Cím: Kiss me my Kookie!
Műfaj: Yaoi (fiú x fiú szerelem), AU (alternatív univezum), nem mint banda, OOC, Humor, Romantika, Fluff, Slash, Bromance
Páros: TaeKook, (Taehyung x Jungkook)
Besorolás: (+16)
Figyelmeztetések: Trágár beszéd
Író: Rossy
Tartalom: Kim Taehyung egy jólelkű, szorgalmas fiatal fiú, aki bekerülve a gimnázium bugyraiba, a sok rossz és jó között, megtalálja a legcsodálatosabb dolgot, amit életében csak kaphatott. Egy Jeon Jungkook nevű kicsit fiatalabb fiú lesz a legelső padtársa, de Taehyung sokkal, de sokkal többet lát benne, mint bárki hinné. Teljesen odáig lesz érte, és ha tehetné, bármit megadna neki, amit csak tud. Két év alatt Jungkook a legjobb barát jelzővel ruházta fel a másikat, hisz még soha nem gondolta, hogy ennél lehetne egyáltalán többről szó, de idővel rájön, hogy Taehyung nem csak felnéz rá, mint barátra, hanem egyenesen, talán kicsit másképp, de szereti.
Hozzáfűzés: Huhu, nos, jó szórakozást kívánok! :D
Taehyung
Egy világ tört össze bennem? Hát... enyhe... enyhe kifejezés. Akkora levegőt még talán életemben nem vettem, mikor azt mondta, hogy Soominnel van.
- És... mi újság veled? - tettem fel a sablonos kérdést, de a saját
lélegzetemet hallgattam, amint kiöntöttem Hoseok kávéját a bögrébe.
- Oh, hát el sem hinnéd! - kacagott halkan. - De mindent elfogok mesélni neked részletesen.
- Lefeküdtetek? - csúszott ki belőlem a kérdés, amit nem bírtam visszatartani, s még Hoseok is felfigyelt erre az asztalnál.
- Hát... nos, tulajdonképpen igen, de ne aggódj - nevetett, de már alig bírta visszatartani az édes hangját. -, védekeztünk! - suttogott. Nem tudtam, mégis mit mondhatnék erre. Egyszerre számítottam arra is, hogy ez megfog történni, de mellette kívántam, hogy legyen hülyeség ez a gondolat. Hát mégis megtörtént, én pedig nem tudtam, hogy a szívembe döftek tőrt, vagy inkább csak szánalmasnak éreztem magamat, mert könnyebbnek találtam hitegetni a saját, buta fejemet.
- Tae, mi történt? - suttogott Hoseok, elvéve a bögréjét, mire megráztam a fejemet, intve, hogy halkabban. Elmosolyodtam keserűen, majd sóhajtottam egyet.
- Nem aggódok, úgy kellett azt... - haraptam be az alsó ajkamat, eltűnődve. Mit mondhatnék... nem vagyok egy picsogó kislány, hogy kiosszam, mégis miért feküdt le egy szajhával. Az teljesen más, hogy hihetetlenül borzalmasan esett mind ez. De ez az én hülyeségem. Jungkooknak úgyis csak egy csalódás lenne ez a lány, egy idő után magától jönne rá, hogy csak kihasználja. Én viszont komolyan, mit mondhatnék? „Jungkook, szerelmes vagyok beléd, szard már le amúgy a társadalmi normáknak megfelelő identitás képet, és jöjj már össze velem, köszi.” Arcomba röhögne és vállba vágna, hogy ne nevettessem, én hülye. Nem? De.
- Taetae, nincs kedved ma eljönni Soominhoz? Születésnapja van, én is megfogom még lepni… szóval, gyakorlatilag bárki jöhet a suliból is – suttogott tovább.
- De, persze. Akkor... mikorra is menjek? – kérdeztem elhúzva a számat, kissé kedvtelenül.
- Szerintem 6-ra már jöhetsz is. A vendégek picit későbbre vannak hívva, de Soomin mondta még tegnap, hogy… ohh, te ébren vagy? – Kuncogást hallottam a háttérből és már most nem tetszett az egész. Apró suttogást hallottam a vonalban, aztán még egy közös kacagást.
- Jó, megyek, szia! – nyomtam ki a telefont, majd lecsaptam az asztalra dühösen. – Ne! – kaptam után azonnal körbeforgatva, az arcomhoz emelve, hogy lett-e baja. – Hála az égnek… - hunytam le a szemeimet, kifújva a levegőt. – Fasz kivan! – vágtam le magamat az egyik székre az asztalnál.
