1. fejezet - Dream daddy

[Credit a képen]

Cím: Adultsgarden
Műfaj: Yaoi (fiúxfiú szerelem), AU (alternatív univerzum), OOC, romantikus

Páros: YoonSeok, Sope (Yoongi x Hoseok)

Besorolás: (+12), később (+18!)

Figyelmeztetések: Néha trágár beszéd

Író: PingGuo & Rossy

Tartalom: Nehéz szingli apukaként figyelni egy öt éves kislányra. Na de mi van akkor, ha az óvóbácsi érdekes módon imponálóbb, mint a szingli anyukák?

Hozzáfűzés: Reméljük, hogy elnyeri a tetszéseteket. NotCypherWork-től engedélyt kaptunk, hogy megírhassuk a történetet az ő alapjaival, így boldogok vagyunk! :) Reméljük, hogy nektek is tetszeni fog!

Yoongi

  Sokan azt hiszik, meg van kötve a kezem, le vagyok korlátozva, nincs időm semmire, csak mert egyedülálló apukaként nevelem a lányomat. Gyakran meglepődnek, amikor kiderül, hogy nem bánom az egészet, sőt, még szeretem is a helyzetet, mert nem volt mellettem soha senki, amióta Myeong megszületett. Bántam valaha? Talán csak annyiban, hogy ha lesz egy lányom, nélkülöznie kell, hiszen... az anyja nem éppen mintapéldánya egy igazi anyának. Terveztem megkérni a kezét, de abban az időben történt az ominózus változás az életemben. Legalábbis, akkor még azt gondoltam, hiszen egy tökéletes élethez mindenem megvolt, egy őszinte szerelem és egy jövendőbeli gyermek áldása, leánykérés...

Nem feledem soha, Suho volt az, aki a legénybúcsúmon férfi táncosokat „rendelt” véletlen... női táncosok helyett.

Hát na, igen, itt még viccesnek találtuk a helyzetet, mert tényleg nem volt szándékos, és jól elnevetgéltünk eleinte, de az alkohol után merőben megváltozott sok dolog. Az ember úgy érzi, minden könnyebb lesz, megszabadul a gátlásaitól, az erkölcs eltűnik, én pedig ámulattal figyeltem végig az egyik férfi öltáncát, amit a srácok már csak poénnak fogtak fel annyi pia után. Ezért nem volt meglepő, hogy beváltották a szolgáltatásaikat a „vendégek”, csak éppen két nő helyett, kettő férfiegyed volt a rivaldafényben, és akármilyen furcsa, kicsit megmozgatta a fantáziámat az ezüsthajú személy. Vagyis, nagyon. Egy ideig azt hittem, hogy a káros szenvedély hatása, melyet ritkán használtam ki, mert nem a stílusom, de nem. Eléggé józan voltam ahhoz, azon az éjjelen, hogy tudjam, az az öltánc, amit ő adott, megmozgatott bennem valamit. Még az ingjét is levette, míg a társaim körülöttem füttyögtek.

Csendre intettem őket vigyorogva, miközben szemeimet egy percre sem tudtam levenni az előttem levőről. Végig ártatlan szemekkel fürkészett, eljátszotta a kisbárányt, közben pedig iszonyat szexi mozdulatokkal csavarta el a fejemet. Hagytam, mert kíváncsi voltam, hagytam, hogy táncoljon, beleüljön az ölembe, a nyakamba kapaszkodjon, míg a fenekét kicsit sem ártatlanul, pajkosan dörzsölgette combjaimnak és... hát igen. Forgatókönyv. Szerintem megérezte a lassan kerekedő merevedésemet a kellemes érzések kiváltása után, melyekkel megajándékozott, ezért bátorodhatott fel, viszont nem hittem, hogy képes férfira is rámászni, amikor véletlenül lett iderendeltetve. Hiszen elvileg nőket kellene kiszolgálnia a pénzéért, nem?

A többiek azt hitték csak viccelünk, viszont, azon az estén mikor mindenki kidőlt a buli után, én észrevettem, hogy az, aki körülbelül két órája adott öltáncot, még Suho lakásán volt, és úgy tűnt, mintha menni készülne, de mint kiderült előbb-utóbb, valójában mindvégig csak engem vár.
Azon a hajnalon feküdtem le először férfival, és rohadt furcsa, de hihetetlenül gyorsan megváltozott a nézeteimmel együtt az identitásom. Vagyis... fingom nem volt róla, évekre rá jutott el a tudatomig.
Mondanom sem kell... A nevét sem tudtam a táncosnak, de a gyönyörű arcát, a kidolgozott testét nem felejtem el soha.

Elferdített maga a tudat, hogy én már máshogy kezdtem érezni, mint eddig. Zavart, hogy valami úgy eltudott bizonytalanítani, mint még soha semmi.

Továbbra is feleségül szerettem volna venni Yerint, de közel sem akkora izgatottsággal, mint ezelőtt. Tudtam, hogy állapotos, azt is, hogy nem szeretném őt és a leendő gyermekemet elveszíteni, de amikor megtudta, hogy mi a helyzet, azonnal beadta a kulcsot. Nem házasodtunk össze, a kislányunk egészségesen megszületett, majd... nos, igen.
Itt hagyott a kisbabával, aztán lelépett a világ végére teljesen új életet kezdeni. Nem veszekedtünk sokat, viszont neki voltak elég kemény kiborulásai régen, de ez már mind a múlté. Rájöttem, hogy a férfiakhoz vonzódom, míg ő ezt nem bírta elviselni, de nem is várhattam el tőle, hogy így tegyen. De azt én sem hittem, hogy a lányunkat, Myeongot így képes lesz félretenni.

