2. fejezet - "Helló, viszlát!"

Cím: 21st Century Bros 

űfaj: Yaoi (fiúxfiú szerelem), nem mint banda, AU (alternatív univerzum), OOC, Dráma

Páros: YoonKook, (Yoongi x Jungkook)

Besorolás: (+12), később +18
Figyelmeztetés: Mostohatestvér szerelem, trágár beszéd

Írók: Semil-han & Rossy

Tartalom: Az egyik nap Min Yoongit hazahívatja apukája egy fontos dolog miatt, amit nem szándékozik elárulni neki.  A fiú, apja parancsára haza is indul, ahol egy váratlan és talán számára unszimpatikus személyt vél felfedezni, aki mint később kiderül, a mostoha testvére lesz.

Hozzáfűzés: Nos, itt lenne végre a folytatás. Nagyon élveztem ennek az írását, de a drága társammal mindennél jobban. Nagyon szeretem, és szeretném megköszönni, hogy velem írja ezt a történetet.  ~Rossy, Semil-hannak~
(Bocsánat, de ezt el kellet mondanom.)

Jó olvasást kívánunk! :)

KATT-> ~ Képgaléria ~

Yoongi

  Eltiporva éreztem magam, mintha egy hatalmas talpú ember gondolt volna egyet és engem használt volna a legújabb, legkedvesebb lábtörlőjeként. Jól végighúzta rajta mindkét lábát, nehogy véletlenül is kosz maradjon rajta, majd még topogott rajta egy kicsit, azért mert egy porszem sem ülhetett meg a cipőn. Pontosan ennyire rettenetesen éreztem magam. Hiába szorítottam az ujjaim között rezgő telefont, nem tudtam válaszra emelni Jiminnek. Teljesen a föld alatt voltam azokban a pillanatokban, míg ő meredten figyelt a saját ágyáról. Éreztem, ahogy néz, annyira irritálóan mereven, hogy a hátamon is égnek meredezett a szőr. Reméltem, hogy lerendeztem egy kicsit, de nem így tűnt.
Mégis mi a francot jelentsen ez? Bocs, itt lakok mostantól.
Elárultak, apám elárult. Az én megkérdezésem tök mellékes volt, igaz, hát persze, eddig is mindenről nélkülem hozott döntést, akkor is mikor anyától vált el. Szörnyen felfordult a gyomrom.

Nagy zörej, boldog kacaj és édes nevetés szűrődött be a szobába. Az új jelenség is felállt inkább és kiment megkérdezni, mi történt. Az áruló hazaért. Olyan mogorván és keserűen szedtem össze magam a menedékemből, hogy még Jimin is elszaladt volna jó messzire.

Szinte ledermedve álltam ott az ajtó küszöbén és figyeltem a nappaliban zajló eseményeket. A lábujjaim gyökeret vertek a hideg kőbe. Apám azt is tudta, hogy nem szeretem a hideg helyeket, és mégis kővel rakatta le a nappalit. Meggyűrtem az orrnyergem, remélve, hogy engem észre sem vesznek majd. El akartam tűnni. Eggyé válni az anyatermészettel, lefolyni a lefolyón.
Szóval, vázoljuk a helyzetet magunkban. Apám felszedett egy nőt. Ez a nő, úgy döntött fogja magát és eluralkodik a házon. Az pedig nem volt elég, hogy magát idecibálta, a fiát is hozta. Aki nem mellesleg az iskola kórus tagja, akiket szívből gyűlölök. Fantasztikus!

- Ah, fiam. - Lépett felém apám, furcsa mosollyal az arcán. Nem szokott csak úgy mosolyogni. Ujjai megérintették a vállam, majd a hátam közepét paskolta meg a merev tenyerével. Az ajkam mereven rándult meg a mozdulatsorára és kifejezésére. Olyan lehettem, mint egy ötéves, aki nem kapta meg, amit akart. Utállak Jimin, amiért teleitattad az agyam az átkozott, ártatlan jóakarásoddal.  

- Ők itt a családunk új tagjai. Eun-chae - mutatott a tekintetével a szélesen mosolygó hölgyre. Megdöntöttem illedelmesen a fejem, bár jóindulat az nem sok volt a cselekvésbe. Utána a tekintetem a fiúra vezette. –, és az új testvéred, Jungkook. – A merev tekintetemmel szerintem embereket tudtam volna ölni. Talán a kis rivális most biztonságban érezte magát, de remélem, tudja, ez nem lesz így sokáig. Horkantottam csak egyet.