- Forrófejű vagy, hallod-e. – Kortyolgatott a bögréből, mire rákaptam a szemeimet.
- Biztos mész Jiminhez ma? – kérdeztem, tördelve az ujjaimat. Ha ideges vagyok, vagy stresszes, mindig tördelem az ujjaimat. Magam sem tudom, hogy miért, egyszerűen jól esik a reccsenő, roppanó hangját hallani, megnyugtat. De ez se volt elég. Lefeküdtek, lefeküdtek... miért, Jungkook? hogy lehetsz ilyen vak?! Nem voltam én kíváncsi arra, hogy hogyan enyelegnek kora reggel az ágyban. Mégsem akartam, hogy ezt tegyék, olyan szánalmasnak érzem magamat...
- Hmm… - masszírozta meg a halántékát Hoseok, mintha elgondolkozott volna. – Inkább ezt nézd meg – húzta elő a zsebéből a telefonját, majd pár pillanat babrálás után, kíváncsian vártam, mit szeretne. Az orrom alá dugta a készüléket, mire csak pillogtam.
- Oh, hát el sem hinnéd! - kacagott halkan. - De mindent elfogok mesélni neked részletesen.
- Lefeküdtetek? - csúszott ki belőlem a kérdés, amit nem bírtam visszatartani, s még Hoseok is felfigyelt erre az asztalnál.
- Hát... nos, tulajdonképpen igen, de ne aggódj - nevetett, de már alig bírta visszatartani az édes hangját. -, védekeztünk! - suttogott. Nem tudtam, mégis mit mondhatnék erre. Egyszerre számítottam arra is, hogy ez megfog történni, de mellette kívántam, hogy legyen hülyeség ez a gondolat. Hát mégis megtörtént, én pedig nem tudtam, hogy a szívembe döftek tőrt, vagy inkább csak szánalmasnak éreztem magamat, mert könnyebbnek találtam hitegetni a saját, buta fejemet.
- Tae, mi történt? - suttogott Hoseok, elvéve a bögréjét, mire megráztam a fejemet, intve, hogy halkabban. Elmosolyodtam keserűen, majd sóhajtottam egyet.
- Nem aggódok, úgy kellett azt... - haraptam be az alsó ajkamat, eltűnődve. Mit mondhatnék... nem vagyok egy picsogó kislány, hogy kiosszam, mégis miért feküdt le egy szajhával. Az teljesen más, hogy hihetetlenül borzalmasan esett mind ez. De ez az én hülyeségem. Jungkooknak úgyis csak egy csalódás lenne ez a lány, egy idő után magától jönne rá, hogy csak kihasználja. Én viszont komolyan, mit mondhatnék? „Jungkook, szerelmes vagyok beléd, szard már le amúgy a társadalmi normáknak megfelelő identitás képet, és jöjj már össze velem, köszi.” Arcomba röhögne és vállba vágna, hogy ne nevettessem, én hülye. Nem? De.
- Taetae, nincs kedved ma eljönni Soominhoz? Születésnapja van, én is megfogom még lepni… szóval, gyakorlatilag bárki jöhet a suliból is – suttogott tovább.
- De, persze. Akkor... mikorra is menjek? – kérdeztem elhúzva a számat, kissé kedvtelenül.
- Szerintem 6-ra már jöhetsz is. A vendégek picit későbbre vannak hívva, de Soomin mondta még tegnap, hogy… ohh, te ébren vagy? – Kuncogást hallottam a háttérből és már most nem tetszett az egész. Apró suttogást hallottam a vonalban, aztán még egy közös kacagást.
- Jó, megyek, szia! – nyomtam ki a telefont, majd lecsaptam az asztalra dühösen. – Ne! – kaptam után azonnal körbeforgatva, az arcomhoz emelve, hogy lett-e baja. – Hála az égnek… - hunytam le a szemeimet, kifújva a levegőt. – Fasz kivan! – vágtam le magamat az egyik székre az asztalnál.
- Forrófejű vagy, hallod-e. – Kortyolgatott a bögréből, mire rákaptam a szemeimet.
- Biztos mész Jiminhez ma? – kérdeztem, tördelve az ujjaimat. Ha ideges vagyok, vagy stresszes, mindig tördelem az ujjaimat. Magam sem tudom, hogy miért, egyszerűen jól esik a reccsenő, roppanó hangját hallani, megnyugtat. De ez se volt elég. Lefeküdtek, lefeküdtek... miért, Jungkook? hogy lehetsz ilyen vak?! Nem voltam én kíváncsi arra, hogy hogyan enyelegnek kora reggel az ágyban. Mégsem akartam, hogy ezt tegyék, olyan szánalmasnak érzem magamat...