Sokat küzdöttem a legelején, hiszen megvolt a keresztem, de senki nem tudhatta. Nem híreszteltem az álláspontom a megvető szemek miatt, nem is volt időm új kapcsolatokra, miközben a gyermekem próbáltam a megfelelő körülmények között felnevelni. Nem mintha érdekelt volna valaha is valakinek a véleménye, de jobb volt megtartani magamban olyan privát információkat, amihez tényleg senkinek semmi köze.

Az asztal széléhez trappolva kaptam fel a kulcscsomómat, hogy az autóm irányába szedjem a lábaim, miközben felkaptam az oldaltáskámat is. A küszöb előtt egy pillanatra lelassítva szegeztem tekintetemet az órámra, hogy megállapítsam, mennyire vagyok késésben.

- Huh... - túrtam elnyújtva szőke hajamba, majd visszafordulva a küszöb előtt, a cipős szekrénysor tetejére nyúltam, melyen a kalapom pihent meg. Ismét túl sok dolgon gondolkodsz, Min Yoongi, hiszen ennek már öt teljes éve, nem?

A fejemre kapva a kalapot indultam meg az autóm irányába, konstatálva, hogy a tanítványom már elindult s lassan az utca végére ér. A három közül az egyik fiatal fiúnak tartottam ma külön zongoraórát, s még éppen elkaphattam a szemeimmel, amint a hosszú út végén bandukol. Pedig elvittem volna a sarokig, ha szerette volna, de makacs kis srác, hiába mentem arra.

A nyugodt kis kertvárosból, egyenesen a nyüzsgő belvárosba tartottam, s azon belül beérkezve az olajzöld kapubejárón meg is pillantottam a megszokott ablaksort, mely mögül az apró emberkék sorakoztak. Az épület mellett parkoltam le, hogy a leghamarabb tudjak betrappolni, hiszen még éppen időben voltam. Régen az se érdekelt, ha épphogy csak beértem valahova, de mostanság teljesen megszokott volt, hogy még hamarabb is odaérek egy-két helyre, ha Myeongról van szó, hiszen nem engedhettem meg, hogy a restség felülkerekedjen. Mégsem volt kérdés, hiszen a kötelességtudat és a szeretete miatt változtam meg, de ki nem tenné az egyetlen gyerekéért? Hiába voltam huszonöt éves, az élet előttem áll tmég. Nekem az életem Myeong volt és mindennél fontosabb volt számomra. Egy pöttöm élete képes kiforgatni egy felnőttét, nem hiába varázsló a gyerek.

Három lépcsőn fellépve haladtam be az épületbe, hogy az aulából, az első folyosóra tévedve, megkeressem az ovicsoportot, miközben a mutatóujjamon pörgettem a kocsim kulcscsomóját. Valójában, nem siettem, nem az én stílusom volt, de igyekeztem Myeong miatt, viszont ő tudta, hogy milyen apja van.

Úgy éreztem, hogy tényleg ideje lenne időt szakítani egy kis kikapcsolódásra. Legalább is… ha nem pont arra, tudjak aludni, minimum nyolc órát. Mindegy… majd alszok este. Vagy… délután?

- Jó napot! – szakadtam ki az életemet meghatározó kérdéseken való morfondírozásból egy női hangra. Oh, az óvoda vezetője, Park Yongsun.

- Üdvözlöm – hajoltam meg aprón, egy szelíd oldalmosolyra rántva a számat. – Már véget ért a nap a gyerekeknek, igaz? – kérdeztem, amint az egyik terem ajtaja előtt toporgó hölgyre néztem mellé sétálva végül.

- Nos, igen, csak még pár dolgot el kell intéznem, mert… bwah – forgatta meg szemüvege alatt barna szemeit. – Tudja, jött egy új kolléga, aki a gyerekeket felügyeli, és bátorkodunk egyre több alkalommal egyedül hagyni a gyerekekkel, mivel tudja… Minimum két hölgy szokott vigyázni a kölykökre, de az új munkatárs hihetetlenül jól végzi a dolgát, egyszerűen imádják a gyerekek! - mondta egy gyengéd mosollyal, mire meglepve tudatosultak bennem a szavai.

- Oh, szóval új óvónő érkezett? - pillogtam. Nem volt mondjuk számomra nagy dolog, hiszen Myeong barátságos volt a felnőttekkel és a gyerekekkel is egyaránt, igazából nagyon nem izgatott a tény, csak meglepett. Hiszen, van vagy négy hölgy is, akik naponta váltják egymást.

- Nem-nem, egy férfi az új társunk - kuncogott a szája elé kapva a kezét, mintha igazán nagy meglepetéssel lépett volna elő. Valójában, tényleg felhúztam a szemöldökeimet, elvégre... férfi? Ez ritka manapság, nem csak a nők szoktak óvodákban dolgozni?

- Hatékony?
Végül is... lényegtelen. Már elmondta, hogy imádják őt, szóval csak-csak mindegy.

- Ahh – pillantott a karórájára a hölgy, mimikájából kivéve, lassan indulni készül; én pedig egy percig sem szándékoztam feltartóztatni. Túl sokáig amúgy sem szoktam beszélgetni, ha nem olyan fontos a téma. Bár, igaz, tény és való, ez fontos volt, és azt hiszem Myeong is beszélt valami új felvigyázóról, de ha kedvelik azt a személyt, akkor annyira mégsem kell, hogy foglalkoztasson. - Hatékony, teljes mértékben, de ha most nem haragszik meg, Min úr, sietnem kell - bólintottam egyet, jelezve, felfogtam a célzást.

- Viszlát! - hajoltam meg, lassan indulva tovább én is, megpörgetve a kulcscsomót az ujjamon, majd a tenyerembe kapva egy körkörös mozdulat után, hogy összezárva kezem, zsebre dugjam azt.

