki mint később kiderül, a mostoha testvére lesz.
Hozzáfűzés: Nagyon megkésve, de jó szórakozást kívánunk! <3KATT-> ~ Képgaléria ~
Yoongi
Nem tudtam betelni azzal a látvánnyal, amit az ő szende pillái nyújtottak a ködös hold fényében. Elaludt, a mellkasomon pihegett. Még sosem láttam így, hiszen az ő ágyán kevesebb éjjel a fény és még sosem bújt így hozzám. A meztelen bőre olyan forrón sütötte a hőt, mint az éjjel izzó parázs. És még mindig nem tudtam, mire gondolhatnék pontosan. Persze, hogy ezek után is ezer kérdés tombolt bennem. Helyes-e? Szabad-e? Hogyan fog ez hatni az életünkre? Hiszen, nem szeretném elengedni annak ellenére, hogy én sem tudom, pontosan mit is akarok. Csak cirógattam a védtelen vállát, a selymes bőrét, és elvesztem a képben. Teljesen kifulladt, nem is értem, miért. Csalfa mosoly szaladt az arcomra, ahogy végig rohant az emlék a fejemben pár órával ezelőttről. Az érintésekre gondolva, a csókjaira, újra borsózni kezdett a hátam. Teljes kábulat özönlött végig minden tagomon tőle. És most úgy fújdogálta a levegőt a bőrömre, mint egy kis kölyök nyúl. Behunytam szorosan a szemem. Elöntött az a hullám, ami eddig elapadt, de most újra felszínre tört. Az érzelmek, hogy szeretem, hogy kell nekem.
Oda döntöttem a saját arcom az övéhez, hogy ilyen közel érezhessem magamhoz. Résnyire elnyílt ajkai tökéletes menedéket nyújtottak a gyengéd csókomnak, ami engem is lassan az álom medrébe ringatott.
*
Üzenetek - Jin
Oda döntöttem a saját arcom az övéhez, hogy ilyen közel érezhessem magamhoz. Résnyire elnyílt ajkai tökéletes menedéket nyújtottak a gyengéd csókomnak, ami engem is lassan az álom medrébe ringatott.
*
Zsibbadt, éreztem azt a kegyetlen bizsergő érzést végig a
karomban. Nyögni akartam, de reggelente még ennyi sem kívánkozik ki a
torkomból. Nagy megvetve tudatosult bennem az is, hogy a mobiltelefonom
folyamatosan rezeg mellettem, valahol a földön. A parketta nagyra verte a zaját
a kis készüléknek. Huh…
Nagy levegő távozott az ajkaim közül, mire kinyitottam a szemem végre. Világos volt már, fogalmam sem volt arról, mennyi lehet az idő. Csend honolt mindenhol, az egyetlen zaj a vállam magasságából szűrődött fel a fülkagylómba. Laposokat pillázva vezettem le arra a tekintetem. Megvolt az oka az elgémberedett karomnak. Jungkook kiváló párnát talált magának. Nem tagadom, hogy még a nyála is folyt. Vékony vonallá görbült a szám, ahogy végig játszott a meztelen bőrén a szembogaram. A takaró őt egészen a mellkasáig fedte, míg nekem csak a derekamra jutott belőle. Az ágyamban alszik, én vagyok a kispárnája, és még takarót sem hagy. Micsoda egy galád... Tudok haragudni rá? Nem. Most mit kéne tennem? Nem tudom.
Hosszan hagytam, hogy rajta pihenjen a tekintetem és végig felfedezze azokat az apró jegyeket, amiket tegnap nem sikerült. Az egyetlen imádatot követelő tényező számomra az ajka alatt megnyugvó apró sötét anyajegy volt. Tökéletesen helyezkedett el az alsó párnája peremének közepén. Életemben nem láttam még ilyet. Egy kicsit elgondolkoztatott, hogy az édesapjának lehetett-e hasonló, mert Eun-chae bőre majdhogy tökéletesen fehér. Talán egyszer, erre is megtudom a választ.
Nagy levegő távozott az ajkaim közül, mire kinyitottam a szemem végre. Világos volt már, fogalmam sem volt arról, mennyi lehet az idő. Csend honolt mindenhol, az egyetlen zaj a vállam magasságából szűrődött fel a fülkagylómba. Laposokat pillázva vezettem le arra a tekintetem. Megvolt az oka az elgémberedett karomnak. Jungkook kiváló párnát talált magának. Nem tagadom, hogy még a nyála is folyt. Vékony vonallá görbült a szám, ahogy végig játszott a meztelen bőrén a szembogaram. A takaró őt egészen a mellkasáig fedte, míg nekem csak a derekamra jutott belőle. Az ágyamban alszik, én vagyok a kispárnája, és még takarót sem hagy. Micsoda egy galád... Tudok haragudni rá? Nem. Most mit kéne tennem? Nem tudom.
Hosszan hagytam, hogy rajta pihenjen a tekintetem és végig felfedezze azokat az apró jegyeket, amiket tegnap nem sikerült. Az egyetlen imádatot követelő tényező számomra az ajka alatt megnyugvó apró sötét anyajegy volt. Tökéletesen helyezkedett el az alsó párnája peremének közepén. Életemben nem láttam még ilyet. Egy kicsit elgondolkoztatott, hogy az édesapjának lehetett-e hasonló, mert Eun-chae bőre majdhogy tökéletesen fehér. Talán egyszer, erre is megtudom a választ.
"Zümm-zümm, zümm-zümm."
Az a rohadt telefon újra felcsapta magát, újabb sms érkezett
rá, de ez most nem az enyém volt. Ezek szerint Jungkook is pont olyan érdekes,
mint én. És erre az említett is sóvárgó morgásba kezdett, feljebb húzva magára
a takarót, ami engem így is csak éppen, hogy fedett. Azonnal az ágyékom fölé kaptam, hogy legalább
ott képes legyek megtartani az anyagot.
- Jungkook! – szusszantam fel hevesen, ahogyan éreztem, hogy
az ujjaim közül kiszökik a leplem. Hiába szorítottam rá még lábbal is.
- Huh? - kapta fel a nyálas, alvástól felpuffadt arcát, én
pedig majd’ leestem. Rántottam egyet a takarón, hogy visszahúzzam magamra.
- Arról nem volt szó, hogy feketeözvegy módjára kinyírsz és
felfalsz az első éjszaka után! - húzódtam fel a párnát is nyomva a hátammal
együtt a falnak. Mélyen a tincseim közé borzoltam, hogy képes legyek valamilyen
formát adni neki végre. Az első igazi hang, amit tőle hallottam azon a
reggelen a nevetése volt. Ez örökké az emlékeim közé olvasztom. Esetlennek
éreztem magam. Nem tudtam, pontosan hogyan kellene őt üdvözölnöm. Csókkal?
Öleléssel? Szerelmes szóval? Egyiket sem tettem, még soha életemben. Csak
néztem a mosolygó arcát, megszeppenve és némán. Ragyogott, de nekem mégis
szaltózott egyet a gyomrom. Hát persze, szeretkeztünk tegnap éjjel, és
valószínűleg a lányoknak sem egy igazi leányálom az első alkalom, nemhogy neki.
És valóban, egyikünk sem volt olyan tapasztalt, hogy gond nélkül sikerüljön
minden. Kikényszerült a szó az ajkamon.
- Jól vagy? - sandítottam le rá, miközben ő is feljebb
tornázta magát mellém. Láttam, ahogy egy pillanatra megáll benne az ütő és
végre az utolsó fogaskerék is elindul a szerkezetben. Látni akartam minden
rezzenésén, hogy jól van-e. De nem mutatkozott semmi jele az arcán hatalmas
fájdalomnak.
- Minden rendben, azt hiszem, - bólintott egyet magában is
megemésztve a szavakat, amiket kimondott. – egy kicsit még… furcsán érzem magam,
de nem fáj semmim. - Nézett fel rám azokkal a fekete szemekkel, amik belopták
magukat a szívembe. Jobban örültem a szavainak, mint hittem. Megnyugvással
lepte el a szívem és a testem többi részét is. Szóval minden rendben.