- Hmm… - masszírozta meg a halántékát Hoseok, mintha elgondolkozott volna. – Inkább ezt nézd meg – húzta elő a zsebéből a telefonját, majd pár pillanat babrálás után, kíváncsian vártam, mit szeretne. Az orrom alá dugta a készüléket, mire csak pillogtam.
Üzenetek – Jimin
„Délre gyere arra a címre, amit leírtam fentebb. Ha beszeretnél jönni, csak
kopogj az ajtón két másodperc szünettel, ötöt koppantva. Ne kérdezz semmit,
csak érj ide időben.”
- Jimin
Csak a képernyőt
fixíroztam csendben, majd Hoseokra néztem.
- Ne késs el – ültem vissza a helyemre. – Látja benne a vetélytársat, de én ide megmondom, hogy ugyanolyan tehetségesek vagytok – kezdtem szétcsúszni a székemben, ahogyan nyüszíteni is. Mi vagyok én, farkas?
- Nemsokára indulnom kell, de mi lesz akkor veled? – nagy adag levegőt szippantottam be a kérdése hallatán, majd ráemeltem lassan a tekintetemet. Jó kérdés volt. Vegyes érzéseim voltak, mit tehetnék, ha meglátom Jungkookot? Odamegyek és köszönök, jól van. Király vagy, Taehyung. Azon kívül?
- Elmegyek hozzájuk, de ugye te is ott leszel? – kérdeztem, reménykedve, hátha az utolsó mentsváram velem lesz. Igazából, rettenetesen sokat jelentett Hoseok ilyen téren is. Lenyugtatott, ha túl járattam az agytekervényeimet.
- Ha ennyire szeretnéd… amúgy is, ha bármi történik a kis meleg lelkeddel, én tudom ápolgatni, ha valami nem úgy sül el, ahogy tervezted.
- He?
- Semmi – kacagta el magát, majd felállt, hogy a táskáját felkapva, eltudjon indulni. Meleg lélek… lófaszt, nem vagyok én meleg! Jungkook a meleg, mert… mert a meleg csávók vonzzák a heterokat… mi van?
- Én nem vagyok meleg – nyitottam ki neki a kulcsra zárt ajtót, majd legyintett egyet a levegőbe és elindult, még a folyosóról visszaszólva:
- Csak annyira, mint Jimin… - halkult el, amint a lépcsőhöz ért.
- Jimin meleg! Én nem! Ahh, várjunk… - néztem magam elé. Jimin csak úgy öltözködik, mint egy meleg, de én nem hordok általában olyan feszülős bőrcuccokat, mint ő. Jimin nem meleg és én sem vagyok az. Csak annak néz ki. Ennyit rólad, Hoseok!
Becsaptam az ajtót, majd elindultam vissza a nappaliba. Próbáltam magamat egész nap lenyugtatni, visszafogni, nehogy elhamarkodottan cselekedjek majd. Aki ismer tudja, hogy milyen vagyok, legtöbbször megfontolatlanul fejest ugrok mindenbe. Az a pár óra, amit itthon töltöttem, tökéletesen elég volt arra, hogy életemben először kicsit állítsak magamon. Nem fogok semmi rosszat tenni, elfogom mondani neki, hogy Soomin milyen is valójában, utána pedig bevallom neki, hogy vonzódom hozzá. Tiszta szappanopera, én nem fogom neki bevallani, hogy szerelmes vagyok belé. Mindig is az volt a bajom, hogy Jungkook túl… konzervatív. De franc essen bele, ez nem baj, csak az én részemről szar egy kicsit. Ha tudná, hogy egy lotyóval kefélt, akkor azonnal paphoz menne. Komolyan… nem. Megfogom vele beszélni, éretten. Tiszta vizet öntök a pohárba, bármi is lesz, de Soominnel nem maradhat.
- Ne késs el – ültem vissza a helyemre. – Látja benne a vetélytársat, de én ide megmondom, hogy ugyanolyan tehetségesek vagytok – kezdtem szétcsúszni a székemben, ahogyan nyüszíteni is. Mi vagyok én, farkas?
- Nemsokára indulnom kell, de mi lesz akkor veled? – nagy adag levegőt szippantottam be a kérdése hallatán, majd ráemeltem lassan a tekintetemet. Jó kérdés volt. Vegyes érzéseim voltak, mit tehetnék, ha meglátom Jungkookot? Odamegyek és köszönök, jól van. Király vagy, Taehyung. Azon kívül?