- További szép napot! - pár pillanat alatt, mintha hűlt helye lett volna nőnek, elrohant, így én is igyekeztem a megszokott ajtó felé tartó utamat.
A szürke ajtón kopogtattam kézfejem s egy pillanat alatt nyitottam be, ugyanis nem volt olyan szigorú az itteni rendszer, hogy ne lehessen bemenni.

Szinte azonnal egy halovány görbére húztam az ajkam, amint megláttam a sok kisembert nyüzsögni előttem. Volt olyan törpe, aki az asztalnál szaladgált, esetleg legózott, volt olyan is, aki a labdamedencében - megjegyzem, ha én is öt éves lennék, azonnal beleugranék, de mivel nem vagyok annyi, nem fűlik hozzá a fogam, minimum felcsigázott egy picit a gondolat, de megvalósítani lehetetlen lett volna, hogy a színes labdák közé pattanjak, akárcsak a sok kis gyerek.

- Apa! - fordultam a másik irányba, még szélesebbre húzva a mosolyomat, amint meghallottam a számomra legédesebb hangot a világon. Szinte rohant felém a barátaitól, hogy kinyújtva a kezeit, felkészüljön a jól megszokott mozdulatsorra. Azonnal megvillogtattam a fogaimat, leguggolva, egy halk nyögést eresztve meg, miközben kitártam a karjaimat, hogy egyenesen beleugorhasson a kis hercegnő. Felkaptam s visszaegyenesedtem eredeti pozíciómba, immáron a karjaimban vele.

- Szia, kölyök! – mosolyogtam, a hajába borzolva, amint a kis klónomat tekintettem meg magammal szemben. Gyönyörű, akárcsak egy kis napsugár. Fekete, váll alá érő haja és világos barna íriszei, különlegesen ívelt - tőlem örökölt - szemei mindig mosolygásra késztettek. - Kijátszottad már magad? - kérdeztem, oldalra billentve a fejemet, míg pár centire pillázott, hasonló mimikával.

- Képzeld, az új bácsival babáztunk! - csattant ki örömében, mire meglepetten forgattam a fejemet körbe a termen.

- És az a bácsi, hol van most? - érdeklődtem, félig felhúzott szemöldökkel.

- Ühm... nem tudom – pislogott hatalmasakat a hosszú szempilláival, mire az ajtó nyílására figyeltünk fel mind a ketten, míg a többi gyermek ügyet sem vetve arra, továbbra is elmókázott.

- Kiskatonák, meghoztam a fagyit!
Őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogy miként definiálhattam volna az előttem lévő embert hirtelen. A fején valami hatalmas, rózsaszín virág sapka volt, mintha csak az ő feje lenne a virág belseje, míg körülötte a hatalmas szirmok egymás mellett sorakoztak rendezetten. Mi a...
- Oh, Myeong, csak nem jöttek érted? - biggyesztette le csücsörítő ajkát, majd azonnal elmosolyodott ismét.

- Hobi bácsi! - próbált kipattanni a kezeim közül a gyerek, mire meglepetten, de azonnal letettem, hogy érdekes szemmel pillanthassam, miként ugrik a férfihoz, hogy átölelje a lábait, mire az lehajolt hozzá. Ennyire szeretik ezt az embert? Pedig nem is szokása ölelgetni Myeongnak rajtam kívül senkit, még a kis barátait is csak ritkán látom.
Mire észbe kaptam, már minden gyerek a furcsa férfi lába köré gyűlt, kisebb ricsajt csapva, izgatottan várva a saját fagyijára, amit a férfi hozott. Nevetve pillantott rám, míg a zacskót az égbe emelte, hogy úgy vehesse ki annak tartalmát, egyesével osztogatva a kicsiknek.

- Nyugalom, jut mindenkinek! - osztogatta a hiperaktív társaságnak, mire horkantva egyet, a mellkasom elé fontam össze a karjaim várakozva.

- Én is kérek! Vaníliásat! - kacagott az egyik kisfiú ugrándozva, próbálva elérni a szatyrot, ami igencsak nem jött össze neki, ám ő mégsem adta fel.

- Nyugalom, Jihyun! Mindenki kap! - válogatta ki a nasik közül azt, amelyiket a kisfiú kívánt, majd a kezébe nyomta, s hajába borzolva paskolta meg a feje búbját. Megrázva a fejét, vigyorgott, miközben tovább osztogatta az édességet a türelmetlen kis népnek, mire kezdett elpárologni a gyerekek hada, ezzel a férfinak egy kis levegőt hagyva. Bár… Ahogyan elnéztem, nagyon nem zavarta, hogy így körbe ugrották az ajtóban őt.

- Elég szépen bánik a gyerekekkel - lépkedtem közelebb, amint a sajátomra pillantottam, aki visszafutott a lányokhoz, hogy együtt fogyasszák el a hozott finomságot. Végülis... ennyi idő még belefér.

- Ugyan, szeretem őket. Hamar összebarátkoztam az összes kis katonával – dobta le az üres zacskót, majd csípőre tett kezekkel sétált felém, miközben végig nézett a teremben. - Mellesleg, ne magázódjunk, ha lehet, szerintem felesleges – kuncogott a kezét nyújtva felém. - Jung Hoseok – ráztunk kezet, amint én is felé nyúltam.

- Min Yoongi – bólintottam. Furcsa szerzet volt, az fix. Már csak az aurája is... túl színes volt. Valahogy olyannak tűnt, mint akit nem lehet egy könnyen felbosszantani és a tűrőképessége óriási, végülis egy óvodában dolgozik. Csak lehet elég tapasztalata.

