Műfaj: Yaoi (fiúxfiú szerelem), nem mint banda, AU (alternatív univerzum), OOC, Dráma
Páros: YoonKook (Yoongi x Jungkook)
Besorolás: (+18!)
Figyelmeztetés: Trágár beszéd
Figyelmeztetés: Trágár beszéd
Író: Rossy
Tartalom: (Az egyik nap Min Yoongit hazahívatja apukája egy fontos dolog miatt, amit nem szándékozik elárulni neki. A fiú, apja parancsára haza is indul, ahol egy váratlan és talán számára unszimpatikus személyt vél felfedezni, aki mint később kiderül, a mostoha testvére lesz.)
Hozzáfűzés: Ez egy kicsivel különlegesebb fejezet lesz, mert most nem Yoongi és Jungkook szemszögből lesz írva a történet, és nem is ők lesznek a központban, hanem Taehyung és Hoseok!
Jó szórakozást kívánok! :)
Jó szórakozást kívánok! :)
Taehyung
Már régen nem a telefonomat néztem, hanem elbambulva agyaltam azon, hogy miként tudnék innen elmenni végre, mire torokköszörülést hallottam. Felpillantott érdeklődve az előttem ülőre, mire észrevettem, hogy a szemeivel vájkál, elég feltűnően, nem zavartatva magát.
- Nagyon elhalkultál – vontam fel félig a szemöldökömet, miközben egy frusztrált sóhajt hallattam, a hajamba túrva. Egy pillanatra hunytam be a szememet, átgondolva, hogy mégis mi a francért hittem, hogy valaki komolyan vesz egyszer is a kibaszott életemben. Bár… Lehet, hogy csak azért szívatott meg, mert nyomultam? Biztos nem.
- Taetae – szólt előttem a mély hang, mire kipattantak a szemeim. Hümmögve fordítottam oda a fejemet, felhúzva törökülésbe lábaimat. Ez a zakó is kényelmetlen…
- Hallottad már a róka és a nyuszi történetét? – a tenyerébe fektette az állát, oldal mosolyra húzva száját.
Megráztam a fejemet, kikapcsolva a telefonomat a zsebem mélyére süllyesztve az átkozott készüléket. Hiába írok Jungkooknak, ő is lebagóz. Ennyire egy elcseszett napot…
- Akkor jól figyelj.
- Nagyon elakarod mesélni? – horkantottam fel, lesütve a szemeimet, majd erőltetett mosolyra húzva ajkaimra figyeltem fel rá ismét. Észrevette, hogy gúnyos vagyok, de nem éppen tűnt olyan fajtának, aki a szívére veszi az ilyesfajta viselkedést. Tudja a franc.
Le sem bagózta, folytatta tovább. Kuncogva állt fel, míg én a lépteit figyeltem. Az ablak zárját kattintotta fel, hogy széthajthassa a szárnyas üveglapot, majd megfordult, míg végre beáradt egy kis friss levegő.
- Egy világos szőrű, társaitól picit kisebb termetű, Timothy nevezetű apró lény száguldott a mezőn. Az aranyszínű gabonatáblákig meg sem állt, míg a Nap fenn állt az égen, percre pontosan délben – dugta zsebre kezeit, a teremben lépkedve lassan, elnyújtottan. Mi ez a hirtelen esti mese? – A legcsodásabb, ragyogóbb virágokat szerette volna fellelni kedvesének. Madársisak, repce, pipacs, harangvirág… délben minden olyan, akár a nadály. Minden állat lesben áll, de a Timothy nevezetű kisnyúl feledékeny volt. Azon a napon elfelejtette, hogy délben minden állat szája ételre áll, mely olykor, vagy mindig vért kíván. – Elhallgattatott a szavaival, így kivártam, hogy mi lesz a vége. Elvégre... nem lehet olyan hosszú s időközben már türelmetlen voltam. Vártam, hogy folytassa.
– A gólya... elfelejtette figyelmeztetni a kis nyulat, hogy nem szabad délben előbújni, így Timothyra lestek az éhes szemek. Ő mégis ártatlanul szelte a mezőt, keresve, kutatva, amíg csak rövid lábai bírták. Szerencséje, hogy gyorsan talpalt a fürge lényecske, így aznap óvva bújt vissza odújába – aprót köhintett öklébe, ismét elém érve a szemben lévő padnak dőlve. – Vidáman s büszkén vitte a különböző virágokból összefonott csokrot kedvesének, aki megtorpanva figyelte Timothyt. Hmm... szerinted, mit tett a lánynyuszi, amikor meglátta a virágcsokrot? – kérdezte gyanús oldalmosolyra húzva száját, mire heves pillogásba kezdtem.
- Hát... elfogadta? – vakargattam meg a tarkómat, immáron kíváncsian várva, hogy mi rejlik a mindentudó mosoly mögött.
- A földre vetette, majd az egészet megette! – sziszegett Hoseok a történet okozta izgalommal, mire én egy kisebb „o” betűt formáltam a számból, meglepve. – Timothy végtelenül bánatos lett, csalódottnak érezte magát és elhagyatva, amiért félelmet nem ismerve szelte a vadaktól hemzsegő mezőt, csak azért, hogy meglepje kedvesét egy csokor szépséggel. Abszurd, hogy megette, nemde? – kacagott, mire összevontam a szemöldökömet.
- De miért ette meg? Ha ajándékba kapta, akkor... ahj – simítottam a nyakamra, egyre értetlenebben. - Hülyeség... minek beszélünk erről... - motyogtam érthetetlenül.
- Mert ő nem úgy tekintett Timothyra, mint ahogyan a barna nyuszi rá. Ő mindig csak a hasznot kereste benne, erre előbb-utóbb Timothy is rájött, ezért elhatározásra jutott csalódottságában. Másnap ismét kiment a mezőre délben, de koránt sem olyan nagy hevességgel, mint azelőtti nap. Ismét kereste a legcsodásabb virágokat, de eldöntötte, hogy ezeket csak magának szánja. Ki gondolta volna, hogy az apró, ártatlan állat ismét elfelejti, hogyha delet üt az óra, mindenki térjen nyugovóra? Az ártatlanok ilyenkor bújtak meg fészkükben, de ő önfeledten kullogott magányosan, bánatosan a virágcsokrával. „Miért nem vigyázott a csokorra?” Gondolta, miután lehajtott fejjel esett le a porban a gabonatáblák között, reménytelenül.
Egyszerűen nem értettem, hogy miért meséli el ezt Hoseok, de nem akartam már közbeszólni. Kíváncsi szemekkel fürkésztem az arcát, miközben végig vigyorogva, felhúzott lábát átölelve mustrált a meséje közben.
- Nem is sejtette, hogy valami már régóta árgus szemekkel pásztázza őt a búzaszálak között.
- Oh, ne... – lepődött meg saját magán is, amikor szája elé kapta a kezét izgatottan.
- Oh, de! – kacagtam fel a reakcióján, lepattanva a padról. – A Helen nevezetű rókalány kecses teremtés volt, nem hiába tűnt a fajtájához képest ártalmatlanabbnak, mint a ma született bárány... amit valószínűleg már felfalt! – kuncogtam kiropogtatva a fejem fölött az ujjaimat. Hihetetlenül aranyos, ahogyan a kis mesémre hegyezi a fülét, akár egy gyermek. Ide csillogtak a szemei. Ahh, de komolyan, hogy nem figyeltem fel eddig egy ilyen cukorfalatra?
– Timothy nem tudta, hogy mi veszély lehet egy ilyen gyönyörű, rézvörös bundájú kincsben. Mégis bátortalanul nyújtotta oda, remegő kézzel a virágcsokrot, mondván: „Ön elfogadná ezt a csokrot, gyönyörű róka?” Le sem tagadhatta volna, hogy tartott a lénytől, mégis csodálta.
- És elfogadta? A csokrot? – vágott közbe, mire megjátszott szigorral intettem csendre, a szám elé téve ujjamat. – Oh, bocsi! – fogta be a száját, továbbra is hallgatva, én pedig még több érzést vittem a mesélésbe.
- Helen egy kétszínű róka volt, ki nem hazudtolta meg mivoltát. Őszintétlen mosolyra húzta száját, kivillantva éles fogait. Tudta, hogy ma tele lesz a hasa... – álltam meg már Taehyung előtt közvetlen, végig a szemeibe nézve, mire megremegett. – A megtévesztő szépség a nyuszival is elhitette, hogy a róka talán a barátja lehet, de a nagyobb állat nem tágított. Szerinted – komoly hangsúllyal, már egy másodpercre sem szakítva meg a szemkontaktot értem a történetem végéhez. -, mégis... – simítottam a pad tetejére Taehyung bal, majd jobb combja mellett, megtámaszkodva rajtuk. – mit... – hajoltam az arcához közelebb, drámaira véve a hangsúlyt, míg ő lélegzetét is visszafojtotta. – tett... a róka? – a mellkasom majdnem az övét érintette, míg pár centire egymás orrától, megdermedt közöttünk a levegő.
- Megkímélte az életét...? – lehelte halkan, s ahogyan az arcomon éreztem a langyos szellőt, lehunytam egy pillanatra a szemeimet. Nem volt több három másodpercnél, eszelős vigyorral nyújtottam ki nyakamat s a legnagyobb gyengédséggel kaptam óvatosan fogaim köze Taehyung alsó-ajkát, mire a döbbenettől még a kezeit is kiemelte öléből. A cseresznyepiros, húsos ajkát húztam magam felé óvatosan, majd elengedve, nyelvemet kidugva nyaltam végig az előbb megragadott részen.
- Megette, Taetae. – leheltem szájára, egy szintre emelkedve az ő arcával, orrunkat összeérintve. Elkerekedett szemekkel szuszogott, szapora légzésbe kezdve s szinte idehallottam, ahogyan kalapálni kezd a szíve. Elkuncogtam magamat a reakción, majd megnyalintva ajkam, újra ráhajoltam a szájára, de immáron teljesen rátapadva. Talán a döbbenettől nem tudta, mit reagáljon, de nem is nagyon érdekelt, hiszen már becserkésztem. – Nagyon finom vagy, Taetae – simítottam a combjára, míg másik kezemmel lágyan csavargattam ujjam közé a tarkójánál megbújó babahaját. Benyúltam a combja alá, majd megragadva, magamhoz rántottam, mire felnyögött ölünk erős ütközésére, ami belőlem egy elfojtott sóhajt váltott ki, gonosz mosolyra kerekítve számat.
- T-t-t… Te! – remegtek meg az ajkai, akár egy ártatlan kiskutyának. Közel sem volt olyan heves, mint ahogyan belépett a terembe. Nem is tudom, hogy lehetne ezt mondani, de állítottam a viselkedésén javában. Bár… a meglepettség is rátett, nem mondom.
- É-é-é-én – kuncogtam utánozva őt, mire összeráncolta azt a szép homlokát. Megelégelve a játékot, a lényegre tértem. Oldalra húztam, majd hátra löktem a padon, hogy teljes testtel elfeküdjön. Mire levegőt kapkodva s a szavakat keresve ellenkezett volna, azonnal felmásztam rá a padon, hogy véletlenül se tudjon elszökni.
- Hoseok, figyelj. Én… nos, elfogadom, hogy te nem… nem vagy csajos, mármint, na! Érted, hogy nem őket kedveled, de én nem vagyok olyan srác… Tudod! Tudod, hogy... Na! – támaszkodott meg a könyökein, felnézve rám, hogy hátha befolyásolhat a szavaival, csak sajnos azt nem tudta, hogy én nem az az ember vagyok, aki bedől ennek. Csak mosolyogva hallgattam, mit szeretne még elmondani, mielőtt itt, helyben a padon kúrom szét, mint a kibaszott ég.