- Elmegyek hozzájuk, de ugye te is ott leszel? – kérdeztem, reménykedve, hátha az utolsó mentsváram velem lesz. Igazából, rettenetesen sokat jelentett Hoseok ilyen téren is. Lenyugtatott, ha túl járattam az agytekervényeimet.
- Ha ennyire szeretnéd… amúgy is, ha bármi történik a kis meleg lelkeddel, én tudom ápolgatni, ha valami nem úgy sül el, ahogy tervezted.
- He?
- Semmi – kacagta el magát, majd felállt, hogy a táskáját felkapva, eltudjon indulni. Meleg lélek… lófaszt, nem vagyok én meleg! Jungkook a meleg, mert… mert a meleg csávók vonzzák a heterokat… mi van?
- Én nem vagyok meleg – nyitottam ki neki a kulcsra zárt ajtót, majd legyintett egyet a levegőbe és elindult, még a folyosóról visszaszólva:
- Csak annyira, mint Jimin… - halkult el, amint a lépcsőhöz ért.
- Jimin meleg! Én nem! Ahh, várjunk… - néztem magam elé. Jimin csak úgy öltözködik, mint egy meleg, de én nem hordok általában olyan feszülős bőrcuccokat, mint ő. Jimin nem meleg és én sem vagyok az. Csak annak néz ki. Ennyit rólad, Hoseok!
Becsaptam az ajtót, majd elindultam vissza a nappaliba. Próbáltam magamat egész nap lenyugtatni, visszafogni, nehogy elhamarkodottan cselekedjek majd. Aki ismer tudja, hogy milyen vagyok, legtöbbször megfontolatlanul fejest ugrok mindenbe. Az a pár óra, amit itthon töltöttem, tökéletesen elég volt arra, hogy életemben először kicsit állítsak magamon. Nem fogok semmi rosszat tenni, elfogom mondani neki, hogy Soomin milyen is valójában, utána pedig bevallom neki, hogy vonzódom hozzá. Tiszta szappanopera, én nem fogom neki bevallani, hogy szerelmes vagyok belé. Mindig is az volt a bajom, hogy Jungkook túl… konzervatív. De franc essen bele, ez nem baj, csak az én részemről szar egy kicsit. Ha tudná, hogy egy lotyóval kefélt, akkor azonnal paphoz menne. Komolyan… nem. Megfogom vele beszélni, éretten. Tiszta vizet öntök a pohárba, bármi is lesz, de Soominnel nem maradhat.
*
A lenyugvó nap
sugarait a horizont vonala kezdte elnyelni, míg én már a házhoz értem a
megbeszélt időpontra. A terület hatalmas volt, a környék pedig a tipikus gazdag
negyed.
Mi ez, valami luxusprosti, hogy ilyen kéglije van?
Kedvtelenül, morogva nyomtam meg a kerítésre elhelyezett csengőt, míg az sípolt egyet, a kapu pedig magától nyílt, nagy meglepetésemre.
Elindultam a köves úton, de a figyelmemet megragadta az egész udvar. Szép volt, mit ne mondjak, de ahogy belegondolok, hogy itt él az a lány… baszki, nem lehetek féltékeny! Jungkooknak higgadtan, átgondolva fogom elmondani a tényeket és a véleményemet, ha tetszik, ha nem. Ezerszer megbeszéltem magammal, hogy ügyes leszek, határozott, érvelő, és meggyőző. Igen, ennek így kell lennie!
Az ajtóhoz érve, már kopogtattam volna az ujjammal, mire meglepetten konstatáltam, hogy az már nyílik is. Egy srác állt előttem, mire a szemei a kétszeresére nőttek, engem pedig elfogott egy nyomasztó érzés a látványán. Fekete haja volt, alacsonyabb nálam egy kicsit, és az ívelt szemei, szinte lyukat égettek az enyémekbe.
- Bocsánat… itt él Yoo Soomin? – kérdeztem már jóval bizonytalanabbul, mire a srác hirtelen megszólalt volna, de csak tátogni kezdett, majd rám nézett szigorúan, amit nem tudtam hová tenni.
- Menj be. – Mondta halkan, majd nagy levegőt szívva, kikerült engem, s eltűnt a kapu mögött. Szokatlan volt, nem is kicsit bizarr. Ki volt ez? Tán a testvére a szőkének?
Megráztam a fejemet, majd szinte csak benyomtam az ajtót, mert ő nyitva hagyta. Az ellenség területén éreztem magamat. Veszélyes zóna… fel kéne hívnom Jungkookot, vagy nem? Végül is… itt vagyok, csak meg kell találnom.