- Gondolom a húgodért jöttél, szóval... – azonnal elmosolyodtam, horkantva egyet. Nem volt szokásom vigyorogni idegeneknek, de ez tényleg vicces volt. Azt hiszi, hogy Myeong bátyja vagyok? – Ha megeszi a fagyit, utána viheted is, de ha sietsz, akkor nyugodtan mehettek – mosolygott barátságosan, majd feltűnt neki, hogy pár dolog össze-vissza hever a padlón, majd hajolgatni kezdett, hogy felszedhesse mindet egy rekeszbe.

- Myeong apja vagyok – amint kimondtam a tényeket, felnézett rám meglepetten pislogva, míg teste előtt tartotta a rekeszt. Azért ez a virágos kalap elég érdekes volt. Vajon honnan a fenéből szerválta?

- A lányod? Mi a... – tette vissza a földre a rekeszt, fejét enyhén oldalra billentve. – Hogy lehet az? Hány éves vagy? – szűkítette össze a szemeit, de a kissé indiszkrét kérdés sem tántorított el a válaszadástól, hiszen látszott rajta, hogy nem bunkóságból kérdezte, csak meglepettségből. – Mármint... ha kérdezhetem – köszörülte meg a torkát.

Hoseok

  Az elhatározás az életben olyan, mint egy... sütemény. Vagy sikerül és mindenkinek ízlik, vagy bekerül egy mazsola és el lesz rontva az egész. De a mazsola is kapóra jöhet. Akad, aki szereti így is.

A legaszottabb mazsola az életemben talán az volt, amikor egyszer egy haveromat elkísértem egy melegbárba. Puszta kíváncsi volt rá, és persze kellett még valaki, aki megvédi az esetleges „balesetektől”. Az volt az eredeti felállás, hogy mi egy párt játszunk. Aha, nem hitte el senki. Az egyik férfi nagyon le akart itatni, nem is leplezte, hogy mik a szándékai. A drága barátom persze meg is mentett végül, de érdekes módon annyira tetszett az a hely, hogy egyedül visszamentem oda pár nappal később.
Egyre több férfi társalgott velem, ami nekem valahogy nagyon is imponált. Jobban szeretem az ilyet, mintha egyből a tárgyra térnének. Tizenhat évesen már szereztem tapasztalatot lányoktól, na de huszonegy éves koromban ez az élmény igencsak mélypontot ejtett az életemben. Oh, az egyetemi élet! Amikor még érzed, hogy fiatal vagy és azt tehetsz, amit csak akarsz. E tájt esett meg az első komoly kapcsolatom egy férfival… Aztán kissé elengedtem magam és fel se tűnt, hogy már a harmadik cuki arcú, szép szemű, barack popsival rendelkező egyénnel csalom meg. Igen. Tényleg elengedtem magam. Nem is maradt mellettem sokáig a fiú, de nem bántam. Azóta inkább a tanulmányaimra összpontosítottam. Rájöttem, hogy nem lesz ez jó, ha agyba-főbe csak dugok és mindig más ágyában ébredek meg a reggeli napfényre másnaposan.
A szakítás után egy nagy adag feketekávé társaságában gondolkoztam ezen egy vendéglő teraszán. Olyan nyugodt és meghitt volt. Csak ültem és figyeltem, ahogy az emberek mennek, kergetik a reménytelen álmaikat, amik lehet nem is hozzák meg nekik a boldogságot. Nekem is ezt kéne tennem? De most boldognak érzem magam.
A nyugalmat végül itt leltem meg. Az emberek nyüzsgő életében megtaláltam azt, ami mindig bearanyozza a zsúfolt napomat. Meg kellett hoznom életem egyik legnagyobb döntését.

Életem legnagyobb döntése volt, hogy átiratkoztam másik egyetemi szakra. A gépészmérnök valahogy már nem tűnt kecsegtetőnek számomra. Rájöttem, mit is akarok kezdeni az életemmel, mi az, amit lelkesen végzek el, még ha nehéz is. Így esett meg, hogy férfi létemre óvodapedagógusnak álltam. Ez egyes nőknek imponált, de a többség melegnek titulált. Hát, sokat nem tévedtek, de a nőket sem vetettem meg!

Na, de honnan is jött a végleges gondolat, hogy kisgyerekekkel foglalkozzak? Mindig is jól kezeltem a kisebbeket, fiatalabbakat és valamiért ők is szerettek engem... Az igazi sorscsapást az hozta meg, amikor visszaemlékeztem a húgomra. Régen láttam. Kiskorunkban mindig én vigyáztam rá. A legkedvesebb emlék, amit sose akarok elfeledni az az, amikor kacagva szaladt felém és megölelt. A szívemet akkor öntötte el igazi boldogság: a gyermeki kacaja.

Ahogy ez eszembe jutott, habozás nélkül bébiszitteredésbe vágtam egy kis ebédpénz reményébe. De maga ez a munka inkább a kikapcsolódás lett számomra. A csemetékkel jól eljátszottam. Még kapóra is jött, ahogy figyeltem a fejlődésüket. Sokat segített ez a dolgozatoknál, beadandók írásánál... Egy szóval, sok időt töltöttem gyerekekkel. És újra és újra elöntötte a lelkemet az a felhőtlen öröm. Az egyetemen az a pár év mondhatni nagy korszakok voltak az életemben. Az első évem kifejezetten csak az élvezeteknek szólt. Aztán volt egy kemény, tanulással teli időszak, és így a következő szemeszterre össze is zuhantam. Az utolsó évre összeszedtem magam: Nagyszerű diplomamunka, kiegyensúlyozott élet. Egy apró hátulütőt leszámítva: szingli voltam még mindig.

*

- A lányod? Mi a... – néztem rá elkerekedett szemekkel. – Hogy lehet az? Hány éves vagy? – kérdeztem rá köntörfalazás nélkül... Elég illetlenül mondjuk. – Mármint... ha kérdezhetem

- Huszonöt vagyok, kedves tanár úr - vigyorgott rám, mire én eltátottam a számat. - Nem haragszom, érthető a lepettséged.