- Hát ez mi? - nyúlt a telefonja után Kook, miután az újra
halk hangokat hallatott. Igaz is! Én is a sajátom kezdtem el keresni földön, ami nem is került olyan messze.
- Úgy tűnik, hiányoltak minket. – Oldottam fel a zárat, ahol
szinte egyből tíz sms várt.
Üzenetek - Jimin
Üzenetek - Nam
Üzenetek - Jin
- Ki az? - pislogott le a telefonomra Jungkook. Mosolyogva
karoltam magamhoz közelebb, hogy úgy mutassam neki a kis videót, amit
Namjoontól kaptam.
- Jimin megnyerte a bálkirálya címet. Nem mintha nagyon
meglepő lenne. Csoda, hogy a királynői koronát nem ő kapta meg… - erre az édes
kacaját hallotta meg a fülem. Én is egyre derűsebb lettem. - És te kiktől
kaptál üzenetet? - pislogtam át az ő készülékére, miután az enyémet a takaróra
ejtettem.
- Taehyung... - pörgette lejjebb az ujjával a sorokat. Én is
figyelni kezdtem.
Üzenetek - Taetae
- Ezek szerint, neki is jó éjszakája volt - mormoltam az orrom
alatt, akár egy medve. Láttam, hogy Jungkook gondolatai messze járnak már
Taehyung szavaitól.
- El kellene mondanunk nekik…
Jungkook
A hangja, a lénye, az arca. Számomra nem
számított, hogy milyen volt a múltja, vagy hogy mennyire semmirekellő az apja
szerint, - ami szerintem nem igaz – vagy akárki, akármit gondolt róla, pont nem
érdekelt. Csak ő érdekelt. Hogy itt van mellettem, vele ébredhetek, és a
homályból egy még homályosabb jelenbe cseppenve ködösítettek el a rózsaszín
felhők vele.
Rettenetesen égett a szívem, mégis oly lágy volt, akár a vaj. A nap sugarainak
gyengéd vetülésének a langyos cirógatása, mely megmelengeti az arcomat. Így
éreztem magamat egy mélyet szusszanva, miközben ő a takaróért siránkozott. Úgy
ébredtem, ahogyan elaludtam. Vele, s a gondolatokkal tele, melyeket ő töltött
ki. Teljesen furcsa, értetlen dolog, én vele szeretkeztem és igen... Nem pont
az történt, mint ahogyan biológiaórán mesélték, de pont nem ez lebegett a
szemeim előtt. Csakis az, hogy ő velem volt, és még mindig itt van.
Együtt olvasni a barátainktól kapott
üzeneteket, még kedvcsinálóbb volt. És, ha nem lebegtem volna a felhők között
éppen és térített volna észhez a gondolat, miszerint Taetaenak is fantasztikus éjszakája lehetett, akkor talán eszembe sem
jut, hogy el kellene mondanunk nekik azt, ami velünk történt. Hiszen mind a
kettőnknek kellene mesélnie a másiknak, hogy hova tűnt... Mellesleg... várjunk.
Mi van most közöttünk Yoongival?
Egy pillanat alatt szakadtam ki a ködből, de amint ránéztem és a mosolyára, mikor mondta, "Ezek szerint neki is jó éjszakája volt." gyorsan megnyugodtam. De mégsem. Hirtelen rugózni kezdett az agyam. De hát... mi most járunk? De hát... végül is szeretkeztünk. Vagyis, oh, ember, szent szar! Mi TÉNYLEG szeretkeztünk! Áhh, Jungkook, ne ugorjanak be az emlékképek! Na jó, de csak egy kicsit. De akkor is!
Én tényleg bekaptam az ő...?
- El kellene mondanunk nekik. - Csúszott ki az ajkaim közül az az egy mondat, amit csücsörítve, felhúzott szemöldökökkel tudtam csak befejezni a hirtelen előtört képektől. Zavarban voltam, és csak úgy áradt az emlékek hada. Kérlek, csak ne azt mond, hogy "Ugyan mit?"…
- Igazad van. - Mondta, enyhén oldalra billentve a fejét, elmélázva. Mi franc. Tényleg?
- Hát akkor... hogyan is? - kérdeztem, hisz csak kicsúszott a számból az ötlet, bár nem gondoltam bele teljesen. Igaz, joguk volt tudni a többieknek arról, ami éppen köztem és Yoongi között zajlik, viszont valakik biztos nem tudhatták meg. Most nem.
Anya és Hyunwook. Ők biztosan nem tudhatják meg, egyelőre nem. Az kellene még... Lehet, hogy számukra ez abnormális lenne, hiszen ép ésszel átgondolva, mi ketten mostohatestvérek vagyunk, ráadásul srácok. A gondolattól is megremegtem hirtelen, hogy mit kapnánk a nyakunkba, ha ez kiderülne. Sőt... nem is az volt a legrémisztőbb, hogy kapnánk ezért valamit. Hanem, hogy mit kapnánk mi, ezért?
Tény és való, ez túl bonyolult, és én is még csak most agyalok ezerrel, hiszen annyi minden változott meg egy pillanat alatt. Ha csak ránéztem, már az képes volt minden aggodalmamat elűzni. A szépen ívelt, éjsötét szemek minden pillanatban elvarázsoltak. Oly különleges formája van és egyszerűen szerettem ezt benne. Nem beszélve a dús, rózsaszín ajkairól, melyekkel még előzőnap csókolt s szeretgetett mindenhol... A kis csillagszeplőkkel tarkított mellkas, mely előttem ékeskedett, csupaszbőrét felfedve előttem...
- Tudok egy helyet, azt hiszem. A síneknél szoktak mostanában lógni, mint megtudtam az elmúlt napokban. Túl sok a szabadidejük, biztosan ott lesznek. Írunk nekik egy-egy sms-t és megoldjuk. - Gyengéden mosolygott rám. Ha nem ültem volna fel törökülésbe, és mondjuk a két lábamon álltam volna, biztosra veszem, hogy összerogytam volna. Kikészít, pláne a tegnapi után, hogy már megkóstoltuk egymást. Ez rémisztő lehet. Én is kicsit féltem az érzéstől, de tudom, hogy már most a függője lettem. És attól, hogy szabad utat kaptam felé, még hihetetlenebb ez az egész. Akár egy álom, hogy vele lehetek. Ez volt az utolsó kis gondolat, mely megadta a löketet. Megszeretném csókolni...
Odahajoltam hozzá, míg a takaró lecsúszott a csípőmről s egyik tenyeremre támaszkodtam az ágyon, másikkal az arcát érintettem óvatosan. A szemeibe néztem egy pillanatig, mikor nagyon meglepődhetett hirtelen, amit még édesebbnek találtam bárminél. Gyengéden, a hideg ajkam az övéhez érintettem, mely pár óra alatt teljesen kiéhezett még több érintésre, csak erre a pillanatra várva. Az alhasam is megrebbent, ahogyan jobban szétnyitottam a számat, s utána az alsó ajkába harapva a hajába vezettem remegős ujjaim. Mit teszek ezekkel a mézédes párnácskákkal?
Lehunytam a szemeimet, majd leszegtem a fejemet előtte pár centire. Meztelen vagyok... de ő is. Itt térdelek, ő pedig szuszog a hajamba. Szabad volt ezt tennem...?
A kérdésemre hamar megjött a válasz. A meleg tenyere a bal alkaromtól, a vállamig vezette magát, onnan pedig egyenesen az arcomhoz ért. Belesimultam a tenyerébe, enyhén oldalra döntve a fejemet. Kótyagosan felnyitottam pilláimat. Az arca sokkal melegebb volt, mint az előbb, s készült volna tovább mozdulni, de én még előtte elkezdtem beszélni, amint megpillantottam még közelebbről. Szoktam őt figyelni. Szoktam? Most szerintem ez csak egy enyhe kifejezés volt, amire szívesen arcba vágtam volna magamat. De be kellett valljam, észbontó volt azzal menta színű hajjal, s annak árnyalataival. Tetszett, hogy az alapból aqua-kékre befestett hajszíne fokozatosan kopik, fakóbb zölddé, vagy számomra az ideális megnevezés a menta volt. De beötlött a szemeim elé a kép, amint a hajába simítva a kis karkötőmet néztem a kezemen, melyet a kósza tincsek fedtek be. Egyedül a karkötőm öltöztetett, melyet tőle kaptam még a hangversenyemre. A My way-es biléta... Néha elfelejtem, hogy ott ékeskedik a csuklómon. Néha pedig csak azt szoktam nézni percekig. És néha csak arra gondolni, hogy Yoongi az én utam. Oly boldogsággal töltött el, mint az éneklés, ha nem többel. Szabadnak éreztem magamat mellette és mérhetetlenül boldognak. A szívem csak égett. Még nagyobbat dobbant, amint tág szemekkel figyeltem a hajzuhatagát.