A nagy házban megszemléltem mindent, amit csak lehetett. Azt sem tudtam, hogy merre, csak sétáltam. A lépcső lenyűgöző volt. Ezért vajon hány péniszt cumizhatott le?
Megköszörültem a torkomat az idegesítő gondolatokra, s az egyik folyosóra érve, megláttam valakit a legvégén. Háttal állt, de nem olyan sokáig, mert mire megfordult, azonnal felismertem a kirajzolódó formáját.
- Jungkook! – ragyogtak fel a szemeim, s szinte szaladva szedtem egymás után a lábaimat az irányába, mire végre rám nézett.
- Hát te megérkeztél? – húzódott egy kedves mosoly az arcán, mire nem bírtam magammal. Azonnal a nyakába kaptam egy ölelésre. Annyira megmelengette a szívemet, hogy láthatom. El sem tudnám mondani, hogy mennyire jó érzés végre hozzáérni, s magamhoz szorítani! – Szia! – paskolgatta meg a hátamat, én pedig gyakorlatilag doromboltam a karja alatt, amit meg is nevetett.
- Áhh, hiányoztál - húzódtam el, a vállain tartva a kezemet továbbra is, egy halovány görbére húzva az ajkaimat.
- Te is nekem… bocsánat, hogy elhanyagoltalak, tudod… annyira szokatlan ez az egész, amibe most vagyok – pillantott el, s hangjában ott ékeskedett a lágyság s a tisztaság. Hagytam, hogy folytassa, hiába tudtam, hogy miről szeretne beszélni és bármennyire nem akartam, vártam, hogy mondja tovább, mire megnyaltam az alsó ajkamat. Már csak a hangját hallani is hihetetlenül megnyugtató. – Tudod én… szeretem Soomint, és sokat beszélgettünk rólunk. Azért hívtalak ide hamarabb, hogy neked mondhassam el, mivel a legjobb barátom vagy, Tae. – A szavai hallatán, mintha nem jutott volna elég oxigén a tüdőmbe, sóhajtottam egyet, de a pumpa ment fel bennem, s inkább a félelem miatt. Nem pánikolhatok be, örök nyugodt vagyok. Örültem, hogy a legjobb barátja lehetek, de ha már ő annak tart, nem fogom hagyni, hogy elbassza a fiatalságát ezzel a lánnyal, tök mindegy, hogy mennyi időről van szó. Az elején szeretném csírájában elfojtani. Talán éppen ezért nem bírtam magamat annyira visszafogni, mint terveztem.
- Nem lehettek együtt – csúsztak ki a szavak a számon, mire zavartan figyelt fel. Türelmes ember, megszokta várni, míg valaki befejezi a mondandóját, de én itt elharaptam a számat, nehogy meginduljon a lavina, és mindent azonnal a nyakára nyomjak. Nem akartam folytatni, ez a mondat is csak kicsúszott belőlem Jungkook védelme miatt. A vonási kezdtek megkeményedni, ahogyan húztam az időt, s a szemöldökeit is összevonta.
- Már miért nem? – Ah, csak nézz így rám…
- Jungkook, végig hallgatsz, ha megkérlek? – adtam ki magamból, nagy nehezen összeszedve ezt a mondatot, mire csak bólintott egyet türelmetlenül, nekem pedig lecsúsztak a kezeim a testem mellé. – Soomin nem olyan lány, mint amilyennek hiszed… Ő nem szeret téged, ráadásul… - S itt kezdett el az a bizonyos határ meginogni. – megcsal akárkivel!
Erre csak lesett, mint hal a szatyorban, majd szóra nyitotta a száját, én pedig előre aggódtam.
- Hogy feltételezhetsz róla ilyet? Nem is ismered – mondta, sokkal keményebb arckifejezéssel, s én éreztem, akaratlanul is törpülni kezdek. – Nem csal meg senkivel, komolyan, Taehyung… - fogta a fejét, lehunyva a szemeit, sóhajtva egyet. Megdöbbenhetett.
- De! Képes rá, Hoseokra is rámászott, velem meg bájolgott, és taper… - Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatomat, mert hátralépett tőlem egyet, már kicsit sem érdeklődve a mondandóm iránt, én pedig megijedtem, hogy itt hagy. Feszült volt a légkör, én pedig tisztán éreztem rajta, hogy felidegesítettem nagyon a mondandómmal. Talán nem így kellett volna előadnom ezt, s erre én is rájöttem. Mit tehetek?! Mindig elbaszok valamit, de ezt nem fogom!