- Volt már szerencsénk. – Mormoltam az orrom alatt. Jungkook feszengett az édesanyja mellett, aki nyugtatásképp megsimogatta fekete tincseit. Miért is nem mentem ma filmet nézni Jiminnel és Monnal….

- Oh, el is felejtettem! Hoztam vacsorát és…!

- Nem vagyok éhes. – Jelentettem ki, de nem néztem a nőre. Gerincből fordultam vissza, majd csaptam be az ajtómat. Dühös voltam, ordítani tudtam volna.

*

Apám szemében is harag gyúlt, és legszívesebben utánam fordult volna, de a párja enyhítette a szigorát.

- Hagyd csak… Biztos még zaklatott szegény. – Mosolygott elnézően, majd a konyha felé vezette a fiát és apámat.                                  

 *

Félredobtam a táskám, belerúgtam a dobozba, téptem a papírt és ütöttem a falat. Reszketve estem le a rendetlen ágyra. Görcsös, megszakadt mozdulatokkal emeltem magamra a takarót és reméltem egy jobb holnapot. Hogy ez meg nem történté válik, ha felébredek.

Jungkook

  A vacsora közben végig enyhe nyomást éreztem a mellkasomban. 

Teljesen a kedvemre volt az a jelenet, ahogyan együtt ülünk az asztalnál, miközben a kandallóban égő fa ropogó hangja csapva a fülünket kellemes meleget árasztott mindnyájunknak a meghitt családi körben. Mégis... mégis a tudatomba gyökerezte magát, hogy ez csak illúzió és ne bízzam el magamat az első nap. Nem csak én vagyok itt, nem én vagyok az egyetlen gyerek a háznál. És itt szakadt meg minden, hisz ha ő nem viselkedett volna ilyen házsártosan, és nem borult volna ilyen gyerekes hisztibe, mintha a világ ért volna véget, mert mi ideköltöztünk, akkor tényleg, de tényleg minden tökéletes lett volna. 