- Uramisten! Idősebb is nálam! Sajnálom, tényleg! Illetlen voltam nagyon... - szeppentem meg és talán el is pirultam. Jól beégettem magam, nagyszerű... Akkor lehet Myeong csak fiatalkori... baleset volt? Nem fogom megkérdezni, azzal végképp kihúznám a gyufát.

- Ugyan! Nem haragszom, sőt. Ez jól esett. Mindenki azt hiszi, fiatalabb vagyok – kacagott egyet, ahogy a kislányát intette vissza magához, aki vigyorogva, maszatos pofikával lépegetett hozzá a táskáját véve a hátára.

- Myeong-ah, hogy nézel ki? – guggoltam le hozzá, mire felém fordult nagy szemekkel. Előszedtem egy nedves törlőkendőt és óvatosan letisztogattam az orcáját. – Ígyni! Nem is tartalak fenn benneteket – mosolyogtam rá, mire megölelt.

- Viszontlátásra, Hobi bácsi! – lépett el tőlem az apjához. – Ugye milyen aranyos a tanár bácsi, apa? – nézett fel rá. Erre kicsit elkacagtam magamat.

- Valóban kedves az úr. – Simogatta meg a kislány buksiját. Ahogy ránéz, mintha az egész világot látná benne. Ez egy igazi apa tekintete. Tele szeretettel. Önzetlen szeretettel. Felegyenesedtem végre és rájuk néztem.

- További szép napot, és… majd még látjuk egymást! – hajoltam meg búcsúképpen, mire a kezét nyújtotta. Elvigyorodva ráztam meg a kezét.

- További szép napot neked is! – biccentett egyet, majd megfogva Myeong apró kezét, ki is sétáltak. Wow… de puha keze van. És szép, hosszú ujjai. Férfi létére nagyon is figyel a külsejére. De miért gondolkodom ezen?

Megráztam magamat, majd a csoport többi csemetéjéhez siettem. Még játszottunk, aztán lassan mindenkiért jöttek a szülei. Ahogy az összes katona eloszlott, elkezdtem rendet rakni. A játékokat a megfelelő polcokra felrakosgattam, a labdákkal teli medencébe visszarendeztem a labdákat, a párnákat a helyükre igazítottam és kicsit felvertem, hogy visszanyerjék a formájukat. Semmit sem hagytam a földön, hogy a takarítóknak ne legyen gondjuk. Ahogy ők megérkeztek, én is elmentem. Elköszöntem a még ott lévő kollégáimtól, majd a kocsimhoz mentem. Hátradobtam a hátitáskámat, majd előre beültem a kormány mögé. Egy nagy sóhaj hagyta el a tüdőmet és a támlának nyomtam a fejemet. Egy újabb nap telt el. És ugyanúgy élveztem, mint a többit.
Bevallom, kissé csalódott vagyok minden nap végén. Mások gyerekeinek a nevetését, sírását hallani, mások csemetéjével játszani, vigyázni rájuk, altatni őket, vigasztalni. A nap végére már majdnem elhiszem, hogy a sajátjaim, erre elviszik tőlem. Elszakítják tőlem a kis barátaimat. Össze kéne szednem végre magamat, és keresni egy anyajelöltet... Igen, mindig erre gondolok. De hamar elhessegetem. Nem-nem. Nekem ez így tökéletes. Az agglegény élet pont nekem való. És hogy miért is? Senki sem zavar meg a „dolgaimban”.

A kocsival leálltam a földalatti garázsba, majd felmentem a negyedikre. Benyitottam fáradtan a lakásomra, ledobtam a kulcscsomómat a kis szekrényem tetejére, lerúgtam a cipőmet, és táskámat is csak leraktam a fal mellé.

Egy társasházban lakom, egy egész otthonos panelban. Kevés bútorom van, elég tágas így minden. Bár, nekem tökéletesen megfelel, elvégre még egyedül is élek. Vagyis nem teljesen. Egy aranyhalam van, ennyi a társaságom. Gondolkoztam a macskán, de úgy se lenne időm etetni vagy bármit is csinálni vele és hamar el is szökne tőlem. Goldy tökéletes. Nem igényel sok figyelmet, csak ételt. Néha azért jó társaság tud lenni, mert mindig meghallgat. Nyitott könyv vagyok a számára.
A bejárati ajtó előtt egy előszoba van, ott tartom a cipőmet s a kabátomat, onnan tovább jobbra egy kis konyha, amit egy pult választ el a nappalitól, ahol egy kis kétszemélyes kanapé, egy kávézóasztal és egy tévé foglalja el a teret. Onnan nyílik két ajtó. Az egyik a fürdőszobáé egy mosógéppel együtt, a másik a hálószobámé, ahol erkély is van. Ott szoktam gondolkozni. Ez az én kis birodalmam...

Egyet léptem és már dobtam le a felsőmet, míg a konyhába mentem. De minek? Ilyenkor már nem szabad enni, kávét se kéne, mivel hamarosan alvás. Visszafordultam és a nappali felé vettem utamat. Kattant az övem. Kicsatoltam, hogy a nadrágom gombjához férjek, és azt kipattinthassam a helyéről. Lehúztam a cipzárt és szépen lerángattam magamról a farmeromat. Le kellett ülnöm ehhez a kis ülőalkalmatosságomra.
Ahogy ez megvolt, fáradt sóhajjal dőltem hátra csukott szemekkel. Hosszú nap volt. És egy valamit nem tudtam kiverni a fejemből, az pedig annak a férfinak a szép, puha keze. Remélem nem megint valami hülye fétiskorszakom lesz. Gyorsan kivertem a fejemből a szőke herceget és a távirányítóért nyúltam. Egy darabig néztem egy sorozatot, de hamar elbóbiskoltam. Hosszú nap volt, valóban.