- Mi lelt téged, Taehyung? Csak féltékenyek vagytok Hoseokkal együtt, de ezt nem gondoltam volna rólad. Ha csak ezért jöttél, telefonba is simán megmondhattad volna, aztán nem kellett volna csak azért fáradoznod, meg kiöltöznöd, hogy ezt elmond. – Szűrte a szavakat a fogai között, én pedig egyre jobban aggódtam, s féltem, hogy netán lelép. – Menj haza, nem… - rázta a fejét. – Nem akarlak látni.
- Jungkook, az istenért! – ragadtam a meg a kabátjánál, teljesen kétségbeesve. – Miért mondanám neked, ha nem lenne igaz?! – próbáltam ráirányítani a tényekre. Én régebb óta ismerem, régebb óta vagyok a barátja, mint az a lány a nője. Soha nem hazudtam neki, egyenesen megvetem az e fajta viselkedést. Egyáltalán miért hiszi, hogy féltékenyek vagyunk a kapcsolatára? Az én részemről ez lehetséges, hogy igaz, de az se úgy, ahogyan elképzeli!
- Talán nem így van? Kitaláltad, mindig ezt csinálod. Húzod az agyamat, aztán meg megnevettetsz, és elárulod, hogy vicc volt az egész. Mindig ezt csinálod, mindig, de fel kell fognod, hogy ez már nem volt humoros! Ha Soomint megsérted, azzal engem is! Nem gondoltam, hogy ennyire lesüllyedsz – tépte ki a karját a markomból, majd elindult, nekem az ellenkező irányba.
- Állj meg! – kiáltottam utána, de mint aki nagyot hall, ment tovább felbőszülve.
- Menj haza, Taehyung. – Fordította felém a fejét, de ez engem nem tartott vissza attól, hogy megakadályozzam az útjában. Utána trappolva, a ruhájának a nyakrészét ragadtam meg, majd húztam vissza, s a falhoz vágtam, mire felnyekkent egyet, összeszorított szemekkel.
- Nem maradhatsz vele! – szívtam a levegőt szaporán, teljesen pánikba esve. Nem szeretném elveszíteni őt, ne csinálja már ezt!
- Ezzel tudod mit fogsz elérni? Tudod, hogy mit?! – lökött volna arrébb, de visszacsaptam a kezét a falhoz, ő pedig hitetlenül nézett a szemeimbe, fújtatva.
- Jungkook, kérlek – kezdtem szétcsúszni, de a büszkeségem még összetartotta a maradék józan eszemet. Elfúló hangon ejtettem ki a szavakat a számon, mire lassan megrázta a fejét.
- Miért teszed ezt velem? Mivel érdemeltem ki, hogy így viselkedj velem…? Én nem akarlak utálni, Taehyung, de amit meg mersz engedni magadnak, az m… - Nem hagytam, hogy befejezze. Talán ez tartotta bent azt a könnycseppemet, ami már régóta érik, s a szavai alatt csak jobban kikívánkozott. Az arca két oldalára tapasztottam a tenyereimet, s időt sem hagyva neki, hogy tágra nyílt szemeivel felfogja a tettemet, az ajkára hajoltam hevesen, tele indulattal. Lehunyt szemekkel tapadtam a szájára, ő pedig pár pillanat múlva, sokkosan tolt el magától durván, majd amint felnyitottam a pilláimat, talán akkor éreztem magamat a legrosszabban valaha. Egy kéz csattant az arcomon, mire oldalra bicsaklott a fejem. Pislantani is elfelejtettem a hirtelen ért ütéstől, s kettőt kellett félre lépnem döcögősen, mert elvesztettem volna az egyensúlyomat, ha nem teszem. Életemben nem éreztem magamat olyan szarul, mint abban a pillanatban.
Mi ez, valami luxusprosti, hogy ilyen kéglije van?
Kedvtelenül, morogva nyomtam meg a kerítésre elhelyezett csengőt, míg az sípolt egyet, a kapu pedig magától nyílt, nagy meglepetésemre.
Elindultam a köves úton, de a figyelmemet megragadta az egész udvar. Szép volt, mit ne mondjak, de ahogy belegondolok, hogy itt él az a lány… baszki, nem lehetek féltékeny! Jungkooknak higgadtan, átgondolva fogom elmondani a tényeket és a véleményemet, ha tetszik, ha nem. Ezerszer megbeszéltem magammal, hogy ügyes leszek, határozott, érvelő, és meggyőző. Igen, ennek így kell lennie!
Az ajtóhoz érve, már kopogtattam volna az ujjammal, mire meglepetten konstatáltam, hogy az már nyílik is. Egy srác állt előttem, mire a szemei a kétszeresére nőttek, engem pedig elfogott egy nyomasztó érzés a látványán. Fekete haja volt, alacsonyabb nálam egy kicsit, és az ívelt szemei, szinte lyukat égettek az enyémekbe.