A lelkemnek valahogy ez nem tetszett. Az az állapot, amibe nagyon gyorsan belekeveredtünk már az első találkozásunknál. Én nem így szerettem volna kezdeményezni, és nem értem, hogy ennyire miért volt kiakadva. Tudtam, hogy nehéz mindezt nagy hirtelenjében megemészteni, de nem volt mit tenni. Nem mi döntöttünk, hanem a szüleink. És az ő kettőjük kötelékébe, mi nem rondíthattunk bele.
- Remélem, hogy nem vetted a szívedre Yoongi kiborulását Jungkook - amint a mély és határozott, de mégis kedvesen csengő hang megszólalt, feleszméltem gondolat felhőmből, és tekintetemet ráemeltem egy szelíd mosollyal. -, ő mindig ilyen, de kérlek ne haragudj rá. Megfogtok békélni idővel, érzem.
- Ugyan... nem vagyok haragtartó és egy idő után úgyis elfelejtem az ilyen dolgokat, szóval semmi gond nincsen - mondtam még mindig egy gyenge mosolyfélével az ajkamon. Igaz, nem voltam haragtartó, de mégis fájt, hogy Yoongi nem ismer, és mégis, így viselkedik velem annak ellenére, hogy én nem bántottam őt egy szóval se.
- Biztos? - kérdezett azért még egyszer, hogy tényleg így van-e.
- Biztos. Nem kell aggódnia.
- Jaj, fiam, ne magázódj! - csapott nagy zajt, ugyanis elkezdett jóízűen nevetni, de csak pár pillanat alkalmáig. - Kérlek, hívj csak Hyunwooknak. De ha idővel jobban érzed magadat a közelemben, nyugodtam apázhatsz is.
Ez a mondat azért a szívembe mart. Az enyhe fájdalom és sok idegesség most kicsit emlékeztetett, hogy ne hagyjam hátam mögött a múltamat. Anyára félszemmel rápillantottam, de ahogyan láttam, ő boldog volt mindettől. Mintha képes lett volna minden vérző sebe beforrni, nem is tudom mennyi idő elteltével. Tényleg más, hogy itt volt neki ez a Hyunwook nevezetű alak, és más volt az is, amikor csak ketten voltunk. Jól esett, hogy egy ilyen férfi próbál közeledni felém - valószínűleg főrészt az anyukám miatt -, de őszintén, jó volt. Kedves és talán figyelmes, jó apának tűnt, amivel megint csak egy kisebb varratot tépett fel bennem a nem túl rég, de nem is olyan közeli emlékek hatására. Viszont ez teljes mértékben az apám hiányára telepedett, ezért éreztem egyszerre rossznak és jónak a közeledését. Még nem voltam biztos benne, hogy azonnal közvetlen leszek vele, lehetséges, hogy nekem is idő kell ehhez. Nem hiába volt Yoongi is olyan, amilyen.
- Rendben - eresztettem meg egy fáradt mosolyt. -, akkor nem haragszol meg, ha megkérdezem, hogy Yoongi hyung, miért viselkedett így?
Látszólagosan már várta a kérdésemet, hisz óvatosan beszívta tüdejébe a levegőt, majd kifújta azt. Sokatmondó volt az arca, mintha egy kicsit zavarná valami.
- Yoongi... Nos, azt illene elmondanom nektek, hogy az anyja, azonnal elhagyta az országot, amint elváltunk, - vett még egy mély levegőt, a villáját is a tányérra téve, mely halkan koppant a fehér porcelánon. -, a fiam nem tudott erről semmit és tudtuk, hogy ezt nem így kellene intézni, de az anyuka kutyát, macskát nem sajnálva eltűnt az életünkből és a mai napig sem tudta ezt teljesen feldolgozni, emiatt viselkedik részben így.
- És azóta nem is kereste Yoongit? - kérdezte anya is meglepve, hisz ő sem tudta ezt az egész történetet.
- De, szoktam ritkán hallani, amikor telefonál vele a szobájában. Talán havonta egyszer vagy kétszer, ha felhívja a fiát. Volt olyan is, hogy letette a telefont, majd mondta nekem Yoongi, hogy olyan munkája van az anyjának, amiben nincs annyi szabadideje telefonálni.
- Szegény gyerek... - képedt el anya.
Jó, most én is megsajnáltam. Döbbentő, hogy van, aki csak így eltudja hagyni a gyerekét, annyival, hogy elvált. Akaratlanul is, de elképzeltem, hogy, mi lenne velem és anyával, ha mi nekünk lenne ilyen a kapcsolatunk. Elfintorodtam a gondolatra és megcsóváltam a fejemet, hogy kirázzam ezt a röpke nonszensz elméletet.
- Igen, emiatt sajnáltam én is, hogy nem lehet az anyjával, mert elment külföldre az a nő. Yoongi nagyon kötődött hozzá, talán azért is, mert ráütött - harsányan felnevetett, majd felállva vitte a mosogatóba a tányérját.
- Most meg csak úgy idegenek toppantak be az ő magánszférájába, és jogosan érzi magát csalódottnak és dühösnek. Hisz nem ezt várta, igaz? - kérdeztem, Hyunwook után sétálva a saját tányérommal.
- Pontosan. De remélem, hogy valamennyire feledtetni fogod vele, hogy egyedül van. Mert ugye vannak barátai, de egy testvér mégis más. Kitudja, talán te hozod el neki a boldogságot. - Nevetett, hisz még ő sem gondolta komolyan azt, amit mondott.
- Hát, minden tőlem telhetőt megteszek majd. - Letettem a tányérokat a nedves mosogatóba, majd úgy döntöttem, hogy mivel ez a nap intenzívebb már nem lehet, teszek egy sétát a kis kertben, amire megcsillant a tekintetem. Eddig csak a házat jártam körbe, de most kedvet kaptam egy kis fejszellőztetéshez. Felkaptam a pulcsimat, ami a bejárati ajtó mellett pihent a tartóján, majd visszaindultam.
A hideg, krómozott kilincsre tapasztottam tenyeremet, majd lenyomtam azt, hogy a friss szellő megcsaphassa az arcomat. Kellemes idő volt ahhoz képest, hogy már az ősz közepében voltunk. Enyhe hűvös szellő cirógatta az arcomat, mire sóhajtottam egyet, hogy hátha azzal száll majd el minden problémám. Persze nem így lett, ezért inkább a zsebeimbe csúsztattam mindkét tenyeremet, és elindultam. Ráérősen lépkedtem, hiszen nem kellett sietnem. A nap is már lenyugvóban volt, miközben lassan kémleltem a területet. Igazi családi hangulat lett volna itt a hintaággyal a fatövében, ha valaki használta volna azt. Gondoltam, hogy nem igazán tengethette itt az idejét akárki is, mivel a hintaágyat teljesen - szinte már púposan - befedte a rengeteg levél és az árva fabotocskák, amiket senki nem takarított le onnan. Lesöpörtem minden apró vagy nagyobb tényezőt az ülőgarnitúráról, majd helyet foglaltam volna, mikor feltűnt, hogy a levelek befedtek valami. Egy elfektetett gyerek kerékpár volt, aminek az oldalain kis kerekek látszottak ki, amik védték a bizonytalan kis használóját anno. Megmosolyogtam, amint a rozsdás roncsra néztem, hiszen ez valószínűleg az új, fogadott testvéremé lehetett. Óvatosan leemeltem és a kerítésnek támasztottam azt. Végre elhelyezhettem magamat a hintán, kezeimet visszacsúsztatva a meleg kis zugba, és próbáltam felfrissülni. Kicsit éberebb lettem, mint voltam és az elmém is kezdett talán tisztulni. A pilláimat lehunyva, szipogtam a tiszta levegőből. Kicsit megnyugodtam. Mikor ismét felnyitottam a szemeimet, feltűnt, hogy belátok az egyik szobába, ami valószínűleg a szülőké volt. A függöny csak félig volt elhúzva, így pont beláttam, hogy éppen mi történt ott. Anya az ablak előtt állva nézegetett egy könyvet, amit valószínűleg a szekrényre pakolt, mert amint eltűnt, újra előjött egy másikkal a kezében. Az egyik könyvet különösen sokáig szemlélte, mire feltűnt neki, hogy már nem volt egyedül a szobában. Továbbra is csak csendben figyeltem befelé. Hyunwook, ahogyan megérintette anya vállát, és hátulról átkarolta, teljes melegséggel öntötte el a szívemet. Annyira érzelmes és mindent kifejező volt ez a mozdulat kettőjük között, hogy elmosolyodtam.
Most már mind a ketten boldogak és ez a lényeg.
Örültem neki, hogy így viszonyulnak egymáshoz, és tényleg komoly érzelmeik vannak egymással szemben. Komolyan gondoltak mindent, és ez az egész költözés nekik sem lehetett könnyű. De örültem, hogy anya megtalálta a párját, végre boldog volt, és még mindig csak ez lebegett a szemeim előtt.
A perifériás látásomba valami fény csillant meg. Mikor tekintetemet az üvegajtóra vetettem, meglepve figyeltem, ahogyan Yoongi viharzik ki a - most már közös - szobánkból és valamit a kezében tartva...
A csörgődobom!
Kivágta a kukába az én holmimat, majd mint aki jól végezte dolgát, azt hittem, hogy megtapsolta magát, de csak a kezeit törölgette.
Mit képzel, bassza meg!?
Olyan hirtelen pattantam fel és szaladtam be, mint a kilőtt golyó a puskacsövéből.

Yoongi

  Zavart. Egyszerűen ott volt, nézett engem. Szabályosan bámult. Az ajkam téptem és felakartam robbanni.
Hát én ezt nem bírom! Megragadtam azt a kis szart, ami ráadásul meg is csendült a kezemben. Nem, nem, nem! Ez ide tökre nem kell!
Olyan erővel léptem a kövön, azt hittem összetörik alattam. Jobb is lett volna, ha szétnyílik és elnyel. Elégedetten ejtettem a vackot a kuka mélyébe, még a hátam is kihúztam, ahogy letöröltem a kezemről az ördögi érintést.
Mennyivel jobb!
Nyugodtan fordultam ki oldalra, ám ezt a vállam bánta. A kis kornyikáló vakarcs, úgy ütközött nekem, mint ahogy a gyalogbéka fejeli meg a földiepret. Sajogva kaptam a sérült részemre, hátrabillenve pár lépést.

- Te mégis mi a jó büdös francot csinálsz?! – förmedt rám teljes felháborodással. Még ő!!

- Megmentem magam! – hadakoztam vele sértetten. – Az én szobámban ugyan nem lesznek ilyen vackok! – mutogattam a már kezében pihenő hangszerre. Még hogy hangszer.. Giccs.

- Nem dobhatod ki más holmiját csak így! - szorította magához a csörgőeszközt.

- Miért nem? Az én szobám – dőltem neki végül a falnak. Hallottam, ahogy a folyosó végén neszelnek a szülők. Hörgős sóhaj lépett ki az ajkamon. –, ha egyszer is megszólal a szobában, kidoblak vele együtt! – fenyegettem meg és emelt fővel távoztam.
Micsoda jó lélek vagyok.

*

- Ekkora a baj? – ásított bele a telefonba Jimin. Hallottam a hangján, mennyire nincs is kedve kikecmeregni az ágyból.

- Itt vagyok a tetőn. – Rágtam a körmöm. Rossz szokás, mintha megnyugtatna. Pedig csak a pótcselekvés hiányzik az emberből.