- Szőke hajjal, úgy néznél ki, akár egy herceg - mosolyogtam, majd elkuncogtam magamat, és látszott rajta megint, hogy nem tudja hová tenni a kijelentésemet és már kérdőre emelte volna a szemöldökét, de ismét oda hajoltam.
- Herc...? - a szót gyakorlatilag belé fojtottam. Finomak voltak az ajkai, én viszont csak egy puszit szerettem volna neki adni, de hirtelen bekapcsolódva simított fel a gerincvonalamtól a tarkómig, míg a másik kezével még mindig az arcomat tartotta. Lehunyt szemekkel hagytam, hogy érintsen, ízleljük egymást, s idővel becsúsztatva nyelvét az ajkaim közé, hogy még több érzést... élvezetet adjunk egymásnak. Kezdett az alhasam remegni, amint élre tört benne a dominancia, s már ő vezetett engem ismét. Inkább egy lassú, érzésekkel teli érintés volt. Akár a patak gyengéd folyása. Oly nyugalom árasztott el s szeretet. Úgy szeretem őt...
- Sietek letusolni. - Suttogtam a homlokának döntve a sajátomat.
- Csak óvatosan. - Akármennyire is felfűtött, hideg volt akkor is ebben az istenverte szobában!
Kinyitottam a pilláimat, majd megrészegülve figyeltem a csillogó száját. Áhh, még úgy szeretném őket...
Az arcom a hajába fúrva pihen, a hátára simítottam a nyaka mögött, hogy félkézzel magamhoz tudjam ölelni amennyire csak tudtam. Szinte azonnal a forró mellkasához szorított, ami leírhatatlan érzés volt. Így még soha nem öleltem őt... Szeretnék neki oly sok mindent elmondani, megadni. Hogy mit is? Bármit. Meglepetést okozni, szeretni teljes szívemből.
Mikor nagy nehezen sikerült elengednem őt és hátrébb húzódni a forrón ölelő karokból, egy kicsit félénken néztem a szemeibe, és hiába vagyok férfi... most úgy éreztem magamat, akár egy szégyellős kislány. Zavarban voltam és égett a mellkasom. Szinte azonnal kipattantam az ágyból és elindultam lomhán az ajtó irányába, majd amint a küszöbhöz értem, az ajtófélfára simítva a tenyeremet, megálltam. Mi a...
Visszafordultam félig felé, mikor a ruhákat kezdte el az ölébe összegyűjteni, majd rám pillantva kérdően nézett, talán egy kicsit megijedve.
- Mi a baj? - hallottam a hangját, de egy pár pillanatig a padlót fixírozva, a szemöldökeimet összevonva álltam.
- Én... - éreztem, hogy valami szokatlan érzés állt be ott alul. - Te tényleg lefeküdtél velem. - A szám a fülemig ért. Majd a tenyerembe temettem a szemeimet. Nem fájt semmim, csak ilyen még nem volt. Még az alhasam is remegni kezdett s elindultam kifele. Jaj, nem akarok ránézni, tiszta vörös lehetek!
A mosoly se akar eltűnni az arcomról miatta...
Egy pillanat alatt szakadtam ki a ködből, de amint ránéztem és a mosolyára, mikor mondta, "Ezek szerint neki is jó éjszakája volt." gyorsan megnyugodtam. De mégsem. Hirtelen rugózni kezdett az agyam. De hát... mi most járunk? De hát... végül is szeretkeztünk. Vagyis, oh, ember, szent szar! Mi TÉNYLEG szeretkeztünk! Áhh, Jungkook, ne ugorjanak be az emlékképek! Na jó, de csak egy kicsit. De akkor is!
Én tényleg bekaptam az ő...?
- El kellene mondanunk nekik. - Csúszott ki az ajkaim közül az az egy mondat, amit csücsörítve, felhúzott szemöldökökkel tudtam csak befejezni a hirtelen előtört képektől. Zavarban voltam, és csak úgy áradt az emlékek hada. Kérlek, csak ne azt mond, hogy "Ugyan mit?"…
- Igazad van. - Mondta, enyhén oldalra billentve a fejét, elmélázva. Mi franc. Tényleg?
- Hát akkor... hogyan is? - kérdeztem, hisz csak kicsúszott a számból az ötlet, bár nem gondoltam bele teljesen. Igaz, joguk volt tudni a többieknek arról, ami éppen köztem és Yoongi között zajlik, viszont valakik biztos nem tudhatták meg. Most nem.
Anya és Hyunwook. Ők biztosan nem tudhatják meg, egyelőre nem. Az kellene még... Lehet, hogy számukra ez abnormális lenne, hiszen ép ésszel átgondolva, mi ketten mostohatestvérek vagyunk, ráadásul srácok. A gondolattól is megremegtem hirtelen, hogy mit kapnánk a nyakunkba, ha ez kiderülne. Sőt... nem is az volt a legrémisztőbb, hogy kapnánk ezért valamit. Hanem, hogy mit kapnánk mi, ezért?
Tény és való, ez túl bonyolult, és én is még csak most agyalok ezerrel, hiszen annyi minden változott meg egy pillanat alatt. Ha csak ránéztem, már az képes volt minden aggodalmamat elűzni. A szépen ívelt, éjsötét szemek minden pillanatban elvarázsoltak. Oly különleges formája van és egyszerűen szerettem ezt benne. Nem beszélve a dús, rózsaszín ajkairól, melyekkel még előzőnap csókolt s szeretgetett mindenhol... A kis csillagszeplőkkel tarkított mellkas, mely előttem ékeskedett, csupaszbőrét felfedve előttem...
- Tudok egy helyet, azt hiszem. A síneknél szoktak mostanában lógni, mint megtudtam az elmúlt napokban. Túl sok a szabadidejük, biztosan ott lesznek. Írunk nekik egy-egy sms-t és megoldjuk. - Gyengéden mosolygott rám. Ha nem ültem volna fel törökülésbe, és mondjuk a két lábamon álltam volna, biztosra veszem, hogy összerogytam volna. Kikészít, pláne a tegnapi után, hogy már megkóstoltuk egymást. Ez rémisztő lehet. Én is kicsit féltem az érzéstől, de tudom, hogy már most a függője lettem. És attól, hogy szabad utat kaptam felé, még hihetetlenebb ez az egész. Akár egy álom, hogy vele lehetek. Ez volt az utolsó kis gondolat, mely megadta a löketet. Megszeretném csókolni...
Odahajoltam hozzá, míg a takaró lecsúszott a csípőmről s egyik tenyeremre támaszkodtam az ágyon, másikkal az arcát érintettem óvatosan. A szemeibe néztem egy pillanatig, mikor nagyon meglepődhetett hirtelen, amit még édesebbnek találtam bárminél. Gyengéden, a hideg ajkam az övéhez érintettem, mely pár óra alatt teljesen kiéhezett még több érintésre, csak erre a pillanatra várva. Az alhasam is megrebbent, ahogyan jobban szétnyitottam a számat, s utána az alsó ajkába harapva a hajába vezettem remegős ujjaim. Mit teszek ezekkel a mézédes párnácskákkal?
Lehunytam a szemeimet, majd leszegtem a fejemet előtte pár centire. Meztelen vagyok... de ő is. Itt térdelek, ő pedig szuszog a hajamba. Szabad volt ezt tennem...?
A kérdésemre hamar megjött a válasz. A meleg tenyere a bal alkaromtól, a vállamig vezette magát, onnan pedig egyenesen az arcomhoz ért. Belesimultam a tenyerébe, enyhén oldalra döntve a fejemet. Kótyagosan felnyitottam pilláimat. Az arca sokkal melegebb volt, mint az előbb, s készült volna tovább mozdulni, de én még előtte elkezdtem beszélni, amint megpillantottam még közelebbről. Szoktam őt figyelni. Szoktam? Most szerintem ez csak egy enyhe kifejezés volt, amire szívesen arcba vágtam volna magamat. De be kellett valljam, észbontó volt azzal menta színű hajjal, s annak árnyalataival. Tetszett, hogy az alapból aqua-kékre befestett hajszíne fokozatosan kopik, fakóbb zölddé, vagy számomra az ideális megnevezés a menta volt. De beötlött a szemeim elé a kép, amint a hajába simítva a kis karkötőmet néztem a kezemen, melyet a kósza tincsek fedtek be. Egyedül a karkötőm öltöztetett, melyet tőle kaptam még a hangversenyemre. A My way-es biléta... Néha elfelejtem, hogy ott ékeskedik a csuklómon. Néha pedig csak azt szoktam nézni percekig. És néha csak arra gondolni, hogy Yoongi az én utam. Oly boldogsággal töltött el, mint az éneklés, ha nem többel. Szabadnak éreztem magamat mellette és mérhetetlenül boldognak. A szívem csak égett. Még nagyobbat dobbant, amint tág szemekkel figyeltem a hajzuhatagát.
- Szőke hajjal, úgy néznél ki, akár egy herceg - mosolyogtam, majd elkuncogtam magamat, és látszott rajta megint, hogy nem tudja hová tenni a kijelentésemet és már kérdőre emelte volna a szemöldökét, de ismét oda hajoltam.
- Herc...? - a szót gyakorlatilag belé fojtottam. Finomak voltak az ajkai, én viszont csak egy puszit szerettem volna neki adni, de hirtelen bekapcsolódva simított fel a gerincvonalamtól a tarkómig, míg a másik kezével még mindig az arcomat tartotta. Lehunyt szemekkel hagytam, hogy érintsen, ízleljük egymást, s idővel becsúsztatva nyelvét az ajkaim közé, hogy még több érzést... élvezetet adjunk egymásnak. Kezdett az alhasam remegni, amint élre tört benne a dominancia, s már ő vezetett engem ismét. Inkább egy lassú, érzésekkel teli érintés volt. Akár a patak gyengéd folyása. Oly nyugalom árasztott el s szeretet. Úgy szeretem őt...
- Sietek letusolni. - Suttogtam a homlokának döntve a sajátomat.
- Csak óvatosan. - Akármennyire is felfűtött, hideg volt akkor is ebben az istenverte szobában!
Kinyitottam a pilláimat, majd megrészegülve figyeltem a csillogó száját. Áhh, még úgy szeretném őket...
Az arcom a hajába fúrva pihen, a hátára simítottam a nyaka mögött, hogy félkézzel magamhoz tudjam ölelni amennyire csak tudtam. Szinte azonnal a forró mellkasához szorított, ami leírhatatlan érzés volt. Így még soha nem öleltem őt... Szeretnék neki oly sok mindent elmondani, megadni. Hogy mit is? Bármit. Meglepetést okozni, szeretni teljes szívemből.
Mikor nagy nehezen sikerült elengednem őt és hátrébb húzódni a forrón ölelő karokból, egy kicsit félénken néztem a szemeibe, és hiába vagyok férfi... most úgy éreztem magamat, akár egy szégyellős kislány. Zavarban voltam és égett a mellkasom. Szinte azonnal kipattantam az ágyból és elindultam lomhán az ajtó irányába, majd amint a küszöbhöz értem, az ajtófélfára simítva a tenyeremet, megálltam. Mi a...
Visszafordultam félig felé, mikor a ruhákat kezdte el az ölébe összegyűjteni, majd rám pillantva kérdően nézett, talán egy kicsit megijedve.
- Mi a baj? - hallottam a hangját, de egy pár pillanatig a padlót fixírozva, a szemöldökeimet összevonva álltam.
- Én... - éreztem, hogy valami szokatlan érzés állt be ott alul. - Te tényleg lefeküdtél velem. - A szám a fülemig ért. Majd a tenyerembe temettem a szemeimet. Nem fájt semmim, csak ilyen még nem volt. Még az alhasam is remegni kezdett s elindultam kifele. Jaj, nem akarok ránézni, tiszta vörös lehetek!
A mosoly se akar eltűnni az arcomról miatta...
Ha letusolok, készítek neki egy
felejthetetlen reggelit.
A tűzjelző hangos vinnyogása az embert ösztönösen is futásra készteti. Alig győztük kapni egyik lábunkat a másik után. Egyszerűen csodálatosan kezdődik az élet így, kapcsolatban. Nem volt nagyobb baj, mint egy odaégett tojásrántotta ugyan, de lehetett volna nagyobb baj is, bár ez feltűnt az arcomon is. A kukába hajítottam a füstölgő halmazt, majd a nedves hajamba túrtam.
Yoongi
Talán bizonytalanság öntötte el a szívem, mikor csak szendén
figyeltük a másikat. Tényleg akar engem? Komolyan engem választ? Ezeket az
érzéseket viszont úgy söpörte el a reggeli csókja, mint ördögszekeret a nyugati
szél. Kiábrándítóan kerestem azokat a puha ajkakat, szinte veszetten követeltem
őket magamhoz. Ízlelni akartam, a magaménak tudni. Egyszerűen nem tudtam
elfelejteni, a legelső csókunkat. Akármilyen rövid és esetlen volt, soha nem
fogom tudni elfeledni. Ahogyan az ajkamat kereste a pici szájával, olyan erővel
törtek rám az érzések, hogy a lélegzetem is elállt. Hiába volt ez az első, most
is minden alkalommal ugyanígy viseltetek iránta. A hajamban táncoltak a
hosszú, kellemesen hűvös ujjai. Láttam, hogy mélyen elmereng valamin, hogy a
gondolatai egészen más magaslatokba szöktek el. Szinte mélázva vetette a
tekintetét a kék tincsek között, egészen addig, amíg hangot nem adott a fejében
megbúvó szavaknak.
- Szőke hajjal, úgy néznél ki, akár egy herceg. – Dédelgetve
mosolygott le rám, de bennem egy pillanat alatt állt meg az ütő. Herceg… Herceg.
Miért néznék én ki úgy, mint egy herceg? Megtébolyult az elmém, éreztem, hogy
úgy öntik el a gondolatok, akár a lavina a hegylábát napsütéskor.
- Herc...? - Visszakérdeztem volna azon nyomban, hogy
megtudhassam, mégis miért lennék én egy ficsúr kis úrfi. Legalább királynak
nevezhetett volna, de megakadályozott ebben. Mélyen az ajkaimra tapadt, de én
kegyetlenül nem engedtem. Kezdtem ráébredni, hogy a csók azért van, hogy
felizgassuk egymást. Érzékeket ébresszük fel a másikban. Én úgy csókoltam
őt, mintha levegő lenne, én pedig megfulladnék. Ő pedig ugyanígy csókolt
vissza. Rég volt már, hogy valaki ilyen vágyakat ébresztett bennem. Az pedig,
hogy ilyen intenzíven, még egyszer sem fordult elő. Végigszaladtam az ujjaimmal
a gerincén, ahogyan a zongorával is tenni szoktam. Talán mostantól Jungkook
lesz a kedvenc hangszerem. Tökéletesen illik a kezeim közé és nem mellesleg
szépen csengő hangokat tudok kicsalni belőle érintéssel. Én kezdtem el
irányítani a tapintások folyását.
- Sietek letusolni. – Döntötte a forró homlokát a sajátomhoz.
Mély légvétel töltötte ki a tüdőm minden szegletét. Beszívtam az illatát
magamba, miközben arról sem tudtam merre keringenek a gondolataim. Talán… újra
úgy akartam. Hihetetlen.