- Bocsánat… itt él Yoo Soomin? – kérdeztem már jóval bizonytalanabbul, mire a srác hirtelen megszólalt volna, de csak tátogni kezdett, majd rám nézett szigorúan, amit nem tudtam hová tenni.
- Menj be. – Mondta halkan, majd nagy levegőt szívva, kikerült engem, s eltűnt a kapu mögött. Szokatlan volt, nem is kicsit bizarr. Ki volt ez? Tán a testvére a szőkének?
Megráztam a fejemet, majd szinte csak benyomtam az ajtót, mert ő nyitva hagyta. Az ellenség területén éreztem magamat. Veszélyes zóna… fel kéne hívnom Jungkookot, vagy nem? Végül is… itt vagyok, csak meg kell találnom.
A nagy házban megszemléltem mindent, amit csak lehetett. Azt sem tudtam, hogy merre, csak sétáltam. A lépcső lenyűgöző volt. Ezért vajon hány péniszt cumizhatott le?
Megköszörültem a torkomat az idegesítő gondolatokra, s az egyik folyosóra érve, megláttam valakit a legvégén. Háttal állt, de nem olyan sokáig, mert mire megfordult, azonnal felismertem a kirajzolódó formáját.
- Jungkook! – ragyogtak fel a szemeim, s szinte szaladva szedtem egymás után a lábaimat az irányába, mire végre rám nézett.
- Hát te megérkeztél? – húzódott egy kedves mosoly az arcán, mire nem bírtam magammal. Azonnal a nyakába kaptam egy ölelésre. Annyira megmelengette a szívemet, hogy láthatom. El sem tudnám mondani, hogy mennyire jó érzés végre hozzáérni, s magamhoz szorítani! – Szia! – paskolgatta meg a hátamat, én pedig gyakorlatilag doromboltam a karja alatt, amit meg is nevetett.
- Áhh, hiányoztál - húzódtam el, a vállain tartva a kezemet továbbra is, egy halovány görbére húzva az ajkaimat.
- Te is nekem… bocsánat, hogy elhanyagoltalak, tudod… annyira szokatlan ez az egész, amibe most vagyok – pillantott el, s hangjában ott ékeskedett a lágyság s a tisztaság. Hagytam, hogy folytassa, hiába tudtam, hogy miről szeretne beszélni és bármennyire nem akartam, vártam, hogy mondja tovább, mire megnyaltam az alsó ajkamat. Már csak a hangját hallani is hihetetlenül megnyugtató. – Tudod én… szeretem Soomint, és sokat beszélgettünk rólunk. Azért hívtalak ide hamarabb, hogy neked mondhassam el, mivel a legjobb barátom vagy, Tae. – A szavai hallatán, mintha nem jutott volna elég oxigén a tüdőmbe, sóhajtottam egyet, de a pumpa ment fel bennem, s inkább a félelem miatt. Nem pánikolhatok be, örök nyugodt vagyok. Örültem, hogy a legjobb barátja lehetek, de ha már ő annak tart, nem fogom hagyni, hogy elbassza a fiatalságát ezzel a lánnyal, tök mindegy, hogy mennyi időről van szó. Az elején szeretném csírájában elfojtani. Talán éppen ezért nem bírtam magamat annyira visszafogni, mint terveztem.
- Nem lehettek együtt – csúsztak ki a szavak a számon, mire zavartan figyelt fel. Türelmes ember, megszokta várni, míg valaki befejezi a mondandóját, de én itt elharaptam a számat, nehogy meginduljon a lavina, és mindent azonnal a nyakára nyomjak. Nem akartam folytatni, ez a mondat is csak kicsúszott belőlem Jungkook védelme miatt. A vonási kezdtek megkeményedni, ahogyan húztam az időt, s a szemöldökeit is összevonta.
- Már miért nem? – Ah, csak nézz így rám…
- Jungkook, végig hallgatsz, ha megkérlek? – adtam ki magamból, nagy nehezen összeszedve ezt a mondatot, mire csak bólintott egyet türelmetlenül, nekem pedig lecsúsztak a kezeim a testem mellé. – Soomin nem olyan lány, mint amilyennek hiszed… Ő nem szeret téged, ráadásul… - S itt kezdett el az a bizonyos határ meginogni. – megcsal akárkivel!
Erre csak lesett, mint hal a szatyorban, majd szóra nyitotta a száját, én pedig előre aggódtam.