- Ahh... - szusszant fel egyet, aprót nyögve. Szinte éreztem, ahogy nyújtózik. – Tizenöt perc. – Tette le a telefont, én pedig magam mellé tettem. A nap még nem érintette a horizontot. Hajnali ötkor nem is csodálom, ha neki sincs kedve még felébredni. Én viszont képtelen voltam aludni. Olyan némán léptem át a kupis szobán, hogy az új lakók véletlenül se észleljék, hogy távozom. Szükségem volt Jiminre. Egyik ujjamon sem maradt köröm, mire odaért. Ez volt a mi helyünk, első óta ide jártunk fel, ha valami bántott minket. Abban az időben sokat voltunk itt. Megesett, hogy éjszaka is belógtunk ide. A két szeleburdi kisgyerek, akik azt hitték, bármit megtehetnek. Azon az éjjelen… pontosan emlékszem még most is. Egy összetört, remegő vállú tizenhat éves voltam. Eltűnt célokkal, megrekedt vágyakkal. Azon a délutánon láttam utoljára anyámat. Veszekedett, de milyen hangosan veszekedett apámmal. Az orromban most is ott kószál a bőrtáska átható szaga, nem használtuk azelőtt egyszer sem, és az ő illata. Jácint, annak szerette az permetét magára szórni. Régebben a kertben is megélt. Emlékszem, az alakjára, azokra a finom vonásokra, ahogy a nap arany fénye simogatta, még az is csak táncolt a bőrén, nem sértette. Szerette még a nap is. A virágok is, mikor dúdolt nekik, azok hálásan nőttek az ég felé. És azon a csillagos estén, Jimin elhozott ide. Pont ugyanitt feküdtünk. Az emlékek morajába lassan eldöntöttem a hátam a rideg tetőre.

„- Most nagyon figyelj – mosolygott Jimin, de nekem csak a könnyeim hulltak alá némán. Gyengéden fordult felém, majd ujjával az égre mutatott. Nem tudtam nem követni annak irányát. Nagyot szipogtam. – Kívánnod kell. Ma éjjel láthatsz hullócsillagot. Bármit kívánhatsz, az valóra válik, érted? – bólintottam, ő pedig csak megfogta a közöttünk pihenő kezem. Ezután már csak hosszan, szótlanul bámultuk a csillagos eget órákon át. „

- Hát te? – hajolt fölém, karikás, de mosolygó szemekkel. Azonnal haptákba vágtam magam, letöröltem azt az egy kósza sóskönnycseppet az arcomról.

- Semmi. – Morogtam durván. Ő leült mellém és a kezembe nyomott egy pohár forrócsokit. Tudta, hogy a gyomrom nem bírja a kávét. A lábunk lelógott a semmibe, talán emiatt éreztük magunkat megsemmisíthetetlennek.

- Na, de akkor mégis miért volt ez ilyen sürgős? – emelte az ajkához a sajátját, majd nagyot nyelt belőle. Meleg volt, kellemes, és energia a fáradt testének. A tekintete elmerült a tájat nyaldosó mélyvörös sugarakban.

- Már nem vagyok egyke. – Ráncoltam meg az orrom, ahogy felhúztam az ajkaim és én is elmerültem az édes folyadékba.

Jimin arca talán meglepettebb volt, mint nekem tegnap, mikor elmeséltem neki mindent. A poharat is majdnem leejtette az éppen érkező diákok fejére. Összehúztam a lapockáim, a hideg tenyereim a combom közé zártam és próbáltam eltűnni, olyan picire összemenni, amennyire csak tudok. De ő mindig tud valami megoldást a bajaimra.

- Akkor… mit szólsz ahhoz, ha felhívom anyukámat, ő ír igazolást és ma nálam leszünk. Ott is alhatsz és eszünk csokival leöntött popcornt és fahéjas rudat, meg amit csak szeretnél! – karolta át a vállaim vigasztalóan. Felpillantottam rá félszemmel. Ajkamon halvány mosoly ült meg. Mélyen belül hálálkodni kezdtem az égnek a barátomért.

- Szerencse, hogy anyukád orvos. – Suttogtam, a leheletünk még mindig látszódott a fáradt reggeli levegőben.

- Akkor menjünk is mielőtt a nap kisüti a szemed. – Kuncogott, majd engem is felsegített.

- Milyen remek ötlet. – Mormoltam a fejemre hintve a szőrös kapucnim.

- Még a nyakkendőt is elfelejtettem, úgy siettem miattad! – nevetett vidáman mellettem. Ahogy azt mindig tette.