- Én nem vagyok meleg, nem vagyok olyan srác! – gesztikulált, a mellkasára téve a kezét, mire bólogattam, így kicsit felbátorodva folytatta. – Szóval… értékelném, ha leszállnál rólam, vagy… Ahh…! – kezdtem a nyakát csókolgatni, marcangolni, mire hátra bukott a feje, immáron teljesen vízszintesen fekve nekem. – Hé…! – nyögött fel, mikor az állára fogva, oldalra fordítottam a fejét, hogy jobban elérjem az édes bőrét. – Na de…! Ahh… Hé!- húztam végig a nyelvemet az ütőerén, felpillantva arcára, ami egyenesen megdöbbentett. Ellenáll, de még élvezi is? Hát, mit ne mondjak, gyorsan beadja a derekát egy kis párnacsatáért.
- Azt mondtam: Hé! - rúgott le magáról olyan erővel, hogy azt hittem kiköpöm a gyomrom abban a szent pillanatban a padlóra loccsanva. Nem, tévedtem.
Taehyung
Rémülten ültem fel kimelegedve, s amint Hoseokra néztem, még ijedtebben pattantam le a padról, hogy felsegítsem.
- Basszus, basszus, basszus! Nem ezt akartam, ne haragudj! - leheltem majd' kiugró tüdővel és vérnyomással. Nem, nem megy, ez sok volt mára. Mit művelt, miért?!
A padlón feküdt egyhelyben, nyöszörögve, hunyorgó szemekkel meg-megremegve.
- Hoseok, jól vagy? Kérlek, mondd, hogy most nem miattam fogsz meghalni, tényleg nem akartalak megölni! Ugye nem kaptál agyrázkódást? Kérlek, mondd, hogy jól vagy! - fogtam meg a gallérjánál, úgy rázogatva óvatosan. Baszd meg, eljövök a bálba és kinyírok egy embert? Mi kell még ma?!
- Hoseok, láttam már ilyen filmet, ne szimuláld, hogy jól leszel és a végén meghalsz holnap, mert nem mentél el velem a kórházba! - hajoltam oda, egyre idegesebben, mire végre kinyitotta a szemeit. Mint aki alig van eszméleténél, úgy pillogott rám.
- Thh... Th... Tae, te... vagy az...? - hunyta be ismét a szemeit, hátraejtve fejét vissza.
- Ne, kérlek! – pánikoltam egyre jobban. – Sajnálom, a francba! – engedtem el, úgy túrva idegesen dús hajamba, míg őt figyeltem kétségbeesve.
- N-Nem… vagyok… jól… - sóhajtotta. – Nem kapok… levegőt… - fordította oldalra a padlón fejét.
- Várj… - fogtam a nyakkendőjére és kibogozni készültem. Akkorát csattant a feje... – Mit hozzak, mi kell neked? – kérdeztem, mire félig felhajtotta pilláit, s döbbenetemre, a tarkómra fogott, majd lehúzott magához azzal a lendülettel.
Akár egy párduc, úgy fordított maga alá egy pillanat alatt, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Úgy rám kapott ismét, hogy teljesen lesokkolódtam.
Nyelni alig bírtam, úgy dugta le torkomon heves nyelvét, mint még életemben nem tapasztaltam. Ökölbe szorított remegő kézzel próbáltam a mellkasára ütni, hogy álljon már meg, de nem tágított. Csak pár pillanattal később volt hajlandó levegőt engedni szerencsétlen tüdőmbe, mikor kinyitotta kéjsóvár szemeit. Te mocsok!
- Mégis, mit képzeld te magadról?! – töröltem meg hevesen alkaromba arcomat, úgy nézve fel rá. – Te utolsó seggfej állat, nem vagyok olyan homokos, mint te! – keletem ki magamból, felhevülten, kissé szétesve az előző percekben „elszenvedett” csók hatása alatt.
- Nem vagy olyan? Hát akkor milyen homokos vagy? Azt látom, hogy forróvérű, de nem gondoltam volna, hogy egy tüzes kis kandúr… - cirógatta meg az államat kuncogva, visszahajolva ajkamra, ezzel belém fojtva a még csak gondolatimban tengődő szavaimat az ostoba fejéhez. El sem hittem, hogy ismét lelkiismeret nélkül hajolt rám, immáron sokkal gyengédebben, így is elérve a hatást. Nem voltam képes ellökni, míg ismét játékos nyelvcsatát kezdett jóval lágyabban, szenvedélyesebben, mint az előbb. Egyszerűen nem hittem el az egészet. A szívem kalapált, mintha csak most futottam volna le a maratont, pedig csak Jung kibaszott Hoseok szórakozott velem a perceknek törtrészében és még tovább.
Egyáltalán, hogy a faszba jut ilyen az eszébe, miért, mikor, és…?
Soha nem beszélgettem vele többet pár szónál, azt is csak azért, mert nem voltunk se barátok, se jó viszonyban. Egyedül Jin és az új barátai miatt találkoztam vele néha, de ennyi, semmi több. Tudtam, hogy ugyanolyan alávaló lehet, mint az a Yoongi gyerek…
A gondolatra még idegesebb lettem, s nem tudtam, hogy a kellemetlen helyzet, a düh, vagy csak a zavartság miatt, amit ő váltott ki belőlem.
A fülemhez simított, hogy a mögé igazgathassa kósza tincseimet, de a gyengédsége már-már megijesztett.
- Hagyd abba… - sütöttem le a szemeimet, ökölbe szorított kezekkel alatta. – Azt akarod, hogy megint lelökjelek? Mert az már fájni fog…
- Ahj már, ne legyél ilyen! – csapott fejem mellé erősen, mire megrezzentem, azonnal rászegezve tágra nyílt szemeimet. – Én nem akarlak bántani, éppen ellenkezőleg. Te miért okoznál nekem fájdalmat, amikor ilyen kedves vagyok veled?
Egy pillanatig elgondolkodtam, de eléggé felzaklatott a jelenet. Hogy miért okoznék neki fájdalmat? Ezt tényleg megkérdezte?
- O-Oké, Hoseok, tisztázzuk! – tettem fel a kezemet, mutatóujjamat szinte az arcába nyomva magyarázás közben. – Én NEM vagyok a te eseted, nem szeretem a fiúkat, nem tűnt fel, hogy egy csajjal jöttem volna be az előbb kefélni?! – vontam össze a szemöldökömet, kissé kipirulva. Az oxigén kis híján elakart fogyni a légtérből. Úgy éreztem, hogy a torkomon akadnak a szavak a rajtam hempergő sráctól.
- Nem éppen tűnsz olyannak, mint aki tudja, hogy mit szeretne… - horkantott egyet, felegyenesedve rajtam. – Ha tudnád, hogy mit akarsz, azt is láttad volna már a legelején, hogy az a lány, soha nem akart tőled semmit.
Most végképp elakadt a lélegzetem.
- Netán fején találtam a szöget? – billentette oldalra a fejét, mindent tudó mosolyt hintve. Mégis ki a francnak hiszed te magadat…?
- Jó, hagyjuk! Szállj le rólam, mert már rohadtul idegesítesz! – egyenesedtem fel én is, hátha ezzel azt sugallva, hogy ő is letakarodhatna már rólam, de nem tette.
- Taehyung… mind a kettőnknek elbaszott napja van egy elbaszott bállal. Még nem késő fordítani a helyzeten, nemde bár? – simogatta meg az arcomat ismét, akár egy gyermeknek, aki jól viselkedett. Nem tudtam hova tenni az egészet. Frusztrált, de jól esett a cirógatás, még ha idegen kéztől kaptam is azt.
Nagy meglepetésemre, egy szusszanással felpattant rólam, elsétálva mellettem, mire továbbra is ott ültem a hideg padlón, bambán pillogva.
- Mit művelsz most? – kérdeztem, megfordulva, míg ő egyszerűen felhúzta a zakóját.
- Hm? Hazaviszlek. – Mosolygott eszelősen. Már örültem, hogy vége az egésznek, erre…
Azonnal a zsebemben pihenő telefonomba nyúltam, kétségbeesve, remegő ujjakkal írva a legelső embernek, aki megmentheti még az életemet.
Jungkook – Üzenetek
„Jungkook a fenébe is, merre vagy!? Elég nagy pácban vagyok!”
Próbáltam többször is hívni pár pillanaton át, míg meg nem hallottam Hoseok cipőjének koppjait.
Nem tudtam, hogy féltem-e, mikor megjelent mellettem a cuccaival.
- Ne nézz így, veszek neked kaját – nyújtotta felém a kezét. A szemei és a keze között ingázott a figyelmem. Nem tudtam, hogy elfogadjam-e. Mit fogok ezzel tenni?
- Na, ne parázz már, nem mászok rád!
- Nehéz elképzelni… - morogtam, mire megragadta a kezemet, felrántva engem egy pillanat alatt nagy meglepetésemre.
Az ajtó előtt állt meg, majd egy mély sóhaj kíséretében, úgy kirúgta a fémajtót pár előre rásegítő rúgással, hogy a zár játszi könnyedséggel pattant ki helyéről.
- Jössz? – fordult vissza már a folyosóra, mire én még mindig az államat kerestem a padlón valahol. Na ne… Ha megtudják, hogy így kibaszta az ajtót, őt is kibasszák az intézményből, mint macskát szarni.
- Nem félsz, hogy ezért kirúgnak? – kérdeztem, halkan simítva tarkómra, összeszedve magam s nem túl sok cuccaim.
- Ahhoz meg kell tudniuk, ki volt – kuncogott fel, zsebre dugott kezekkel.
Nem hiszem el, hogy követem ezt az embert…
Nem volt kérdés. Naiv állat az, amelyik követi a ragadózót, ki már régen sebet ejtett rajta. Taehyung is ilyen állat volt. Egy ártatlan kis állat, aki csak a törődést keresi, s bármi áron képes lenne azt megszerezni. Másért miért követett volna engem végig a hóviharban, míg betértünk egy gyorsétterembe, hogy beváltsam neki ígéretem? Én ugyan nem fogom bántani.
Nem voltam rossz ember, nekem is kijárt a jóból, ne mindig csak a rohadt mázsás szart kapjam a nyakamba, amit az élet előszeretettel dobálgat. Mióta megláttam Taehyungot, akkor ugrott be minden. Megfektetem, bármi áron lefogom vetkőztetni. Látni akartam a testét, hogy milyen formája van a bő ruhák alatt, milyen lehet még közelebbről az illata, és milyen, amikor az a mély orgánumú hangszín megnyekken. Soha nem gondoltam többre ennél az egésznél, mint egy egyszerű kaland, egy kis szórakozás, ami mindkettőnknek jól eshet. Ezt pedig nem csak azért gondoltam, mert nem rég szakítottam. Bár… gondoltam már arra, hogy Seokjint veszem célba, de valahogy sosem jött össze. Ő mindig Namjoonnal lóg, ráadásul megtudtam, hogy becsajozott titokban, így régen elvetettem az ötletet.
Ha őszinte akarok lenni, nem számítottam arra, hogy Taehyung követni fog. Arra sem, hogy elfogadja a meghívásomat, pláne azután, hogy széterőszakoltam a kis száját. Nos… Ha nem jutott volna eszembe egy jobb ötlet, talán nem csak a szája vesztette volna el az ártatlanságát. Hmm, de nem is. Nem voltam olyan durva. Csacsiság.
A meleg levegő megcsapott, ahogyan az étteremben sorakoztunk, várva a rendelésünkre. Feltűnt, hogy néhány iskolatársunk pár asztallal arrébb szintén itt falatozgatott. Már éppen a mellettem ácsorgó Taehyung felé fordultam volna, megkérdezni, hogy mit szeretne kérni, mikor feltűnt, hogy lehajtott fejjel a sáljába bújva fixírozta a padlót.
Talán még mindig zavarban van. Nem baj, tartsa meg a jó szokásait…
- Hé – hajoltam feltűnésmentesen a füléhez, mire megrezzent. – Kérd ki gyorsan, mit szeretnél, utána sietünk. – Adtam tudtára az álláspontunkat. Kíváncsi szemekkel sandított rám, s vacillált, hogy szóljon-e bármit is.
- Miért akarsz mindenáron sietni…? – motyogta a sálja takarásában. Áhh, pontosan ezért! Mert kapható vagy… Süt rólad.
- Az idő pénz. Mindent a maga idejében, kicsi fiú – kuncogtam, de inkább gonoszan csengett s rejtelmesen. Ne nézz így! Nem foglak megenni… Talán csak egy kicsit.
Elhalkulva sétált mellettem az utcán, míg falatozgatta a kapott hamburgerét. Nem sokat melegített, de pótcselekvésképp csak zsebre dugott kézzel bírtam ki az utcán. A csicsás, átázott ruhát hamar szerettem volna levedleni, így gyors léptekben igyekeztünk a hóviharban. Taehyung nem tudott vitába szállni velem, hogy miért nem maradunk még az étterem kellemes melegében, egy asztalnál ülve, míg nyugodtan teletömi a fejét. Miért is nem? Mert nem ez volt a célom. Már reggel óta, Jiminnél is, a suliban is csak azt vártam, hogy hazatakarodjak. Viszont még érdekesebb lett az este, mikor összefutottam ezzel a kölyökkel. Esküszöm, hihetetlen volt, hogy kajával meglehet őt venni ilyen könnyen.
Valóban nem terveztem többet egy futókalandnál, egy szórakozásnál, talán egy új kihívásnál. Megfektetni egy hetero kisfiút… Égetett a kíváncsiság, hogy hogyan fog reagálni a dolgokra. Mégis ki a fene gondolta volna, hogy ennél több valaha is lehet közöttünk?
Az ismerős emeletes házhoz érkeztünk, melynek lépcsőfokain óvatosan léptem fel a csúszásveszély miatt. Taehyung még ott ácsorgott, s láttam, hogy vívódik, kövessen-e.
Gyengéd mosolyra húztam ajkam, kinyújtva a karomat felé.
- Ne ácsorogj a hóviharban! – szóltam rá, de olyan volt, akár egy megnémult gyerek. Nem gondoltam volna, hogy akinek ekkora szája van, így betud némulni. De komolyan, mi van vele? – Megfázol, gyere fel inkább.
- Jó! De csak egy kicsit… - fonta össze mellkasa előtt karjait, ignorálva a tenyeremet. Felhúzott szemöldökkel sóhajtottam, próbálva visszafojtani vigyoromat, míg az ajtóval babráltam. – Utána hazamennék.
- Hát persze, haza.
Haza mész majd holnap. Olyan, mintha az ellenség széttárt karjaiba rohantál volna, és úgy teszel, mintha mindez nem lenne nyilvánvaló. Hihetetlenül édes… Biztos, hogy nem hibáztathatsz majd engem semmiért.
A lépcsőházban csak a mi cipellőnk csattanása hallatszódott, míg a harmadik emeletre érkeztünk. A hátizsákomból előhalásztam a bejárati kulcsomat, míg a társam mögöttem toporgott. Míg a kulcslyukba mélyesztettem a fémet, számtalan gondolat cikázott végig elmémben. Ha fázik, talán megfürdethetném… bármit megtehetnék, hiszen olyan, akár egy kezesbárány.
- Üdv szerény hajlékomban – dobtam le a táskámat oldalra, ahogyan beléptem a kis előszobába. Előreengedtem, s megvártam, míg vacillálva, de besétál. – Szeretnél valamit? – csaptam be az bejáratit, majd bezártam kulccsal. Az ajtónak dőltem háttal, végig figyelve, ahogyan felfedezi az idegen környezetet. Kicsit magasabb voltam, mint ő, ahogyan megfigyeltem. Viszont… ilyen arccal… csodálkozom, hogy még tényleg nem szerzett magának egy párt.
- Hát… ha már felhívtál, kaphatnék valami meleg ruhát? – kérdezte, míg nézelődött s lassan rám emelte ártatlan szemeit.
Elrugaszkodtam, majd felé sétáltam. Nem tudom, nem tudom… Pedig szeretek szeretni, régen volt már, hogy kalandokba keveredtem…
- Bármit megkaphatsz, de előbb – léptem oda, elég közel hozzá, hogy hátrasimíthassam nedves hajkoronáját. – Nem szeretnél egy jó meleg fürdőt?
Nyelt egyet. Ide éreztem, hogy milyen heves tempóban kalapált a szíve.
„Tudtad, hogy miért jössz fel, nem? Tudtad, hogy mi fog történni és belementél! Engem nem hibáztathatsz semmiért, csak mert te…!”
- Az jól esne… - pillogott oldalra. Félt, hogy ha rám néz, talán rossz dolog történik? Ha az élvezetek bűnnek számítanak, talán tényleg nagyon rossz dolog fog történni.
- Vetkőzz le – döntöttem oldalra a fejemet, úgy mustrálva azt a gyönyörű arcot. – Vetkőzz le, Taehyung.
- Szóval, cica... – kuncogtam,
ahogyan a kezemet tartottam fel, hogy nyugodtan fogja csak meg. Az éjszaka
folyamán mást is megfoghat nyugodtan… hehe. Milyen izgi, hogy a bálon vagyunk
és éppen elsunnyogunk egy terembe. – Én nem vagyok olyan ám, mint a többi srác.
– Folytattam a csábítását Jihunak, kinek már hatalmas kacér mosoly
kerekedett a pofiján.
- Igen, Taehyung. Te tényleg nem
vagy olyan, mint a többiek… - nézett rám pajkosan, amint a folyosó legutolsó
terem ajtajában álltunk. Sötét és fülledt volt a levegő a tornateremben, itt
viszont a fénytelenséget őrizte meg ez a szép hagyomány az események lefolyása
alatt. Tök sötét volt, talán csak akkor láttam szürkésen a lány arcát
kirajzolódni, amikor benyitottam az osztályterembe, ahol szintén korom feketeség uralkodott volna, ha néhány kinti fénycsóvából beszökő világítás nem vetül volna be. A
kezemet máris az ajtó melletti villanykapcsolóra emeltem volna, de Jihu a
kézfejemre fogott, s mikor ránéztem, megrázta a fejét egy huncut mosoly
kíséretében. Ez a kis csajszi… Úhh, de tüzes!
Hát úgy tettem, ahogyan
ösztökélt. A karomat a testem mellé ejtettem vissza, kisfiús ajakgörbülettel
spékelve meg tekintetem.
- Hát rendben, ahogy kívánja a
hölgy.
Én sötétben is szívesen szexelek. A küszöbön álltam fél lábbal, s az ajtó keretnek támaszkodva az oldalammal, úgy húzva magamhoz a derekánál, mire megszeppent hirtelen. – Oh, nem bántalak – kuncogtam, mire a nagy szemeivel nézve, ismét visszatért a kéjjel teli kis arcocskája. Szépen ívelt szemecskéi voltak, aminek a szemhéján most lila szín foglalt pompás helyet, mely kiemelte bájos arcát. Akár egy őzike! Kedvem támadt nagyon szépen kipirítani a kis bőrét, amíg lihegve nem könyörög, hogy nyaljak bele a csuprába. Hmm, biztos mézédes…
Én sötétben is szívesen szexelek. A küszöbön álltam fél lábbal, s az ajtó keretnek támaszkodva az oldalammal, úgy húzva magamhoz a derekánál, mire megszeppent hirtelen. – Oh, nem bántalak – kuncogtam, mire a nagy szemeivel nézve, ismét visszatért a kéjjel teli kis arcocskája. Szépen ívelt szemecskéi voltak, aminek a szemhéján most lila szín foglalt pompás helyet, mely kiemelte bájos arcát. Akár egy őzike! Kedvem támadt nagyon szépen kipirítani a kis bőrét, amíg lihegve nem könyörög, hogy nyaljak bele a csuprába. Hmm, biztos mézédes…
- Tudom, hogy nem bántasz, de… -
vezette végig két ujját alkaromon, mely a derekát érintette, majd szép lassan
lefejtette az ujjaimat, miközben egyre fentebb próbált hajolni, én pedig már
kaján vigyorral csücsörítettem, lehunyva a szemeim, mikor egy hatalmas lökés
taszított hátra, megdöbbenésemre a padlóra seggelve úgy, hogy azt hittem,
kitört valami az alfelemben. Ilyen létezik?!
- Te meg...!
- Kezdj a saját súlycsoportoddal,
kretén gyerek. Abban se vagyok biztos, hogy a farkad rendesen kifejlődött-e –
libbentette meg a haját a félhomályban, s mire összeráncolt szemöldökkel,
idegesen fújtatva válaszoltam volna felhevülten a hirtelen történt események
után, rám csapta az ajtót valami olyan erősen, hogy azt hittem, beleremeg a
fal is. Ez a...! A ROHADT KURVA ÉLETBE!
- Nekem kifejlődött már, de a te
emlőid is... Melleid is fejlődhetnének már!
Igen, jobb nem jutott eszembe, túl spontán volt és meglepetés az egész!
Igen, jobb nem jutott eszembe, túl spontán volt és meglepetés az egész!
- Látod, ekkora aggyal nem hiába
nem fekszik le veled senki. Tényleg azt hitted, hogy majd én leszek a befutó? -
kacagott az ajtó mögött, olyan irritáló módon, ami még két perce tünci-büncinek
hangzott, s mikor sikeresen feltápászkodva porolgattam magamat, a kilincsre
fogva máris nyitottam volna az ajtót, hogy visszaszóljak neki, de ekkor
kattanást hallatszódott.
– Mint egy naiv kisfiú... ejj-ejj, Taehyung. Belegondolni is felfoghatatlan, hogy te és én! Tényleg elhitted egy percre is, kreténke?
– Mint egy naiv kisfiú... ejj-ejj, Taehyung. Belegondolni is felfoghatatlan, hogy te és én! Tényleg elhitted egy percre is, kreténke?
- Te bezártál, baszdmeg!? -
kiáltottam utána az ajtóra csapva, amint a lépteit hangjával együtt kezdtem el
egyre távolabbról hallani. – Ribanc! Hát ezt nem hiszem el! – csaptam a félfába ököllel, idegesen összeszorítva a szemeimet. Homlokomat a fának
nyomtam, úgy érezve, mindjárt szétrobbanok helyben. – Már megint...! –
suttogtam magam elé feszülten. Mi. A. Fasznak. Vagyok. Én. Még. Ebben. A.
Suliban. Ilyen. Kurvák. Között?!
– Remek... – sóhajtottam fel pár perccel később, majd a kilincsre fogva próbáltam machinálni, nem-e kinyílik valahogy, de akárhogyan nyomkodtam, nem történt semmi. A zenét halk neszként fogtam fel, ami távolról szólt a tesiteremben, míg én a sötétben, csendben, bezárva raboskodok egy picsa hülyesége miatt. Fortuna, miért szeretsz ennyire? Biztos, mert te is nő vagy.
Sóhajtva fordultam meg, amikor irritáló zacskóhang ütötte meg a fülemet pár méterre tőlem, mire nem tudtam, hogy megkellene-e ijednem vagy sem. Mintha egy kis patkány elrejtőzött volna a falban, az szokott ilyen zajt csapni, de nem.
Hunyorított szemekkel próbáltam kiszűrni, hogy honnan jöhet a hang. A fülemre hagyatkozva fordultam meg, majd a falra tapasztva bal kezemet, próbáltam megtalálni, hol lehet a villanykapcsoló.
- Hahó...? – nézelődtem, míg a tenyerem végre jó helyre futott, s azonnal feloltottam a villanysort a teremben. Mikor pillogni kezdtem a sötét után, még kellemetlennek érzékelve az intenzív fényt, megkönnyebbülve konstatáltam, hogy végre kezdek valamit látni is, de mikor felnéztem, hirtelen fagytam le.
- Mi a f… – kaptam tenyeremet a szívemre ijedtemben mikor megláttam, hogy Hoseok a padban ülve rágcsál egy zacskó valamit.
- Te is kanos vagy?
- Mi van? – vontam össze a szemöldökeimet idegesen.
– Remek... – sóhajtottam fel pár perccel később, majd a kilincsre fogva próbáltam machinálni, nem-e kinyílik valahogy, de akárhogyan nyomkodtam, nem történt semmi. A zenét halk neszként fogtam fel, ami távolról szólt a tesiteremben, míg én a sötétben, csendben, bezárva raboskodok egy picsa hülyesége miatt. Fortuna, miért szeretsz ennyire? Biztos, mert te is nő vagy.
Sóhajtva fordultam meg, amikor irritáló zacskóhang ütötte meg a fülemet pár méterre tőlem, mire nem tudtam, hogy megkellene-e ijednem vagy sem. Mintha egy kis patkány elrejtőzött volna a falban, az szokott ilyen zajt csapni, de nem.
Hunyorított szemekkel próbáltam kiszűrni, hogy honnan jöhet a hang. A fülemre hagyatkozva fordultam meg, majd a falra tapasztva bal kezemet, próbáltam megtalálni, hol lehet a villanykapcsoló.
- Hahó...? – nézelődtem, míg a tenyerem végre jó helyre futott, s azonnal feloltottam a villanysort a teremben. Mikor pillogni kezdtem a sötét után, még kellemetlennek érzékelve az intenzív fényt, megkönnyebbülve konstatáltam, hogy végre kezdek valamit látni is, de mikor felnéztem, hirtelen fagytam le.
- Mi a f… – kaptam tenyeremet a szívemre ijedtemben mikor megláttam, hogy Hoseok a padban ülve rágcsál egy zacskó valamit.
- Te is kanos vagy?
- Mi van? – vontam össze a szemöldökeimet idegesen.
Hoseok
Ótvar, béna, érdektelen,
szar az egész úgy, ahogy van. A bált régen nem nekem találták ki, ezt pedig
mindenki tudta a barátaim közül.
Az első... Már ott kezdődik a bibi, hogy egy csajszit meg kell hívni, nincs reklamáció, se egyéb lehetőség. Ugyan, dehogy van, miért is lenne? Elvégre, aki nem igazán tud azonosulni az ellenkező nem habitusával, az szophatja. Nem hiába voltam ideges, amikor külön összeszedtem magamat, hogy beszélhessek az osztályfőnökkel arról, hogy nem lehetne-e más lehetőség, esetleg mást nem hívhatnék-e el társamnak, de felesleges erőfeszítés volt. Jobban jártam volna, ha otthon leteszem a seggemet, és inkább tovább informálódok a blogokat átnyálazva. Inkább kutattam volna, mikor jön ki a Far Cry 5 és egyéb adatok, trailereket keresve, minthogy... minthogy itt zsibbasszam magam. Még az egyik munkát is megcsinálhattam volna már régen... De nem, én inkább eljöttem.
A többiek szétszóródtak, Namjoon és Jin a kajás pult irányába tagolódtak, Jimin az újgazdag partnerével osztódott társaságokba bájcsevegni, míg a kis hősszerelmes elszaladt megkeresni a kisbabáját, aki valahol díszelgett, vagy fellépni készült, már én sem tudtam. Mindenesetre, nem kellett sokáig húzni a dolgokat, én is elhúztam volna a csíkot, de mivel az iskola bejáratán visszatartott az igazgató, hogy maradjak még, hiszen most kezdődött az egész rendezvény, ezért fellátva iramodtam meg a lépcsőkön, míg odakint már régen elbújt a Nap a horizonton túl. Meghitt érzést keltett bennem a sötét iskolai séta a lépcsőkön, átívelve a folyosókon, míg véletlenszerűen nyitottam be az egyik terembe. Ez a hely nappal is egy aranymasnival megkötött szar, akkor az éjszakára, mit lehetne mondani?
Nem mondanám, hogy kiöltöztem, egy zakó és egy csokornyakkendő pihent meg rajtam, míg olajzöld oldaltáskámban csak a telefonom, fejhallgatóm, a töltőm, s egyéb más dolgok tudhattak otthont maguknak. Asszem' van itt még valami nasi is...
Laposakat pislogva csaptam be magam mögött az ajtót, mire konstatáltam magamban, hogy a teremből nem is lehet hallani, hogy milyen parti megy a tornateremben. Hála istennek, egy kis csend!
A padsorokon keresztül csoszogtam, míg az ezüst, színterezett fémpadra simítva ki nem húztam onnan a széket. Nem voltam fáradt, de amilyen sóhaj elhagyta a tüdőmet, az ember is megkérdezné, hogy: mi a gond, fiatal barátom?
Valójában, nem volt szokásom már felhúzni magamat ilyeneken, mégis rosszul esett kicsit. De ez is csak körülbelül tíz perces bánat. Hol érdekel, ha nem hozhatok fiút a bálra? Hozok majd lakásra, kit érdekel...
A táskámat felcsaptam az asztalra s talán csak az ablak mögül beszűrődő fényáradat adott elég világosságot, hogy még lássam, amit kell. Szerettem a sötét helyeket, mert ott senki nem láthatja, vagy tudhatja, hogy mit csinálok, de valójában ez megnyugvás volt számomra.
Már régen a csomagom tartalmát rágcsáltam, kifelé bambulva az utcára, ahogyan egy-két autó még átszántott az úton. Monoton bambulásba kezdtem volna, félig kilógó nasival a számból, mire ajtónyitódást hallottam. Kiesett a chips az ajkaim közül s fejemet odakapva a hang irányába, érdeklődve konstatáltam, hogy váratlan vendég jelent meg.
A sötétséggel egybeolvadva, már-már vigyorogva hallgattam végig azt a hatalmas surmóságot, ami eléggé kiszámíthatónak bizonyult már az elejétől fogva. Istenem, ki lehet olyan naiv, hogy ilyen mézes-mázas dumának bedől? A heterok néha furcsák.
- Hahó...? - hallottam egyre közelebb a hangját, ahogyan bentebb topogott. Ez nem Taehyung?
Nem értem, hogy azonnal miért nem ismertem fel a hangját, mellesleg meglepett, hogy tényleg ő volt az. Mosolygásra késztetett, hogy olyan gyorsan kapcsolt az agyam, mint még soha. Mikor felkapcsolta a villanyt, kisebb infarktust kaphatott.
- Mi a f... - kapta tenyerét a mellkasa elé s látszott, hogy teljesen megleptem. Hát még ezután, hogy meglepem majd én!
A kisördög is belém bújt, mikor lekövetkeztettem agyam adatbázisában a tényeket. Átverték, nincs csaja, és ha jól hallottam be is zárták. Ejj, Taehyung... ha én nem lennék, melyik póknak a hálójában akadtál volna még fenn?
- Te is kanos vagy? - dőltem hátra, kinyújtózva a székemben, hogy picivel "felfrissültebben" kelhessek fel. Elvégre... komoly a kérdés. Nem bírtam magammal. Ez túl vicces szitu volt, hogy ne ragadjam meg.
- Mi van? - grimaszolt egyet idegesen, mikor már a padom előtt fordultam ki.
- Azt kérdeztem, hogy te is kanos vagy? - vezettem fel a kérdést, mintha valóban nem hallaná, esetleg nem értené a szavaimat. Pedig biztos voltam benne, hogy felfogta.
Igazából, nem tudnék kertelni, ha már ilyen helyzetben vagyunk, kihasználom egy kis szórakozásra, most... miért ne?
- Neked meg mi bajod van ma? - vonta össze szemöldökeit, a mellkasa előtt összefonva karjait, miközben a tanári asztalhoz trappolt, le se bagózva engem. - Ne idegelj te is, Hoseok - forgatta szemeit. Én idegelem?
Utána lépkedtem, de közel sem olyan indulatosan, mint ahogyan ő távolodott. Teljes nyugodtsággal dugtam zsebre a kezeimet, míg figyeltem, ahogyan a telefonját nyomkodja az asztalon ülve. Nem miattam baszta ám fel magát, ezért próbál kitérni az egész szitu alól, mert gáznak tartja, aminek "szem" és "fül" tanúja voltam. Ez aranyos.
- Szépen kibasztak veled, barátom - dőltem fenékkel a vele szemben lévő padnak minimálisan. - De emiatt ne legyél ideges, Taehyung - alig bírtam ki, hogy ne húzzam mosolyra az ajkam. Olyan kis esetlennek tűnik, pláne, hogy az a kis pír ott ül az arcán. Ha sikerül megpuhítanom, esküszöm, hogy elfeledtetem vele egy éjszakára minden bánatát! Eddig nem gondoltam ilyenre, de most miért ne? A többiek úgysem tudnának róla, gondoskodnék Taehyungról, hogy tartsa a száját. Mondjuk... ez nem fontos jelenpillanatban.
- Nem vagyok ideges, érdekli a faszomat az a picsa - rázta a fejét, miközben előrehajolva, az arcát támasztva tenyerében, nyomkodta a telefonját felfuvalkodva. -, hülye lennék egy ilyennel lefeküdni, csak nézz rá! - pillantott fel szikrázó szemekkel. Oh, ez az, Taehyung! Szidd nekem, add ki magadból a bánatodat, a vállamra is dőlhetsz akár, beleülhetsz az ölembe is, ha úgy esik jól a szívednek, nyugodtan folytasd, jobb lesz tőle!
- Ez így van, nem kellett volna játszadoznia veled, de a flúgos nők nem is érnek sokat, ha csak nem a narancsuk kell. - Mondtam, pillogva az ablak irányába.
- Mi? Narancsuk? - vágott értetlen fejet, mikor visszafordultam. - Te most arról beszélsz, ami a szoknyájuk ala...
- Ja, arról. Kit érdekel - ráztam a fejemet enyhén, legyintve. Biztos ez lenne a normális, hogy valamennyire engem is érdekeljen, de hatalmas, világi nyugodtsággal tudtam volna kifejezni, hogy mennyire leszarom a vaginát vagy a nőket. Nem arról van szó, hogy nem tisztelem őket. Tisztelem úgy, mint embereket, de engem nem tudnak megfogni a nagy csöcsök, formás combok, kerek fenekek... Legalábbis, rajtuk a popsik nem. De Taehyung tényleg érdekes volt, viszont eddig valahogy teljesen elkerülte a figyelmemet. Ugye szoktunk találkozni, amikor Yoongiékkal vagyunk, meg a kóruspróbára menet is sokszor látom pattogni a lépcsőn a zeneterem felé, de ennyi. Nagyon nem is társalogtunk még, mégis feloldódtunk egymás mellett, ami valójában Yoonginak és Jungkooknak köszönhető, még ha nem is tudnak róla. Nem terveztem rámászni az egyik legjobb barátom szerelmecskéjének a legjobb barátjára, de vigyorgásra késztet, hogy most legszívesebben kihasználnám a lehetőséget, hisz úgysem hallja senki, ide bejönni sem fog senki, csak mi vagyunk, ő ráadásul frusztrált is. Áhhh, mi legyen...?
Talán, Isten se fog vissza.
Az első... Már ott kezdődik a bibi, hogy egy csajszit meg kell hívni, nincs reklamáció, se egyéb lehetőség. Ugyan, dehogy van, miért is lenne? Elvégre, aki nem igazán tud azonosulni az ellenkező nem habitusával, az szophatja. Nem hiába voltam ideges, amikor külön összeszedtem magamat, hogy beszélhessek az osztályfőnökkel arról, hogy nem lehetne-e más lehetőség, esetleg mást nem hívhatnék-e el társamnak, de felesleges erőfeszítés volt. Jobban jártam volna, ha otthon leteszem a seggemet, és inkább tovább informálódok a blogokat átnyálazva. Inkább kutattam volna, mikor jön ki a Far Cry 5 és egyéb adatok, trailereket keresve, minthogy... minthogy itt zsibbasszam magam. Még az egyik munkát is megcsinálhattam volna már régen... De nem, én inkább eljöttem.
A többiek szétszóródtak, Namjoon és Jin a kajás pult irányába tagolódtak, Jimin az újgazdag partnerével osztódott társaságokba bájcsevegni, míg a kis hősszerelmes elszaladt megkeresni a kisbabáját, aki valahol díszelgett, vagy fellépni készült, már én sem tudtam. Mindenesetre, nem kellett sokáig húzni a dolgokat, én is elhúztam volna a csíkot, de mivel az iskola bejáratán visszatartott az igazgató, hogy maradjak még, hiszen most kezdődött az egész rendezvény, ezért fellátva iramodtam meg a lépcsőkön, míg odakint már régen elbújt a Nap a horizonton túl. Meghitt érzést keltett bennem a sötét iskolai séta a lépcsőkön, átívelve a folyosókon, míg véletlenszerűen nyitottam be az egyik terembe. Ez a hely nappal is egy aranymasnival megkötött szar, akkor az éjszakára, mit lehetne mondani?
Nem mondanám, hogy kiöltöztem, egy zakó és egy csokornyakkendő pihent meg rajtam, míg olajzöld oldaltáskámban csak a telefonom, fejhallgatóm, a töltőm, s egyéb más dolgok tudhattak otthont maguknak. Asszem' van itt még valami nasi is...
Laposakat pislogva csaptam be magam mögött az ajtót, mire konstatáltam magamban, hogy a teremből nem is lehet hallani, hogy milyen parti megy a tornateremben. Hála istennek, egy kis csend!
A padsorokon keresztül csoszogtam, míg az ezüst, színterezett fémpadra simítva ki nem húztam onnan a széket. Nem voltam fáradt, de amilyen sóhaj elhagyta a tüdőmet, az ember is megkérdezné, hogy: mi a gond, fiatal barátom?
Valójában, nem volt szokásom már felhúzni magamat ilyeneken, mégis rosszul esett kicsit. De ez is csak körülbelül tíz perces bánat. Hol érdekel, ha nem hozhatok fiút a bálra? Hozok majd lakásra, kit érdekel...
A táskámat felcsaptam az asztalra s talán csak az ablak mögül beszűrődő fényáradat adott elég világosságot, hogy még lássam, amit kell. Szerettem a sötét helyeket, mert ott senki nem láthatja, vagy tudhatja, hogy mit csinálok, de valójában ez megnyugvás volt számomra.
Már régen a csomagom tartalmát rágcsáltam, kifelé bambulva az utcára, ahogyan egy-két autó még átszántott az úton. Monoton bambulásba kezdtem volna, félig kilógó nasival a számból, mire ajtónyitódást hallottam. Kiesett a chips az ajkaim közül s fejemet odakapva a hang irányába, érdeklődve konstatáltam, hogy váratlan vendég jelent meg.
A sötétséggel egybeolvadva, már-már vigyorogva hallgattam végig azt a hatalmas surmóságot, ami eléggé kiszámíthatónak bizonyult már az elejétől fogva. Istenem, ki lehet olyan naiv, hogy ilyen mézes-mázas dumának bedől? A heterok néha furcsák.
- Hahó...? - hallottam egyre közelebb a hangját, ahogyan bentebb topogott. Ez nem Taehyung?
Nem értem, hogy azonnal miért nem ismertem fel a hangját, mellesleg meglepett, hogy tényleg ő volt az. Mosolygásra késztetett, hogy olyan gyorsan kapcsolt az agyam, mint még soha. Mikor felkapcsolta a villanyt, kisebb infarktust kaphatott.
- Mi a f... - kapta tenyerét a mellkasa elé s látszott, hogy teljesen megleptem. Hát még ezután, hogy meglepem majd én!
A kisördög is belém bújt, mikor lekövetkeztettem agyam adatbázisában a tényeket. Átverték, nincs csaja, és ha jól hallottam be is zárták. Ejj, Taehyung... ha én nem lennék, melyik póknak a hálójában akadtál volna még fenn?
- Te is kanos vagy? - dőltem hátra, kinyújtózva a székemben, hogy picivel "felfrissültebben" kelhessek fel. Elvégre... komoly a kérdés. Nem bírtam magammal. Ez túl vicces szitu volt, hogy ne ragadjam meg.
- Mi van? - grimaszolt egyet idegesen, mikor már a padom előtt fordultam ki.
- Azt kérdeztem, hogy te is kanos vagy? - vezettem fel a kérdést, mintha valóban nem hallaná, esetleg nem értené a szavaimat. Pedig biztos voltam benne, hogy felfogta.
Igazából, nem tudnék kertelni, ha már ilyen helyzetben vagyunk, kihasználom egy kis szórakozásra, most... miért ne?
- Neked meg mi bajod van ma? - vonta össze szemöldökeit, a mellkasa előtt összefonva karjait, miközben a tanári asztalhoz trappolt, le se bagózva engem. - Ne idegelj te is, Hoseok - forgatta szemeit. Én idegelem?
Utána lépkedtem, de közel sem olyan indulatosan, mint ahogyan ő távolodott. Teljes nyugodtsággal dugtam zsebre a kezeimet, míg figyeltem, ahogyan a telefonját nyomkodja az asztalon ülve. Nem miattam baszta ám fel magát, ezért próbál kitérni az egész szitu alól, mert gáznak tartja, aminek "szem" és "fül" tanúja voltam. Ez aranyos.
- Szépen kibasztak veled, barátom - dőltem fenékkel a vele szemben lévő padnak minimálisan. - De emiatt ne legyél ideges, Taehyung - alig bírtam ki, hogy ne húzzam mosolyra az ajkam. Olyan kis esetlennek tűnik, pláne, hogy az a kis pír ott ül az arcán. Ha sikerül megpuhítanom, esküszöm, hogy elfeledtetem vele egy éjszakára minden bánatát! Eddig nem gondoltam ilyenre, de most miért ne? A többiek úgysem tudnának róla, gondoskodnék Taehyungról, hogy tartsa a száját. Mondjuk... ez nem fontos jelenpillanatban.
- Nem vagyok ideges, érdekli a faszomat az a picsa - rázta a fejét, miközben előrehajolva, az arcát támasztva tenyerében, nyomkodta a telefonját felfuvalkodva. -, hülye lennék egy ilyennel lefeküdni, csak nézz rá! - pillantott fel szikrázó szemekkel. Oh, ez az, Taehyung! Szidd nekem, add ki magadból a bánatodat, a vállamra is dőlhetsz akár, beleülhetsz az ölembe is, ha úgy esik jól a szívednek, nyugodtan folytasd, jobb lesz tőle!
- Ez így van, nem kellett volna játszadoznia veled, de a flúgos nők nem is érnek sokat, ha csak nem a narancsuk kell. - Mondtam, pillogva az ablak irányába.
- Mi? Narancsuk? - vágott értetlen fejet, mikor visszafordultam. - Te most arról beszélsz, ami a szoknyájuk ala...
- Ja, arról. Kit érdekel - ráztam a fejemet enyhén, legyintve. Biztos ez lenne a normális, hogy valamennyire engem is érdekeljen, de hatalmas, világi nyugodtsággal tudtam volna kifejezni, hogy mennyire leszarom a vaginát vagy a nőket. Nem arról van szó, hogy nem tisztelem őket. Tisztelem úgy, mint embereket, de engem nem tudnak megfogni a nagy csöcsök, formás combok, kerek fenekek... Legalábbis, rajtuk a popsik nem. De Taehyung tényleg érdekes volt, viszont eddig valahogy teljesen elkerülte a figyelmemet. Ugye szoktunk találkozni, amikor Yoongiékkal vagyunk, meg a kóruspróbára menet is sokszor látom pattogni a lépcsőn a zeneterem felé, de ennyi. Nagyon nem is társalogtunk még, mégis feloldódtunk egymás mellett, ami valójában Yoonginak és Jungkooknak köszönhető, még ha nem is tudnak róla. Nem terveztem rámászni az egyik legjobb barátom szerelmecskéjének a legjobb barátjára, de vigyorgásra késztet, hogy most legszívesebben kihasználnám a lehetőséget, hisz úgysem hallja senki, ide bejönni sem fog senki, csak mi vagyunk, ő ráadásul frusztrált is. Áhhh, mi legyen...?
Talán, Isten se fog vissza.
Taehyung
Már régen nem a telefonomat néztem, hanem elbambulva agyaltam azon, hogy miként tudnék innen elmenni végre, mire torokköszörülést hallottam. Felpillantott érdeklődve az előttem ülőre, mire észrevettem, hogy a szemeivel vájkál, elég feltűnően, nem zavartatva magát.
- Nagyon elhalkultál – vontam fel félig a szemöldökömet, miközben egy frusztrált sóhajt hallattam, a hajamba túrva. Egy pillanatra hunytam be a szememet, átgondolva, hogy mégis mi a francért hittem, hogy valaki komolyan vesz egyszer is a kibaszott életemben. Bár… Lehet, hogy csak azért szívatott meg, mert nyomultam? Biztos nem.
- Taetae – szólt előttem a mély hang, mire kipattantak a szemeim. Hümmögve fordítottam oda a fejemet, felhúzva törökülésbe lábaimat. Ez a zakó is kényelmetlen…
- Hallottad már a róka és a nyuszi történetét? – a tenyerébe fektette az állát, oldal mosolyra húzva száját.
Megráztam a fejemet, kikapcsolva a telefonomat a zsebem mélyére süllyesztve az átkozott készüléket. Hiába írok Jungkooknak, ő is lebagóz. Ennyire egy elcseszett napot…
- Akkor jól figyelj.
- Nagyon elakarod mesélni? – horkantottam fel, lesütve a szemeimet, majd erőltetett mosolyra húzva ajkaimra figyeltem fel rá ismét. Észrevette, hogy gúnyos vagyok, de nem éppen tűnt olyan fajtának, aki a szívére veszi az ilyesfajta viselkedést. Tudja a franc.
Le sem bagózta, folytatta tovább. Kuncogva állt fel, míg én a lépteit figyeltem. Az ablak zárját kattintotta fel, hogy széthajthassa a szárnyas üveglapot, majd megfordult, míg végre beáradt egy kis friss levegő.
- Egy világos szőrű, társaitól picit kisebb termetű, Timothy nevezetű apró lény száguldott a mezőn. Az aranyszínű gabonatáblákig meg sem állt, míg a Nap fenn állt az égen, percre pontosan délben – dugta zsebre kezeit, a teremben lépkedve lassan, elnyújtottan. Mi ez a hirtelen esti mese? – A legcsodásabb, ragyogóbb virágokat szerette volna fellelni kedvesének. Madársisak, repce, pipacs, harangvirág… délben minden olyan, akár a nadály. Minden állat lesben áll, de a Timothy nevezetű kisnyúl feledékeny volt. Azon a napon elfelejtette, hogy délben minden állat szája ételre áll, mely olykor, vagy mindig vért kíván. – Elhallgattatott a szavaival, így kivártam, hogy mi lesz a vége. Elvégre... nem lehet olyan hosszú s időközben már türelmetlen voltam. Vártam, hogy folytassa.
– A gólya... elfelejtette figyelmeztetni a kis nyulat, hogy nem szabad délben előbújni, így Timothyra lestek az éhes szemek. Ő mégis ártatlanul szelte a mezőt, keresve, kutatva, amíg csak rövid lábai bírták. Szerencséje, hogy gyorsan talpalt a fürge lényecske, így aznap óvva bújt vissza odújába – aprót köhintett öklébe, ismét elém érve a szemben lévő padnak dőlve. – Vidáman s büszkén vitte a különböző virágokból összefonott csokrot kedvesének, aki megtorpanva figyelte Timothyt. Hmm... szerinted, mit tett a lánynyuszi, amikor meglátta a virágcsokrot? – kérdezte gyanús oldalmosolyra húzva száját, mire heves pillogásba kezdtem.
- Hát... elfogadta? – vakargattam meg a tarkómat, immáron kíváncsian várva, hogy mi rejlik a mindentudó mosoly mögött.
- A földre vetette, majd az egészet megette! – sziszegett Hoseok a történet okozta izgalommal, mire én egy kisebb „o” betűt formáltam a számból, meglepve. – Timothy végtelenül bánatos lett, csalódottnak érezte magát és elhagyatva, amiért félelmet nem ismerve szelte a vadaktól hemzsegő mezőt, csak azért, hogy meglepje kedvesét egy csokor szépséggel. Abszurd, hogy megette, nemde? – kacagott, mire összevontam a szemöldökömet.
- De miért ette meg? Ha ajándékba kapta, akkor... ahj – simítottam a nyakamra, egyre értetlenebben. - Hülyeség... minek beszélünk erről... - motyogtam érthetetlenül.
- Mert ő nem úgy tekintett Timothyra, mint ahogyan a barna nyuszi rá. Ő mindig csak a hasznot kereste benne, erre előbb-utóbb Timothy is rájött, ezért elhatározásra jutott csalódottságában. Másnap ismét kiment a mezőre délben, de koránt sem olyan nagy hevességgel, mint azelőtti nap. Ismét kereste a legcsodásabb virágokat, de eldöntötte, hogy ezeket csak magának szánja. Ki gondolta volna, hogy az apró, ártatlan állat ismét elfelejti, hogyha delet üt az óra, mindenki térjen nyugovóra? Az ártatlanok ilyenkor bújtak meg fészkükben, de ő önfeledten kullogott magányosan, bánatosan a virágcsokrával. „Miért nem vigyázott a csokorra?” Gondolta, miután lehajtott fejjel esett le a porban a gabonatáblák között, reménytelenül.
Egyszerűen nem értettem, hogy miért meséli el ezt Hoseok, de nem akartam már közbeszólni. Kíváncsi szemekkel fürkésztem az arcát, miközben végig vigyorogva, felhúzott lábát átölelve mustrált a meséje közben.
Hoseok
- Nem is sejtette, hogy valami már régóta árgus szemekkel pásztázza őt a búzaszálak között.
- Oh, ne... – lepődött meg saját magán is, amikor szája elé kapta a kezét izgatottan.
- Oh, de! – kacagtam fel a reakcióján, lepattanva a padról. – A Helen nevezetű rókalány kecses teremtés volt, nem hiába tűnt a fajtájához képest ártalmatlanabbnak, mint a ma született bárány... amit valószínűleg már felfalt! – kuncogtam kiropogtatva a fejem fölött az ujjaimat. Hihetetlenül aranyos, ahogyan a kis mesémre hegyezi a fülét, akár egy gyermek. Ide csillogtak a szemei. Ahh, de komolyan, hogy nem figyeltem fel eddig egy ilyen cukorfalatra?
– Timothy nem tudta, hogy mi veszély lehet egy ilyen gyönyörű, rézvörös bundájú kincsben. Mégis bátortalanul nyújtotta oda, remegő kézzel a virágcsokrot, mondván: „Ön elfogadná ezt a csokrot, gyönyörű róka?” Le sem tagadhatta volna, hogy tartott a lénytől, mégis csodálta.
- És elfogadta? A csokrot? – vágott közbe, mire megjátszott szigorral intettem csendre, a szám elé téve ujjamat. – Oh, bocsi! – fogta be a száját, továbbra is hallgatva, én pedig még több érzést vittem a mesélésbe.
- Helen egy kétszínű róka volt, ki nem hazudtolta meg mivoltát. Őszintétlen mosolyra húzta száját, kivillantva éles fogait. Tudta, hogy ma tele lesz a hasa... – álltam meg már Taehyung előtt közvetlen, végig a szemeibe nézve, mire megremegett. – A megtévesztő szépség a nyuszival is elhitette, hogy a róka talán a barátja lehet, de a nagyobb állat nem tágított. Szerinted – komoly hangsúllyal, már egy másodpercre sem szakítva meg a szemkontaktot értem a történetem végéhez. -, mégis... – simítottam a pad tetejére Taehyung bal, majd jobb combja mellett, megtámaszkodva rajtuk. – mit... – hajoltam az arcához közelebb, drámaira véve a hangsúlyt, míg ő lélegzetét is visszafojtotta. – tett... a róka? – a mellkasom majdnem az övét érintette, míg pár centire egymás orrától, megdermedt közöttünk a levegő.
- Megkímélte az életét...? – lehelte halkan, s ahogyan az arcomon éreztem a langyos szellőt, lehunytam egy pillanatra a szemeimet. Nem volt több három másodpercnél, eszelős vigyorral nyújtottam ki nyakamat s a legnagyobb gyengédséggel kaptam óvatosan fogaim köze Taehyung alsó-ajkát, mire a döbbenettől még a kezeit is kiemelte öléből. A cseresznyepiros, húsos ajkát húztam magam felé óvatosan, majd elengedve, nyelvemet kidugva nyaltam végig az előbb megragadott részen.
- Megette, Taetae. – leheltem szájára, egy szintre emelkedve az ő arcával, orrunkat összeérintve. Elkerekedett szemekkel szuszogott, szapora légzésbe kezdve s szinte idehallottam, ahogyan kalapálni kezd a szíve. Elkuncogtam magamat a reakción, majd megnyalintva ajkam, újra ráhajoltam a szájára, de immáron teljesen rátapadva. Talán a döbbenettől nem tudta, mit reagáljon, de nem is nagyon érdekelt, hiszen már becserkésztem. – Nagyon finom vagy, Taetae – simítottam a combjára, míg másik kezemmel lágyan csavargattam ujjam közé a tarkójánál megbújó babahaját. Benyúltam a combja alá, majd megragadva, magamhoz rántottam, mire felnyögött ölünk erős ütközésére, ami belőlem egy elfojtott sóhajt váltott ki, gonosz mosolyra kerekítve számat.
- T-t-t… Te! – remegtek meg az ajkai, akár egy ártatlan kiskutyának. Közel sem volt olyan heves, mint ahogyan belépett a terembe. Nem is tudom, hogy lehetne ezt mondani, de állítottam a viselkedésén javában. Bár… a meglepettség is rátett, nem mondom.
- É-é-é-én – kuncogtam utánozva őt, mire összeráncolta azt a szép homlokát. Megelégelve a játékot, a lényegre tértem. Oldalra húztam, majd hátra löktem a padon, hogy teljes testtel elfeküdjön. Mire levegőt kapkodva s a szavakat keresve ellenkezett volna, azonnal felmásztam rá a padon, hogy véletlenül se tudjon elszökni.
- Hoseok, figyelj. Én… nos, elfogadom, hogy te nem… nem vagy csajos, mármint, na! Érted, hogy nem őket kedveled, de én nem vagyok olyan srác… Tudod! Tudod, hogy... Na! – támaszkodott meg a könyökein, felnézve rám, hogy hátha befolyásolhat a szavaival, csak sajnos azt nem tudta, hogy én nem az az ember vagyok, aki bedől ennek. Csak mosolyogva hallgattam, mit szeretne még elmondani, mielőtt itt, helyben a padon kúrom szét, mint a kibaszott ég.
- Én nem vagyok meleg, nem vagyok olyan srác! – gesztikulált, a mellkasára téve a kezét, mire bólogattam, így kicsit felbátorodva folytatta. – Szóval… értékelném, ha leszállnál rólam, vagy… Ahh…! – kezdtem a nyakát csókolgatni, marcangolni, mire hátra bukott a feje, immáron teljesen vízszintesen fekve nekem. – Hé…! – nyögött fel, mikor az állára fogva, oldalra fordítottam a fejét, hogy jobban elérjem az édes bőrét. – Na de…! Ahh… Hé!- húztam végig a nyelvemet az ütőerén, felpillantva arcára, ami egyenesen megdöbbentett. Ellenáll, de még élvezi is? Hát, mit ne mondjak, gyorsan beadja a derekát egy kis párnacsatáért.
- Azt mondtam: Hé! - rúgott le magáról olyan erővel, hogy azt hittem kiköpöm a gyomrom abban a szent pillanatban a padlóra loccsanva. Nem, tévedtem.
Taehyung
Rémülten ültem fel kimelegedve, s amint Hoseokra néztem, még ijedtebben pattantam le a padról, hogy felsegítsem.
- Basszus, basszus, basszus! Nem ezt akartam, ne haragudj! - leheltem majd' kiugró tüdővel és vérnyomással. Nem, nem megy, ez sok volt mára. Mit művelt, miért?!
A padlón feküdt egyhelyben, nyöszörögve, hunyorgó szemekkel meg-megremegve.
- Hoseok, jól vagy? Kérlek, mondd, hogy most nem miattam fogsz meghalni, tényleg nem akartalak megölni! Ugye nem kaptál agyrázkódást? Kérlek, mondd, hogy jól vagy! - fogtam meg a gallérjánál, úgy rázogatva óvatosan. Baszd meg, eljövök a bálba és kinyírok egy embert? Mi kell még ma?!
- Hoseok, láttam már ilyen filmet, ne szimuláld, hogy jól leszel és a végén meghalsz holnap, mert nem mentél el velem a kórházba! - hajoltam oda, egyre idegesebben, mire végre kinyitotta a szemeit. Mint aki alig van eszméleténél, úgy pillogott rám.
- Thh... Th... Tae, te... vagy az...? - hunyta be ismét a szemeit, hátraejtve fejét vissza.
- Ne, kérlek! – pánikoltam egyre jobban. – Sajnálom, a francba! – engedtem el, úgy túrva idegesen dús hajamba, míg őt figyeltem kétségbeesve.
- N-Nem… vagyok… jól… - sóhajtotta. – Nem kapok… levegőt… - fordította oldalra a padlón fejét.
- Várj… - fogtam a nyakkendőjére és kibogozni készültem. Akkorát csattant a feje... – Mit hozzak, mi kell neked? – kérdeztem, mire félig felhajtotta pilláit, s döbbenetemre, a tarkómra fogott, majd lehúzott magához azzal a lendülettel.
Akár egy párduc, úgy fordított maga alá egy pillanat alatt, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Úgy rám kapott ismét, hogy teljesen lesokkolódtam.
Nyelni alig bírtam, úgy dugta le torkomon heves nyelvét, mint még életemben nem tapasztaltam. Ökölbe szorított remegő kézzel próbáltam a mellkasára ütni, hogy álljon már meg, de nem tágított. Csak pár pillanattal később volt hajlandó levegőt engedni szerencsétlen tüdőmbe, mikor kinyitotta kéjsóvár szemeit. Te mocsok!
- Mégis, mit képzeld te magadról?! – töröltem meg hevesen alkaromba arcomat, úgy nézve fel rá. – Te utolsó seggfej állat, nem vagyok olyan homokos, mint te! – keletem ki magamból, felhevülten, kissé szétesve az előző percekben „elszenvedett” csók hatása alatt.
- Nem vagy olyan? Hát akkor milyen homokos vagy? Azt látom, hogy forróvérű, de nem gondoltam volna, hogy egy tüzes kis kandúr… - cirógatta meg az államat kuncogva, visszahajolva ajkamra, ezzel belém fojtva a még csak gondolatimban tengődő szavaimat az ostoba fejéhez. El sem hittem, hogy ismét lelkiismeret nélkül hajolt rám, immáron sokkal gyengédebben, így is elérve a hatást. Nem voltam képes ellökni, míg ismét játékos nyelvcsatát kezdett jóval lágyabban, szenvedélyesebben, mint az előbb. Egyszerűen nem hittem el az egészet. A szívem kalapált, mintha csak most futottam volna le a maratont, pedig csak Jung kibaszott Hoseok szórakozott velem a perceknek törtrészében és még tovább.
Egyáltalán, hogy a faszba jut ilyen az eszébe, miért, mikor, és…?
Soha nem beszélgettem vele többet pár szónál, azt is csak azért, mert nem voltunk se barátok, se jó viszonyban. Egyedül Jin és az új barátai miatt találkoztam vele néha, de ennyi, semmi több. Tudtam, hogy ugyanolyan alávaló lehet, mint az a Yoongi gyerek…
A gondolatra még idegesebb lettem, s nem tudtam, hogy a kellemetlen helyzet, a düh, vagy csak a zavartság miatt, amit ő váltott ki belőlem.
A fülemhez simított, hogy a mögé igazgathassa kósza tincseimet, de a gyengédsége már-már megijesztett.
- Hagyd abba… - sütöttem le a szemeimet, ökölbe szorított kezekkel alatta. – Azt akarod, hogy megint lelökjelek? Mert az már fájni fog…
- Ahj már, ne legyél ilyen! – csapott fejem mellé erősen, mire megrezzentem, azonnal rászegezve tágra nyílt szemeimet. – Én nem akarlak bántani, éppen ellenkezőleg. Te miért okoznál nekem fájdalmat, amikor ilyen kedves vagyok veled?
Egy pillanatig elgondolkodtam, de eléggé felzaklatott a jelenet. Hogy miért okoznék neki fájdalmat? Ezt tényleg megkérdezte?
- O-Oké, Hoseok, tisztázzuk! – tettem fel a kezemet, mutatóujjamat szinte az arcába nyomva magyarázás közben. – Én NEM vagyok a te eseted, nem szeretem a fiúkat, nem tűnt fel, hogy egy csajjal jöttem volna be az előbb kefélni?! – vontam össze a szemöldökömet, kissé kipirulva. Az oxigén kis híján elakart fogyni a légtérből. Úgy éreztem, hogy a torkomon akadnak a szavak a rajtam hempergő sráctól.
- Nem éppen tűnsz olyannak, mint aki tudja, hogy mit szeretne… - horkantott egyet, felegyenesedve rajtam. – Ha tudnád, hogy mit akarsz, azt is láttad volna már a legelején, hogy az a lány, soha nem akart tőled semmit.
Most végképp elakadt a lélegzetem.
- Netán fején találtam a szöget? – billentette oldalra a fejét, mindent tudó mosolyt hintve. Mégis ki a francnak hiszed te magadat…?
- Jó, hagyjuk! Szállj le rólam, mert már rohadtul idegesítesz! – egyenesedtem fel én is, hátha ezzel azt sugallva, hogy ő is letakarodhatna már rólam, de nem tette.
- Taehyung… mind a kettőnknek elbaszott napja van egy elbaszott bállal. Még nem késő fordítani a helyzeten, nemde bár? – simogatta meg az arcomat ismét, akár egy gyermeknek, aki jól viselkedett. Nem tudtam hova tenni az egészet. Frusztrált, de jól esett a cirógatás, még ha idegen kéztől kaptam is azt.
Nagy meglepetésemre, egy szusszanással felpattant rólam, elsétálva mellettem, mire továbbra is ott ültem a hideg padlón, bambán pillogva.
- Mit művelsz most? – kérdeztem, megfordulva, míg ő egyszerűen felhúzta a zakóját.
- Hm? Hazaviszlek. – Mosolygott eszelősen. Már örültem, hogy vége az egésznek, erre…
Azonnal a zsebemben pihenő telefonomba nyúltam, kétségbeesve, remegő ujjakkal írva a legelső embernek, aki megmentheti még az életemet.
Jungkook – Üzenetek
„Jungkook a fenébe is, merre vagy!? Elég nagy pácban vagyok!”
Próbáltam többször is hívni pár pillanaton át, míg meg nem hallottam Hoseok cipőjének koppjait.
Nem tudtam, hogy féltem-e, mikor megjelent mellettem a cuccaival.
- Ne nézz így, veszek neked kaját – nyújtotta felém a kezét. A szemei és a keze között ingázott a figyelmem. Nem tudtam, hogy elfogadjam-e. Mit fogok ezzel tenni?
- Na, ne parázz már, nem mászok rád!
- Nehéz elképzelni… - morogtam, mire megragadta a kezemet, felrántva engem egy pillanat alatt nagy meglepetésemre.
Az ajtó előtt állt meg, majd egy mély sóhaj kíséretében, úgy kirúgta a fémajtót pár előre rásegítő rúgással, hogy a zár játszi könnyedséggel pattant ki helyéről.
- Jössz? – fordult vissza már a folyosóra, mire én még mindig az államat kerestem a padlón valahol. Na ne… Ha megtudják, hogy így kibaszta az ajtót, őt is kibasszák az intézményből, mint macskát szarni.
- Nem félsz, hogy ezért kirúgnak? – kérdeztem, halkan simítva tarkómra, összeszedve magam s nem túl sok cuccaim.
- Ahhoz meg kell tudniuk, ki volt – kuncogott fel, zsebre dugott kezekkel.
Nem hiszem el, hogy követem ezt az embert…
Hoseok
Nem volt kérdés. Naiv állat az, amelyik követi a ragadózót, ki már régen sebet ejtett rajta. Taehyung is ilyen állat volt. Egy ártatlan kis állat, aki csak a törődést keresi, s bármi áron képes lenne azt megszerezni. Másért miért követett volna engem végig a hóviharban, míg betértünk egy gyorsétterembe, hogy beváltsam neki ígéretem? Én ugyan nem fogom bántani.
Nem voltam rossz ember, nekem is kijárt a jóból, ne mindig csak a rohadt mázsás szart kapjam a nyakamba, amit az élet előszeretettel dobálgat. Mióta megláttam Taehyungot, akkor ugrott be minden. Megfektetem, bármi áron lefogom vetkőztetni. Látni akartam a testét, hogy milyen formája van a bő ruhák alatt, milyen lehet még közelebbről az illata, és milyen, amikor az a mély orgánumú hangszín megnyekken. Soha nem gondoltam többre ennél az egésznél, mint egy egyszerű kaland, egy kis szórakozás, ami mindkettőnknek jól eshet. Ezt pedig nem csak azért gondoltam, mert nem rég szakítottam. Bár… gondoltam már arra, hogy Seokjint veszem célba, de valahogy sosem jött össze. Ő mindig Namjoonnal lóg, ráadásul megtudtam, hogy becsajozott titokban, így régen elvetettem az ötletet.
Ha őszinte akarok lenni, nem számítottam arra, hogy Taehyung követni fog. Arra sem, hogy elfogadja a meghívásomat, pláne azután, hogy széterőszakoltam a kis száját. Nos… Ha nem jutott volna eszembe egy jobb ötlet, talán nem csak a szája vesztette volna el az ártatlanságát. Hmm, de nem is. Nem voltam olyan durva. Csacsiság.
A meleg levegő megcsapott, ahogyan az étteremben sorakoztunk, várva a rendelésünkre. Feltűnt, hogy néhány iskolatársunk pár asztallal arrébb szintén itt falatozgatott. Már éppen a mellettem ácsorgó Taehyung felé fordultam volna, megkérdezni, hogy mit szeretne kérni, mikor feltűnt, hogy lehajtott fejjel a sáljába bújva fixírozta a padlót.
Talán még mindig zavarban van. Nem baj, tartsa meg a jó szokásait…
- Hé – hajoltam feltűnésmentesen a füléhez, mire megrezzent. – Kérd ki gyorsan, mit szeretnél, utána sietünk. – Adtam tudtára az álláspontunkat. Kíváncsi szemekkel sandított rám, s vacillált, hogy szóljon-e bármit is.
- Miért akarsz mindenáron sietni…? – motyogta a sálja takarásában. Áhh, pontosan ezért! Mert kapható vagy… Süt rólad.
- Az idő pénz. Mindent a maga idejében, kicsi fiú – kuncogtam, de inkább gonoszan csengett s rejtelmesen. Ne nézz így! Nem foglak megenni… Talán csak egy kicsit.
*
Elhalkulva sétált mellettem az utcán, míg falatozgatta a kapott hamburgerét. Nem sokat melegített, de pótcselekvésképp csak zsebre dugott kézzel bírtam ki az utcán. A csicsás, átázott ruhát hamar szerettem volna levedleni, így gyors léptekben igyekeztünk a hóviharban. Taehyung nem tudott vitába szállni velem, hogy miért nem maradunk még az étterem kellemes melegében, egy asztalnál ülve, míg nyugodtan teletömi a fejét. Miért is nem? Mert nem ez volt a célom. Már reggel óta, Jiminnél is, a suliban is csak azt vártam, hogy hazatakarodjak. Viszont még érdekesebb lett az este, mikor összefutottam ezzel a kölyökkel. Esküszöm, hihetetlen volt, hogy kajával meglehet őt venni ilyen könnyen.
Valóban nem terveztem többet egy futókalandnál, egy szórakozásnál, talán egy új kihívásnál. Megfektetni egy hetero kisfiút… Égetett a kíváncsiság, hogy hogyan fog reagálni a dolgokra. Mégis ki a fene gondolta volna, hogy ennél több valaha is lehet közöttünk?
Az ismerős emeletes házhoz érkeztünk, melynek lépcsőfokain óvatosan léptem fel a csúszásveszély miatt. Taehyung még ott ácsorgott, s láttam, hogy vívódik, kövessen-e.