- Csak óvatosan... - préseltem ki végül a szavakat magamból,
engedve az akaratának. Úgy véltem azonnal felugrik és tovavillan az ajtó mögött,
mert ez rávall, de nem így történt. Hozzám bújt, én pedig magamhoz húztam.
Kellemesen melengető volt az ölelése, és igazán jólesett. Egész éjjel éreztem
magamon, de nem volt elég belőle. Ezek után, már tényleg hozta a saját
formáját. Kapkodta magát jobbra és balra, amíg mindent össze nem gyűjtött a
kezei közé. Nagy nehezen én is kiimádkoztam magam az ágyból, hogy nekiiramodjak
a saját dolgomnak. Igyekeztem felhalmozni a széthagyott ruhadarabokat,
lehetőleg úgy, hogy ne fagyjak meg. Akármi is történik a jövőben, ezer
százalék, hogy nem alszok meztelenül. Jungkook egy igazi kis kályha, de kikelni
szörnyű mellőle. Mikor felemeltem a fejem, ő teljesen ledermedve tekintett maga
elé.
- Mi a baj? – eresztettem el a kérdést szinte már komolyan
aggódva. Azt hittem, ott helyben esik össze a gyerek.
- Én... Te tényleg lefeküdtél velem. - Az a vigyor az ajkán, a
pír az arcán, teljesen ledöbbentett. Mint egy boldog kisszerelmes, úgy rohant
ki a szobából, egyedül hagyva ezzel a mondattal. Őszintén szólva nem egy és két
perc volt, mire én ebből összeszedtem magam.
Már hallottam, ahogy újra nyitódik a fürdőajtó kint, mikor újra észbe kaptam. Ideje volt zuhanyoznom… Nagyon is itt volt az ideje. Egy póló, boxer, és melegítő. Ez volt az itthoni módi, mert mint mindig, fő volt a kényelem. Ezek társaságában jutottam el a gőzzel megtelt zuhanyzóba, ahol Jungkook, már otthagyta a saját illatát. Meleg volt, és ez nyújtotta számomra a legnagyobb örömöt. Nem láttam önmagam a tükörben a pára vaskos rétege miatt. Ha belegondolok… Jungkook nagyon sok időt töltött itt. Elmondása szerint, miattam. Ez a tény, megmosolyogtatott azzal a tudattal, hogy tegnap semmit nem kímélve kiadhatta magából mindezt.
Már hallottam, ahogy újra nyitódik a fürdőajtó kint, mikor újra észbe kaptam. Ideje volt zuhanyoznom… Nagyon is itt volt az ideje. Egy póló, boxer, és melegítő. Ez volt az itthoni módi, mert mint mindig, fő volt a kényelem. Ezek társaságában jutottam el a gőzzel megtelt zuhanyzóba, ahol Jungkook, már otthagyta a saját illatát. Meleg volt, és ez nyújtotta számomra a legnagyobb örömöt. Nem láttam önmagam a tükörben a pára vaskos rétege miatt. Ha belegondolok… Jungkook nagyon sok időt töltött itt. Elmondása szerint, miattam. Ez a tény, megmosolyogtatott azzal a tudattal, hogy tegnap semmit nem kímélve kiadhatta magából mindezt.
A nedves kőre emeltem a lábam és ezzel a lendülettel a
csapot is a megfelelő irányba forgattam, némi meleg víz reményében, ami hamar
meg is adatott. Egyszerűen csak jólesett, ahogy a víz végigmosta a bőröm.
Behunyt szemmel intéztem a reggeli rutint, végig dörzsölve a habzó tusfürdőt a
testemen. Már jólesően sóhajtottam fel,
mikor összetört bennem ez a varázslatos kép. Jéghideg víz zúdult rám a
semmiből, én pedig a heves káromkodás után lecsaptam a csapot és reszketve
vontam félre a függönyt. Micsoda meglepetés volt, hogy Jungkook állt fogkrémes
szájjal előttem és olyan tekintetet vetett felém, mint aki rögtön térdre esik
könyörögni.
- Csak fofhat moftam! – motyogott, majd köpött egyet a
kagylóba és visszafordult felém. A haragom talán hamar elillant, de a hideg még
mindig ott uralkodott a bőrömön. – Bocsánat… - törölte végig a száját, és én
csak morranva egyet léptem ki a törölközőm kíséretében.
- Legközelebb ne engedd meg a vizet, ha zuhanyzom. Maximum,
ha apám zuhanyzik. Azt megengedem. – Hosszú mozdulatokkal bújtam bele a
ruhámba, neki háttal, de meg sem moccant.
Tiiing~ Tiiing~ Tiiing~
A tűzjelző hangos vinnyogása az embert ösztönösen is futásra készteti. Alig győztük kapni egyik lábunkat a másik után. Egyszerűen csodálatosan kezdődik az élet így, kapcsolatban. Nem volt nagyobb baj, mint egy odaégett tojásrántotta ugyan, de lehetett volna nagyobb baj is, bár ez feltűnt az arcomon is. A kukába hajítottam a füstölgő halmazt, majd a nedves hajamba túrtam.
- A szívbajt hozod rám, komolyan! - emeltem fel a hangom
akarva, akaratlanul is. – Miért kell ezt csinálnod?! – meredtem rá, de elakadt
a lélegzetem. Rettenetesen megijedt, ez az arca minden szegletére kifészkelte
magát. Még a szemei is nedvesen csillogtak. Csendbe maradtam. Képtelen lettem
volna szóra. Ne haragudj, Jungkook... Nem akartam így...
Mit tehettem volna?
Az ujjam idegesen fel-le járt a konyhapulton, görcsösen. Nem voltam másra képes, magamhoz kellett ölelnem, ő pedig úgy fúrta magát hozzám, mint egy kisgyerek. Az arcom megpihent a hajába, ahogy mindkettőnk teste lassan megernyedt a nyugalomban. - Ne ijessz meg többet... - suttogtam a puha tincsei közé. – Kérlek, ne…
Mit tehettem volna?
Az ujjam idegesen fel-le járt a konyhapulton, görcsösen. Nem voltam másra képes, magamhoz kellett ölelnem, ő pedig úgy fúrta magát hozzám, mint egy kisgyerek. Az arcom megpihent a hajába, ahogy mindkettőnk teste lassan megernyedt a nyugalomban. - Ne ijessz meg többet... - suttogtam a puha tincsei közé. – Kérlek, ne…
Jungkook
Azt hittem, hogy egy pillanat alatt
hagy el az agyam. Én idióta... felgyújtom kis híján a konyhát, ő pedig úgy
megijed, hogy felemelte a hangját. Komolyan, hogy egy reggelit nem tudok
neki összedobni anélkül, hogy valami ne sülne el rosszul...
- Ne haragudj, kérlek. - Úgy megijedtem, amikor rám kiabált, hogy nem is tudtam hirtelen mást mondani. Tényleg csak meg akartam lepni...
Kellemetlen helyzet volt az egész, de mikor megölelt, megnyugodva felsóhajtottam. Olyan egy idióta vagyok...
A reggelit végül bepótoltuk müzlivel, mivel előkelőbbet nekem sem sikerült összehoznom a csodálatos malőröm után. Azt mondta, nem bánja, legalább nem sérültem meg, viszont a szavaival még esetlenebbnek érzem magamat. Mégis jól esett, hogy így törődik velem. Annyira zavar az egész... Néha gyerekként látom magamat, máskor pedig... azt hiszem, hogy megtudok csinálni egy egész reggelit. De valamit mindig elbaltázok, és ez lehangoló.
Kicsit lenyugodva konstatáltuk, hogy a szülők csak másnap jönnek haza, eszembe jutott, hogy talán ideje lenne valami kezdeni a kialakult helyzettel. Kettőnk helyzetével, Yoongival. Nem, semmi bajom nem volt azzal, hogy ő velem volt, de ha jobban belegondolunk, előrelátónak kell lenni, és pont emiatt kezdtem el azon töprengeni, hogy hogyan mondjuk el a fiúknak a tényeket. Hazudni soha nem szerettünk volna nekik, így jobb már a legelején tisztázni.
- Hogy legyen akkor? - kérdeztem a szobánkban pakolászva a dolgaimat, rendezgetve, aminek igazából sok értelme nem volt, hiszen a másik már régen rendet tett, de ez amolyan pótcselekvés volt. Hogy lehetek férfi, de ennyire zavarban, ha vele vagyok? A szemeibe nézek, vagy csak rápillantok és máris elgyengül a térdem.
- Üzenetet kell írni nekik, ennyi – vakargatta meg a tarkóját, majd az ölébe fektetett kisfüzetet ledobta az ágya mellé, míg én a vele párhuzamban fekvő íróasztalon pakolásztam. -, de lehetséges, hogy nem mindenki jön el. Hoseok, amikor szüneten van, hogy mondjam... oboát szokott bűvölni. Ha érted.
Felkuncogva hajoltam le a földre, hogy a levágott kis füzetet, az asztalra tegyem, majd mint aki jól végezte dolgát, Yoongi ágyának szélére ültem.
- Értem én. Hát... azért meglehetne próbálni. Mindenesetre tartozunk nekik egy vallomással, hiszen a barátaink. - A kis asztalról nyúltam a telefonomért, majd azonnal az üzenetekbe mentem, mire ő is felült és a combom mellé tenyerelt, hogy megtartsa magát, figyelve, hogy éppen, mit írok.
- Mindenki száma megvan? - kérdezte, mire megráztam a fejemet. - Kié nincs?
- Hoseoké és Jiminé.
- Akkor mindjárt mondom. - Előkapta ő is a telefonját, majd a számokat átmásolva, egy körlevelet terveztünk Írni.
- Végül is, mit írjak? - kérdeztem rápillantva a vállam fölött, mire a közelsége most is megmelengetett. - Valahogy egyszerre kellene elmondani...
- Írd azt, hogy "A vagonban, kettőkor. Mindenki legyen ott, aki csak tud. Fontos dologról van szó."
Ahogy mondta, máris pötyögtem a szavakat, majd egészmondattá formálva, nyeltem egyet. Elküldtem.
- Ne haragudj, kérlek. - Úgy megijedtem, amikor rám kiabált, hogy nem is tudtam hirtelen mást mondani. Tényleg csak meg akartam lepni...
Kellemetlen helyzet volt az egész, de mikor megölelt, megnyugodva felsóhajtottam. Olyan egy idióta vagyok...
A reggelit végül bepótoltuk müzlivel, mivel előkelőbbet nekem sem sikerült összehoznom a csodálatos malőröm után. Azt mondta, nem bánja, legalább nem sérültem meg, viszont a szavaival még esetlenebbnek érzem magamat. Mégis jól esett, hogy így törődik velem. Annyira zavar az egész... Néha gyerekként látom magamat, máskor pedig... azt hiszem, hogy megtudok csinálni egy egész reggelit. De valamit mindig elbaltázok, és ez lehangoló.
Kicsit lenyugodva konstatáltuk, hogy a szülők csak másnap jönnek haza, eszembe jutott, hogy talán ideje lenne valami kezdeni a kialakult helyzettel. Kettőnk helyzetével, Yoongival. Nem, semmi bajom nem volt azzal, hogy ő velem volt, de ha jobban belegondolunk, előrelátónak kell lenni, és pont emiatt kezdtem el azon töprengeni, hogy hogyan mondjuk el a fiúknak a tényeket. Hazudni soha nem szerettünk volna nekik, így jobb már a legelején tisztázni.
- Hogy legyen akkor? - kérdeztem a szobánkban pakolászva a dolgaimat, rendezgetve, aminek igazából sok értelme nem volt, hiszen a másik már régen rendet tett, de ez amolyan pótcselekvés volt. Hogy lehetek férfi, de ennyire zavarban, ha vele vagyok? A szemeibe nézek, vagy csak rápillantok és máris elgyengül a térdem.
- Üzenetet kell írni nekik, ennyi – vakargatta meg a tarkóját, majd az ölébe fektetett kisfüzetet ledobta az ágya mellé, míg én a vele párhuzamban fekvő íróasztalon pakolásztam. -, de lehetséges, hogy nem mindenki jön el. Hoseok, amikor szüneten van, hogy mondjam... oboát szokott bűvölni. Ha érted.
Felkuncogva hajoltam le a földre, hogy a levágott kis füzetet, az asztalra tegyem, majd mint aki jól végezte dolgát, Yoongi ágyának szélére ültem.
- Értem én. Hát... azért meglehetne próbálni. Mindenesetre tartozunk nekik egy vallomással, hiszen a barátaink. - A kis asztalról nyúltam a telefonomért, majd azonnal az üzenetekbe mentem, mire ő is felült és a combom mellé tenyerelt, hogy megtartsa magát, figyelve, hogy éppen, mit írok.
- Mindenki száma megvan? - kérdezte, mire megráztam a fejemet. - Kié nincs?
- Hoseoké és Jiminé.
- Akkor mindjárt mondom. - Előkapta ő is a telefonját, majd a számokat átmásolva, egy körlevelet terveztünk Írni.
- Végül is, mit írjak? - kérdeztem rápillantva a vállam fölött, mire a közelsége most is megmelengetett. - Valahogy egyszerre kellene elmondani...
- Írd azt, hogy "A vagonban, kettőkor. Mindenki legyen ott, aki csak tud. Fontos dologról van szó."
Ahogy mondta, máris pötyögtem a szavakat, majd egészmondattá formálva, nyeltem egyet. Elküldtem.
Üzenetek - Taehyung - Jin – Namjoon – Hoseok – Jimin
- Várjunk, Tae honnan
tudja majd, hogy hova kell menni? - kérdeztem. - Hiszen nem is volt még ott. -
Ő csak felkuncogott, amit nem igazán értettem.
- Jin már elvitte egyszer őt oda. Csak te nem jártál még a vagonba. - A szemeim kikerekedtek, majd elgondolkodtam. Vagon? Mindenki volt már abban a vagonban, csak én nem?
- Értem... Akkor már csak a válaszukat várjuk. - Mikor felé fordultam, azonnal megtaláltam a szemeit, amiket csakis nekem szentelt éppen. Nem hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezzel a tettével egy pillanat alatt megremegtette az alhasamat. Áhh, minden porcikám kívánkozik érte... A lélegzetét a nyakamon érzem.
- Van kedved zongorázni? - kérdezte finom mosollyal az arcán.
- Én nem igazán értek hozzá - húzódott egy féloldalas mosolyra az én ajkam is, mire az arcomra csípett óvatosan, azután gyorsan felpattant.
- Akkor ideje megtanulni. Segítek. - Fogta meg a kezemet, s mikor összekulcsolta az ujjainkat, hogy maga után húzzon, jobban ellágyult a szívem, mint eddig. Hagytam, hogy kivezessen, majd leüljünk a zongora elé együtt, bár én kicsit vonakodva. Tényleg nem tudtam játszani rajta, így kíváncsivá tett, hogy hogyan szeretne engem megtanítani rá.
Csendben leültem mellé, mikor hirtelen a billentyűk fölé emelte a kacsóit, majd megdermedt. Nem tudtam mire vélni, pislogás nélkül figyeltem, mire készül. Lassan felém fordította a fejét, majd elmosolyodott, s az egyik kezét a fejemhez érintette, megsimogatva a buksimat, mire hatalmas szemekkel figyeltem.
- Ne ijedj meg, segítek és menni fog - sóhajtott egyet, majd még jobban beletúrt a hajamba s visszafordult előre. -, de előbb mutatni szeretnék valamit.
- Rendben - mosolyogtam a cirógató érzéstől, mellyel megajándékozott egy pillanatra. Nem tudom kezelni magamat, olyan hihetetlen, hogy tényleg együtt vagyunk. Hogy végre egymáshoz érhetünk, akár ilyen kisebb gesztusokkal is... Túl jó az egész. Mint egy álom.
Gyengéden kezdett el játszani, lassan s óvatosan érintve a jáde-szerű billentyűket. Végig az arckifejezését néztem s a kezeit. Ahogyan játszott a számomra ismeretlen dallamon. Játékát nem hagyta abba, mosolyogva nézett felém. Varázslatos... Az ívelt ajkak, a különleges szemek... Talán balladát játszik, de akkor miért mosolyog így?
- Ezt a dallamot... kiskorom óta nem tudtam elfelejteni. Egyszer leírtam kottába, de elveszett. Talán apám dobta ki a kezébe felhalmozott galacsin és gyűrött papírdarabokkal anno. Utoljára nem is tudom, hogy mikor játszottam, de talán megtaníthatom neked – mondta, majd a kézfejemre simított, hogy a zongora fölé tegye.
- Egy ilyen hosszú dallamot, hogyan nem felejtesz el? Bonyolultnak tűnik - mondtam.
- A zongora számomra olyan, mint neked az ének. Egy dalszöveget, egy dallamot eltudnál felejteni, ami teljesen elkápráztat? - kérdezte a tarkójára simítva. - Vagy, ha benned mozdít meg valamit?
- Nem igazán tudnám. De mégis, hol tanultad meg ezt?
- Talán olyan tíz, esetleg tizenkét évesen ütöttem a zongorát, mikor apám sikeresen kihozott a sodromból. Nem teljesen emlékszem, hogy mi miatt, de nagyon ügyesen feltudott bosszantani már akkor is, pláne miután anya elköltözött... Emlékszem, hogy idegesen ütöttem a billentyűket, majd miután rájöttem, hogy mit teszek, elszomorodtam. A zongora nem érdemli meg, hogy így bánjanak vele - simított végig az említett hangszeren. -, mikor nem volt mellettem senki, csak ő tudott felvidítani. Így... mivel nincs igazán kimondott neve ennek a dalnak, a fejemben csak egy név pihent mélyen - szusszantott egyet, majd halvány mosollyal tovább simított a hangszeren.
Felém fordult ismét, időt sem hagyva, hogy éppen a hallottakon gondolkodjak.
- Akkor játszottam ezekkel a hangokkal, amikor szomorú voltam, vagy éppen magányos... - simított a tarkómra, miközben én végig felnéztem rá. Pár centivel lehetett magasabb, de a szívem kettővel erősebbet ütött, amint az ajkaimra hajolt. Magához húzott gyengéden a hajamba marva, felcsúszva a tarkómtól egy kicsit. Édesek az ajkai, be kellett hunyom a szemeimet. Meg sem moccantam, a karjaim az ülőkén tartottam s támasztottam magamat, míg az, édesgette a számat. Szuszogva mozgott, s nyelvét átdugva az enyémet keresve, benedvesítette kicserepesedett ajkaimat. Megborzongtam teljesen a szeretetteli érintéstől. Isteni volt...
Egy mélyet szusszantott, majd egymás homlokának dőlve figyeltük a másikat a rövid, érzéki csók után.
- Az Első szerelem a neve.
- Mit írtak a többiek? - pillantott fel rám esetlen kíváncsisággal a szemében. Ő már rég aludt az éjszaka közepén, mikor a válaszok java megérkezett. Úgy nyúlt el rajtam, mint egy kiterített béka. Még takaró sem kellett a forró tinédzser teste mellett. Előhalásztam a mobilját a zsebem mélyéből, majd megpörgettem az ujjaim között, hogy irányba helyezzem azt. Felnyitottam a kis borítékot, hogy szemléltetni tudjam, ami valójában történt. Nálam volt a telefonja, mert a szerencsétlen háromszor is leejtette a reggel folyamán.
- Ahh... - vakarta meg a tarkóját. Megálltam egy pillanatra, ő pedig követett ezzel a mozdulattal.
- Jin már elvitte egyszer őt oda. Csak te nem jártál még a vagonba. - A szemeim kikerekedtek, majd elgondolkodtam. Vagon? Mindenki volt már abban a vagonban, csak én nem?
- Értem... Akkor már csak a válaszukat várjuk. - Mikor felé fordultam, azonnal megtaláltam a szemeit, amiket csakis nekem szentelt éppen. Nem hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezzel a tettével egy pillanat alatt megremegtette az alhasamat. Áhh, minden porcikám kívánkozik érte... A lélegzetét a nyakamon érzem.
- Van kedved zongorázni? - kérdezte finom mosollyal az arcán.
- Én nem igazán értek hozzá - húzódott egy féloldalas mosolyra az én ajkam is, mire az arcomra csípett óvatosan, azután gyorsan felpattant.
- Akkor ideje megtanulni. Segítek. - Fogta meg a kezemet, s mikor összekulcsolta az ujjainkat, hogy maga után húzzon, jobban ellágyult a szívem, mint eddig. Hagytam, hogy kivezessen, majd leüljünk a zongora elé együtt, bár én kicsit vonakodva. Tényleg nem tudtam játszani rajta, így kíváncsivá tett, hogy hogyan szeretne engem megtanítani rá.
Csendben leültem mellé, mikor hirtelen a billentyűk fölé emelte a kacsóit, majd megdermedt. Nem tudtam mire vélni, pislogás nélkül figyeltem, mire készül. Lassan felém fordította a fejét, majd elmosolyodott, s az egyik kezét a fejemhez érintette, megsimogatva a buksimat, mire hatalmas szemekkel figyeltem.
- Ne ijedj meg, segítek és menni fog - sóhajtott egyet, majd még jobban beletúrt a hajamba s visszafordult előre. -, de előbb mutatni szeretnék valamit.
- Rendben - mosolyogtam a cirógató érzéstől, mellyel megajándékozott egy pillanatra. Nem tudom kezelni magamat, olyan hihetetlen, hogy tényleg együtt vagyunk. Hogy végre egymáshoz érhetünk, akár ilyen kisebb gesztusokkal is... Túl jó az egész. Mint egy álom.
Gyengéden kezdett el játszani, lassan s óvatosan érintve a jáde-szerű billentyűket. Végig az arckifejezését néztem s a kezeit. Ahogyan játszott a számomra ismeretlen dallamon. Játékát nem hagyta abba, mosolyogva nézett felém. Varázslatos... Az ívelt ajkak, a különleges szemek... Talán balladát játszik, de akkor miért mosolyog így?
- Ezt a dallamot... kiskorom óta nem tudtam elfelejteni. Egyszer leírtam kottába, de elveszett. Talán apám dobta ki a kezébe felhalmozott galacsin és gyűrött papírdarabokkal anno. Utoljára nem is tudom, hogy mikor játszottam, de talán megtaníthatom neked – mondta, majd a kézfejemre simított, hogy a zongora fölé tegye.
- Egy ilyen hosszú dallamot, hogyan nem felejtesz el? Bonyolultnak tűnik - mondtam.
- A zongora számomra olyan, mint neked az ének. Egy dalszöveget, egy dallamot eltudnál felejteni, ami teljesen elkápráztat? - kérdezte a tarkójára simítva. - Vagy, ha benned mozdít meg valamit?
- Nem igazán tudnám. De mégis, hol tanultad meg ezt?
- Talán olyan tíz, esetleg tizenkét évesen ütöttem a zongorát, mikor apám sikeresen kihozott a sodromból. Nem teljesen emlékszem, hogy mi miatt, de nagyon ügyesen feltudott bosszantani már akkor is, pláne miután anya elköltözött... Emlékszem, hogy idegesen ütöttem a billentyűket, majd miután rájöttem, hogy mit teszek, elszomorodtam. A zongora nem érdemli meg, hogy így bánjanak vele - simított végig az említett hangszeren. -, mikor nem volt mellettem senki, csak ő tudott felvidítani. Így... mivel nincs igazán kimondott neve ennek a dalnak, a fejemben csak egy név pihent mélyen - szusszantott egyet, majd halvány mosollyal tovább simított a hangszeren.
Felém fordult ismét, időt sem hagyva, hogy éppen a hallottakon gondolkodjak.
- Akkor játszottam ezekkel a hangokkal, amikor szomorú voltam, vagy éppen magányos... - simított a tarkómra, miközben én végig felnéztem rá. Pár centivel lehetett magasabb, de a szívem kettővel erősebbet ütött, amint az ajkaimra hajolt. Magához húzott gyengéden a hajamba marva, felcsúszva a tarkómtól egy kicsit. Édesek az ajkai, be kellett hunyom a szemeimet. Meg sem moccantam, a karjaim az ülőkén tartottam s támasztottam magamat, míg az, édesgette a számat. Szuszogva mozgott, s nyelvét átdugva az enyémet keresve, benedvesítette kicserepesedett ajkaimat. Megborzongtam teljesen a szeretetteli érintéstől. Isteni volt...
Egy mélyet szusszantott, majd egymás homlokának dőlve figyeltük a másikat a rövid, érzéki csók után.
- Az Első szerelem a neve.
Yoongi
A mézédes csók, amit váltottunk egyszerre volt felemelő és a
pokolba sújtó. Szinte éreztem a vér izét, ami valójában nem létezett. Az eszmém
szüleménye volt és a szívemből pumpálta fel a bíborszín nedűt a torkomban.
Talán ezer sebből vérzett az a lüktető izom, és hiába szakadt fel az összes, az
a vér most mégis édesen játszott a számban. Az a dallam, amit eljátszottam
neki, már ezer éve a bensőmben létezett és tengődött egyik sarokból a másikba.
Kelletlenül is próbáltam elfeledni a sok szörnyűséget, amiért az a kotta
megszületett. Valahogy ezzel együtt maga a szólam is a homályba tűnt. Most pedig, hogy itt ült velem, hogy engem figyelt, már nem a fájdalom marta az
ujjaim. Pusztán magamból játszottam. Kételkedni kezdtem, hogy ki is vagyok én.
Mikor lettem annyira más, hogy magamra is kezdek hunyorgatva tekinteni, amiért
egy teljesen más embert látok a tükörben. Megváltoztam és ez érezhető volt.
Minden tettemmel éreztem, hogy boldogabban keringenek a kis atomok a testemben.
Ha két világ létezik, a jó és a rossz, és jómagam eddig rossz voltam, érte
képes lennék jó lenni. Bűntelen, tiszta, ragyogó. A szentség fényében
tündökölnék mellette és csak fognám a kezét. Ez az önön képem valahol mélyen
meghunyászkodott a mellkasom sűrűjében és most mégis előtört. Ahogy a
mélybarna, szinte fekete ónix szemeibe néztem, láttam magam abban a lélekben.
Most az egyszer tetszett az, amit láttam. Tetszett, mert ő szebbé tett a
szeretetével. Talán gyermeki volt és bénácska, de kívánhat ennél is többet az
ember? Van ennél is szebb és őszintébb módja a szerelem kifejezésére? Én még
nem találkoztam vele és kezdtem úgy vélni, nem is szeretnék. Bűnt szegtem,
meglehet, hogy így volt. Mindketten vétkeztünk lehet, így történt, mikor
egymás karjába szökve szerettük egymást egy hosszú éjjelen át. Megérte.
Teljesen megérte. Újra a meleg kis ajkára fontam a sajátom, hogy jobban
ízleljem, hogy a vér tűnjön el a képből és csak az igaz szenvedélyes érintés
tündököljön fel a szívünkben. Átadtam magam annak a felettébb kiszolgáltatott állapotnak,
miként ő hatalmába kerített és fogva tartott. Engedelmesen hunytam szemet a
szuszogása lágy cirógatásában. Csak ültünk ott a zongoraszéken, szorosan egymás
mellett. Az ujjaink a szék korcán talált egymásra és úgy kócolódtak össze az
ujjaink, mint szélben a búzakalász. A vita elhatalmasodott a szánk között,
ugyanis az ajkak dolgába a nyelvek is beleszóltak.
Gyermekien szegte mellettem a hosszú lépteit. Néha tényleg
úgy éreztem, csak egy esetlen tizenhét éves, aki szorosan fogja a karom, nehogy
elessen. Azonban olyan helyzetben, nagyon is megtudott lepni az érettségével.
Ez nem az az alkalom volt. Rettenetesen izgatott lehetett, hiszen remegett
minden méter, amit maga után hagyott. Persze, bennem is megfordult pár
gondolat, főleg egy bizonyos személy irányába, de igyekeztem erős lenni, már
csak miatta is. Nem járt még erre, ő volt az egyetlen, aki nem.
- Mit írtak a többiek? - pillantott fel rám esetlen kíváncsisággal a szemében. Ő már rég aludt az éjszaka közepén, mikor a válaszok java megérkezett. Úgy nyúlt el rajtam, mint egy kiterített béka. Még takaró sem kellett a forró tinédzser teste mellett. Előhalásztam a mobilját a zsebem mélyéből, majd megpörgettem az ujjaim között, hogy irányba helyezzem azt. Felnyitottam a kis borítékot, hogy szemléltetni tudjam, ami valójában történt. Nálam volt a telefonja, mert a szerencsétlen háromszor is leejtette a reggel folyamán.
- Ahh... - vakarta meg a tarkóját. Megálltam egy pillanatra, ő pedig követett ezzel a mozdulattal.
- Az lesz az. – Somolyogtam az egyik nagyobb, kékes vagon
felé.
- Mi az ott rajta? – bökött a tekintetével egy nagyobb graffiti nyomra. Nagyot sóhajtottam fel az ismerős kép láttán.
- Egy jel. Régen Jiminnel mindenre ezt írtuk. Az egy J és egy
Y egybe, – cirógattam végig a már viseletes szignót. –, de ne húzzuk az időt,
menjünk is... - rántottam félre egy határozott mozdulattal az ajtót. Legnagyobb
meglepetésemre, mindenki ott volt már, de néma csend ült a falakon. Jimin,
Namjoon és Hoseok a kanapén terült el. Míg Jin és Tae a két két babzsákban
foglalt helyet. Szinte családi idill volt, mondhatni. És úgy éreztem először,
nem bánnám, ha így is maradna. Már csak… miatta is.
- Szóval, ki halt meg? - szólalt fel a szószóló Kim Taehyung méltó helyéről. Egy apró gúnyos mosoly szaladt
végig a számon, arra a gondolatra, hogy őt fogom elkaparni a vasúti sín alá, ha
ennek vége. Az ajtó bezárult, a korlátozott fény szinte alig engedett minket
levegőhöz jutni, de még így is láttam, hogy Jungkook olyan sápadt, hogy azon
nyomban szörnyethal, ha nem teszek valamit. Magamhoz vontam, nehogy előre
zuhanjon, mint egy zsák krumpli. Igyekeztem megtartani, amennyire képes voltam
rá, közben felmértem a pillantásokat. Majdnem mind más volt, mégis Jiné tudott
a legtöbbet. Megtapintottam Jungkook csuklóját, a pulzusa majd kirobbant az
ereiből. Ez a gyerek… És még az ő ötlete volt, mi?
Kihúztam magam erélyesen, hogy alacsony termetem ellenére
magasnak tűnjek és határozottnak. Huh.
- Én és Jungkook együtt vagyunk. – A döbbenet nem futott még
végig az arcokon. Ahhoz el kellett telnie pár másodpercnek, de aztán volt, aki
a földön kereste az állát. Közöttük Hoseok és Taehyung volt talán a
legfeltűnőbb. Nevetni támadt volna kedvem azon, ahogyan Tae nézett rám.
Mohóbban vontam magamhoz a törpémet. Igen, az enyém.
Jimin tekintete sötét fátyolba borult, majd kellemesen rám mosolygott. Nem tudtam, pontosan mit keressek abban a mosolyban, de egyelőre megnyugtatott. Mindketten kifújhattuk magunkat. Ők már tudják a titkunk.
Jimin tekintete sötét fátyolba borult, majd kellemesen rám mosolygott. Nem tudtam, pontosan mit keressek abban a mosolyban, de egyelőre megnyugtatott. Mindketten kifújhattuk magunkat. Ők már tudják a titkunk.
3 megjegyzés:
Imádtam! Izgalmas!! Folytatást követelek ;) na, de tényleg. Nagyon jó lett!
Oke😍
Josagos eg hogy ok mennyire edesek szent szalmaszal imadom😍
Varom a folytatast :3
Mindennap megnézem, hogy van-e új fejezet. Egyszerűen imádom!!
Megjegyzés küldése