Este tizenegy óra volt, mikor újra kinyitottam a szememet érdekes hangokra, ugyanis a csatornán ilyenkor már felnőtt tartalom megy. Lehalkítottam, még mielőtt a szomszéd rám szólt volna. Nem ám lekapcsolnám! Itt a megfelelő idő Mr. Jobbkézhez.

Igen. Ezzel telnek a mindennapjaim. Undorító lehetek egyeseknek. Nappal gyerekekkel foglalkozom, este pedig a felnőtt tagommal játszadozom. Ez az én kis mazsolám az életemben... És ez csak is az én kis mocskos titkom kell, hogy maradjon.

Yoongi

- Apaaa, vehetnénk ilyet is? – szaladt vissza Myeong a bevásárlókocsihoz, melyet lassan toltam magam előtt, miközben a bevásárló listát néztem, mit is kell venni otthonra. – Apa! – hümmögve fordítottam fejemet a türelmetlenkedő törpéhez, aki a kezében tartott valami nagy szőrmét.

- Hát az meg? – kérdeztem pillogva, mire mellém szaladt s maga elé tartotta a barna szőrzetet, hogy lássam, rajta, hogyan állna.

- Nemsokára halloween és egy hónap múlva lesz beöltözős verseny az oviban! – jelentette ki izgatottan. - Megvesszük? Kérlek apaaa! – csillogtak a szemei, akár a gyémánt, s tudtam, hogy most már nemet nem mondhatok.

- Jól van, rendben van – masszáztam meg a halántékomat -, de miért pont farkas? - kérdeztem, tovább gurítva a kocsit, keresgélve a fűszerek között. A kis lurkónak megígértem, hogy ma pizzát készítek, hiszen az a kedvence, és valójában minden pénteken készítünk valami különlegesebb vacsorát. Igaz, csak ketten voltunk, de ez berögzült, hiszen nagyon szereti, amikor segíthet a konyhában, ami bevallom, nekem nincs ellenemre, mert ha valamilyen alapanyagot elfelejtek beletenni az ételbe, akkor ő mindig megkérdezi, hogy tettem-e bele sót? Fűszer-keveréket? Élesztőt?

Nos, igen. Az élesztőt is egyszer majdnem elfelejtettem, de ő csak kuncogva lengette lábait a pulton ülve s figyelve. Ha ő nem lenne, tényleg nem tudom, mit kezdenék magammal. 

- Hát mert a farkas bátor és nagyon erős fogai vannak! Na meg... Chaeryeong, Piroska szeretne lenni, én pedig rá akarok ijeszteni! - mordult fel a levegőbe kapva, akár egy igazi farkas, fogait megvillogtatva.

- Nem is te lennél - mosolyodtam el, amint leemeltem a polcról pár darab konzervet, beledobálva a kocsiba, majd tovább gurulva a húsrészleghez. A mennyországom...

- Tudom! De, ha egyszer olyan undok, hogy megérdemli... - rántotta meg a vállát nem törődve. - Apa, vettél mozzarellát is? - markolta meg az egyik fémrészét a kocsinak, úgy sétálva mellettem. Tudtam, hogy valamit elfelejtek!

- Oh, tényleg... Nem szeretnél beleülni a kosárba? Gyorsabbak lennénk, kölyök - mutattam a gyerekülőre, mire felcsillantak a szemei, s egyértelmű volt a válasz, mikor felemelte a karjait, emelésre készen. - Köszönöm, hogy szóltál – túrtam s kócoltam bele a hajába, amit ő összeszorított szemekkel tűrt.

- Szívesen, van mit, apa. Nélkülem elvesznél, mint egy idős néni! - kuncogott, mire ránéztem felvont szemöldökökkel, talán kissé sértetten.

- Azért olyan öreg még nem vagyok - motyogtam a nemlétező bajszom alatt. Valóban, fiatal voltam, sőt! Nem vártam, hogy a saját gyerekemtől kapjam meg ezt, hiszen csak huszonöt voltam, erre... Fhu, kölyök.

A korombeliek ilyenkor még javában éjszakáznak, dugnak orrba-szájba idegenekkel, a szifiliszt cserélik, piercinget vájnak a... Na, mindegy. Szóval fiatal vagyok és érett is.

- Tudod, Myeongie... lehet, hogy igazad van. Kiöregedtem a mai generációból, de azért még nem nevezhetsz tatának - toltam tovább a kocsit, míg a könyökömmel a fogójára támaszkodva szemeztem a törpével, aki csak felkuncogott.

- Én néninek neveztelek. De nem, te még így is nagyon fiatal vagy – paskolta meg az arcomat, mire elmosolyodtam szemforgatva. Persze, hogy az vagyok. – Apu, nézd, ki van ott! – csattant fel izgatottan, mutogatva mögém, amivel majdnem szemen talált, de még időben kitértem előle.

- Myeong, óvatosabban…! – húzódtam el, hogy szemügyre vegyem, miről beszél, de előtte még csípőből visszafordultam hozzá. – Mellesleg, ne mutogass, rossz szokás – tettem karjára kezemet, a szemébe mélyedve, mire sóhajtott egyet.

- Oké na, de nézd! Kiveszel? Kiveszel? – pattogott, mint egy bolha, mire már tényleg elfogott a kíváncsiság, hogy kiről van szó, így megfordultam. Az alkarján egy kosárral nézelődött egy ismerős arc a fagyasztott termékek osztályán, kezében tanulmányozva valami dobozt, mire felhúztam szemöldökeimet.

- Ő nem az óvóbácsid? – kérdeztem, hüvelykujjammal mutatva a mögöttem pár méterre álldogáló személyre, mire elkapta a csuklómat Myeong mindkét kezével.

- Nem illik mutogatni! – húzta le a karom, mire egy hitetlen mosoly kúszott ajkamra. Nem is az én kölyköm lenne, ha nem így viselkedne. – Ezért mondtam, kivennél, kéééérlek!?  - pattogott egyre jobban, mire az egész kocsi rázkódni kezdett.

- Hé, nyugi, kölyök, veszlek, veszlek, te jó ég! – forgattam meg a szemeimet, míg kiemeltem a hóna alatt fogva meg vékony testét.

Ahogy letettem, akár a villám, úgy futott el, s már utána nyúltam volna, hogy óvatosan, el ne essen, de meg se kottyant neki a távolság, lendületből ment.

- Hobi bácsiiiii!!! – ugrott neki oldalról a szerencsétlen áldozatnak, akár egy kis ragacs, mire a férfi kiszakadva a gondolkodásból, enyhén megrázva fejét térve magához vette észre, hogy ki támadta meg, míg ő védtelenül olvasgatott. – Meglepődtél? – nevetett Myeong, míg én megragadva a bevásárlókocsit fordultam meg eddigi pozíciómból, hogy az irányukba indulhassak.

- Nahát, Myeong! Hát te? Hogyan kerülsz ide, csak nem vásároltok? – tette le maga mellé a kosarat, hogy fel tudja kapni a kislányomat.

- Bizony! Apuval pizzát sütünk, de ez nem fontos! – legyintett izgatottan, majd ökölbeszorított kezekkel pattogott tovább a férfi karjaiban is.

- Na de lányom – motyogtam a nem létező bajszom alatt, mire odaértem s a másik felnőtt mosolyogva üdvözölt.

- Jó napot, uram! – vigyorgott, úgy pillantva hol rám, hol a kezében tartott kis hiperaktívra.

- Szia – küldtem irányába egy erőtlen, kicsit gyorsabb szájhúzást, mint terveztem. Nem, nem volt szar kedvem, ilyen vagyok. -, már mondtam, hogy tegeződjünk, vagy…? – fontam keresztbe karjaimat mellkasom előtt.

Talán tényleg öreg vagyok, hogy erre sem emlékszem? A férfi viszonylag jól festett úgy, hogy nem volt rajta az a virágsapka dolog. Így már láthattam, hogy világosbarna hajának frufruja is van, mely részlegesen fedi a homlokát. De elég jól állt neki, be kellett valljam.

Hoseok

  Egy hosszú hét után örültem, hogy végre kicsit otthon lehetek, esetleg kimozdulni a friss levegőre és nyugalomban pihengessek. Néha egy-két baráttal eljárni kávézni, vagy inni valami erősebbet. A pihenést azonban üres hassal nem tudom megcsinálni, ha csak megmordul a gyomrom, el van rontva az idill. Kicsaptam a hűtőt, hogy mit is készíthetnék magamnak. Na, igen, itt kezdődtek a gondok! A szokásos bevásárlásomra sem volt időm a héten. A hűtőben síri csend és… hullaszag? Igen, megromlott a hal, amit valamelyik este akartam megcsinálni. Két héttel ezelőtt. Ideje bevásárolni.

- Nos, drága barátom, téged se felejtsünk el! – léptem a kis akváriumom elé. Goldy csak a szokásos tátogásával és bamba tekintetével nézett felém. Lecsekkoltam a tápját, majd megetettem. Első állomásnak az állatkereskedést jelöltem meg.

Magamban a következőket mondogattam: „Goldy tápja is elfogyott.”, „Nem szabad, hogy elhízzon.”, „Díszkövek? Biztos el lenne velük.” 

Mosolyogtam magamban a halacskákat is elnézegetve. Gyorsan megvettem azt a két dolgot, ami kellett nekem, majd siettem is a szupermarketbe. A végén veszek neki egy asszonyt…

A kezemben tartottam a kis kosaramat, ami bőven elég nekem, elvégre csak magamnak főzök. Azon gondolkoztam, mire is van szükségem, mennyire lesz időm a főzésre, egyáltalán mit akarok ma enni? Igen, még ezt sem találtam ki. Valami kiadós vacsora nem lenne rossz, valami meleg frissen készült házi koszt.

A hús az, amit mostanában kívántam különösen. Nem tudom miért, de hús nélkül nem tudok meglenni.
Ahogyan sétálgattam a boltban a sorok között, megakadt a szemem valamin.
Le van árazva a csirkemell?! Hülye leszek itt hagyni.
Mire betettem volna a kosaramba, egy ismerős hang jutott a fülembe, és a körülöttem lévőkébe is, elvégre elég hangos volt. Automatikusan lenéztem.

- Hobi bácsiiiii!!! – kizökkenve egy pár pillanatra, azt se tudtam hova nyúljak. Le is ejtettem a csomagolt, fagyasztott ételt. – Meglepődtél? – nevetett Min Myeong, az egyik legkedvesebb kislány az életemben, amit nem szabadna, hogy a többi kölyök megtudja.

- Nahát, Myeong! Hát te? Hogyan kerülsz ide, csak nem vásároltok? – gyorsan letettem a kosaramat és felkaptam a leányzót, aki már a nyakamat ragadta meg és ölelgetett. A szívem majdnem kihagyott egy ütemet, nem bírom! Olyan aranyos! Egy igazi szívtipró.

- Bizony! Apuval pizzát sütünk, de ez nem fontos! – legyintett nemtörődömséggel, és tovább ugrándozott a karjaimban, ami kissé már kényelmetlen volt nekem, de túlságosan is jó volt tartani, ahhoz, hogy elengedjem. Nem sokkal később, alig két másodperc múlva fel is bukkant a szigorúszemű apuka is.

- Na de lányom – mormogta, mint egy vénember, amire muszáj volt mosolyognom.

- Jó napot, uram! – néztem rá egy zavart, széles vigyorral, majd visszafordultam a kis flippergolyóra, nehogy leejtsem.

- Szia – vetett hozzám egy olyan „mosolyt”, amiből láttam, hogy nem tetszett neki a megszólítás. - Már mondtam, hogy tegeződjünk, vagy…? – húzta ki magát tekintélyparancsolóan, ami… akárhogy is nézem, eléggé aranyos volt tőle.

- Nem rémlik, de ha megeng… megengeded, akkor tegezlek. Szia – köszöntem még egyszer immár bátrabban, mire Myeong is csak kuncogott és megint csak ölelgetett. Az apuka egy biccentéssel jelezte, hogy engedélyezi a közvetlenebb viselkedést. De olyan volt, mintha azt sugallná, hogy: „Jól van, fiam! Végre mondtál valami okosat is.” Ez kicsit szíven ütött, de lehet csak Myeong ökölvágása volt inkább. Odakaptam a tekintetemet egyből.

- Hobi bácsi, hétvégén miért nincsen óvoda? Magával szeretnék játszani. – pillogott rám a szép, hosszú pilláival. Azt hittem, eldobom az agyamat, ez a kislány el akar csábítani. Magamban jót nevettem ezen, míg kívül inkább csak kuncogtam szolidan.

- Ne aggódj, pöttömke, hamarosan újra hétfő lesz, és akkor majd velem sütsz pizzát. Igaz, csak képzeletbelit, de biztos finom lesz, ha te csinálod! – simogattam meg a buksiját, mire csillogó szemekkel fordult az apja felé.

- Apaaaaaaaaaa!! Hívjuk át Hobi bácsit pizzázni! – kissé talán pírba borult az arcom erre. A szemeim is kidülledtek… De később feltűnt, hogy a drága apuka is eléggé megilletődött.

- Lehetséges, hogy Hobi bácsinak programja van mára, nem kéne megfosztanunk a pihenőjétől – ráncolta a szemöldökét, ahogy rám nézett, majd megint a kislány nagy, fekete szemeivel találkozott és mintha megolvadt volt a jégszíve. Nem láttam Myeong milyen arcot vágott, de valami olyat tudok elképzelni, hogy az alsó ajkát lebiggyesztette, nagyra nyitotta a kis csipáit és még műkönnyeket is előcsalt. Pár másodperces csend következett, ugyanis én nem mertem szólni, és közben el is bambultam a férfi babaarcát figyelve.

Egy erőteljes sóhajt engedett ki, ami szerintem jó ideje nyomta a lelkét. Leengedte a karjait, amiket a mellkasa előtt font össze azóta, hogy csak meglátott. A farzsebébe nyomta a kezeit és megköszörülte a torkát.

- Ha esetleg ráérsz a mai nap, átugorhatsz segíteni. Nem kötelezlek rá! Csak hátha van kedved Myeongra vigyázni...

- Apa… - mordult a leány egy érdekes hangsúllyal az apjára, mintha ő akarná nevelni.

- Szóval, van kedved átjönni pizzázni?

Láttam rajta, hogy nem akarja nagyon, hogy bezavarjak a családi programba, de a kislánya kérésének is eleget akarna tenni. Elmosolyodtam és Myeongra néztem. Ő reménykedően nézett fel rám. Nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni az apját, de belegondolva, Myeong vendége leszek, nem az övé. Talán egy-két órába nem halok bele. Amúgy is éhes vagyok nagyon.

- Rendben van, elfogadom, de, csak mert Myeong ilyen szépen kérte – vigyorogtam az apukára, aki a lehető leggyanúsabban nézet rám. Letettem a kisasszonyt. – De haza kell mennem lepakolni, amiket vettem.

- Apuval hazaviszünk és megvárunk! – vetette fel a számomra egyik legzavarbaejtőbb lehetőséget Myeong. A piroskás arcom csak nem múlt el. 

- Megadom a címünket inkább, biztos Hobi bácsinak is van autója. Kényelmesebb lesz neki is. – Erre jobban behúztam a nyakamat. Busszal jöttem, mert ahhoz, hogy be tudjak vásárolni, spórolnom kellett a benzinnel.

- Majd átmegyek, biztos nektek is dolgotok van – húztam a szám szélét erőltetett, kínos mosolyra. – Egy-két óra múlva átmegyek, ha az megfelel – fordultam Yoongi felé, aki biccentett és egy cetlit húzott elő a zsebéből, míg Myeong hátizsákjából kért egy tollat a kisebbtől. Átnyújtotta a címet, amit egy enyhe meghajlással át is vettem. Miért vagyok ilyen behódoló vele?! Félek tőle?! NANÁ!

Mintha egy önelégült mosoly jelent volna meg az arcán egy pillanatra, de azonnal komoran nézett rám, amint felegyenesedtem ismét. Kézbe vettem a pár perce elejtett csirkémet és a kosárba tettem. Leguggoltam és Myeong mégegyszer megölelt.

- Hamarosan újra találkozunk – simogattam meg a buksiját, mire csak egy gumimaci mosollyal hevesen bólogatott nekem.

- Viszlát, Hobi bácsi! – integetett felém, mikor már az apja a bevásárlókocsiba ültette vissza. Felém fordult Yoongi és biccentettünk egymásnak, majd eltolta a kocsit.

Nem kedvel. Ez biztos. Sőt, utál! Nagyot sóhajtottam és visszavettem a kosaramat. A süteményes pulthoz léptem. Valami ajándékot kéne vinnem nekik… Na meg be kéne vágódni a szőke hercegnél, nem igaz?