Gyengéd mosolyra húztam ajkam, kinyújtva a karomat felé.
- Ne ácsorogj a hóviharban! – szóltam rá, de olyan volt, akár egy megnémult gyerek. Nem gondoltam volna, hogy akinek ekkora szája van, így betud némulni. De komolyan, mi van vele? – Megfázol, gyere fel inkább.
- Jó! De csak egy kicsit… - fonta össze mellkasa előtt karjait, ignorálva a tenyeremet. Felhúzott szemöldökkel sóhajtottam, próbálva visszafojtani vigyoromat, míg az ajtóval babráltam. – Utána hazamennék.
- Hát persze, haza.
Haza mész majd holnap. Olyan, mintha az ellenség széttárt karjaiba rohantál volna, és úgy teszel, mintha mindez nem lenne nyilvánvaló. Hihetetlenül édes… Biztos, hogy nem hibáztathatsz majd engem semmiért.
A lépcsőházban csak a mi cipellőnk csattanása hallatszódott, míg a harmadik emeletre érkeztünk. A hátizsákomból előhalásztam a bejárati kulcsomat, míg a társam mögöttem toporgott. Míg a kulcslyukba mélyesztettem a fémet, számtalan gondolat cikázott végig elmémben. Ha fázik, talán megfürdethetném… bármit megtehetnék, hiszen olyan, akár egy kezesbárány.
- Üdv szerény hajlékomban – dobtam le a táskámat oldalra, ahogyan beléptem a kis előszobába. Előreengedtem, s megvártam, míg vacillálva, de besétál. – Szeretnél valamit? – csaptam be az bejáratit, majd bezártam kulccsal. Az ajtónak dőltem háttal, végig figyelve, ahogyan felfedezi az idegen környezetet. Kicsit magasabb voltam, mint ő, ahogyan megfigyeltem. Viszont… ilyen arccal… csodálkozom, hogy még tényleg nem szerzett magának egy párt.
- Hát… ha már felhívtál, kaphatnék valami meleg ruhát? – kérdezte, míg nézelődött s lassan rám emelte ártatlan szemeit.
Elrugaszkodtam, majd felé sétáltam. Nem tudom, nem tudom… Pedig szeretek szeretni, régen volt már, hogy kalandokba keveredtem…
- Bármit megkaphatsz, de előbb – léptem oda, elég közel hozzá, hogy hátrasimíthassam nedves hajkoronáját. – Nem szeretnél egy jó meleg fürdőt?
Nyelt egyet. Ide éreztem, hogy milyen heves tempóban kalapált a szíve.
„Tudtad, hogy miért jössz fel, nem? Tudtad, hogy mi fog történni és belementél! Engem nem hibáztathatsz semmiért, csak mert te…!”
- Az jól esne… - pillogott oldalra. Félt, hogy ha rám néz, talán rossz dolog történik? Ha az élvezetek bűnnek számítanak, talán tényleg nagyon rossz dolog fog történni.
- Vetkőzz le – döntöttem oldalra a fejemet, úgy mustrálva azt a gyönyörű arcot. – Vetkőzz le, Taehyung.
Taehyung
Nem tudtam volna megmondani, hogy miért mentem bele.
Miért mentem fel hozzá, miért fogadtam el a meghívását. Kíváncsi voltam? Az nem
kifejezés. Egyszerre dolgozott bennem a düh, a szomorúság a csőbehúzás miatt.
Az a lány már nagyon régóta tetszett nekem, egyszerűen nem bírtam elviselni,
hogy az önérzetem sérült. Ez van. Jungkook mindig azt hitte, hogy örök
kemény-legény vagyok, pedig szó sem volt. Talán szerettem volna felvágni, néha
példát mutatni neki, hiszen ő volt a fiatalabb és az ártatlanabb. De nem tudom
eljátszani azt, ami nem vagyok, ha nem tudok érvényesülni. Várom, hogy az
ölembe pottyanjon a sült galamb, de soha nem fog megtörténni, mert mindig
csalódok.
Hoseok megdöbbentett, hiszen soha nem mászott még rám senki. Pláne nem egy másik pasi. Mégis... rohadt kíváncsi voltam. Senki nem érintett még úgy, mint ő. Remegett a gyomrom, ahogyan belegondoltam, milyen szenvedéllyel csókolt.
Hoseok megdöbbentett, hiszen soha nem mászott még rám senki. Pláne nem egy másik pasi. Mégis... rohadt kíváncsi voltam. Senki nem érintett még úgy, mint ő. Remegett a gyomrom, ahogyan belegondoltam, milyen szenvedéllyel csókolt.
A szívem szaporán vert, izgatottan pillogtam rá. Nem
voltam soha egyenes, hiszen az idősebb nőkre is buktam, de ahogyan végignéztem
Hoseokon... mintha egy teljesen új dologba kóstoltam volna. Férfias volt, még csak
nem is jutott eszembe, hogy tetszhetne nekem. Nem vonzottak a jóképű srácok, se
a férfias test, a szép vonások. Nem is értettem magam. Talán mégis van benne
megy kis elbaszottság?
Mikor azt mondta, vetkőzzek le, megijedtem. Még úgy
is, hogy tudtam, miért jövök.
- J-Jó, de akkor adj ruhát, légyszíves... – fordultam el, hogy úgy gombolgathassam ki nedves zakómat. A csokornyakkendőmet is letéptem magamról, míg ingemmel babráltam.
- J-Jó, de akkor adj ruhát, légyszíves... – fordultam el, hogy úgy gombolgathassam ki nedves zakómat. A csokornyakkendőmet is letéptem magamról, míg ingemmel babráltam.
Nem tudtam, mire ez a nagy csend, reméltem, hogy mikor
elkezdek levetkőzni, esetleg elindítok egy folyamatot, mely arra ösztönzi a
társamat, hogy tovább álljon, nekem keresni valami ruhaanyagszerűséget. De nem
így volt. Még elmerengeni se hagyott időt. Egy bársonykéz simított be az ingem
alá, mely félig már ki volt gombolgatva. Hatalmasra nyílt szemekkel fagytam le,
aprót nyelve, míg hozzám simult hátulról.
- Hoseok, ez nem... – Simított le egyenesen a nadrágomra, nem kertelve, nem szarozva. EMBER, MÁR MEGINT?!
- Hmm...? – csúsztatta be fekete nadrágomba tenyerét, s egyből a férfiasságomra simított hosszú ujjaival. Jobban magához szorított, míg én továbbra is életképtelen retardáltként viselkedtem.
– Voltál már férfival? – duruzsolt egyenesen a fülembe, míg ujjai külön feladatot találtak maguknak. A boxeremen keresztül masszírozgatott, míg a hasamnál karolt át, végig a fülembe lehelve, néha-néha beleharapva érzékeny cimpámba. Nem tudtam, mi ez az extázis, ami így elködösítette a fejemet, hiszen ezzel a sráccal még csak beszélőviszonyban sem vagyunk nagyon. Mégis, most hagyom neki, hogy úgy fogdosson, érintsen, kényeztessen, ahogyan még senki sem tette. Alig fogtam fel a kérdését, úgy ellepték fejemet a gondolatok, mint a fészket a méhek. Szintén úgy éreztem, mintha ezer felől duruzsolnának.
- Nem... – hunytam be a szemeimet, rámarkolva csuklójára, mikor egyre intenzívebben masszázta a farkamat kénye-kedve szerint. Rohadtul érzékeny voltam erre, így néha megrángtam s reszkettem, de bármennyire akartam, nem tudtam elfedni ezt előle.
- Ígérem, hogy tetszeni fog – kuncogott a vállamra, majd nyakamra csókolt, lágyan végig harapdálva. Az államra simítva fordította maga felé a fejem, s úgy néztünk farkasszemet pár pillanatig. Mintha az idő megfagyott volna. Egy szende, szűz kislánynak éreztem magam, s nem ismertem fel egyáltalán, hogy ki vagyok. Hagytam, hogy az ajkaimat tépje, nyalogassa s adjon minél több kellemes érzést nekem. Vibráltam, mikor megállt keze mozgásával s ajkaimra koncentrált. Oly finom volt és érzéki, hogy egy pillanatra kihagyott a szívem egy ütemet. A nyelve gyengéden siklott be ajkam közé, melyet együttműködően hagytam, hogy vezessen.
- Hoseok, ez nem... – Simított le egyenesen a nadrágomra, nem kertelve, nem szarozva. EMBER, MÁR MEGINT?!
- Hmm...? – csúsztatta be fekete nadrágomba tenyerét, s egyből a férfiasságomra simított hosszú ujjaival. Jobban magához szorított, míg én továbbra is életképtelen retardáltként viselkedtem.
– Voltál már férfival? – duruzsolt egyenesen a fülembe, míg ujjai külön feladatot találtak maguknak. A boxeremen keresztül masszírozgatott, míg a hasamnál karolt át, végig a fülembe lehelve, néha-néha beleharapva érzékeny cimpámba. Nem tudtam, mi ez az extázis, ami így elködösítette a fejemet, hiszen ezzel a sráccal még csak beszélőviszonyban sem vagyunk nagyon. Mégis, most hagyom neki, hogy úgy fogdosson, érintsen, kényeztessen, ahogyan még senki sem tette. Alig fogtam fel a kérdését, úgy ellepték fejemet a gondolatok, mint a fészket a méhek. Szintén úgy éreztem, mintha ezer felől duruzsolnának.
- Nem... – hunytam be a szemeimet, rámarkolva csuklójára, mikor egyre intenzívebben masszázta a farkamat kénye-kedve szerint. Rohadtul érzékeny voltam erre, így néha megrángtam s reszkettem, de bármennyire akartam, nem tudtam elfedni ezt előle.
- Ígérem, hogy tetszeni fog – kuncogott a vállamra, majd nyakamra csókolt, lágyan végig harapdálva. Az államra simítva fordította maga felé a fejem, s úgy néztünk farkasszemet pár pillanatig. Mintha az idő megfagyott volna. Egy szende, szűz kislánynak éreztem magam, s nem ismertem fel egyáltalán, hogy ki vagyok. Hagytam, hogy az ajkaimat tépje, nyalogassa s adjon minél több kellemes érzést nekem. Vibráltam, mikor megállt keze mozgásával s ajkaimra koncentrált. Oly finom volt és érzéki, hogy egy pillanatra kihagyott a szívem egy ütemet. A nyelve gyengéden siklott be ajkam közé, melyet együttműködően hagytam, hogy vezessen.
Fogalmam sem volt, hogy mikor kerültünk az ágyra, hogy
mikor tűntek el nedves ruháink, s mikor kapott fel engem Hoseok, hogy bevigyen
a szobájába. Nem bírtam a térre koncentrálni, mindenhol csak a tömény
vaníliával átitatott illatot tudtam érzékelni. Fantasztikus volt...
Minden fantasztikus volt, amíg be nem dugta az ujját
oda, ahova nem kellene. Riadtan s hevesen reagáltam, s kis híján lerúgtam az
ágyról, de még időben lefogott. Mindenhol nyugtató csókokat hintett el, néha
elég volt csak egyetlen szó, amit duruzsolt, nekem pedig egy egész éjjelen át
fogalmam sem volt, hogy miért tölt el békességgel a közeledése. Furcsa dolgokat
csináltunk s ez nem volt kifejezés mindenre... korántsem.
1 megjegyzés:
Vegre vegre vegrevdjdjidvekshsvsjsbs
Megjegyzés küldése