- Hogy feltételezhetsz róla ilyet? Nem is ismered – mondta, sokkal keményebb arckifejezéssel, s én éreztem, akaratlanul is törpülni kezdek. – Nem csal meg senkivel, komolyan, Taehyung… - fogta a fejét, lehunyva a szemeit, sóhajtva egyet. Megdöbbenhetett.
- De! Képes rá, Hoseokra is rámászott, velem meg bájolgott, és taper… - Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatomat, mert hátralépett tőlem egyet, már kicsit sem érdeklődve a mondandóm iránt, én pedig megijedtem, hogy itt hagy. Feszült volt a légkör, én pedig tisztán éreztem rajta, hogy felidegesítettem nagyon a mondandómmal. Talán nem így kellett volna előadnom ezt, s erre én is rájöttem. Mit tehetek?! Mindig elbaszok valamit, de ezt nem fogom!
- Mi lelt téged, Taehyung? Csak féltékenyek vagytok Hoseokkal együtt, de ezt nem gondoltam volna rólad. Ha csak ezért jöttél, telefonba is simán megmondhattad volna, aztán nem kellett volna csak azért fáradoznod, meg kiöltöznöd, hogy ezt elmond. – Szűrte a szavakat a fogai között, én pedig egyre jobban aggódtam, s féltem, hogy netán lelép. – Menj haza, nem… - rázta a fejét. – Nem akarlak látni.
- Jungkook, az istenért! – ragadtam a meg a kabátjánál, teljesen kétségbeesve. – Miért mondanám neked, ha nem lenne igaz?! – próbáltam ráirányítani a tényekre. Én régebb óta ismerem, régebb óta vagyok a barátja, mint az a lány a nője. Soha nem hazudtam neki, egyenesen megvetem az e fajta viselkedést. Egyáltalán miért hiszi, hogy féltékenyek vagyunk a kapcsolatára? Az én részemről ez lehetséges, hogy igaz, de az se úgy, ahogyan elképzeli!
- Talán nem így van? Kitaláltad, mindig ezt csinálod. Húzod az agyamat, aztán meg megnevettetsz, és elárulod, hogy vicc volt az egész. Mindig ezt csinálod, mindig, de fel kell fognod, hogy ez már nem volt humoros! Ha Soomint megsérted, azzal engem is! Nem gondoltam, hogy ennyire lesüllyedsz – tépte ki a karját a markomból, majd elindult, nekem az ellenkező irányba.
- Állj meg! – kiáltottam utána, de mint aki nagyot hall, ment tovább felbőszülve.
- Menj haza, Taehyung. – Fordította felém a fejét, de ez engem nem tartott vissza attól, hogy megakadályozzam az útjában. Utána trappolva, a ruhájának a nyakrészét ragadtam meg, majd húztam vissza, s a falhoz vágtam, mire felnyekkent egyet, összeszorított szemekkel.
- Nem maradhatsz vele! – szívtam a levegőt szaporán, teljesen pánikba esve. Nem szeretném elveszíteni őt, ne csinálja már ezt!
- Ezzel tudod mit fogsz elérni? Tudod, hogy mit?! – lökött volna arrébb, de visszacsaptam a kezét a falhoz, ő pedig hitetlenül nézett a szemeimbe, fújtatva.
- Jungkook, kérlek – kezdtem szétcsúszni, de a büszkeségem még összetartotta a maradék józan eszemet. Elfúló hangon ejtettem ki a szavakat a számon, mire lassan megrázta a fejét.
- Miért teszed ezt velem? Mivel érdemeltem ki, hogy így viselkedj velem…? Én nem akarlak utálni, Taehyung, de amit meg mersz engedni magadnak, az m… - Nem hagytam, hogy befejezze. Talán ez tartotta bent azt a könnycseppemet, ami már régóta érik, s a szavai alatt csak jobban kikívánkozott. Az arca két oldalára tapasztottam a tenyereimet, s időt sem hagyva neki, hogy tágra nyílt szemeivel felfogja a tettemet, az ajkára hajoltam hevesen, tele indulattal. Lehunyt szemekkel tapadtam a szájára, ő pedig pár pillanat múlva, sokkosan tolt el magától durván, majd amint felnyitottam a pilláimat, talán akkor éreztem magamat a legrosszabban valaha. Egy kéz csattant az arcomon, mire oldalra bicsaklott a fejem. Pislantani is elfelejtettem a hirtelen ért ütéstől, s kettőt kellett félre lépnem döcögősen, mert elvesztettem volna az egyensúlyomat, ha nem teszem. Életemben nem éreztem magamat olyan szarul, mint abban a pillanatban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése